Somogyi Néplap, 1961. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-03 / 233. szám
SOMOGYI NfiPLAP 6 Kedd, 1961. október 3. A személyazonossági igazolvány fontos okmány Feledékeny, hanyag emberek — ez az elnevezés illik azokra, akik úgy bánnak személyi igazolványukkal, mint értéktelen papírdarabbal »ELVESZETT, KÉREK MÄSIKAT« Ezzel állított be Sipos László so- mogyjádi lakos augusztus 21-én a személyi igazolványt kiállító rend- őrtisztviselőhöz. — Mikor és hol veszett el? — Verekedésbe keveredtem augusztus 13-án- Aktatáskám eltűnt. Benne volt a személyi igazolványom is. — Ráadásul azt sem tudta, hogy az igazolvány elvesztését 48 órán belül jelenteni kell. Kapott egy ideiglenes igazolványt. Szeptember 16-án visszavitte. — Elnézést. Megtaláltam a régit. Otthon, egy másik kabátom zsebében . •. NÉGY ÉVIG NEM KELLETT Szűcs Miklósnénak 1957-ben utazás közben elveszett a csomagja a vonaton. Benne volt személyi igazolványa is. Jelentette az esetet a rendőrségnek lakóhelyén, Kaposvárott, és a vasúti rendőrséget is értesítette. Csomagja nem került elő. Azóta személyazonossági igazolvány nélkül j ár-kel. Pedig illene tudnia, hogy személyazonosságát csak a hatóságok által kiállított igazolvánnyal bizonyíthatja hitelt érdemlően. A napokban aztán megjelent a rendőrségen, s új igazolványt kért Korábban is gondolhatott volna rá! »NEM IS TUDTAM, HOGY ELVESZETT...« Sz. Katalin kaposvári tanuló Így jelentette igazolványának elvesztését: — Könyveim között tartottam. Nem volt rá szükségem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára a kezemben. Egyszer régebben utaztam Hácsra, lehet, hogy akkor veszett el... Csendes József bárdudvarnok! lakos azzal állított be a rendőrségre, hogy kb. két hete keresni kezdte igazolványát, de sebol sem találta. Hogy hol veszett el, nem tudja. Dunai György se emlékezett rá, mikor veszett el Igazolványa. Horváth Vaskó JOzsefné, amikor a rendőrségre beidézték, s odaadták neki megtalált igazolványát, meglepődött: »Nem Is tudtam, hogy elveszett... 1« IGAZOLVÁNY vagy pénztárca? Sokan pénztárcának használják személyi igazolványukat Pedig a pénzzel elvesztett igazolványokat igen ritkán szolgáltatják be. Ács József 500 forinttal hagyta el igazolványát Sose látta viszont Horváth Károly hetesi lakos 240 forintot, a toponári Farkas János 1700 forintot »mellékelt« igazolványához; Horváth József a motorkerékpárról vesztette el aktatáskáját igazolványával, pénzével együtt. Egyik sem került elő. VEZETNEK A NŐK 1361 első felében esak a kaposvári járásban és Kaposvár városban több mint száz személyi Igazolványt vesztettek el. A férfiak leggyakrabban szombaton, vasárnap meg fizetésnap, a nők pedig főleg piaci napon és bevásárláskor hagyják el igazolványukat. A statisztika szerint a nők vezetnek ebben. Cs. Magda nyitva hagyott táskájából esett ki az Igazolvány. Durcsi JOzsefné vásárlás közben egy üzletben felejtette táskájával együtt. Kocza Jánosné felsőmocsoládi lakos átázni akart, de nem találta igazolványát. Nem tudja, mikory veszett el. Kovács Lajosné piacon árult, igazolványát kosara melléd tette, persze, hogy elveszett. Bálint Ferencné a rendelőintézetben hagy- y ta el igazolványát. Mindez nem fordulna elő, haV az emberek igazolványukat ál-> landóan magukkal hordanák, >- nem használnák pénztárcának, < és mint fontos okmányra gon- < dósán vigyáznának. Fontos len-) ne ez azért is, mert a tapasztalat szerint az elveszett vagy< ellopott igazolvánnyal sokan < törvénybe ütköző cselekedete-'] két követnek el. SZÁLAI LÁSZLÓ < TABIKA A KAPOSVÁRI KÖZÚTI ÜZEMI VÁLLALAT andocs—■ nagytoidipusztai útépítésénél régészeti emlékeket találtak a Ritecz brigád tagjai. Fapp József és Tóth János munkavezető jelentése alapján kiszállt a helyszínre a Rippl-Rónai Múzeum régésze, és megállapította, hogy az útépítők egy rézkori umatemető és a mellette húzódó település nyomaira bukkantak. A leleteket, melyek az útépítésen dolgozó Ritecz brigád figyelmes és értékeket megbecsülő munkája közben kerültek felszínre — egy nagyméretű unta, edény töredékek és egyéb eszközök — beszállították a múzeumba. Megkezdődött a színházi évad Ember, mit csinál...?! Most is hallom: »Ember, mit csinál?!« Ezt kérdezték felháborodva az építőmunkások a Világítástechnikai Vállalat kaposvári telepén a minap attól a villanyszerelőtől, aki meggondolatlanul, lelküsmeretlenül leszaggatta a villanyvezetékeket az egyik kiürített műhely falairól. A gépeket, a berendezést ugyanis elszállították innen a lakatosáru-üzem telepére. A villanyszerelő azt az utasítást kapta fölöt- teseitől, hogy a külső vezetéket — áramtala- nítás céljából — szedje le azokkal a kapcsolókkal együtt, amelyek szorosan a gépekhez tartoznak. Ö azonban nekiesett a belső vezetékeknek is, és méterenként tépte ki őket a falból. Ezért szóltak rá az éppen ott foglalatoskodó kőművesek »Ember, mit csinál?! A szétszaggatott vezetéket nekünk újra helyre kell hozni!« — próbáltak rá hatni... A figyelmeztetésben nyomatéket kapott ez a szó, hogy ember, ösztönösen jelezve vele a rombolónak, hogy vigyázz, hiszen gondolkozó, érző ember vagy, tisztában kell lenned cselekedeteid következményeivel. A szó azonban a semmibe hullott. A villanyszerelő mindössze annyit látott az egészből, hogy akadályozni próbálják káros igyekezetében, s dühösen ezt válaszolta: »Ne üssék az orrukat az én dolgomba. Maguknak mi közük ehhez?« Hm. Mi közük is lehetne? Ha a felizgatott hangulatban nem villantak volna össze haragosan a tekintetek, ha lett volna idő nyugodt magyarázatra, akkor talán el is mondják a munkások, hogy tulajdonképpen nagyon is sok közük van hozzá. Hogy igenis joguk van a beavatkozásra, hiszen ők is részesei a munkáshatalomnak. Tehát felelősek is mindenért, — Látod azt a csinos nőt? Film&zínésznó. — No és akibe belekarol? — Ugyanaz széles változatban. ami ebben az országban történik. A leszaggatott vezeték az övék is. A Világítástechnikai Vállalat az országos árualapra termel. Ezzel a nemzeti jövedelmet gyarapítja. Ebből kerül ki a kenyértől a ruháig minden. Ha e vállalatnak a megrongált műhely helyrehozására pénzt kell kiadnia, akkor csökken a nemzeti jövedelem is, és... de nem folytatom. Mindezt nagyon jól tudja a szóban forgó villany- szerelő is. Hát ha tudja mindezt, akkor miért rombolt, miért károsította meg a közösséget és önma- _______________________________ g át is? Azért, mert nem gondolkodott, mert): elvesztette a szakmunkás egyik legértékesebbé . INDUL AZ ESTI VONAT Barcsról Kaposvár felé. Uta« tulaidonsáeát a iózan ítélőkéDesséaet A> Sai nw“£ások’ többnyire a fűrészüzem dolgozói, tulajdonságát, a józan iteiokepesseget. A^ _ Hej> messze van ez a gyár! _ sóhajt fel valaki a nagy csendben. — Sötétben jövünk, sötétben megyünk. Alig vagyunk otthon. Rekedtes, öreges hang kontráz rá. — Bizony messze van. El kellene tóton Kálmáncsáig. Egy fiatalember közbevág: — Miért Káimámcsáig? Szülőkig! — No, nézd csak — förmedinek rá a kátonáncsaiak. —■ De hát érdemes-e figyelmeztetni az ilyene- v találjuk ki, hogy el kellene tolni, aztán ő meg mind, ,, . . c járt kisajátítaná. Fiatal vagy meg, nyugodtan átkerékpározket. kerdezte tőlem az egyik munkás ,> hatsz _ zsörtölődnek vele olyan halálos komolysággal, mint- hiszen a villanyszerelő nem kapta fel az em- 1 ha a fűrészüzem máris útban volna Kálmáncsa fejé bér szóra a fejét, nem gondolkodott el tetté- j » * » nek következményein. Elparancsolták innen, y FEHÉR PÁLNAK, a kaszó- de az összetűzést követő reggelen kitörve ta- y pusztai erdészet dolgozójának látták az egyébként is megrongált műhely ? szép pulykaáltamanyát istne- .. . .. > rétién állat dézsmélgatta. RóaniaKait... )? kára gyanakodtak, azonban Meghökkentő ez a vandalizmus, mégis azt > hiába lesték, nem tudták pus- feleltem, hogy érdemes az ilyeneknek oda- £ ka végre keríteni. Már-már vakiáltani: »Ember, mit csinálsz?!« Ha nem^^f™^1 1»$** odaveszett, ,, ,, , .... ., .. , . Kamikor csapdát helyeztek ki eleg egyszer, akkor kiáltsák tízszer, húszszor >az Hamarosan meg is vagy százszor... éleit a »tettes«, egy ritka szép Lesznek köztük, akik meghallják. é hamvas színű, csaknem 8 kgA;os vadmacska. 16 pulykát iak- Szegedi Nándor ^mározott meg, mire kézre kenemtörődömség, a felelőtlen hányavetiség, a »bánom is én, mi megy tönkre« szemlélet kerekedett felül benne. Hát nem méltatlan ez az emberhez? Az! S joggal süvöltött feléje a kérdés a munkások ajkáról: »Ember, mit csinál...?!« rült és agyonlőtték. A nem mindennapos vadászzsákmányt most kitömetik, és a kaszópusztai erdészet vadász-vendégszobájában helyezik el. * * * Sötétben is olvasható könyv Egy spanyol újságíró sötétben is olvasható könyvet készített. A világító festékkel készült betűket fekete papírra nyomják. Az így készült könyv egyelőre rendkívül drága. A LEQSZEBB QYŐZELEM vorzsák Üj világ szimfóniáját hallgattam a rádióban. Most itt ülök karosszékem mélyén, és a csodálatos hangokat idézem magamban. Szeretem — különösen zenei élmények után — elmélyíteni a tartalom és a forma harmóniáit leilkem fogékony talajában. A második tételnél, melyet az esztétikusok oly szívesen hívnak a »szláv bánat« tételének, az oboa tempót vétett. Igen, bármilyen hihetetlen is, csúnya gikszer volt. A fájdalmasan vágyódó, panaszos téma megbicsaklott, megtörött, szinte felszisszentem belé. Behunyt szemmel idézem a zenét, amikor — mint korbácsütés — megszólal a hang: — Ugye, te sohasem öltél embert? Riadtam nyitottam fel szememet, és meglátom P.-t,.. Ott ül velem szemben, ugyanolyan karosszékben, mint én. A ruhája, az arca, a barázdák a homlokán, mint az enyém. Barna, mély nézésű szeme kutatva kapcsolódik a szemembe. Olyan közel van. hogy kinyújtott karommal elérhetném. Nyúlok is feléje, de ö is kinyújtja karját, hogy elhárítsa érintésemet. Közöttünk az állótükör átlátszó üvegteste. — Nem, sohasem öltem embert.. Állatot sem. A hangyát is átlépem, ha észreveszem — válaszolom gyorsan, mert nem tudom, mit jelent a furcsa kérdés. — Voltál háborúban? — Voltam. De ott sem. -.. Nem akartam ... Nem tudtam volna. — Pedig aki született, annak egyszer meg kell halnia. Ki előbb, ki később megy el. Kántor Pista például húszéves sem volt, amikor .. . — Hagyjuk ezt! — mondom erélyesen, és hátradőlök a ka-* rosszékben. Majd könnyedén hozzáteszem: — Az előbb hallottam az Űj világ szimfóniát. A largónál az oboa rosszmi lépett be. Egy világhírű zenekarnál ilyesmi.. -. — Magad is jól tuáod, hogy egyszerű lemezhibáról van szó. Nem az oboa, hanem az egész zenekar együtt, egyszerre hagyott ki egy taktust. Kántor Pista is taktust vétett és meghalt, pedig a hibát nem is ő, hanem Varga munkavezető követte el. — De mégis... — erősködöm —, nem hiszem, hogy a rádióban hibás lemezek vől- nának. — Vannak. A rádióban hibás viaszlemezek, a gyárban pedig hibás vaslemezek. — Kántar Pista tudta, hogy... — Nem tudta. De Varga munkavezető tudta. — Péter bácsit ne bántsd, ő jó ember, rendes, becsületes munkás. — Tudom. Ezt majd figyelembe veszi a bíróság. — Mi köze ehhez a bíróságnak? A vizsgálat már megállapította, hogy Kántor Pista saját maga volt oka a balesetnek. — A vizsgalat még nem ért véget. — De igen. Most írják a jegyzőkönyveket és a jelentéseket. — Akkor sincs vége. És nem is lesz vége addig, amíg te nem beszélsz. — Miről beszélnék? Nem tudom, hogyan történt, nem láttam semmit. — De hallottál... — A gépek zakatoltak, hogyan hallhattam volna. — Pista édesanyja őrjöng fájdalmában. A kis húgát állandóan injekciózzák. — Miért mondod ezt nekem? Kínozni akarsz?... — Az igazságot akarom.! — A háborúban is sokan meghaltak. Bérezés Jóska mellettem állt, amikor golyó fúródott a mellébe. Neki is volt édesanyja és kis húga. — A háború a gazdagok ha- IáUánca, amelyet másokkal járatnak. ök is felelni fognak érte. — De ezért a balesetért senki sem felelős, egyedül Kántor Pista. Mit akarsz hát még? — Mondtam már: az igazságot akarom! — Mi hát az igazság? — Te tudod. ■— Varga Péter jó munkavezető. Szeretem őt, mint a saját apámat. Ö csinált belőlem embert, szakmunkást Nem engedem bántani. — Bűntársa leszel. Ezt ő sohasem engedné meg, — De ő nem tudja, hogy én hallottam... — Mit? myedten hullok hátra a karosszékben. Érzem, hogy gyengülök. Érőt kell gyűjtenem, mert különben elvesztem a csatát. És Varga Péter bácsit is, aki barátom és példaképem. És elvesztem lányát, Katit, akH szeretek, és aki szeret. Az ősszel lenne az esküvőnk. Nem! Nem adom meg magam. — Nézd — mondtam rábc- szélően —. ami történt, megtörtént. Kinek lenne haszna abból, ha újra felbolygatnánk az ügyet? — Mindenkinek. A gyárnak, az igazgatónak, a többi munkavezetőnek, a munkásokmh, de főleg neked. — Nekem? Inkább bajom lenne belőle, hogy elhallgattam valamit. — Gyáva vagy. Igazságos társadalomban élünk, ahol a bűn nem maradhat büntetés nélkül. — Nem, nem volt bűn az, amit Varga Pál csinált — tiltakozom riadtan —, legföljebb vétett a balesetvédelmi előírások ellen. — Egy fiatalember meghalt. — Akkor is. A munkavezető nem tudhatta, hogy Kántor Pista éppen a gépek fölötti hídra fog menni. — Hiszen éppen ő küldte arra. Te is hallottad. — A gépek zakatoltak. — Mégis hallottad... Mit is mondott? — Azt modta: »Pista fiam. szaladj át a lakatosokhoz, hozz egy hosszú nyelű fogót.« Ezt mondta. — És még? ... — Nem tudom ... Mást nem hallottam. — Ostoba vagy és gyáva. Engem nem lehet becsapni. Mit mondott még Varga Péter? — Azt, hogy . , ■— Beszélj...» — Azt mondta: »Nem arra körbe, itt ugorj át középen, erre közelebb,« — Aztán mi tör ént? — Egypár pillanat múlva rémült ordítást hallottam, és tudtam, hogy Pista belelépett a résbe, és lezuhant a gépek közé. — A munkavezetőnek tudomása volt arról, hogy a híd közepén hiányzik egy vaslemez, és a hidat javítják? — Igen. A hid két végét lánccal zárták el, és kiírták, hogy arra köziekedni életveszélyes. — Varga Péter mégis arra küldte a szerencsétlent. — Mindenki arra járt. Átbújtak a lánc alatt, és a hiányzó vaslemez helyén az alig fél méternyi rést átlépték. — Kántor Pista tudott a résről és a veszélyről? — Lehet. Rí*«, bácsi mindenesetre azt hihette, hogy tud róla, máskülönben nem küldte volna arra. — Ki hallotta még Varga Péter szavait? — Senki más. Én a fordulóban olajoztam egy hengert. Engem nem láttak. Így Péter bácsi nem tudja, hogy én hallottam. amit mondott. — Mivel 6 a vizsgálatnál hallgatott erről, neked kell elmondanod. — Nem ... ! Én nem ...! Talán ő maga ... Még meggondolhatja ... — Varga Péter magától nem fogja bevallani, amit tett. — Honnan tudod? — kérdezem, és szívemet hideg rémület szorongatja. — Voltam nála. Beszéltem vele, úgy, mint most veled. — És?... — Először riadozott, aztán tiltakozott, végül elküldött. Kidobott. — Hát ha ö nem mondja el, akkor én hogyan? ... — Ott az asztalon a telefon. Vedd föl a hallgatót, és hívd a gyárat. — Árulónak fog tartani. Meg fog vetni, és nem adja hozzám a lányát. Pedig én szeretem Katit. — Az a lánytól függ, hogy hozzád megy-e. — És ha Kati?... Katika is ... Elvégre az apjáról van szó. — Ez jó próbatétel. Az igazság nem ölheti meg a szerelmet. — És ha mégis?.., — Akkor nem méltó hozzád. — De én szeretem őt. Nem merem megtenni. — Meg keU tenned! Ügy érzem, itt a pillanat. Vagy most, vagy soha! Felugróm a székről, és határozott léptekkel indulok a telefon felé. De csak az első lépésem határozott. A másodikat tétovázva teszem meg. Még egy lépés kell csak. Kétségbeesetten igyekszem az agyamban dúló riadt ellenállást legyőzni. Nem, nem tudom megtenni az utolsó lépést. Eklxrr újra felhangzik mögöttem a hang, határozottan, nyugodtan, ellentmondást nem túróén: — Meg kell tenned! telefonhoz lépek, és fölveszem a hallgatót. A gyárat tárcsázom. Hangom nem remeg, amikor közlöm, hogy a halálos balesettel kapcsolatban fontos bejelentenivalóm van. Fél óra múlva bent leszek. Visszamegyek a karosszékhez, mert érzem., hogy a lábam remeg. Belenézek a tükörbe: nem látom őt. Csak magamat látom, saját tü!:ör- képemet, amint sápadtan, de nyugodt arccal és tiszta szemmel néz vissza rám., mintha azt mondaná: az igazságért néha saját magunkat is le kell győzni, és ez a legszebb avözelen. Balogh Gyula
