Somogyi Néplap, 1961. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-08 / 238. szám
SOMOGYI NÉPLAP © Vasárnap, 1991. október % /t szomszédok nem .,—-J-í. sokat törődtek vele. Legföljebb megmosolyogják néha az öreg Nacát, akit kicsi és nagy afféle habókos vénasszonynak tart Hát hogyne! Bármerre j ár-kel, duruzsol magában, füstölög meg elandalodik. Olyan, mint egy lábrakelt nyugdíjas tűzhányó, amely időnként kötelességének érzi a füstölgést, hadd tudják róla, hogy élet feszül még benné. Naca néninek nem telik sok dologban a napja, de az a kevéske is elég ahhoz, hogy alakját még görbédőbbre hajlítsa. A ház körül tesz-vesz napestig. Kezdődik azzal, hogy kieregeti a baromfiakat — amiket eladogat —, megeteti a galamb- szelídségű jószágokat, és miután rendbe tette a baromfinépet, megy az ólhoz. Ott vár rá legszebb reménysége, a koca a kilenc, immáron sertése- dő malaccal. Fölneveli őket, eladja. Egyet azonban megtart magának, nemcsak azért a gyönyörűségért, hogy maga teremtette zsírozója, szalonnája és sonkája legyen, hanem azért is, hogy a távoli rokonoknak úgy adja tudtára évente legalább egyszer lehetősségét, hogy kóstolót küld. Most is ott matat már az ólajtón. S beszél, duruzsol, mintha meg kéne udvarolni a kocát a reggeli moslék elfogyasztására. Ilyeneket mond: — No, kis bogaram, gyönyörűségeim! Oöalöttyinti a moslékot a csorbái vályúba, és elnézi a tülekedést. — Nettene, vén rossebje! A te kölked! — Alaposan összeteremti a falánk kocát, aztán csak áll,; áll és néz, mintha bizony igaz volna a gazda szeméről szóló- közmondás. Egykettőre kiürül a vályú. A malacok a szoknyájához dörzsölik rózsaszínű orrukat. Majd felborítják. — Nyughassatok már! Bütykös ujjai közben ott szánkáznak a kéjesen szuszogó koca füle tövén. Hallgatózik. Most indul a kanász a falu végén. Ahogy közeleg az öblös hangú kürtszó, kiereszti a malacokat^ ki a kocát, és tipegő léptekkel siet nyomukba. Tud- - ják a cudarok, hogy az utcaajtó felé kell terelődni. — Isten hírivei! — szól a vi- sítőzó falkához csapódó állatok után, köszön a kanásznak is, aki éppen hogy csak megpöc- centi a kalap szélét. Az is nagy tisztesség. Lévén a kanász szótalan, morc ember, és csakúgy özvegy, mint Naca néni Mivel telik el a nap többi órája? Nem sokkal, de dolog az akad mindig elvégzendő. Hol az ólak körül, hol a kertben, hol a házban. Óra nincs a háznál Találomra rak tüzet, sietősen kavar int egy levest. A legtöbbször ''azonban csak déli harangszóra jut eszébe ez a teendő. Kevéske étel hamar' megfő. Madártermetű, s mit eszik egy madár, kivált, ha bezárják a magányosság kalitkájába? Délutánra is akad mindig valami munka. A ház... nem tudni, mi tartja még ezt a vert falú viskót. Talán csak a becsület, meg az emlékezési mert látia Naca nénit még Nanicaként sürögni a .párja mellett Kettejük' keze emelte a faiakat. Régen volt Gyereket is látott az öreg ház. Kettőt. Szép szál legényekké cseperedtek. Aztán úgy tizennyolc éve fura ruhába bújtatva látta egyszer a vén hajlék a két fiút. Nem voltak valami vidámak, hosszan búcsúztak az öregelvtől a kapuban. Háborúba ’ mentek. Egyik sem jött vissza. Most három éve meg az öregember is elBENCZE JÓZSEF: TÉL FELÉ... Barna bőrű zsákoló nyár hombárunkba dérlisztet önt, kipergett a kalászos fény, s pitypangpehely a hó, elönt: Kákás a víz, s a jég alatt keszeg kedvem jól kitelel, nádpipákon füstöl a fagy, s folyó fölött füstlepel. Széldarázs dong a fülembe s úgy megfuttat engem a tél, sarlós nyarak sarjadéka vacogtató kíntól aléL László Ibolya: NACA NÉNI ment. Magára hagyva a sírós- tehetetlen asszonyt szaporodó bogaraival, amiket a vénség szabadított rá. A rokonok nem nagyon kívánkoztak ide még látogatóba sem. Különben-, is kifizetődőbb, ha Naca néni nyit rájuk néhanapján. Köny- nyebb egy szatyrot megtömni azzal, amire egy ilyen igénytelen öregecskének szüksége van, mint idejönni, ahol minden zeg-zug segítségért kiabál Közelről jól hallani ezt a kiabálást. Messziről, kívülről olyan a ház és környéke, mintha nem is volna benhe élet. Egyedül még a kert Néhány ölecske veteményes, az hány fittyet a pusztulásnak. Hiába nem kap metszőollót a gyümölcsfák sora, virágzásba szédülnek minden tavaszon valahányszor, s nyárra, őszre ros- kadó ágakkal fitogtatják termékenységüket Az állatok, a kert meg a ház. Nemrég a szomszédok ajánlották Naca néninek, hogy adja magát az állam gondjára, hiszen senki olyan közelije nincs, aki gondot vethetne rá, ha leveszd lábáról a kor vagy az idő. Majd a tanács elintézi. Jogában áll, és hátha jut hely valami jó szociális otthonban Naca néninek. No hiszen! Mindenkivel ösz- szeveszett a töpörödött kis öreg. No, hallják! Engem innen csak hóttan visznek ki — kiabálta. Köszönhettek neki ezután. Nem hallotta meg. Nem rosszaságból mutattak hát irányában közönyösséget a szomszédok. Nagyon is szemmel tartották. Kivált azután, hogy megalakult a termelőszövetkezet, és Naca néni három holdja után nyugdíjastele lett. * * * jl/l őst is nézik, ami/ m J kor egetverö siví___/ / tással, röfögéssel g aloppozik hazafelé a falka. Nyitódnak és csapódnak az ismerős kapuk, erre.az estét jelentő zajra vár Naca .néni is. Támaszkodna a szárnyszegett madárként csüg- gő kisajtóra, ami csak a forma kedvéért fityeg a kerítés tartóoszlopán. Már elrohant a fglka eleje. Most a lustábbja alatt verődik pamacsokba az utca pora. Hát a koca, nyomában a kilenc malaccal? Elhalad a ház előtt a had. A megbolygatott por leszáll aTanyla- ni ismét az útra és az árokpartra. Az utca végén egy teremtett lélek sincs. Mire Naca néni szívét két markába fogná a rémület, a kanász is messze jár a kócos pulival, pedig kiáltás feszíti le a hailgatagság zárát a kas- kenyre sovánvodott szájról. Maga sem tudja mit, de kiabál vékonyka hangján, eszelős összevisszasággal szórja szét ijedelmét, fájdalmát A szomszédok nyugtatják. — Etbitangolt a büdössé! — Oda se, Naca néném! Mással is megesett már olyan, hogy nem talált haza a . disznója. — Majd megjön, ha ráéhezik a moslékra! Naca nénit azért sietős lépések viszik a kanászhoz. Mérges vakkan tgatásokkal riasztaná a puli, de csak megy. Rossz a kedve a nem sokkal üata- labbnak, vagy csak azon bcsz- szankodik, hogy magának kell főznie a vacsorát? Indulatos. Mifenének kell úgy berezelii? — Kint volt, kint volt a koca! Haza is indult a falkával! Hova lett? Hát az a radai ... Nem kell mindjárt félrevemi a harangot. No, isten megáldja! Utánaszólnak az utcán: — Mi baj van, Naca néni? Hamuszürke az arca a fejkendő fekete keretében, és könnycseppek keresik az utat aláhullani a barázdált ábráza- ton. A maradék étel nem evődik meg vacsorára. És milyen hosszú tud lenni egy éjszaka, ha ráül az ember ágyára valami ördög se hívta baj keserű bánattá hízlalódni az éjszaka sötétjében elsírt könnyektőL Reggel még szárnya alá dugott fejjel'szunyókál a baromfinép, amikor fölhessenti őket. Félős aggodalmában kukoricát szór a vékából az ocsúdó állatok elé A ritka csemege láttán úgy összegabalyodnak, hogy csak igen nehezen számolja meg őket. Mind megvan. Nem, ezek közül nem kalézolt el egy sem, de a koca, az nem jött meg. Végigbóklássza a kert minden bokrát, térdig csatakosan kerül , elő, újra benéz az ólba. Sirdogál, pöi'leke- dikj panaszkodik. — Naca néném! — szánja meg téblábolásában a szomszédasszony. — El kellene menni a tanácsházára. Kido- boltatni a kocát, mert hátha úgy csavargott el, hogy kárt tett valaki vagyonában, akkor pedig á károsultnak joga van beterelni a jószágot. Tíz forintért kidobolják, és estére meg is kerül- bizonyosan az a fenecsavargó dög! A tanácshoz mexmi, ahol az elnök, egyik lánykori pajtásának a fia akarja legjobban, hogy ő kimenjen a házából be valami menhelyre? Ö ugyan nem megy oda, mert még megfogják, erőszakkal cipelik el. Nem szól semmit a tanácsra,* csak mered maga elé. Életében egyszer volt az elöljáróságom, igaz, az régen volt. De a jegyző úr úgy leszégyenítet- te, hogy sohasem felejti eL Az ura városon dolgozott napszámban valami építésnél. Jószág nemigen volt a háznál, csak egy kecske a gyerekek miatt. Jó teje volt. Csak amikor tehette, elszelelt a bitang. Mindig megtalálta a legkövéAlighogy befejeződött a háború kegyetlen cséplése, jött a szárazság. »120 éve nem látott pusztító aszály sújtotta az országunkat« — állt az újságok fejlécén a riasztó hír. A fekete betűket lefüggönyözött szobáikban komor arccal olvasták az ingujjra vetkőzött városi polgárok, s amíg a kocsmák és vendéglők barátai egyre bágyadtabb arccal nézték az árpasörök töppedt habját, a Icovácsok, kádárok mind gyakrabban tették le szerszámaikat, és a parasztokkal együtt rémülten néztek a mezők felé. A falvak határában zörgött a kukoricák forró dzsungelje. A legelők perzselt síkjain porfelhőkben gázoltak a csordák. A tökök mint izzított rézgolyók villogtak a dombokon. A malom elhagyatottan állt az árkon. Kereke száraz volt és repedezett. A molnár a völgyre boruló erdőt nézte. A sudár szálerdőt, és izzadt homlokán fénylett a kétségbeesés. — Legalább gázturbinám volna! — csikorgóit, és ahogy a gőzturbinára gondolt, újra az erdőn, a kék árnyékos erdőn akadt el a szeme. — De kié a fa? — .a Kié ez az erdő? ... Akárkié! — villant föl benne az indulat. — Elfogyott a liszt. — Nézte a tölgyet, és így folytatta magában füstölögve. — A búza még nem kenyér... Aki megszerezte, őrletni akar. Az őrléshez pedig víz kell... Viz, mert csak arra jár a malom — s ahogy elnézett a hosszú, porral borított úton, és megpillantotta a szekeret, még jobban beleizzadt. A megpillantott szekér pedig egyre közeledett. És ott állt meg előtte. A zörgő, pöndörödött levelű fűzfa alatt. A molnár újra hallhatta a gazdától a régit Aztán meg újra a maga száraz torkának eltorzult hangját: — Esőt hozz! Esőt a keserűit, ne búzát! —» üvöltött a gazdára, és a cserepes malomárokra mutatott. A paraszt megremegett. Nézték egymást hosszan, némán, s mert mást nem tehettek, sistergő mennykövekkel verették az ég és a föld, az egész világ keserves berendezését. Aztán a kocsin ütő onnan az ülésből, kezében az ostorral, hogy végigrághasson. valakin, gyűlölettel kutatta végig a határt. Amikor lova nyakába vágott, meglátta a halastavat. A szekér nagyot dcccent, és Fábián István ugráló szemekkel nézte a tavat. A gát töltésére kanyarodott. A tüzes por csípte a bőrét és a kék vízen villogó nap a szemébe vágott, mint a hegyibe villantott tükör. Szemközt vele szekér jött. A zsüip táján összeakadtak. Rúd a rúddal szemben. A iseriüő úton, nagy keservesen megszerzett búza szánté égett, tüzelt a két gazda alatt, mint a parázs, amely oly jó, de csak télen. — Hé, Ambrus! — ugrott Le a szekérről Fábián István, és parázsló arccal a halastóra mutatott. Kese mint markoló karom lendült a levegőbe. — Kell! Érted? — és összeszoritobt ajakkal meredt hol a tóra, hol a kocsin ülőre. Hal csobbant a nádszélen. Mindketten odameresztették a szemüket, s ahogy tágultak a halcsobbantotta karikák, úgy tágult bennük az indulat. i — Nem viszem tovább! Vesszek meg, ha viszem és öklével verte Fábián a búzát. Az Ambrusnak szólított hol a tavat nézte, hói meg Fábián Istvánt'. Bizonytalan fény rezgeti beszáradt pillám. Aztán tanácstalanul maga is visszanézett az útra, és gondolta, húsz kilométerrel odébb állt meg a másik malomnál, ahová hiába vitte a búzát —■ Baj lesz — nyögte Ambrus. ■— Legyen, de kell! Érted? — hasította el a mondatot Fábián István ordítása. Megragadta a rudat, ketten megfordították a szűk töltésen a szekeret, és a két szekér vad. dübörgéssel robogott be újra a malom udvarába. — öntsd föl a búzát — ordította Fábián István-, mintha még most is a vágtató kocsi zaját akarná túlharsogni. A molnár, mintha bolondra nézne, úgy - meredt a két emberre, és hatalmas tenyere összeszorult. — Öntsd föl! — Estére itt az eső! —■ csattant a kiáltás az égre, és Fábián Pista a halastóra mutatott. A molnár is a tóra nézett. A szittyó között vakító villa- ,gás repkedett. A sok-sok éles szittyó-tü a szemébe szúrt. AT r AZ ESOHOZOK — Ott az eső! — sistergett a hang úgy, mint a közelgő vihar fojtott nyögése szokott a kék felhők között. A molnár nem mozdult. Szemét, amelyben mintha új értelmet nyert volna minden, a táj, az emberek, a világ, a tóról az izzadó két gazdára emelte, aztán ismét a vízre. Nézte keményen a tavat, amely most még íme csak egy emberé, egyetlené, akit sohasem látott, de estére? És ekkor a szeme, bár a két emberre meredt, de gondolata önmagát kutatta, és ámít megértett, nem merte kimondani. Csak állt. és nem mozdult. — Vigyázz! Vigyázz! — rázta az öklét a gazda. — Mint a hó, olyan legyen! — Olyan, mert liszt kell a hóhoz! — Érted?! — S azzal a gazda a saroglyát levágta a forró homokra és fölnevetett. A homloltán már a gazdag mentő felhő villogott. Rajz Ambrusra hagyta a búzát, és vissza sem nézve a néma molnárra és a még né- _ . , mább malomra, elrobogott a lakats Gyula: falu felé. Délutánra egyik szekér a r - másik után érkezett. A lőcsök fenyegető zörgéssel közeledtek a malom felé. Alkonyaira már szekérsánc vette körül a malmot. Izzóit a cserepes tető. A szalmakazlak szórták a sárga fényt, mint a feldöntött tüzes üstök, és csak egy szikra kellett volna, de a molnár néma volt. És a halastó kéklett, a síkon, mint a nefelejcs a kisült, reménytelen határban. A halcsősz dermedten állt a zsilipnél. Dermedten, mert tudta ő is, hogy egyé a tó. De azt még jobban tudta, hogy a liszt mindenkinek kell. A bukó nap pirosán izzóit az erdő fölött. A zsilip feje forrón rezgette a levegői, a közeledő fekete körvonala megnyúlt az égen, s a zsilipnél egyszerre villant fel egy lőcs és egy balaska. — Takarodj! — ordított Fábián István. A csősz csak becsületből feszült ellen. Mint a rongygubanc, úgy gurult le a töltésről. Kalapja, balaskája utánarepült. Mire fölnézett, az alkonyi sugarúkkal együtt zuhant a tó vize a malomárokba. — Jön az eső! jön.., •— harsogott a malom felől a ki- szikkadt torkokból a felkiáltás. — Itt az eső! — és a töltésen, mint a lövészárok szélen, az alkony sárgavörös szárnyán zengett a kiáltás. A gazdák úgy nyelték a levegőt, mint a hófehér cipót. A malomkerék kelepelö zúgó.sával telt m :g a levegő, és a nádból felriasztott vizimadarak ott kóvályogt k a lisztet szitáló malom fölött. A molnár izzadva dolgozott hajnalig. S akkor, amint kipillantott a pókhálós üvegen, a halántékához kapott. Mintha nem akart volna hinni a szemének. A derengő réten bográcsokat látott. Itt is, ott is könnyű láng táncolt. Vékony kék füst szökött a magasba. A halpaprikás illata belengette a rétet. Nagyot nyelt, s mintha itt bent, a fülledt poros liszt- szagban maga is érezte volna a paprikás illatát. Kiverte a víz, és a nyál szétszaladt a szájában. Aztán a másik ablakhoz ugrott, és a tóra meresztette riadt tekintetét. A töltésen az egyre érkezők hosszú kocsisora állt. A kocsik alatt kis nefelejcsek füzére hajlott a sárra. És ott a nefelejcsek és a sás mögött, az iszavban térdig merülve Fábián István állt. Körülötte fulladozó ezüst- és aranyszínű halaktól kaffogott sár. Előtte hatalmas fűzvéka. Abba dobálta á halakat. Vigyétek és egyétek! — rikkantott, és föTVenditétte a kosarat a partra. Réz Ambrus vette el. Mint súlyos arany alatt, olyan görnyedezve indult a tábor felé. Minden kosár halra az őrlető tábor nyers nevetése felelt. ‘— Éljen az eső!... É-é-l-j-e-e-n! — visszhangzott élesen a malom fala. A molnár még ott állt az ablaknál, de ahogy megpillantotta az egyre sárgább és egyre apadóbb vizet és az egyre sorjázó kocsisort, akkorát vágott a liszteszsákra, hogy ökle alatt, mintha felrobbant volna, olyan kavargó lisztfelhőbe borult minden. A lisztporon, át tündöklött a malomban a reggel. A hat csősz részegen feküdt a fűzfa alatt, és a molnár felnyögött. — Mégiscsak úgy szép a malom, ha lisztet, és úgy szép a tó, ha halat ad... — És a rét és az erdő olyan volt oda- künn, mintha zápor verte volna végig a határt. Már egy-egy szekér el is indult hazafelé a tejfölös párában a liszttel amelyet a mindenki halastavának kék vize őrölt fehérre. rebb lucernást, máskor meg a zsenge búzába habzsolt beid Elment hát jelenteni egyszer is, hogy három napja nincs meg a kecske, es ha szíveskedne kidoboltatni a kisbíróval a jegyző úr... A keszeg kis emberke, aki amolyan fiai korabeli volt, gorombán' ráordított, hogy nem tanult soha tisztességet? Mi az, hogy .jó napot* neki kezét csókolom még tekintetes jegyző úr dukál. Hát ő azóta nem volt hivatalos helyiségben. De mi lesz a kocával, a nyolc eladóval és egy megtartandó- val? Üres marad a zsíroebö- dön meg a kamrában a szaloo- na-akasztórúd? Délig tépelődött, hol ebbe, hol abba kapva bele, de semmi sem akart a keze alatt befejeződni. Pedig most kívánt kezet minden munka. Most látta meg azt is, hogy a hátsó kerítésen embemyi lyuk tátogat. Biztosan valami kutya tágította ekkorára, hogy bejöhessen a szukához! Delet .harangoznak. Bent éri az ismerős dalolás a konyhában'. Már meg a szög is meglazult az ajtófélen! Eszébe sem jut, hogy tüzet kéne rakni, ebédet főzni. Tipeg-topog, bebotlik a lekopott küszöbön a szobába. Nyikorog a sublót fiókja, és dohszag szabadul a feltúrt fehérnemű körül a gerendás szobába. Kotorász. Gombra kötött valamit húz elő. Bogozza. Néhány papírpénz zizeg. Kiválaszt egy zöldhasút, markába gyűri.-Indul. Végig a falun. Egyenesen a tanácsházára. Be az elnökhöz, akinél idegenek tanyáznak, valami hivatalos dologban tárgyalnak. Városiak. Kopogás nélkül toppan be az ajtón. Riadt tekintetéved végigpásztázza az arcokat, és amúgy is görbedt testét mélyre hajlítva köszön: — Kezét csókolom. Az elnök arcát elfutja a szégyenkezés lángvöröse. Az idegenek pedig úgy kapják pillantásukat az alázatos testtartásba merevedett öregasszony felé, mintha korbáccsal vágtak volna végig valahányon egyszerre. Ni, egy légy zönög az ablaküvegen. Micsoda zajjal kívánna kiszabadulni a hűvös irodahelyiségből! — Jó napot, Naca néném! Mi járatban? Nem nehéz megérteni, hogy mi a baj. Dobolni kellene. Jól van, nincs annak semmi akadálya. Biztosan tilosba bitangolt a koca Előkerül, elő az, még nem volt olyan, hogy nyomtalanul elveszett volna akármi állat. A remegő kéz bizonytalankodva elindul az elnök asztala felé, hogy szorításából kiszabaduljon a tízes, a dobolás ára. De az elnök gyöngéd intéssel visszaparancsolja a kezet a pénzzel együtt a fakult kötény zsebébe. Meleg lángocska villan a sírástól duzzadt héjú szemben. Csodálkozás is, hogy nem xi- vall rá senki, sőt, mintha ezek az idegenek éreznék, mennyire fáj a koca elcsavargása. Ismét hajol, így hátrál az ajtóig, onnan köszön. — Köszönöm, elnök úr, köszönöm. Kezét csókolom. El csoszog. A légy még most is ott zürrög szabadulni vágyón az ablaküvegen, az elnök pedig... az elnök maga sem veszi észre, hogy azokat az iratokat, amiket az imént rakosgatott az íróasztal jobb oldaláról a balra, most visszacsúsztatja egyenként. Naca ném meg siet hazafelé. Utánabámulnak, mert visz— szaköszön mindenkinek. Esi hogy szedi a lábát! TÉNAGY SÁNDOR: MOSOLYOD PICINY M AD.ÍRFÉSZ 5k ÉT Ki hozza vissza, ki hozza vissza. szívem legördült szerelem ormáról, magát összetörte, magát meggyötörte. . Szőke lány szeméből kés pendült ki, szőke lány szájára kígyó ült ki. Vissza ki hozza, vissza ki hozza, mosolyod piciny madárfészkét v akarja nyugalmam csemetebokrft