Somogyi Néplap, 1962. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-05 / 3. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Péntek, 1962. jannár 5. A JÉGGEL — Szombaton este fél tíz körül járt az idő, amikor kopogott valaki az ablakon. Férjem kinézett. Én csak ezt a pár szót hallottam: »Lajost elvitte a víz...« Amikor férjem bejött, csak néztük egymást, és nem bírtunk szólni. Még kabátot sem terítettem magamra, úgy szaladtam a lányomhoz. Az meg, szegény, csak állt értetlenül, aztán elrohant Gyalog mait be Siófokra. A piros fejkendős fiatalasz- szony szemét elfutja a könny. — A révkapitányságon azt mondták, hogy Boglár felé sodorta őket a víz. Taxival elmentem Boglárra. Akkor már ott is reflektorozták a vizet. Az emberek sajnálkoztak. Sokain mondták: »Szegények, már biztosan meg is fagytak.« Mónos Lajos és Sági Gyula egymásra néznek. A harmadik Kiss József nem tudott eljönni a beszélgetésre, mert elutazott Heves megyébe feleségéhez. Mónos cigarettára gyújt, aztán megszólal: — Akkor már nyolc órája dacoltunk a viharral. Délután egy órakor kezdődött... Egy órakor szálltam ladikba, a bóját akartam megtisztítani a jégtől. A szél erősen kavarta a vizet. Már fél órája eveztem, de nem jutottam célhoz. A víz ráfagy ott az evezőre. Éreztem hogy nem bírom tovább. A hullámok mindig beljebb sodorták a ladikot. Az evezőkkel már nem tudtam úrrá lenni fölötte. Tíz méterre voltam a bójától, és... — Mi négyest; Kiss Jóska, Völcz Pista, Iker Jancsi és én a horgonyfelszedő dereglyén álltunk. Mi is éreztük a szelet, de nem gondoltuk, hogy ilyen súlyos helyzetet idéz elő. — Elkomoroddk Sági Gyula arca, szeme összeszűkül, és érezni a hangján, hogy újra megelevenedik előtte a nehéz küzdelem minden mozzanata. — Egyszerre csak arra lettünk figyelmesek, hogy Mónos kiabál: »Segítsetek, segítsetek A következő pillanatban egyt hullám fölemelte Mónos ladikját, & messze elsodorta. Gyorsan ladikba szálltunk Kiss Jóskával és utánaeveztünk. Kiizzadtunk, mire beértük. Átvettük Mónost a ladikunkba, és megkíséreltük a lehetetlennek látszót: kijutni a dereglyéhez... Izzadtunk az erőlködéstől, pedig olyan hideg volt, hogy a víz ráfagyott az evezőre. Egy óra hosszat eveztünk hárman, de talán fél Azt hittük, bírjuk tartani. Talán egy kilométert mehettünk délnek, újra el kellett engedni. Kezdett beállni a víz... A jég egyre vastagodott. Volt egy fejsze a ladikban, azzal törtem előttünk a jeget. Még világos volt Percről percre hidegebbé vált az idő. A jég úgy dörzsölte a ladik falát mint a dörzspapír. Én nem dohányzom, dzött járhatott az idő, amikor észrevettük északról az első fényjelet Tudtam, hogy nem lehet hajó, de a fiúk abban reménykedtek. A fénysávok szinte állandóan körülöttünk mozogtak, gyufát gyújtogattunk, azt hittük, ószrevesznek bennünket ... Eltelt egy óra, aztán még egy, de a hajó nem jött ... Mónos hirtelen felkiáltott, mert délről, Fonyód felől is felvillant a fény. Ismét hajára gondoltunk. Órák teltek el... Lefeszítettük a padokat, és leraktuk a ladik aljára. Arra ültünk. Délről hatalmas hó- felhők közeledtek, már csak északról látszott a fény. A szél orkánszerűen süvöltött. Nem láttunk semmit, csak a vizet pásztázó fényt... Mónos a kislányáról beszélt, meg arról, hogy most ünnepük majd házasságuk hatodik évfordulóját... — Éjfél lehetett, amikor abban állapodtunk meg, hogy megvárjuk a reggelt, és akkor megoróbálunk hason csúszva Mónos Lajos mesél a kislányának. métert sem jutottunk előre. Próbálkoztunk még egypárszar, aztán bevontuk az evezőket. A hullámok miatt el kellett engedni Mónos ladikját. A szél befelé sodort bennünket. Három óra körül járhatott az idő, és a csónakba szivárgott be a víz... — Szinte egyszerre gondoltuk: »El kell érnünk a másik csónakot!« Mindent beleadtunk. Két kilométerre lehettünk a parttól, s újra birtokunkban volt az üres ladik. irigyeltem a fiúktól a cigaretta melegét... — Hogy mit éretünk? ... Mónos Lajos elneveti magát. — Higgye el, hogy egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy többé nem jutunk partra. Arról beszélgettünk, hogy biztosan beáll keményre a jég. Kiss Jóska még viccelődött is. Látott egy döglött halat, és be akarta venni a ladikba. Azt mondta, olyan éhes, hogy gondolkodás nélkül nekilátna, csak úgy, nyersen. Sági veszi át újra a szót. — Nyolc és kilenc óra kö— Annyira meggémberedett a kezem az evezőn, hogy úgy kellett kiegvengetnem az ujjaimat — mondja mosolyogva Sági Gyula. kijutni. Felváltva tornásztunk, ennek köszönhettük, hogy nem gémberedtünk meg teljesen. Amikor kivilágosodott, bizony nehezen bírtunk lábra állni. Mónos ölébe veszi a kislányát és mosolyog. — Elsőnek Gyurka szállt ki. Igen örültünk, amikor láttuk, hogy kibírja a jég. Gyurka kemény legény, de beleizzadt a kísérletbe. EBndultunk... A part... Ott volt, már láttuk, még egy kilométer, száz méter, már csak ötven ... — És akkor ért bennünket a meglepetés. Három ember jött velünk szemben. Megkérdezték, hogy mit keresünk. A partot — mondtuk, és nem értettük, miért kacagnak olyan szívből jövően. Ők meg bennünket kerestek. De nemcsak ők, hanem több száz ember volt már a jégen, és mindenki miattunk. Azt nem lehet elmondani, mit éreztünk akkor... — Az örszöbán az orvos, a barátok, az ismerősök, a ha- IM&fesir “r jóstársak, isme- II lg rétién emberek M ‘ szorongatták kell zünket, és akkor bejött a feleségem. Elhallgatnak, aztán Sági szólal meg. — Mi, hajósok, nagyon szeretjük ezt a nagy vizet. Olyan jól érezzük magunkat mindig a vízien, mint más a száraztól dön. De ez a húsz óta próbára tett bennünket, örökké emlékezetes lesz számunkra ... De ne csak erről írjon; írja meg azt is, hogy köszönünk mindent, mert amit értünk tettek, az nagyon nagy dolog. Németh Sándor A TITKÁRNŐ KISLÁNYA /§ z Igazgatóság titkári Cyt, szobájában fél tizet mutatott a villanyóra, amikor Ilonka, a személyi titkárnő nyolcéves kislánya belépett az ajtón. — Kezét csókolom, mama — mondta félénken, és megállt anyja Íróasztala előtt. — Mi történt? — kérdezte ijedten a titkárnő. — Miért vem vagy az iskolában? Hol a táskád? — Anyuka, ne haragudj, elaludtam. ... — De hiszen már ébren voltál, amikor én eljöttem. — Igen, de úgy gondoltam, hogy még öt percig ágyban maradhatok. És csak kilenckor ébredtem föl. — Hallatlan! És miért nem mentél elkésve az iskolába? A kislány meggyőző hangon válaszolta: — Anyuka, te nem ismered a tanító nénit. Tegnapelőtt a Korponai fél órát késett. Hogy az mit kapott! Nem mertem elmem: Féltem... — Pedig az lett volna becsületes, ha elmégy, és őszintén bevallód, hogy elaludtál. Még mindig elmehetsz. A kislány elpityeredett: — Nem mehetek, anyuka. A táskámat sem hoztam el. Csak e második tízpercben érkeznék. Félek... — No. jó, maradj itt. De holnap megmondod a tanító néninek az igazat. Azt, hogy elaludtál, és nem mertél bemenni ez iskolába. — Anyuka, nem lehetne azt mondani, hogy beteg voltam? — Persze, hogy nem. Az hazugság lenne. Hazudni sohasem szabad! Az igazat fogod mondani. Most ülj le a ícerek asztal mellé, és olvasgasd a képeslapokat. A kislány szót fogadott. Lapozgatni kezdte a várakozók löszére odakészített külföldi JCéi tét'tenet J ideoenforgalmi prospektusokat és a kéthónapos képeslapokat. Közben a titkári szobában ■megélénkült a forgalom. Az igazgató többször becsengette Ilonka mamáját, néhányszor ő maga jött ki, a titkárnő gyakran letagadta az igazgatót, és még gyakrabban közötte a telefonálókkal: megnézi, szobán belül van-e az igazgató. Ilonka lopva felpillantott a kénes prospektusokból, és csodálkozva vette tudomásul, hogy anyja milyen gyakran téved: azt állítja, hogy az igazgató szobán vagy házon kívül van, meg azt, hogy értekezletet vezet, holott egyedül ül a szobájában. Még jobbam elámult, amikor az egyik személyesen jelentkező ügyfélnek őzt mondta, hogy az igazgató külföldön van. Az pedig egyenesen elképesztette, hogy a mamája egy esetben a hivatalsegédet a telefonhoz intette, és odasúgtn neki, hogy mondja: ő maga nincs itt. Délfelé a titkárnő közölte Ilonkával, hogy az üzemi étkezőbe mennek ebédelni A kislány letette a képes lapot, és követte anyját a felvonó felé. Ebédnél Ilonka megjegyezte: — Tudod, anyuka, azért nem ébredtem föl, mert nagyon szépet álmodtam. — Mit álmodtál? — Azt, hogy titkárnő vagyok. Tudod, hogy mindig, ha kérdeztek, mi akarok lenni, ázt szoktam mondani, hogy az, ami anyuka. — Ha felnősz, te is lehetsz titkárnő. És akkor álmod majd valóra válik. Ilonka megrázta a fejét: — Már nem akarok titkárnő lenni — Miért nem? — Mert a titkárnőnek mindig hazudnia keU. És az nem jó. Láttam, hogy te se szeretsz hazudni Amikor azt mondtad, hogy az igazgató bácsi nincs itt, mindig sóhajtottál utána egyet. Palásti László A KISKAPU i~) ólod azt a fiatal- — —f, embert? — hajol közelebb hozzám barátom, közigazgatási szervünk egyik jelentős osztályának vezetője. — Ott, az a szőke, magas a türkiszkék, oloszkás nővei Most tesznek eléjük két duplát. — Látom. Mi van vele? — Apám és az ő apja együtt gyerekeskedtek, egyszerre vonultak be, a fronton, a fogságban sem szakadtak el egymástól. A két család ennek megfelelően igen jó, mondhatnám baráti viszonyban volt egymással. Nem, tmost sincs harag, de érzem, hogy nem valami nagyszerű véleménnyel vannak rólam. Pedig láthattad, szívélyesen köszönt a fiú is, mintha mi sem történt volna. A szavak mögött azonban vibrál a neheztelés. Van egy kis időd? Elmondom az esetet. A fiú mintegy fél évvel ezelőtt beállított hozzám egy fontos engedélyért. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ugyancsak, nehezemre esik bárkinek is nemet mondani. Hiába, nyolcéves gyakorlatom alatt sem tudtam hozzászokni, hogy közömbös maradjak mások érzései iránt, amelyet az elutasító válasz kelt bennük. Többszörösen vonatkozik ez arra az esetre, ha az ügyfél történetesen jó ismerős, barát, vagy netalántán rokon. Hiába. A kért engedélyt a fennálló rendelkezések értelmében sehogy sem tudtam kiadni. Próbáltam magua- rázni a fiúnak, hogy kár minden lépésért, amelyet ebben az ügyben tesz, és mintegy nyomatékül megmutattam fö- löttes hatóságom alig egy hónappal! azelőtt kiadott igen határozott hangú intézkedését a kérdéses engedélyek kiadásával kapcsolatban. Persze nem nyugodott meg. Én sem. Űjra és újra elővettem a rendelkezéseket, tanulmányozgap- tam, munkatársaimmal is megbeszélgettem, de ezzel sem elégedtem meg, hanem fölmentem intézményünk jogászához bizonyságot szerezni. Meg is kaptam. Azt mondta, világos a fogalmazás, a fölöt- tes szerv leirata pedig hangsúlyozottan felhívja a figyelJ met a rendelkezések pontos megtartására. Másnap megjelent a lakásomon a fiú apja. Barátságunkra hivatkozott, és egyre azt hajtogatta, hogy minden paragrafuson lehet kiskaput találni, a bennük foglaltakat így is, úgy is értelmezni. Majd hozzátette: nem lenne hálátlan, ha elintézném az ügyét. Hiába magyaráztam, újra csak a kiskaput emlegette. Vigyáztam, nehogy megsértsem, de azért félreérthetetlenül meg. mondtam, hogy nem óhajtóka törvényesség ellen véteni. Másnap apám jött hozzám. Hogy nem akar beleszólni hivatali dolgaimba, én tudom, mit lehet és mit nem, de hát azért ez az egy engedély talán elcsúszhatna valahogy. Egy kissé ingerült voltam már, de azért a körülményekhez képest türelmesen megmagyaráztam neki is, milyen következményei lehetnek, állásomba is kerülhet, de egyébként sem szeretem a feketeügyeket. Inkább mondják rám, hogy merev vagyok, mintsem a törvények megszegésével, a hivatali hatalommal való visszaéléssel vádoljanak. Apám meg is értette érvelésemet, és néhány nap knúlva magam is megfeledkeztem az ügyről. Nem tett el azonban három hét, találkoztam a fiúval. — Béla bácsi — szól át a túlsó oldalról —, várjon egy kicsit, mutatok valamit. Levéltárcájából egy összehajtogatott. papírt vett elő, rajta a szabályosan [kiállított engedély fölöttes hatóságom vezetőjének aláírásával. Figyelmesen megvizsgáltam, és szó nélkül visszaadtam. A fiú, miközben elégedetten zsebre tette a papírt, minden él nélkül megjegyezte: — Tetszik látni, nemhiába mondta édesapám: van kiskapu a paragrafusokon. Csak meg kell keresni. — Hát igen — motyogtam, aztán gyorsan elköszöntem. Azóta valahányszor a család bármelyik tagjával találkozom, kellemetlen érzés fog el. Olyasféle, mintha jóvátehetetlenül vétettem volna ellenük, és emiatt életemen át vezekelnem kellene. Pedig csak nem bontottam kiskapui a paragrafusokon. Somogyi Károly TABIKA latiak DISZNÓÖLÉST szeretnénk fényképezni, éppen ezért csak lépésben halad a gépkocsi az egyik faluban. — Hopp, megvan! — kiált föl a gépkocsivezető, s mutatja az egyik udvaron álló nagy üstöt. Kikászálódunk az autóból, s bemegyünk nagy illedelmesen a házba, hogy engedjék már meg a disznó maradványainak lefényképezését, a hurka- vagy kolbásztöltést. A házigazda mosolyog. — Jól van, no. Lefényképezhetik. Csak jöjjenek el két hét múlva. ~=És az üst? — csodálkozunk rá. <— Nagymosás volt, ahhoz használtuk... Hát kellett nekünk disznóölés? Fagymentes tavat fedeztek töt a a Déli-sarkvidéken A texasi egyetem egyik mikrobiológusa a Déli-sarkvidéken 600 méter hosszú, 180 méter széles tavat fedezett föl, amely hőmérséklete *fellenére mínusz 24 fokos, a téli időszakban sem fagy be, mert vize 11-szer annyi sót tartalmaz, mint a normális, sótartalmú tengereké. Legyünk barátságosak embertársainkkal! Bostonban egy Ismert amerikai pszichológus előadást tartott a barátságos magatartás fontosságáról a mindennapi életben. A szónok intette hallgatóit, hogy még a legkritikusabb helyzetekben is igyekezzenek megőrizni embertársaik iránti szívélyes magatartásukat. Ebben a pillanatban a közönségből valafci radírgumival célozta meg a szónok homlokát. A pszichológus dühtől eltorzult arccal kiáltotta: »Ki volt az az átkozott szamár?« E kis epizód titán erősen megcsappant a közönség érdeklődése az előadás iránt. * * * 20 000 évvel időszámításunk előtt Egy európai—thaiföldi közös régészeti expedíció, amely a thaiföldi Kwai-foiyó környékén végez ásatásokat, a neolit korból származó emberi csontvázakra és kőszerszámokra ta-! Iáit. Föltételezhető, hogy a! csontvázak és a megtalált tár- j gyak az emberiség legősibbel-; viüzációjának maradványai. ] Az ókeresztények írott emlékei Dr. John Allegro, a manchesteri egyetem nyelvész tudósa régészeti kutatásokat folytat a Holt-tenger környéki barlangokban, mert reméli, hogy nyomára bukkan azoknak az írott emlékeknek, amelyek az első keresztények idejéből származnak. Abból az időből, amikor az őskeresztényeket Jeruzsálemből kikergették a környéki erdőségekbe, és barlangokban húzódtak meg. Egy ilyen barlangot tavaly karácsonykor már fölfedeztek, és 49 lelet időpontjáról »Karácsonyi barlanginak nevezték el. Ámít a nyakkendőről tudni kell A nyakkendő mint ruhadarab először Franciaországban jelent meg XIV. Lajos idején. Az egyik század katonái fehér szalagot viseltek a nyakuk körül, hogy védjék magukat a hidegtől, a széltől és a portól. Európában a XIX. f század elején a nyakkendő meg-' kötésének 40 módját ismerték, közöttük a »melankolikus«, a »tragikus«, a »matematikus«, a »pol- • gári«, a »vidéki«, a »gőgös« stb. > nyakkendőcsomókat. ^ *'*'*'***f‘**s*e*^s>s>*%***s^^*^s\s^*se**^KS*e*sss^,'~\ Somogyi Néplap Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Felelős szerkesztő: KISDEÁK JÓZSEF. Szerkesztőség: Kaposvár, Lenin u. 14. Telefon 15-10, 15-11. Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Latinka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: WIRTH LAJOS. Készült a Somogy megyei Nyomdaipari Vállatat kaposvári üzemében, Kaposvár, Latinka S. u. 6. (F. v.: László Tibor.) Terjeszti: a Magyar Posta. Előfizethető a helyi postahivataloknál és postáskézbesítőknél. Előfizetési díj egy hónapra U i
