Somogyi Néplap, 1961. december (18. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-20 / 299. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Szerda, 1951. december 29. OCépek a CDaliunk el el&adáiáAáL Egész Franciaországot a válásról folyó parlamenti vita tartja izgalomban. Mi sem természetesebb hát, hogy Cypriemte fogadónapján is erről folyik a szó. Mindenki várva várja e törvény szentesítését. Clavignac úr sze­retne megszabadulni feleségétől; Brionnenénak a délceg De Prunelles-re fáj a foga. A háziasszony is éjjel-nap­pal a törvényjavaslatot bújja. Szerelmes Cratignan Ad- hamerba, férjének unokaöccsébe. Lusignac kisasszony pletykára éhesen figyeli a szalonban folyó beszélgetést. (Farkas Anni, Oláh Magda, W. Várkonyi Sándor, Ván­dor) Margit.) Des Prtmelles űr le­.eplezi a túl merész udvarlót, s kérdőre vonja Cyprienne-t. De aztán nagylel­kűen visszaadja fele­ségének szabadságát tf§ — beleegyezik abba, hogy Adhemar hitve­se legyen. Persze úgy intézi a • dolgot, hogy közben az ostoba ud- varló nevetségessé váljék, s felesége Ad­hemar helyett ismét őt válassza. A csel beválik. Cyprieune féltékenységében nem engedi el férjét egye­dül vacsorázni, vele tart a vendéglőbe fittyet hányva arra, hogy hamarosan meg­érkezik Adhemar. Farkas Anni, Bálint György.) A virágcsokorral befutó udvarlő hűlt helyét len »menny­asszonyának-«. Döbbenten hallja Josephine-től és Valen­tintól, hogy Cyprienne »be teg nénikéjéhez« távozott. (Zilahy Katalin, Makai Sándor, Nagy László.) Várjuk a remények valóra váltását! Néhány gondolat a kaposvári Munkás Kórusról Evek óta küszködünk már nnak a gordiuszi csomónak a bogozásával, amelynek közna­pibb neve: városunk Vúruskul- íúrája. Valahányszor e tárgy­ban hivatalos fórum értekezik, mindig elhangzik a mér sok­szor említett megállapítás: Ka­posvár kórusélete sokkal adó­sunk; Kaposvár valamikor ; nemcsak virágos város volt, | hanem éneklő város is; hogy ennyi meg ennyi számottevő kórusa volt, s micsoda pezs­gés, milyen nemes versengés folyt a kórusok között! Nem fölösleges a gazdag ha­gyományok emlegetése. Idéz­zük őket, szolgáljanak mérté­iül, mind többre törő biztatá- I sül. De ha beszélünk az ének- j lő múltról, hangunkból szám­űzzük már a nosztalgiát, a te- j hetetlenséggel testvér be'e- j nyugvást, hogy most nem sok a diicsekednivalónk. Nem sok. bár itt-ott már si­ker is tanúsítja, hogy a szár­nyak próbálgatásra valók. Hogy nincs az a vasközöny, amin ne lehetne úrrá a közös akarat. Ám most nem újonnan ajakult kórusainkról kívánunk megemlékezni. Arról kell be­szélnünk, ami fájó pont kultu­rális életünkben.. j Három évvel ezelőtt — ép­pen a hagyományok megőrzé­sének szándékától vezetve — megalakítottuk, újjászerveztük a Munkás Kórust. Nagy remé­nyeket fűztünk hozzá, hittünk abban, hogy városunk üzemei­ből sokan megtalálják az utat ebbe a kórusba az énekelni szerető munkások köziül. Ille­tékeseink igazán édesgyermek­ként kezelték ezt a valamikor sok szép sikert aratott kórust. Gondoskodásban, segítő-kész­ségben nem volt hiány. Mégis fából vaskarika lett. A Mun­kás Kórus olyan közösséggé vált, amelyben a kétkezi mun­kások képviselete a legkisebb. Miért? Nem volt tai’án elég széles körű a szervezés? Ne­héz erre válaszolni. Egy bizo­nyos: az üzemekben az arra illetékesek igen sok helyen kézlegyintéssel intézték el a reájuk váró szervezési felada­tot. Ezzel magyarázható az, hogy a munkások részére újra megalakított kórus onnan fo­gadta el a segítséget, ahonnan éppen kapott. összetételében viszont mind messzebb került asttól, hagy valóbem munkáskó­rus legyem A három esztendő alatt ai»g hallottunk valamit erről az ecmüttesröl. Legföljebb azt, hogy nagy benne a jövés-me­nés, tagsága njn tud állandó­sulni, következésképpen Kép­telen elkészülni műsoraival. Nem győzi utolérni magát. Másfél száz ember fordult meg a kórusban három év alatt; mai létszáma nem több 35— 40-nél. Miért hagyták ott a kórust oly sokan? Egyszerűen azért, mert semmiféle művé­szeti ág nem él meg a nyilvá­nosság nélkül. Valamit csak valamiért vállal az ember. A kórustagságot pl. azért vállal­ja, hogy a próbákra áldozott idő után oda állítasson a kó­rus a közönség elé azzal, hogy íme, itt vagyunk; élünk, dol­gozunk, mérjétek le, milyen utat tettünk meg eddig! A Munkás Kórus működésé­ből ez hiányzott leginkább: a nyilvánosság éltető levegője. Azután ... többször érkezett jelzés arról, hogy a kórus tag­jai sokallják a nagy énekkul­túrát igénylő műveket. Hi­szen azoknak a száma volt a legkevesebb, akik anélkül je­lentkeztek a kórusba, hogy birtokukban lett volna a zenei műveltség alapja, hogy értet­tek volna a kottaolvasáshoz. Az alapoknál kellett tehát kez­deni a munkát. Néha a kórus vezetője is megfeledkezett a fokozatosság elvéről, pedig ez makacs elv. Aki nem akarja figyelembe venni, azt meglec­kézteti keményen. Summa summarum, a közel­múlt napokban meg kellett vizsgálni, hogy a kórus mely okok miatt nem tudott kilépni máig sem a kezdeti nehézsé­gek bozótjából. Hallottam ilyen hangokat: — Véget keű vetni ennek a cirkusznak! — Tegyük merlegre, hogy a város anyagi támogatása elle­nében mit kapott kóruséletünk a Munkás Kórustól. — Meg kell szüntetni! — Szerepeltetni kell! Ahány ember megszólít a kórus dolgában, annyiféle vé­lemény hangzott i el. Végül is a megoldás módjai a kórus egyik próbája után tisztázód­tak, amikor együtt maradt a kórus vezetősége és egypár tagja művelődési életünk né­hány képviselőjével. Sok probléma vetődött fel ezen a hirtelen összeverődött tanácskozáson. Esősorban az, hogy a kórus el van ugyan látva anyagilag, viszont nincs helyisége. Mindenütt, vendég. És tudvalevő, hogy a vendég szűrét a legkönnyebb kitenni, ha járása-kelése zavarja a há­zigazdát. Harmadik vagy ne­gyedik próbahelytéégében jön össze napjainkban a kórus! 'gén furcsálljuk, hogy a Mun­kás Kórus nem hiányzik a szakszervezetek művelődési há­zából! És mennyire furcsa az is, hogy sem a kezdet kezde­tén, sem a tovább'akiban sem sietett a szakszervezet a kórus megszervezésén fáradozók se­gítségére. Bár munkáshagyo­mány felélesztéséről volt szó, mégis a kórus szervezésekor az üzemekben, a munkahelye­ken olyan szemlélet uralko­dott, hogy a népművelés gond­jainak, dolgainak bonyolítása kívül tehető az üzem kapuján. Vajmi kevés megértés, he­lyeslés fogadta a khus meg­alakításának hírét és azokat a feladatokat, amely’két akk<r- tájt vezetőkre — gaslasági és t.imegszervezetd funkcionáriu­sokra — kiosztottak. Láttam a Szakszerv -zetek Megyei Tanácsának 1961/62. évi népművelési terveit. Isme­rem, milyen munkát vállal a szakszervezet a megye és a vá­ros, az üzemek művelődési életében. De nem emlékezem arra, hogy valahol is találkoz­tam volna olyan bekezdéssel, mely azt ígéri, hogy legna­gyobb tömegszervezetünk ma­gáénak tekinti a Munkás Kó­rust. Nem a kákán csomót ke­resés szándéka ösztönöz: meg- gondolandóként mondom, amit mondok, hiszen még most sem késő megérteni, hogy a Mun­kás Kórusnak segítségre van szüksége ahhoz, hogy a meg­alakításakor hozzáfűzött re­ményeket jó műsorpolitiká­val, rendszeres szereplésekkel, a város kóruséletében való részvételiéi beváltsa. üzemeink dolgozói közül bi­zonyára sok férfi és nő szíve­sen lenne tagja ennek a kó­rusnak, ha azt látnák, hogy a Munkás Kórusban szerepel­ni rangot jelent! László Ibolya TABIKA W Vök Válasz egy „inférkedésre" Megírtuk tegnap, hogy nem leányálom az Élelmiszerkiske­reskedelmi Vállalat 210. szá­mú boltjában a hideg, fűtetlen helyiségben dolgozni. Persze nemcsak ez az egyetlen üzlet Kaposváron, ahol hiányzik a kályha. Az OTP volt irodája melletti új kenyérbolt dolgo­zói mái' ígéretet is kaptak, hogy gázkályhát szerelnek be üzletükbe. Nagy volt azonban Berkes Józsefné boltvezető csodálkozása, amikor a válla­lat beruházási szervezője, Hoch Sándor azzal utasította el a megújított kérést, hogy most nem tudnak kályhát ad­ni, mert az újság írt a 210-es boltról, és most oda kell sür­gősen vinni a fűtőberendezést. Szép, szép, hogy az Élelmi­szerkiskereskedelmi Vállalat vezetői ilyen gyorsan reagál­nak az újságban megírtakra. De hát mi ezt a »módszert« egyáltalán nem helyeselhetjük. Nem helyes úgy játszadozni a dolgozók egészségével, mint ahogy az Élelmiszerkiskeres­kedelmi Vállalat egyes vezetői teszik. * * * Meghalt „Grandma Moses“ December 14-én íoi éves korá­ban meghalt az amerikai művé­szeti élet egyik érdekes személyi­sége: »Grandma Moses«, a világ­hírre jutott öreg amerikai pa­ra sz t.asszony, aki 70 éves korában kezdett festeni, és azóta több mint ezer képet alkotott, melyeknek nagy része jelentős amerikai és európai múzeumokban és magán­gyűjtők birtokában van. »Moses nagymama« neoprimitiv képein az amerikai falusi életet, a farmerek mindennapi munkáját, ünnepeit és szokásait ábrázolta rendkívül csil­logó színekkel. Még életében sok kitüntetést kapott, hátrahagyott vagyonát pedig kereken egymillió dollárra becsülik. * * * A szerencse fia Piero Vallaitri 35 éves torinói gyógyszerész 18 hónap alatt húsz­szor nyert az olasz állami sorsjá­tékon és a totón. Vallauri rövide­sen közismert film- és televíziós sztár lesz. Abbahagyja a patikus- ságot, és kizárólag a filmnek szenteli magát. * * * Amerikai televíziós történet Califomiában, Oroville városban egy televíziókritikusnak annyira elege volt a rengeteg vadnyugati filmből, amelyet estéről estére hi­vatalból meg kellett néznie, hogy nem bírta tovább — előkapta pisz­tolyát, és hatszor belelőtt a kép­ernyőbe. A szerencsétlen kritikust a bíróság 70 dollár pénzbüntetésre ítélte »békebontás« miatt. GYEREKEM YOIMAS /» négyemeletes lakóház dl udvarán álmos délutá­ni csönd terpeszkedik. Sehol egy csoport nyíltszívű, dallamosan pletykáló háziasz- szony. Ok most a szobák mér- lyén pihenik ki az ebéd okozta fáradalmakat. A csend szokat­lan és nyomasztó, de csak ad­dig, míg Jani meg nem érke­zik az iskolából. Elrikkantja magát: — Pandula! Gyere focizni! —■ s hogy hívása csalogatóbb le­gyen, hatalmasat rúg a labdá­ba. S a labda repül, mint Tol­di Miklós malomköve hajdaná­ban. Ki tudja, hol áll meg? Bi­zony, senki sem tudja, csak a szundikáló Restyákné, akinek a feje fölött hirtelen megcsör- ren az ablak. Restyákné testének mázsá­ját meghazudtoló gyorsasággal és nem csekély érdeklődéssel nyitja fel nehéz pilláit. S mi­után egy köbméternyi szuszt szippantott tüdejébe, öblös tor­kán elemi erővel tört fel a fo­hász. Jani ezalatt párducugrással kaparintja meg a visszapattanó labdát, és újabb világrekord beállításával hagyja el a ve­szélyes terepet. Óh, ti időmé­rők, akik a salak mellett pa­zaroljátok a levegőt! Ha ti itt vagytok, most új százasrekord­nak tapsolhatna a sportközvé- leményj Restyákné azonban nem tap­sol, hanem megidézve a túl­világ nagy szentjei után az ap­rókat, a folyosóra rohan. Mi­vel azonban az ő igyekezete nem hasonlítható Jani sebes­ségéhez, mire lenézett az ásító udvarra, már csak a felapró­zott ablaktábla vigyorgott a szeme közé. agy szerencse, hogy Ba­wG garovicsné, akinek ab­laka szembeesik az ut­cai bejárattal, idejében pislan- tott le, és még látta a kis szög­letben eltűnő fiút. Megfeled­kezve a tojásról — melyet Restyákné a múlt héten köl­csönkért, és azóta a maga ré­széről a feledés homályába ta­szított — kivágtat a folyo­sóra. Ráncai diadalittas mo­solyra húzódnak. Mert van-e nagyobb öröm annál, mint mi­kor eredeti hírrel állhat elő? Torkaszakadtából rikácsolja: — A Muslinca gyerek volt, Restyákné! De már ekkor egymás után tárulnak fel az ajtók. S ahány ajtó, annyi asaszonytárs. Res­tyákné konyhája előtt hat asz- szony jön össze hirtelen, de Muslincává ezúttal nincs köz­tük. — Majd adnék én az átho­zott kölyöknek, ha az enyém volna!—bömhöl Restnákvé. — Megtanítanám móresre, ne’ em elhihetik! — És valóban* a kételkedés legkisebb megnyil­vánulása sem észlelhető. Rozs­dáné nem ragadtatja magát meggondolatlan kijelentések­re. Sokáig vívódik finom lel­kűidével, mielőtt elhatározza magát: — Én megfojtanám! Meg én! Pandüláné is elérkezettnek látta az időt arra, hogy néze­teit közkinccsé tegye. — Nézzék, asszonyok! — kezdi lassú tempóval, de a szokásosnál nagyobb hangerő­vel. — Tudják, hogy én szere­tem a gyereket. De ha az enyém ilyet csinálna, kiteker­ném a nyakát! — Egyöntetű helyeslés. — Mert nézzék ... Iáig jutott előadásában, Gy- de ekkor már nem őt nézték, hanem a kapu­aljat, ahonnét Pandüláné má­sodszülött gyereke rohant be­felé. Pandüláné is félbeszakít­ja a nagyra méretezett beszé­det, és éppen meg akarja kér­dezni gyermekétől, hogy miért e sietség, amikor feltűnik a gyerek mögött a sarki suszter. — Pandüláné! — kiáltja ma­gánkívül a suszter. — Pandu- láné! A maga kölyke betörte a kirakatom üvegét! — Micsodaaa-a?! — húzza össze szemöldökét az asszony. — Hogy meri azt mondani, hogy »kölyke«, maga vén csir­kefogó? Tudja, kinek van köly­ke? A kutyának, meg magár­nak, hitvány alak! A suszter kénytelen meg­hátrálni az iszonyatos roham elől, és megszeppenve nyögi: — Bocsánat, de hát... ugye... szóval az ablak­üveg ... hiszen tetszik tudni, megdolgozom én a pénzért. Nem lopom én a pénzt, kézit csókolom! — Lopja vagy nem lopja, én nem tudom, de nem is ér­dekel! — válaszol szikrázó sze­mekkel Pandüláné. — Itt van egy százas, és menjen a ... A suszter néhány pillanatig tétovázik, hová tegye a kezébe dobott pénzt: a kis zsebbe vagy a nagy zsebbe, végül azonban önérzetesen bukszá­jába gyűri, és köszönés nélkül távozik. — Mars befelé! — adja a parancsot csemetéjének Pan- duléné. és bemennek. a ez a kölyök az én gyermekem volna... — kezdi Rozsdáné, de Restyákné félbeszakítja: — Ellátja annak a baját Pandüláné is, ne féljen! S e percben valóban felcsat­tan Pandüláné hangja. — Mi az, hogy nem kell?! Már a csirkepörkölt sem Ízlik? Ha meg nem eszed, kiteke­rem a nyakad! Cseri Sándor 76

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom