Somogyi Néplap, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-22 / 171. szám
Szombat, 1961. július 22. 3 SOMOGYI NÉPLAP PIACI NAPON Egy-egy pénteki napon 20—22 ezer embert nyel el, illetve bocsát ki magából az állomás épülete. Mintegy háromezren áruval jönnek a hetipiacra. Egyetlen napon többen álltak meg vásárolni az állomással szembeni könyvárusítónál, mint egész héten. f Az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat áruháza 280 000 forintos forgalmat bonyolított le egyik pénteken. Ez 50 százalékkal több, mint más hétköznapokon. Autóbuszon 1600—1800-an érkeznek városunkba, 50ö-zal többen, mint más napokon. Érthető, hogy a visszautazásnál nagy a tülekedés. Sokat jelentő apróságok EGY EDDIG JÓRÉSZT ISMERETLEN jelenség mutatkozik a Csurgói Faipari Vállalatnál. Ebben az üzemben, ahol az* előtt majdnem mindenki magának élt, ahol régebben csak a borítékot figyelte az emberek többsége, most azon gondolkodnak, mivel lehetne meggyorsítani, ésszerűsíteni a .termelést. Újítanak. Igaz, eddig is akadtak újítások, de most, az első félévben számuk duplájára vagy még annál is többre emelkedett Minden hetedik dolgozóra jut egy-egy ötlet. 42 újítást adtak be a félév alatt, s közülük mindössze nyolcat utasítottak el. Tehát javarészt helytálló elképzelések kerültek a vállalat újítási bizottsága elé. Bár nagy jelentőségű újítás kevés akad a 42 között, de a legegyszerűbbek, még az elutasítottak is a dolgozók alkotókészségét tanúsítják. Egyikmásik esetleg apróságnak mondható, mégis örülünk neki, magának a gondolatnak, az ötletnek, hisz jó részük az évek, évtizedek óta megszokott munkamenetet változtatja meg. Egy tipikus példa: az apró anyagot eddig ládákba hordták, s ehhez két ember kellett. Ezután elég lesz egy is, mert Dómján János enyvezo- nek az az ötlete támadt, hogy a ládára kereket szereljenek. Tolják, ne pedig emeljék a ládát. Aki fizikát tanult, annak ez természetes — mondhatja bárki. Igaz, de itt mindeddig nem figyeltek föl erre, noha fizikát sokan tanultak. De most gondolkodnak a dolgozók. VAGY EGY MÁSIK, szinte semmiségnek tűnő példa: A parkettgyaluló gép asztala időnként mindig kikopott, s Pesten kellett utánacsiszol- tatni a lapot. A szállítás, a csiszolás stb. nagy költséget és hosszú időt igényelt. Addig a gép állt. Nem jó ez így — gondolták Szanyi István meg Kovács Ernő karbantartók. Legközelebb aztán nem küldték föl a lapot Pestre, hanem a kikopott felületre egy a, gatterból mór kiöregedett fűrészlapdarabot csavaroztak. Ha ez elkopik, újat erősítenek rá. Az egész művelet csak néhány percig tart, nem pedig hetekig. Említésre méltó Varga János elgondolása is: Eddig a sarokban állt egy szalagcsiszoló. Oly ritkán használták, hogy sokan el is feledkeztek róla. Ugyanakkor a tetőéleket kézzel csiszolták meg, mert így írta elő a gyártástechnológia. De hát nem örökértékűek az ott leírtak sem, és Varga János bevezette a gépi csiszolást. Most gyorsabban, jobb munkát végeznek. BAJ VOLT a szárító kapacitással. Fél esztendeig kellett máglyákban száradnia a fűSegítsenek rajta Egy súlyosan beteg, fizikai munkára képtelen fiatal lány segélyt kérő levele fekszik előttem. «-Tessék elhinni, már elég volt szomorúságban, fájdalomban élni, egy új életet szeretnék élni. Nagyon szépen kérem a kedves elvtársakat, segítsenek rajtam-« — szól a fájdalmas hangú levél. Írója már végigkilincselte a Kaposvári Járási Tanácsot és a járási párt- bizottságot is, segítséget kért, de csak ígéretet kapott. Megdöbbentő, hogy egyikmásik felelős beosztású ember milyen könnyedén intéz el egy ügyet. Már lassan egy éve, hogy P. Ilona jelentkezett a nagyberki tanácsnál, adminisztrátor szeretett volna lenni. Elutasították azzal, hogy csak érettségizett fiatalt vesznek föl. De nem sokkal később betöltötték az üres helyet egy a gimnáziumból bukás miatt kimaradt leánnyal. Hol az emberség, hol a körültekintés, hol az igazságosság? P. Ilona szülei súlyos betegek, szüksége lenne a családnak minden fillérre. Mégis elutasították a lányt. Hogyan vélekednek erről az ügyről a község vezetői? — Suri elvtárs, a Kaposvári Járási Tanács elnöke annak idején írt egy levelet, hogy biztosítsunk a kislánynak egy állást. De ez csak javaslat volt, nem utasítás, hát abbamaradt. Azellen nincs kifogásunk, hogy a KISZ elhelyezze valahová, mi azonban nem tudjuk — mondja Kontra elvtárs, a tanácselnök. Érdekesen fogalmazza meg a gondolatot Gróf Lajos, a pártszervezet titkára: — Ha a felsőbb szervek valahová a faluba el akarják helyezni, az erdészethez, a tanácshoz, az óvodához vagy a földmüvesszövetkezethez, mozgassanak meg valamit ezeken a helyeken. Mi csak örülnénk neki, mert megszűnne ez a probléma. Furcsa magyarázkodás az is, hogy ez a kislány «munkájával még nem sokat adott a társadalomnak, ne várjon nagy támogatást-«; egyszerűen érthetetlen az a tanácselnöki vé- lemény, hogy »-fél az ember nőket alkalmazni, mert pletykák terjednek el«. Csak P. Ilona esetében »félnek nőket alkalmazni«? A község vezetőinek állásfoglalása, se hideg, se mefeg véleménye igen feltűnő. Mért nem mondják meg az igazságot, miért köníöríalaznak? Ez nem elintézési mód! P. Ilonának, a 20 éves, beteg nagyberki kislánynak még mindig nincs állása. Pedig dolgozni szeretne, mert élni akar... POLESZ GYÖRGY részártmak, hogy 20 százalékra csökkenjen a nedvességtart a- lom. Tepko Károly művezető újfajta, úgynevezett légcsutor- nás amyagmáglyázást gondolit ki, s így fél év helyett három- négy hónap alatt eléri a kívánt nedvességszázalékot az áru. Időt, gőzt és villanyenergiát takarítanak meg vele — évente 42 ezer forintot. Ku- reczky Attila nevéhez fűződik a szabványon aluli anyagtól készült bútorlap. Az anyagot régen tűzifaként adták el, most értékes áru készül belőle. Az idén 90 ezer forintot takarítanak meg így. Egy másik, ugyancsak a bútorlapgyártás- * sál kapcsolatos elgondolása 100 ezer forinttal növeli a termelési értéket. SOROLHATNÁNK TOVÁBB azokat az újításokat, melyek kisebfcrnagyobb mértékben változtatnak a megszokott munkán. Három-négyszázezer forintra rúg a javaslatok gazdasági ererdménye. Ez pedig nem kis dolog. Azt is jelenti, hogy a dolgozók kezdik szívügyüknek tekinteni a termelést, ösz- szekapcsolják a vállalati és az egyéni érdekeket. E sok apróság Csurgón különösen sokat jelent. Egy nagyszerű változás első hírmondóit. Roland Ferenc A jutái sertésgondozó — Te Kálmán, ez így nem lesz ám jó, hogy én továbbra is egyedül gondozzam az állatokat. Nem mondom, szívesen teszem, de elkelne a segítség. Nemsokára itt lesz 140 választott malac, mellette ez a sok hízó, hát mi az istent csinálok velük magam? — Nyugodjon meg, Józsi bátyám, megoldjuk ezt az ügyet! — nyugtatja meg a panaszko- dót Koller Kálmán főkönyvelő. Száraz József hatvan év körüli kora ellenére fiatalos mozgású ember. Sertésgondozó a jutái Szabadság Tsz-ben. Ez az első alkalom, hogy panaszra nyílt a szája. Ha valamelyik sertésgondozóval baj volt, az sohasem vele történt. Megbecsüli beosztását, szereti a szigorú rendet. Ez meglátszik a hizlalda tisztaságán is. Az etetővályúk körül sehol egy parányi szemét. Még a pókhálókat is leszedte mindenhonnan, mert bosszantotta, hogy be- léptekor a kalapja mindig pókhálóval lett tele. Éppen az esti etetést végzi, amikor belépünk hozzá. A gyönyörű hízók nagy röfögéssel, szörcsögve vetik magukat a vályúba öntött árpadara-keve- rékre. Hajlong köztük, némelyiknek mosolyogva vakarja meg a füle tövét. — Hány hízót gondoz, Józsi bácsi? A kérdésre fölegyenesedik, közelebb jön: — Most csak ötvenhármat. Néhány hete még 136 volt a kezem alatt, de azóta nyolcvanhármat elszállítottak. 115 kilós átlagsúlyban mentek el — feleli. Még hozzáteszi: — Ezek is már felül vannak a nyolcvanon. Egy hónap múlva mehetnek. — Mit dolgozott, mielőtt a jószág mellé került? — Tavaly takarmány kaszás voltam. Ketten vágtuk le az egész silótakarmánynak valót. Azért itt jobban érzem magam. Ez az igazán nekem való munka. — Hát a kereset? Elmosolyodik ritkás bajusza alatt: — Attól függ — mondja. — Havonta átlagosan megvan a 70 munkaegység, beleértve a súlygyarapodásért járó jóváírást is. Feleségem beteges lévén ritkán mehet dolgozni, gyakran a menyem jár el helyette. Együtt 120 munkaegységet is megkeresünk, s ez nekünk elég — magyarázza. — Gyerekei vannak? — Négy gyereket neveltem föl erőben, egészségben. Ahá- nyan vannak, annyifelé dolgoznak: az egyik Somogyjádon, a másik Balatonlellén, a harmadik Tüskeváron. Egy lányom férjnél van. S habár anyagilag szívesen támogatnak, elmondhatom, hogy legtöbbször én segíthetem őket. Egy pillanatra elhallgat, tekintete elrévedezik, majd csöndesen megszólal: — Egyszóval nem panaszkodhatok a szövetkezetre, nagyon jól megvagyok benne. Mert ha valaki igyekszik, megtalálja számítását. Egy dolgot azonban nem értek. Mégpedig azt, hogy miért húzódoznak ettől a foglalkozástól. Az igaz, hogy a jószággondozás eléggé leköti az embert. . Még vasárnap délután is alig érek rá egy-egy korsó sört meginni. Majd nyomatékkai teszi hozzá: — Mégis azt mondom, hogy érdemes. Aki szereti a jószágot, az szívesen bajlódik vele hétköznap is, ünnepnapon is. K. I. Földes Mihály. (53) — A Gyuri? — ö. — Hogyhogy? — Rámparancsolt. — És maga szótfogadott ne- 5 ki? — mosolygott a törzsőr- /mester. — Ejnye, mama, hát a '“ szíve nem húzza ide? Magától I nem jött volna? Bántottuk mi magát egyszer is? — Még egy rossz tekintettel se — bizonykodott az öreg- S asszony. — Igazán nincs pa- *naszom. & — No, üljön le és mondja 5el, ami a szívén fekszik* 4 Ambrusné leült Elszállt a ^melléről a »nyomás« és sza- y porán, szívesen, egyszuszra £ meggy ónt. y — A Strott Katinak új vén- 4dége van. Egy pap. No, ez a ^pap átjött hozzánk, hogy meghallgassa a rádiót. Meg is hallgatta. Közben elmondta, hogy y siralomvölgyében élünk, de <*odafönt meghallgatják a kö- jjnyörgésünket. Azon nyomban adott egy szentképet, amit a pápa áldott meg. ö azt mondata, de a Gyuri fiam nagyon 2 mérges volt a »füstösre«. Tet- jíszik tudni, ő nem hisz a pacoknak és »füstösnek« nevezi (őket. No, hogy egyik szavamat 5a másikba ne öltsem, kikérdez- Jgetett engem ez a pap minden- (féléről... — Miket kérdezett? — Azt, hogy mit csinál az uram? Hogy jól megy-e a sorsunk a közösben? Faggatott a Gyuri felől. Azt kérdezte, kijövök-e a menyemmel, aki német lány. De a legjobban az érdekelte, hogy Frey Piste meg Lizi, a menyem, miképpen fogták el a kémet. Meg az, hogy Halásznak vagy Vadásznak hívják-e a határőrök főtisztjét! Ezután elment. Azt mondta, újra eljön, de nem jött. — Megmondta neki a határőrparancsnok nevét? Ambrusné elsápadt. — Meg. Rémülten nézte a törzsőrmestert. — Nagy rosszat cselekedtem? A törzsőrmester szelíden megcírógatta az öregasszony kidolgozott, fáradt, eres kezét. — Ne féljen, Ambrus néni. Jobb lett volna, ha nem mondja meg. Máskor ne feleljen az ilyen' kérdésekre. Ha valaki tudni akar valamit az effélékről, küldje hozzánk. Ambrusné nagyot lélegzett. — Jól van — mosolygott halványan —, szót fogadok, máskor majd okosabb leszek... Az őrsparancsnok mindezekről a bejelentésekről nyomban tájékoztatta Vincze századost. Különösebb jelentőséget azonban nem tulajdonított az elmondottaknak. Annál nagyobb volt a meglepetése, amit Molnár Feri bácsitól hallott. Ez a Molnár Feri bácsi nem egészen szolgált rá a »bácsi« elnevezésre. Az ötvenet már betöltötte, de jóval fiatalabbnak látszott. Azt mondta az őrsparancsnoknak: — Amióta tagja vagyok a hazafias csoportnak, ilyet még nem pipáltam. — No, miről van szó? , — Találkoztam a papnal. — Ismerjük. — Bejelentkezett? — Be. — Mi a neve? — Fabinyi István. — Hát nem az! A törzsőrmester rendőszi- matja azonnal reagált. — Ismeri? — Ismerem. — Honnan? — A katonáéktól. Negyven- kettőben, amikor berukkoltat- tek és kivittek az orosz frontra, ő volt a parancsnokom. — Bizonyos benne? — Olyan bizonyos, mint az, hogy itt vagyok. — Nem téved? — Én nem. Megnéztem az arcát tízszer is. Eleinte nem akartam hinni magamnak. Azt mondtam: »Feri, Feri, káprázik a szemed, ez nem lehet igaz.« De aztán mennél többször rá* tapogattam a szememmel, bizonyossá vált, hogy nem tévedek. Tudja, másként fest ám az ember más ruhában. Meg aztán, öregszik is az ember, kopnak a vonásai. Én azt cselkedtem, hogy behunytam a szememet és magam elé képzeltem őt a tiszti ruhájában. Aztán kinyitottam a szememet, becsuktam, kinyitottam ... Nyűves kolorá- dóbogár legyek, ha tévedek ..: — És mi ennek az embernek az igazi neve? — Bartus Valér. Két aranycsillag volt akkoriban a gallérján. Leette a húst a katonákról. Kamenyec-Podolszknál tizedelt is. Ledurrantottuk volna százszor is, de vigyázott magára. Voltak fullajtárjai. Jókora idő eltelt azóta, detöb" bet ér az én két szemem száz fényképezőgépnél. Ezért ismertem rá. Aligha valami ivadéka kulák nem volt, ette volna meg a’ fene. No, én csak azt mondom, bundát cserél a róka, de erkölcsöt nem. Ennek meg ott virít az erkölcse a pofáján és ha megtehetném, sietvést a moslékba dobnám ... — Szólt már erről valakinek? — Nem én. Egy teremtett léleknek se. — Ne is szóljon. Igen nagyot árthat vele, ha eljár a szája. — Attól ne tartson. — Mit is mondott: mi a* igazi neve ennek a Fabinyi Istvánnak? — Bartus Valér.:. (Folytatjuk.)
