Somogyi Néplap, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-17 / 220. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961. szeptember PL Néhány percig áiit az utcán, a járda szélén, mintha semmi dolga sem volna, csak a forgalmat figyelné, aztán ma­gához intett egy taxit. — A belgyógyászati kliniká­ra — mondotta a sofőrnek. Beült a kocsiba, besüppedt a párnák közé, most már nem titkolta tovább az arca, hogy nyomasztóan ross?; kedve van. Ezt az utat is meg kell tenni egyszer. Most már mindegy, essünk túl rajta! Másfél évvel ezelőtt vette észre először, hogy a szíve... no, semmi »kü­lönös1, de már nem az. a szív, ami azelőtt, volt. Gyorsan, ré­mülten, idegesen ver, tikkaszt­ja, fojtja, ha lépcsőn kell men­nie. Nem is lakik emeleti la­kásban azóta. Most negyvenöt éves a szi­ve, tehát nem lehet öreg. Ezt ő is meg tudja állam'tani. Az­óta mérsékelte a dohányzást, mérsékelte az alkoholt, koráb­ban fekszik le, mint azelőtt, egyáltalán mindent mérsékelt, ami csak mérsékelhető, az egész életét vicinális pályára tolta a régi gyor-svonatj vá­gány helyett, de hiába. Ez az aggasztó, ez a hiába! Két héttel ezelőtt, mikor fent járt a klubban egy egye­temi tanár, jónevű szívspecia­lista, az ablakhoz vonta, meg is említette neki. V — A szívem, tanár úr . . . hogy is mondjam csak ... igen, akadékoskodik. Így mondta, tréfásan, ko­molytalanul, nevetve; akadé­koskodik. Szó szerint értette. Néha mintha megakadna, meg akarna állni. A tanár rácsillan- totta szemüvegét; — Hogyhogy? — Nem tudom, mi van vele. Valahogy nem rendes, ideges. Kellemetlen érzés. — Hát jöjjön el egyik nap a klinikára. Megvizsgáljuk, meg­javítjuk. Hálásan szorította meg a ta­nár kezét. Milyen jó ez, mi­lyen megnyugtató, milyen egy­szerű: megvizsgáljuk, megja­vítjuk. Mintha a beteg maga is részt ver#e a , javításban. Hát persze, nem kell képze­lődni. De most mégis... Ki­pillantott a, sofőr feje fölött az úttestre. Hosszú utcasor jött vele szemben. Milyen jó ezek­nek, ezek már visszafelé jön­nek. Túlestek rajta. Min es­tek túl? Hátha nem is a klini­káról jönnek! Egészen biztos, hogy nem onnan jönnek, de azért mégis jó nekik. Egysze­rűen csak jó visszafelé jönni. Megérkezett a klinika elé. Kifizette a sofőrt. Elküldte. Nem lesz szüksége rá, sokáig marad odabent. Lassan ment föl a lépcsőn. Remélem, nem felejtették el a telefonüzenete- met, hogy jövölf... Leült a várószobában. Vas­tag képeslapokat talált az asz­talon, a Neue Freie Pressét, a tegnapi Times-t. Ide sok előke­lő beteg jár. Érdekes, milyen mások ezek az angol képesla­pok, és a papírjuk is mennyi­vel finomabb. Tíz perc múlva a ne­vét kiáltották. — Dr. Banfcő Sándor! Ez ő. Hát mégiscsak tudják, hogy itt van. Felállt, bement a rendelőbe. Különös volt, fur­csa: úgy jött ide a tanárhoz, mint egyik felnőtt a másikhoz, mint egyik ember a másik em­berhez, és mégis... úgy ke­zelték, mint valami gyereket. Levetkőztették, hallgatták, ko­pogtatták, ismeretlen latin sza­vakat mormoltak, megvizsgál­ták kívül-belül. EKG alá fek­tették, megmérték a vérnyo­mását. Az egész egy nagy, né­ma komédia volt, amelyből azonban rettenetes fekete dol­gok sülhetnek ki a végén. Fél óra múlva behívta ma­ghoz a tanár. — Kérem... meglehetősen jőkarban levő szívbillentyű­tágulás ... — mosolygott hoz­zá, csillogott a szemüvege. — Nő, nem kell megijedni, de ajánlatos a nyugodt élet, pihe­nés, mértékletesség, izgalmak­tól való tartózkodás. Satöbbi, satöbbi. Az első utasításokat még itta magába, később már nem is tudott mindenre oda­figyelni, egy-egy fontosabb szó lekötötte, fogva tartotta a fi­gyelmét. Nem baj, majd írás-' ban megkapja. Néhány szót beszélgettek még a klubról, az életéről, a hivataláról, egy-két közös is­merőst felkutattak, kibányász­tak a múltból, a tanár megem­Tari János: Illette, hogy együtt szolgált a kilences huszároknál az állam­titkárával. Már indulhatott is. Kilépett a fehér zcmáncos ajtón, megállt, begombolta a ! ’'álját, föllélegzett. Hát megvolt. Nem valami jó, de még rosszabbat is mondhattak volna. Ebben a pillanatban valaki kinyitotta az ajtót, és a tanár hangját hallotta belülről: — Nem sokat adok ennek az embernek az életéért. Egy év, maximum másfél év ... Hirtelen összerezzent. A tér­dében olyan gyengeséget ér­zett, hogy azt hittej le kell rogynia. Kiről beszélnek ezek? Kiről mondták azt, hogy ... Csak nem öróla? Homlókára __hideg verejték k úszott, dobhártyája megfe­szült, és szíve most hallhatóan, ijedten kopogott. Vissza kelle­ne menni megkérdezni... De csak állt. Nézett a fehér zo- máncos ajtóra, mintha azt vár­ná, hogy kinyílik, kilép rajta a tanár, és mosolyogva meg­nyugtatja: — Természetesen nem önről van szó, egy másik páciensről, aki... Odabent elcsendesült min­den. A beszélgetők átvonultak a belső szobába. Este volt, mire hazavető­dött. Meggyújtotta a villanyt a hálószobában, ledobta ma­gát ruhástul az ágyra. Meg­próbálta összeszedni gondola­tait: a klinikáról gyalog indult el, átment az Erzsébet-hídon Budára, a Gellérthegynél egy ismerősével találkozott, az va­lami zavaros történetet adott elő neki egy közös barátjukról, taxin jött haza. Mennyit fize­tett? Ni, nem fizette ki a taxit... de mégis ... nem, szörnyű. Rettenetes! Maxi­mum másfél év. Hát nem kell ez sem. Vegyék el tőle, ha csak másfél... Nem fogja megtartani egyetlenegy utasí­tásukat sem. Mit is kezdjen vele? Mi az a másfél esztendő? Két tél, két tavasz, de már nem két nyár. Rettenetes ez! Isszanyú, megőrjítő. Soha töb­bet orvoshoz! Tönkretették az életét, halálosan megsebezték, kinpadra vonták, lassú halál­lal akarják elpusztítani. Egy hét beletelt, amíg csilla­podni kezdett. De ez az egy hét lázadás volt minden ellen, a tudomány ellen, az élet el­len, az egészségesek ellen, a világrend ellen. Egyszer lát­ta a Körúton a tanár szemüvegét megcsillanni egy autóban. Oda kellene ro­hanni hozzá, agyonütni, megfojtani, ízekre szaggatni, aztán belepusztulni az izgal­makba. Maximum másfél év ... ilyet kiejteni a száján, amikor még ott van a beteg, ki sem tette a lábát tőle. Hóhér ez, hóhér! Azóta elment három másik specialistához is. De hiába vi­gasztalták, hogy óvatos élet­móddal késő öregkorig elélhet, nem hitt nekik. Az az első mondta meg az igazat: maxi­mum másfél... Mégis lecsillapodott lassan, a lázadás elmúlt, s valami csendes belenyugvássá válto­zott. Nincs segítség? Nincs — azt mondják. Hát jó, akkor rendezzük be ezt a nyúlfark­nyi, kurta kis életét, ami hátra van még, rendezzük be szépen, kellemesen, férfiember módjá­ra. Nem fogunk üvöltözni, kö­nyörögni, meakulpázni. Minek lázadozni? Kinek fáj az ő el­örömét, fájdalmát. Olga kis­asszony azt mondta délelőtt Bartos úrnak a hivatalban: — Mi van az öreggel? Mintha ki­húzták volna a méregfogát. — Olga kisasszony nem érti. Bar­tos úr sem érti. Fiatalok, sza­marak, egészségesek. Mit tud­ják ők, mit jelent az: maxi­mum másfél év... Körülnézett. Egy zöld ruhás, szőke nő izgatottan járkált a közelében, a karóráját nézte, az ajkát rágta, a lépcső felé kanta a fejét, mintha minden pillanatban várna valakit. Kit vár? Kit várhatna, egy fér­fit! A férfit! Friss, vékony, sárga hajú nő volt, jól öltözött, formás, tálán huszonkét éves. Elfordult. Ezeknek jó, ezek egészségesek, fiatalok. Neki ezektől is búcsúzni kell, a nőktől. Hát búcsúzzunk. Isten veled, élet, ifjúság, szerelem. Isten veletek, be nem vált ígé­retek. Maximum másfél év... Este egy lipótvárosi kávé- házbán vacsorázott. A sarokba ült, onnan nézte az embereket. Bort nem is rendelt, feketeké-- vét sem ivott. Az egyik asztal­nál jókedvű társaság üldögélt. Károm férfi és két nő. Húzat- ták a cigánnyal, pezsgőt ittak, hangosan beszélgettek, minden második szavuk nevetés volt. Hja, könnyű nekik, egészsége­sek! Jobban szemügyre vette őket. Nini, mintha az egyik férfit ismerné! Rögtön rá is jött, a hivatalában találkozott vele, azt is tudja, hogy vidéki ügyvéd. Most odamehetne, le­ülhetne közéjük. Talán a mel­lé a szőke, cigarettázó, bronz- vállú nő mellé. De nem, annak már vége. Neki ezektől is búcsúzni keil, a víg társaktól, cimboráktól, jó barátoktól. Hát búcsúzzunk. Isten vele­tek," pezsgés éjszakák, csipős, hideg ágyat kívántaid hajna­lok. Isten veled, mámor. Tíz órakor hazafelé indult. A színház előtt hosszú sorokban álltak az autók. Bent még tar­tott az előadás. Az épület sar­kán megállt, botjára támasz­kodott, hallgatta a város éj­szakai életének zúgó hangját. Egyszer csak a kivilágított SZIRMAI ENDRE: SZEPTEMBERI SUGARAK Borostás befí-vü lomha nyár rozsdát szitáló gondban jár, jós kölzászlókat lenget, Sugárkezével simogat magba rejtőző titkokat, és vágyakat melenget. A város ringó fényözön; az utcán kislány pöszmötöl iskolatáska gombján. Eltűnődik. A gondtalan nyár békéje, jaj, merre van, hová bújt el, vagy hol jár? Bozótos kedvű emberek munkája nyomán felpezseg a gazdag élei árja, Berlin vagy Tirol — mindenütt még érlelő nyár napja süt, s a béke csöndjét várja. Borostás kedvű lomha nyár rozsdát szitáló gondban jár, de fényzászlókat lenge*'. Sugárszeme még tiszta tó, sugárkeze még villanó, pajkos felhőket kerget. r 4#, GYŰRI D, BALÁZS; MONDD... A vonat ringó derekának dőlve csak nyegleséged és ruhád figyeltem, erődet szűkre fekete ing fogta, fekete nadrág, rézgombbal kiverve. Öledben cekker, s gyufavillanásnyi időre láttam krisztusbajszú arcod, Idéztem kamasz, virtuskodó kedvünk, ahogy kezeddel a két lovat tartod, amíg .én makacs kantárral vesződöm. Bizony, pár éve, így barátok voltunk, s most nem ismersz meg. Tudom elfeledtél, az évek foga jól elrágta sorsunk. Most nem ismersz meg. Tudom, elfeledtél, ahogy felejted megfáradt apádat, utcánkat is, a lélegző föld ízét, divat torzítja« pittyegésre szádat. Mondd, ha keményebb izzadások jönnek, s megfakul, elhágy jó néhány hajszálad, marad-é hited, annyi, ami nékünk, közös küzdésre feszíteni vállad? 14 í; i \ A : ' ti , , f ' * t :'i ‘ - V'\ . " V ■ ■ ­' ' •••■&' í* •' : 's* * ■ Ruisz György: SILÓZÁS GAZLÓN. nem, nem emlékszik. Erőlkö­dött. Hiába, nem fizetett, vagy nem tud róla. Leengedte a redőnyt az ab­lakon. Kint hideg szél söpört végig az utcán, az ablaktáblák halkan remegtek tőle. Leült az egyik fotelba. A szíve most lassan, nyugodtan, szinte ünnepélyesen vert, de azért hallotta, érezte dobogá­sát. Ha hálóingben volna, ta­lán látná is ‘ az inge gyenge rezzenését minden ütésre. Így van ez má­soknál is, vagy csak őnála? Figyelni kezdte magát. Mint­ha halkan, ütemesen kopácsol- na valaki belül a dobhártyá­ján. Egy év, maximum más­fél.:. De hátha tévedtek? Nem igaz! Eltúlozták, elhibáz­ták a diagnózist, azt akarják, hogy máskor is menjen hozzájuk, pénzt akarnak tőle, pénzt, pénzt, csalják, lopják az életét a gazemberek! Csikor­gatta fogát dühében. Aztán csillapítani kezdte magát. Csak semmi izgalom, kerülnie kell, azt mondták. Bolondság is föltételezni róluk, hogy vét­keseit. Legföljebb tévedtek, de nem vétkeztek. Arcára szorí­totta tenyerét. Szörnyű ez, múlása? Ki hallaná meg az ő »de prof un dis« kiáltását? Sen­ki. Hát akkor pusztuljunk el csendben, méltósággal, hang­talanul. Nem kártyázott többé, a hivatalában sem idegeske­dett, nyugodt hangon beszélt alantasaival. Délutánonként hosszú sétára indult a város­ból kifelé, lassan, minden fá­radságot óvatosan kerülve. Né­ha megállt, botjára támaszko­dott, nézte a járókelőket. Mennyi ember! Miért sietnek? Hova sietnek? Nem érnének rá lassabban menni a sír felé? Titokban érezte, az ő lelkében is ott lappangott a gondolat: hatha tévedtek. Hátha még nincs veszve minden. Az orvo­sok sem. mindentudók. A' bél­gyógyászat még ma is inkább jóslás és sötétben való tapoga­tózás. Ezt egy orvostól hallot­ta. Egyik délután siklón fölment a Várba. A Halász- bástyán sétálgatott, sütkérezett a bágyadt verőfényben. Később a korlátnak támaszkodott, le­nézett a mélységbe. Fennállni, lenézni — ez most az ő élete. Két hónap óta a magasból né­zi az életet, az emberi han­gyák küzdelmeit, civakodását, színházi előcsarnokban két fe­kete árnyék jelent meg, egy frakk és egy női estélyiruha árnyéka. Megálltak a lépcsőn, nézegettek lefelé, hosszan kém­lelve, halkan beszélgetve. Az egyik autó most kivált a sor­ból, hangtalanul kúszni kez­dett, lassan odagördült eléjük. Beszálltak, eltűntek az úton, csak az autó vörös hátsó lám­pája világított még egy ideig az utca mélyén, mint valami óriás, gazdátlan szivar parazsa. Talán férj és feleség voltak, talán nem. Továbbindult, ó is volt így, kettesben színházban. Az első felvonást végigásitozr- ták, s a szünetben azt mond­ták egymásnak: Minek jöttünk ide ezer ember szeme elé, mi­kor mi ketten akartunk marad­ni. Ők is fölkeltek, eltűntek. Most ettől is búcsúzni kell. Hát búcsúzzunk. Egyik nap estefelé Angyal­földön járt. Rég nem volt már erre. Munkásokkal találkozott, kócos, sápadt gyermekekkel, akik kíváncsian, ellenségesen végignézték. Persze nem ér­tik, hogy miért jött ide, mit keres a kormos falak, nyomo­rék házak, piszkos udvarok közt ilyen ruhában. Itt lakik a bátyja, akit három éve nem látott Ez is milyen furcsa: testvérek és három éve... A bátyja szerencsétlen ember, nem tanult, mint ő, pedig ta­nulhatott volna. De hát miért nem tanult? Tehet ő róla? Ö az oka talán a nyomorúságá­nak? Szabóműhelye van mast itt az Angyalföldön. Nagyon ritkán szoktak találkozni, mert olyan nagy kettejük között, a két élet közt a különbség... Belváros és Angyalföld... Bátyja nem is szeret eljönni hozzá, mert nem szeret a sző- nyeges szobáiba belépni. Ezt meg lehet érteni. Mint­ha nem is testvérek volnának. Szegény Károly, olyan közön­séges, ordenáré szavakat hasz­nál, amelyek Isten tudja, hol ragadtak rá, gyáván tartja ke­zében a szivart, s ha olyankor valami barátja jön hozzá láto­gatóba, megzavarodik, elhall­gat, rögtön sürgős lesz a dolga. — Ki volt ez? Hol szedted föl ezt az alakot? — kérdezik. — Ez, izé... hát tudod, nincs mit szégyenkezni... a bátyám volt — — Mit is tehettem mást. Talán hazudjam? Tagad­jam le? Vagy megbotránkozzom, felháborodjon, kikérje magá­nak az emberiesség, az együtt­érzés, a testvériség nevében? Ezt meg a barátaival szemben nem teheti. Szegény Károly, amellett rosszul is nősült, va­lami kültelki nőt vett el, bár lehet, hogy tisztességeset. Ez a nő őt ösztönösen gyűlöli, kö­vetkezetesen ma gázzá, urazza, nem tudja rokonnak tekinteni. Nem tudja megbocsátani, hogy ő tanult, az ura pedig nem. Hát istenem, ő is a maga ere­jéből küzdötte, verekedte, kö­nyökölte, rúgta és marta ma­gát előre, míg ide jutott. Rossz rágondolni, hogy miket mond róla ez a nő, mikor egyedül vannak. Vajon Károly vádi-e őt? Vagy már belefáradt, meg­adja magát, együtt úszik az árral, a folyammal, a felesége szózuhatagával. Becsengetett a kapun. Otthon voltak mindketten. A bátyja is, a felesége is, csak a gyerek nem volt otthon. Meglepődtek látogatásán, za­varban voltak, rend az soha­sem volt náluk, az asztalon, ágyon most is mindenféle hol­mi hevert szétszórva. Céruaka- rikák, tűpárnák, szövetdara­bok, vasalásra váró ócska öl­tönyök- Körülnézett. Hát így is lehet élni. Végre leültették. Nem tud­ták, hol kezdjék meg a beszél­getést, ami három évvel ez­előtt megszakadt köztük. Pe­dig mennyi minden történt az­óta. Persze, a gyereknek kel­lett volna valamit hozni, az úgy szokás... No, nem baj, adni fog bátyjának száz pen­gőt, éppen van is nála. Úgy­sem adott már egy-kettő, há­rom. .. négy év óta. — Hát Miska hol vas? — kérdezte később. Miskának hívták a bátyja gyerekét. Az asszony válaszolt az ura helyett. — Átment a szomszédba. Nikolicsékhoz. Oda fogjuk ad­ni inasnak. — Nem jól tanul talán? A bátyja közbeszólt. — De inkább nagyon is... csak hát tudod, mi nem bírjuk taníttatni. — Mi lesz belőle? Szabó? — Nem. Borbély. Hallgattak. Nézte a bátyját, amint hosszú, sovány ujjaival sebesen öltöget egy nadrágon. Valami kishivatalnoké lehet, kopott, foltos, zsírpecsétes. Nézte a halántékát, a vállát. Már őszül. Sápadt és görbe há­tú. Öregszik. Minden esztendő egy-egy újabb pörölycsapás, ami lejjebb és lejjebb üti az akaratos emberi vállat Egy­szer csák megszólalt: — Te Károly, mondanék va­lamit. Adjátok azt a fiút gim­náziumba. Ha csakugyan jól tanul. Mind a kettőnek megállt a tű a kezében. A bátyja rásan­dított, fanyarul mosolygott. — Miből, azt nem kérded, hogy miből? — Ugyan, nem olyan nagy dolog. A belvárosi gimnázium igazgatója jó barátom. Fölve­szi a gyereket, ha szólok neki. Ha jól tanul, nem fog sokba kerülni. Ami pénz pedig kell, azt majd én... Elsápadtak a csodálkozástól. — Te? * — Fizetem. Nem tréfálok, no, fizetem. Nekem minek a pénz? És furcsán, titokzatosan solygott hozzá. v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom