Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-14 / 164. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Péntek, 1961. július 14. Fonyód! vasárnap Reggel már látszott, hogy zsúfolt nap lesz. Jöttek a vonatok Budapestről, Pécsről és Kaposvári ól, hozták a strandolni vágyókat. Jöttek a fiatalok és idősebbek, talán olyanok is, akik most látták először a Balatont. Az országúton egymást érték a gépkocsik, motorkerékpárok. És délelőtt telt ház volt már a strandokon, a vízben vidáman hancúroztak a gyerekek, a nagyobbak pedig erőteljes karcsapá- sokkal szelték a hullámokat. Csónakok siklottak, vitorlások húztak el mellettük büszkén dagadó vitorlával. A nap bőségesen ontotta sugarait, kellett is a jó napolaj. Itt ma mindenki barnára akart sülni —legalábbis reggel ezzel a tervvel érkeztek, de délelőtt 11 óra felé már inkább az árnyékos részeket keresték a vendégek szerte a somogyi parton. S mert a víz és a levegő jó étvágyat csinál, gyakran előkerült az elemó- zsiás csomag, fogyott a szalámis' zsemle és a főtt tojás, a rántott csirke és a vajas kenyér. Utána meg csúszott a finom serital, hűsítve és mégis elbá- gyasztva a strandolókat. Érthető, hogy ilyen szép nap után nem nagyon akartak hazaindulni az emberek, mindenki az utolsó vonatra számított. De hát egy helyre nem fémek hárman — és az óvatosabbak már délután búcsút vettek a magyar tengertől: »-Viszontlátásra, Balaton, legközelebb ismét eljövünk.« A legkiseh’ maguk u. Pénzen vett szeretet Egy nyolcéves kisfiúért folyik a pereskedés meglehetősen ádáz elszántsággal T. György és volt felesége között már évek óta. Az apa négy éve vált el első feleségétől, és két hét múlva újra megnősült. Noha első felesége már akkor is beteg és keresőképtelen volt, az apának nem volt fontos a gyermek. A bíróság az első feleség javára 250 forint házastársi tartásdíjat és 320 forint gyermektartásdíjat ítélt meg. Amint a több kilóra tehető periratokból kitűnik, e nagy összegű tartásdíj fizetése ébresztette föl az apa »meleg« szülői szeretetét, ragaszkodását gyermekéhez. Bizonyítékra bizonyítékok következtek, s az egyre élesebbé váló harcbsn természetesen az anya sem mulasztott el semmiféle leheA Sándor-telepi strandon három és fél ezren töltötték vasárnapjukat. Képünkön: Nyolcán a strandolok közül — éppen ebédidőben. így »készül« a barna bőrű hableány, irdaltak >zást. Tatai Pista sohasem felejti el... Gyerekek szedik a meggyet. Négyen vannak, egyikük sem lehet több tizenkét évesnél. Kacagnak, mókáznak a vén fán. A piros gyümölcs levéből jócskán jut arcukra, ingükre is. No de sebaj! Jó a meggy, és valóságos élvezet a fa ágain egyensúlyozni, versenyezni, hogy ki a bátrabb, ki mar jobban az ág végére kimenni... Egy másik hasonló korú gyerek — Tatai Pista — csöndesen ül az egyik fa tövében, és figyeli a többieket. Neki örökre elment a kedve az ilyen játéktól, és egy csöpp kedvet sem érez a virtusikodásra. Nem bánja azt sem, hogy fentről, az ágak közül csúfolják, gyávának tartják. Gyáva? Ügy érzi, méltatlan erre a jelzőre. De nem szói, csak nézi a hajlékony ágakat és a fa alatt levő szőlőkarókat. Űj karók, a tavasszal verték földbe őket. — Miért nem mégy te is föl, Pista? Látod, milyen jól érzi Vatikán lapja Hemingway-ről A világsajtó kivétel nélkül a legnagyobb elismerés hangján emlékezett meg Ernest Hemingway-ről, és gyászolta halálát Az egyetlen disszonáns hang a Vatikán hivatalos lapjában, az Osservatore Roma- nóban szólalt meg. A lap megállapította, hogy Hemingway »nagy író« volt ugyan, de »nem világosította meg a keresztény keavelem«. zik. magukat a többiek odafent! Pista válaszul egy történetbe kezd: — Tavaly nyáron kijöttem a szőlőhegyre, három meggyfánk van itten. Azon a tavaszon kaptam egy végiggombolós kordbársomy kiskabétot. Ez volt rajtam akkor is, amikara fa tetején a meggyet majszoltam. A külső ágakon, ahol a nap előbb érleli a gyümölcsöt, már szép, feketés színű szemek lógtak. Megkockáztattam, hátha sikerül kijutnom az ág végére. Óvatosan, fogódzkodva lépdeltem. Alattam szőlőkarók meredeztek. Fölrémlett bennem egy történet: valaki leesett a fáról, és felnyársalta magát. Ebben a pillanatban lábam megcsúszott, az ág letört alattam s leestem. Az ijedtségtől vagy a félelem tol elvesztettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, az egyik szőlőkarón csüngtem. Kabátom gallérja pontosan az állam alatt fennakadt a karó tetején, és azon lógtam, a lábam vagy húsz centire kalimpált a földtől. Annak a gallérnak köszönhetem, hogy élek. Tatai Fista tekintete tele van aggodalommal, féltő izgalommal, amint társait figyeli. Igen, a gyümölcsszedés fokozott gondosságot, figyelmet követel. Tatai Pistát egy kabátgallér mentette meg az életnek. Sok — ennél szerencsétlenebb — baleset krónikáját csak a kórházi statisztika alapján lehet összeállítani. H. F. tőséget. A gyermeket a bírósági határozatok ellenére sem engedte apjának meglátogatni; anyagi követelésekkel teletűzdelt leveleket Íratott a kislány, nyal, s minden jel szerint az apjától való elidegenítés szellemében nevelte. Ilyenkor már nagyon nehéz a bíró munkája. Hiszen akár az anyának, akár az apának ítéli oda a gyermeket, a szülők okozta lelki megrázkódtatások nem maradnak nyom nélkül a gyermek lelkében. A másik pert egy 15 éves leányért K. József indította* Az ítélet indoklásában a következők olvashatók: »... A bíróság kivizsgálása és a nevelők meghallgatása alapján nem tulajdonítható nagyobb jelentőség annak, hogy. a gyermek melyik szülőjénél van elhelyezve, és hogy kinek a felügyelete alatt áll. A szülők egy házban laknak, így az alperesnek módjában áll akár óránként ellenőrizni leánya viselkedését, ápolni iránta az anyai szeretetet és gyöngédséget. A per jelentősége inkább anyagi vonatkozású lehet, abból a szempontból, hogy kötelezve marad-e az apa a gyermek után az anyának a nagy összegű, 900 forintos gyermektartásdíjat fizetni...« A kislány azonban nem hajlandó az apjához költözni, vele élni. Egy serdülő gyermeknél már nem a törvények, hanem a gyarapodó élettapasztalatok, a fejlődő ítélőképessség szabja meg: kit érdemes szeretnie, kihez kell ragaszkodnia. Öt már nem lehet megtéveszteni »pénzen vett« szeretettel! Nagy kár, hogy éppen a szülők feledkeznek meg erről a gyermekeikért folytatott pereskedések során! N. S. „Nyitva 7 h-tól 22 h-ig" — hirdeti egy tábla a Cor.o Cukrászdában. Azonban a vendi g, aki reggel nyolc óra tájban téved be ide, teljes felfordulást talál. A sré- kek az asztalok tetején, a padlózat vizes, nem lehet rálépni. Fekete nem kapható, mert még nincs gőz. A nyitási idő — szerintem — azt jelenti, hogy attól kezdve a záróráig a vendég rendelkezésére kell állni. Akkor miért ilyenkor takarítanak? Sok vonat ez idő tájt érkezik a megyeszékhelyre, s gkí hajnalban kel, szeretne egy feketét inni felfrissülésre. Ilyet azonban csak nyolc óra után, kilenc körül kaphat. Jó lenne, ha a Vendéglátó Vállalat fölfigyelne erre, mert elsősorban a vendégek igényeit elégítené ki, másodszor pedig saját bevételét növelné jelentősen. Sz. Gy. /iz öregasszony talpig C/t feketében ül a Balaton partján, mintha nem is a strandra indult volna, hanem a templomba, és ide csak véletlenül tévedt. Törékeny lénye ünnepélyességet sugárzik. Egy valami emlékeztet köznapokra a ruházatán. Az erősen szemre húzott fejkendő, ami árnyékot nyújt szemének, mely úgy kéklik elő a barázdált almaarcból, mint a barnára festett kerítés rései közül a felfutó hajnalicska. Apró, inas termete, közvetlensége, őszintesége számomra valaki nagyon kedvesre emlékeztet; felnevelő anyai nagyanyám volt ilyen, mint ez a nénike, s milyen különös véletlen, hogy őt is Verának, Verőn néninek hívják. Amikor leültem a siófoki strand egyik padján, enyhe irigységgel bámulva az innen ezerszer csábítóbbnak, hűsebb- nek látszó vízben távolodó társaim után, úgy éreztem magam a sok pucérra vetkezett ember között, mint valami különc idegen, aki ráadásul habókos is egy kicsit, mert felöltözötten csücsül egy kőhajításra a víztől. Nagyon csúnya dolog — sZ- ismerem —, hogy amikor Verőn néni mellém telepedett, icipici káröröm vigasztalt; meg is nyugodtam, hogy ha ő nem kap hőgutát a sok szoknyában, feketében, akkor én is 'kibírom ez egyszer a víznélküliséget. Mintegy levezekelve a fe- ledékenység bűnét az otthon hagyott fürdőruha miatt. Olt (Áljen, ^Derü li, nhihfi. f zj «gy kezdődött, hogy (/M Verőn néni meg- kérdezte, miért nem fürdők én is, talán csak nem félek a víztől? Az ugyan nevetséges dolog volna, mert lám, az ő unokája ott jár benn a többiekkel, majd egy kilométernyire a parttól. Látom-e? Az ott, az a szőke hajú kisfiú piros labdával. Ezzel egy zsivajgó gyerekgomolyagra mutatott. Nagyon restelltem, de nem láttam a távoli kavargásban a szőke Andriskát. Piros labdát viszont annyit láttam, hogy nagy hirtelen azt sem tudtam, merre kapjam a fejemet. Melyiket nézzem. Így hát füllentenem kellett egyet, még azt is megjegyezve, hogy szép gyerek az unoka. De Verőn néni szívének a kulcsa mégsem ez a hízelgő megjegyzés volt. ö maga fordította meg azt a kulcsot, és tárta szélesre a szivéhez* vezető kisajtót, ösztönözve a közlés, tárul- kozás nagyon egyszerű, de nagyon emberi vágyától. Hamarjában annyi mindent megtudtam róla, hogy akár regényben is megírhatnám. Elmondta, hogy hetvennégy évet élt eddig, tizenegy az élő gyermekeinek száma, huszonöt unokája van — az Andris a legkisebb —, és az unokák után még kilenc dédunokával is dicsekedhet. Aztán, hogy most látja először a Balatont. Még a gyerekei sem látták, lévén valahányan parasztemberek. Kár pedig, hogy nem jöhettek el eddig ide, mert ez a Balaton olyan szép, hogy minden embernek látnia kellene. Most hogy került ide? Hogyan szánta rá magát, hogy egy hétre oda hagyja a Sopron környéki kis falut, és Siófokra jön öregcsont létére — táborozni? Az unoka, az Andris... nagyon féltették. Három pedagógus negyven gyerekkel! Elkísérte az unokát, éppen ő, mert ilyenkor a többieket nem ereszti a falu, a dolog. — Tudod, fiam — mondta olyan közvetlenséggel, mint valami nagyon régi ismerősnek —, nem bántam meg a hosszú utat. Mert már nekem csak nagyon hosszú minden út. Jól tettem, hogy eljöttem, mert akármerre fordulok, csupa gyönyörűség látni a sok egészséges, jókedvű embert. Hát még a gyerekeket! Ilyen jó soruk a gyerekeknek, édes fiam, sohasem volt még! Hát ezt akarta nekem elmondani Verőn néni, a naponta újra meg újra látott és átgondolt tapasztalás kényszerítette melleim. Keresetlen szavakba foglalni az élet dicséretét, ma- gávalragadóbban, mint sok koszorús költő. Mert ha Verőn néni egyéniségétől távol áll is a rímes beszéd és a verslábakkal való babríkálás, olyan szépen fejezte ki, amit látott, gondolt és érezett — lát, gondol és érez —, hogy akármelyik írástudó megirigyelheti. Irigyelje is, mert vallani csak arról tud az ember szívét dobogtató őszinteséggel és szeretettel, amihez úgy tud kötődni, mint a fák gyökere az éltető talajba. etten ülünk a zsi- bongó parton, rábámulva a vízre. Életemben soha eddig nem hallgattam szívesebben, mint éppen most. Hűsít és melegít a kicsit idegenes akcentussal patakzó beszéd. Sopront és környékét varázsolva ide, de úgy ám, hogy magunk körül érezhetjük az egész világot. — Holnap átmennénk Bala- tonfüredre. Oda ni — mutat előre —, ott van az túlnan a vízen. Csqk azt nem tudom, merjek-e hajóra ülni. Sohasem ültem, legfeljebb vásárban, búcsúban. De az csak hajóhinta volt. Meg kellett állni, és máris a földön álltam. El kellene mennem az unokával, de hát... legalább ezt az egy esztendőt. .. Mondd, fiam, boru- lósak ezek a hajók? — A, dehogy! Nem olyan alkotmányok ezek, meg a víz is csak innen látszik tenger nagynak. — Szeretném megélni még ezt a hátralevő egy évet — néz rám hirtelen. Ejnye! Miért Tie élne még akár tízszer egyet is, ha megkíméli magát? Miért csak egyet mond? — Mert látod, fiam, ez a sok jó, ez a rengeteg boldogság itt már nem tart tovább egy esztendőnél. — Hogyan érti, Verőn né- ném? — Hát errefelé nem tudják az emberek? — Mit, aranyos néni? — Hogy a rossz erők a jövő évben legyőzik a jó erőket, és akkor ennek itt — ráncos kezével úgy int körül, mintha búcsúzni kellene már mindattól, amit felölelhet a szem — vége lesz. Ezért akarok én mindenáron még egy évet élni. Ezért félek a hajótól is. A válasz, a rengeteg, amit most elmondanék ennek a kedves öregnek, torkomra forr, mert indián csatakiáltásokkal egy csapat víztől gyöngyös testű gyerek csörtet felénk, és ő már őket nézi. — Verőn néni! — Verőn néni, ni, mennyi kagylóm van! — Nagyanyám, éhes vagyok! Verőn néni így, Verőn néni úgy. Ez a förgeteg, ami most ide ért, csak győzelmes lehet. Senki sem győzheti őket hangban túllicitálni. óformán elköszönés- re sincs idő, csak szívélyes bólintás- ra, már viszik, ragadják magukkal a tipegő léptű kis öregasszonyt a gyerekek. Elmenőben még kérdőn néz rám. Vállat is von. Biztosan azt mondQ ja a kérdezősködő kicsiknek, hogy nem tudja, ki vagyok, A távolodó csapat után három nö lépeget mosolygó arccal. A kísérő pedagógusok. — Kérem! — kiáltok utánuk. Megállnak. — Mondják meg Verőn néninek, hogy holnap nyugodtan üljön hajóra, és nézze meg Füredet. Mondják meg azt is, hogy nem olyan egyszerű a jó erőket megfojtani! Mondják meg... Tanácstalanul néz össze a három tanítónő. Aztán újra rám bámulnak. Látom szemük összevillanásából, nem értik, miről van szó. Verőn néni tehát csak nekem mondta el, amit elmondott. — Adják át föltétlenül az üzenetet! Egyikük olyan ráhagyóan mosolyog rám, hogy máskor megsértődnék ilyen mosolygásért. Bólint, aztán sarkon fordulnak nagy sietve. Vajon megmondják-e csakugyan üzenetemet? Kihúzzák-e a fiai, lányai, unokái és dédunokái sorsáért félő anyóka szívéből az aggodalom gonosz tüskéit, amit valami buta fecsegő szúrt oda? Ürmöt csempészve az öröm édes ízeibe, nyugtalanságot a valami nagyszerűt, eddig nem-voltat birtoklók nyugalmába? em hiszem, hogy célhoz érnek üzenő szavaim. Éppen ezért idejrom: — Ne féljen, Verőn néném! Semmitől se rettegjen, mert a Jó Erőket — még a mesék igazságtevése is ezt hirdeti — nem győzhetik le soha a rosszak! László Ibolya
