Somogyi Néplap, 1961. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-03 / 233. szám

SOMOGYI NfiPLAP 6 Kedd, 1961. október 3. A személyazonossági igazolvány fontos okmány Feledékeny, hanyag embe­rek — ez az elnevezés illik azokra, akik úgy bánnak sze­mélyi igazolványukkal, mint értéktelen papírdarabbal »ELVESZETT, KÉREK MÄSIKAT« Ezzel állított be Sipos László so- mogyjádi lakos augusztus 21-én a személyi igazolványt kiállító rend- őrtisztviselőhöz. — Mikor és hol veszett el? — Verekedésbe keveredtem au­gusztus 13-án- Aktatáskám eltűnt. Benne volt a személyi igazolvá­nyom is. — Ráadásul azt sem tud­ta, hogy az igazolvány elvesztését 48 órán belül jelenteni kell. Ka­pott egy ideiglenes igazolványt. Szeptember 16-án visszavitte. — Elnézést. Megtaláltam a régit. Otthon, egy másik kabátom zse­bében . •. NÉGY ÉVIG NEM KELLETT Szűcs Miklósnénak 1957-ben utazás közben elveszett a cso­magja a vonaton. Benne volt személyi igazolványa is. Jelen­tette az esetet a rendőrségnek lakóhelyén, Kaposvárott, és a vasúti rendőrséget is értesítet­te. Csomagja nem került elő. Azóta személyazonossági iga­zolvány nélkül j ár-kel. Pedig illene tudnia, hogy személyazo­nosságát csak a hatóságok ál­tal kiállított igazolvánnyal bi­zonyíthatja hitelt érdemlően. A napokban aztán megjelent a rendőrségen, s új igazolványt kért Korábban is gondolhatott volna rá! »NEM IS TUDTAM, HOGY ELVESZETT...« Sz. Katalin kaposvári tanuló Így jelentette igazolványának elveszté­sét: — Könyveim között tartottam. Nem volt rá szükségem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára a kezemben. Egyszer régebben utaz­tam Hácsra, lehet, hogy akkor ve­szett el... Csendes József bárdudvarnok! lakos azzal állított be a rendőrség­re, hogy kb. két hete keresni kezd­te igazolványát, de sebol sem ta­lálta. Hogy hol veszett el, nem tudja. Dunai György se emlékezett rá, mikor veszett el Igazolványa. Horváth Vaskó JOzsefné, amikor a rendőrségre beidézték, s odaad­ták neki megtalált igazolványát, meglepődött: »Nem Is tudtam, hogy elveszett... 1« IGAZOLVÁNY vagy pénztárca? Sokan pénztárcának használ­ják személyi igazolványukat Pedig a pénzzel elvesztett iga­zolványokat igen ritkán szol­gáltatják be. Ács József 500 forinttal hagyta el igazolvá­nyát Sose látta viszont Hor­váth Károly hetesi lakos 240 forintot, a toponári Farkas Já­nos 1700 forintot »mellékelt« igazolványához; Horváth Jó­zsef a motorkerékpárról vesz­tette el aktatáskáját igazolvá­nyával, pénzével együtt. Egyik sem került elő. VEZETNEK A NŐK 1361 első felében esak a kaposvá­ri járásban és Kaposvár városban több mint száz személyi Igazol­ványt vesztettek el. A férfiak leg­gyakrabban szombaton, vasárnap meg fizetésnap, a nők pedig főleg piaci napon és bevásárláskor hagy­ják el igazolványukat. A statiszti­ka szerint a nők vezetnek ebben. Cs. Magda nyitva hagyott táskájá­ból esett ki az Igazolvány. Durcsi JOzsefné vásárlás közben egy üz­letben felejtette táskájával együtt. Kocza Jánosné felsőmocsoládi la­kos átázni akart, de nem találta igazolványát. Nem tudja, mikory veszett el. Kovács Lajosné piacon árult, igazolványát kosara melléd tette, persze, hogy elveszett. Bálint Ferencné a rendelőintézetben hagy- y ta el igazolványát. Mindez nem fordulna elő, haV az emberek igazolványukat ál-> landóan magukkal hordanák, >- nem használnák pénztárcának, < és mint fontos okmányra gon- < dósán vigyáznának. Fontos len-) ne ez azért is, mert a tapasz­talat szerint az elveszett vagy< ellopott igazolvánnyal sokan < törvénybe ütköző cselekedete-'] két követnek el. SZÁLAI LÁSZLÓ < TABIKA A KAPOSVÁRI KÖZÚTI ÜZEMI VÁLLALAT andocs—■ nagytoidipusztai útépítésénél régészeti emlékeket találtak a Ritecz brigád tagjai. Fapp József és Tóth János munkave­zető jelentése alapján kiszállt a helyszínre a Rippl-Rónai Múzeum régésze, és megállapította, hogy az útépítők egy rézkori umatemető és a mellette húzódó település nyomaira bukkantak. A leleteket, melyek az útépítésen dolgozó Ritecz brigád figyelmes és értékeket megbecsülő munkája közben kerültek felszínre — egy nagyméretű unta, edény töredékek és egyéb eszközök — beszállították a múzeumba. Megkezdődött a színházi évad Ember, mit csinál...?! Most is hallom: »Ember, mit csinál?!« Ezt kérdezték felháborodva az építőmunkások a Világítástechnikai Vállalat kaposvári telepén a minap attól a villanyszerelőtől, aki meggondo­latlanul, lelküsmeretlenül leszaggatta a vil­lanyvezetékeket az egyik kiürített műhely fa­lairól. A gépeket, a berendezést ugyanis el­szállították innen a lakatosáru-üzem telepére. A villanyszerelő azt az utasítást kapta fölöt- teseitől, hogy a külső vezetéket — áramtala- nítás céljából — szedje le azokkal a kapcso­lókkal együtt, amelyek szorosan a gépekhez tartoznak. Ö azonban nekiesett a belső vezeté­keknek is, és méterenként tépte ki őket a falból. Ezért szóltak rá az éppen ott foglala­toskodó kőművesek »Ember, mit csinál?! A szétszaggatott ve­zetéket nekünk újra helyre kell hozni!« — próbáltak rá hatni... A figyelmeztetésben nyomatéket kapott ez a szó, hogy ember, ösztönösen jelezve vele a rombolónak, hogy vigyázz, hiszen gondolko­zó, érző ember vagy, tisztában kell lenned cselekedeteid következményeivel. A szó azon­ban a semmibe hullott. A villanyszerelő mindössze annyit látott az egészből, hogy aka­dályozni próbálják káros igyekezetében, s dühösen ezt válaszolta: »Ne üssék az orrukat az én dolgomba. Maguknak mi közük ehhez?« Hm. Mi közük is lehetne? Ha a felizgatott hangulatban nem villantak volna össze hara­gosan a tekintetek, ha lett volna idő nyugodt magyarázatra, akkor talán el is mondják a munkások, hogy tulajdonképpen nagyon is sok közük van hozzá. Hogy igenis joguk van a beavatkozásra, hiszen ők is részesei a mun­káshatalomnak. Tehát felelősek is mindenért, — Látod azt a csinos nőt? Film&zínésznó. — No és akibe belekarol? — Ugyanaz széles változatban. ami ebben az országban történik. A leszagga­tott vezeték az övék is. A Világítástechnikai Vállalat az országos árualapra termel. Ezzel a nemzeti jövedelmet gyarapítja. Ebből kerül ki a kenyértől a ruháig minden. Ha e válla­latnak a megrongált műhely helyrehozására pénzt kell kiadnia, akkor csökken a nemzeti jövedelem is, és... de nem folytatom. Mind­ezt nagyon jól tudja a szóban forgó villany- szerelő is. Hát ha tudja mindezt, akkor miért rombolt, miért károsította meg a közösséget és önma- _______________________________ g át is? Azért, mert nem gondolkodott, mert): elvesztette a szakmunkás egyik legértékesebbé . INDUL AZ ESTI VONAT Barcsról Kaposvár felé. Uta« tulaidonsáeát a iózan ítélőkéDesséaet A> Sai nw“£ások’ többnyire a fűrészüzem dolgozói, tulajdonságát, a józan iteiokepesseget. A^ _ Hej> messze van ez a gyár! _ sóhajt fel valaki a nagy csendben. — Sötétben jövünk, sötétben megyünk. Alig vagyunk otthon. Rekedtes, öreges hang kontráz rá. — Bizony messze van. El kellene tóton Kálmáncsáig. Egy fiatalember közbevág: — Miért Káimámcsáig? Szülőkig! — No, nézd csak — förmedinek rá a kátonáncsaiak. —■ De hát érdemes-e figyelmeztetni az ilyene- v találjuk ki, hogy el kellene tolni, aztán ő meg mind­, ,, . . c járt kisajátítaná. Fiatal vagy meg, nyugodtan átkerékpároz­ket. kerdezte tőlem az egyik munkás ,> hatsz _ zsörtölődnek vele olyan halálos komolysággal, mint- hiszen a villanyszerelő nem kapta fel az em- 1 ha a fűrészüzem máris útban volna Kálmáncsa fejé bér szóra a fejét, nem gondolkodott el tetté- j » * » nek következményein. Elparancsolták innen, y FEHÉR PÁLNAK, a kaszó- de az összetűzést követő reggelen kitörve ta- y pusztai erdészet dolgozójának látták az egyébként is megrongált műhely ? szép pulykaáltamanyát istne- .. . .. > rétién állat dézsmélgatta. Ró­aniaKait... )? kára gyanakodtak, azonban Meghökkentő ez a vandalizmus, mégis azt > hiába lesték, nem tudták pus- feleltem, hogy érdemes az ilyeneknek oda- £ ka végre keríteni. Már-már va­kiáltani: »Ember, mit csinálsz?!« Ha nem^^f™^1 1»$** odaveszett, ,, ,, , .... ., .. , . Kamikor csapdát helyeztek ki eleg egyszer, akkor kiáltsák tízszer, húszszor >az Hamarosan meg is vagy százszor... éleit a »tettes«, egy ritka szép Lesznek köztük, akik meghallják. é hamvas színű, csaknem 8 kg­A;os vadmacska. 16 pulykát iak- Szegedi Nándor ^mározott meg, mire kézre ke­nemtörődömség, a felelőtlen hányavetiség, a »bánom is én, mi megy tönkre« szemlélet ke­rekedett felül benne. Hát nem méltatlan ez az emberhez? Az! S joggal süvöltött feléje a kérdés a munkások ajkáról: »Ember, mit csi­nál...?!« rült és agyonlőtték. A nem mindennapos vadászzsákmányt most kitömetik, és a kaszó­pusztai erdészet vadász-ven­dégszobájában helyezik el. * * * Sötétben is olvasható könyv Egy spanyol újságíró sötétben is olvasható könyvet készített. A vi­lágító festékkel készült betűket fe­kete papírra nyomják. Az így ké­szült könyv egyelőre rendkívül drága. A LEQSZEBB QYŐZELEM vorzsák Üj világ szim­fóniáját hallgattam a rádióban. Most itt ülök karosszékem mélyén, és a csodálatos hangokat idézem magamban. Szeretem — külö­nösen zenei élmények után — elmélyíteni a tartalom és a forma harmóniáit leilkem fo­gékony talajában. A második tételnél, melyet az esztétikusok oly szívesen hívnak a »szláv bánat« tételének, az oboa tem­pót vétett. Igen, bármilyen hi­hetetlen is, csúnya gikszer volt. A fájdalmasan vágyódó, panaszos téma megbicsaklott, megtörött, szinte felszisszen­tem belé. Behunyt szemmel idézem a zenét, amikor — mint korbácsütés — megszólal a hang: — Ugye, te sohasem öltél embert? Riadtam nyitottam fel sze­memet, és meglátom P.-t,.. Ott ül velem szemben, ugyan­olyan karosszékben, mint én. A ruhája, az arca, a barázdák a homlokán, mint az enyém. Barna, mély nézésű szeme ku­tatva kapcsolódik a szemembe. Olyan közel van. hogy kinyúj­tott karommal elérhetném. Nyúlok is feléje, de ö is ki­nyújtja karját, hogy elhárítsa érintésemet. Közöttünk az ál­lótükör átlátszó üvegteste. — Nem, sohasem öltem em­bert.. Állatot sem. A hangyát is átlépem, ha észreveszem — válaszolom gyorsan, mert nem tudom, mit jelent a furcsa kérdés. — Voltál háborúban? — Voltam. De ott sem. -.. Nem akartam ... Nem tudtam volna. — Pedig aki született, annak egyszer meg kell halnia. Ki előbb, ki később megy el. Kán­tor Pista például húszéves sem volt, amikor .. . — Hagyjuk ezt! — mondom erélyesen, és hátradőlök a ka-* rosszékben. Majd könnyedén hozzáteszem: — Az előbb hal­lottam az Űj világ szimfóniát. A largónál az oboa rosszmi lé­pett be. Egy világhírű zenekar­nál ilyesmi.. -. — Magad is jól tuáod, hogy egyszerű lemezhibáról van szó. Nem az oboa, hanem az egész zenekar együtt, egyszerre ha­gyott ki egy taktust. Kántor Pista is taktust vétett és meg­halt, pedig a hibát nem is ő, hanem Varga munkavezető követte el. — De mégis... — erőskö­döm —, nem hiszem, hogy a rádióban hibás lemezek vől- nának. — Vannak. A rádióban hi­bás viaszlemezek, a gyárban pedig hibás vaslemezek. — Kántar Pista tudta, hogy... — Nem tudta. De Varga munkavezető tudta. — Péter bácsit ne bántsd, ő jó ember, rendes, becsületes munkás. — Tudom. Ezt majd figye­lembe veszi a bíróság. — Mi köze ehhez a bíróság­nak? A vizsgálat már megál­lapította, hogy Kántor Pista saját maga volt oka a baleset­nek. — A vizsgalat még nem ért véget. — De igen. Most írják a jegyzőkönyveket és a jelenté­seket. — Akkor sincs vége. És nem is lesz vége addig, amíg te nem beszélsz. — Miről beszélnék? Nem tu­dom, hogyan történt, nem lát­tam semmit. — De hallottál... — A gépek zakatoltak, ho­gyan hallhattam volna. — Pista édesanyja őrjöng fájdalmában. A kis húgát ál­landóan injekciózzák. — Miért mondod ezt nekem? Kínozni akarsz?... — Az igazságot akarom.! — A háborúban is sokan meghaltak. Bérezés Jóska mel­lettem állt, amikor golyó fú­ródott a mellébe. Neki is volt édesanyja és kis húga. — A háború a gazdagok ha- IáUánca, amelyet másokkal já­ratnak. ök is felelni fognak érte. — De ezért a balesetért sen­ki sem felelős, egyedül Kántor Pista. Mit akarsz hát még? — Mondtam már: az igaz­ságot akarom! — Mi hát az igazság? — Te tudod. ■— Varga Péter jó munkave­zető. Szeretem őt, mint a saját apámat. Ö csinált belőlem em­bert, szakmunkást Nem enge­dem bántani. — Bűntársa leszel. Ezt ő so­hasem engedné meg, — De ő nem tudja, hogy én hallottam... — Mit? myedten hullok hátra a karosszékben. Ér­zem, hogy gyengülök. Érőt kell gyűjtenem, mert kü­lönben elvesztem a csatát. És Varga Péter bácsit is, aki ba­rátom és példaképem. És el­vesztem lányát, Katit, akH sze­retek, és aki szeret. Az ősszel lenne az esküvőnk. Nem! Nem adom meg magam. — Nézd — mondtam rábc- szélően —. ami történt, meg­történt. Kinek lenne haszna abból, ha újra felbolygatnánk az ügyet? — Mindenkinek. A gyárnak, az igazgatónak, a többi mun­kavezetőnek, a munkásokmh, de főleg neked. — Nekem? Inkább bajom lenne belőle, hogy elhallgat­tam valamit. — Gyáva vagy. Igazságos társadalomban élünk, ahol a bűn nem maradhat büntetés nélkül. — Nem, nem volt bűn az, amit Varga Pál csinált — til­takozom riadtan —, legföljebb vétett a balesetvédelmi elő­írások ellen. — Egy fiatalember meghalt. — Akkor is. A munkavezető nem tudhatta, hogy Kántor Pista éppen a gépek fölötti hídra fog menni. — Hiszen éppen ő küldte ar­ra. Te is hallottad. — A gépek zakatoltak. — Mégis hallottad... Mit is mondott? — Azt modta: »Pista fiam. szaladj át a lakatosokhoz, hozz egy hosszú nyelű fogót.« Ezt mondta. — És még? ... — Nem tudom ... Mást nem hallottam. — Ostoba vagy és gyáva. Engem nem lehet becsapni. Mit mondott még Varga Pé­ter? — Azt, hogy . , ■— Beszélj...» — Azt mondta: »Nem arra körbe, itt ugorj át középen, er­re közelebb,« — Aztán mi tör ént? — Egypár pillanat múlva ré­mült ordítást hallottam, és tudtam, hogy Pista belelépett a résbe, és lezuhant a gépek közé. — A munkavezetőnek tudo­mása volt arról, hogy a híd közepén hiányzik egy vasle­mez, és a hidat javítják? — Igen. A hid két végét lánccal zárták el, és kiírták, hogy arra köziekedni életve­szélyes. — Varga Péter mégis arra küldte a szerencsétlent. — Mindenki arra járt. Át­bújtak a lánc alatt, és a hiányzó vaslemez helyén az alig fél méternyi rést átlép­ték. — Kántor Pista tudott a résről és a veszélyről? — Lehet. Rí*«, bácsi min­denesetre azt hihette, hogy tud róla, máskülönben nem küldte volna arra. — Ki hallotta még Varga Péter szavait? — Senki más. Én a forduló­ban olajoztam egy hengert. Engem nem láttak. Így Péter bácsi nem tudja, hogy én hal­lottam. amit mondott. — Mivel 6 a vizsgálatnál hallgatott erről, neked kell elmondanod. — Nem ... ! Én nem ...! Talán ő maga ... Még meg­gondolhatja ... — Varga Péter magától nem fogja bevallani, amit tett. — Honnan tudod? — kérde­zem, és szívemet hideg rémü­let szorongatja. — Voltam nála. Beszéltem vele, úgy, mint most veled. — És?... — Először riadozott, aztán tiltakozott, végül elküldött. Kidobott. — Hát ha ö nem mondja el, akkor én hogyan? ... — Ott az asztalon a telefon. Vedd föl a hallgatót, és hívd a gyárat. — Árulónak fog tartani. Meg fog vetni, és nem adja hozzám a lányát. Pedig én szeretem Katit. — Az a lánytól függ, hogy hozzád megy-e. — És ha Kati?... Katika is ... Elvégre az apjáról van szó. — Ez jó próbatétel. Az igaz­ság nem ölheti meg a szerel­met. — És ha mégis?.., — Akkor nem méltó hozzád. — De én szeretem őt. Nem merem megtenni. — Meg keU tenned! Ügy érzem, itt a pillanat. Vagy most, vagy soha! Felug­róm a székről, és határozott léptekkel indulok a telefon fe­lé. De csak az első lépésem ha­tározott. A másodikat tétováz­va teszem meg. Még egy lépés kell csak. Kétségbeesetten igyekszem az agyamban dúló riadt ellenállást legyőzni. Nem, nem tudom megtenni az utolsó lépést. Eklxrr újra felhangzik mögöttem a hang, határozot­tan, nyugodtan, ellentmondást nem túróén: — Meg kell tenned! telefonhoz lépek, és fölveszem a hallga­tót. A gyárat tárcsá­zom. Hangom nem remeg, ami­kor közlöm, hogy a halálos balesettel kapcsolatban fontos bejelentenivalóm van. Fél óra múlva bent leszek. Visszamegyek a karosszék­hez, mert érzem., hogy a lá­bam remeg. Belenézek a tü­körbe: nem látom őt. Csak magamat látom, saját tü!:ör- képemet, amint sápadtan, de nyugodt arccal és tiszta szem­mel néz vissza rám., mintha azt mondaná: az igazságért néha saját magunkat is le kell győz­ni, és ez a legszebb avözelen. Balogh Gyula

Next

/
Oldalképek
Tartalom