Somogyi Néplap, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-07 / 106. szám

Vasárnap, 1961. május 7.

s

SOMOGYI NEPEAF

Egy kétszer megjelent cikkről

Először a Somogyi Néplap 1959. november 15-i számában Szépen mondott semmitmondás címmel, másodszor a Somogyi Írás 1961. áprilisi számában Néhány szó magunkról címmel jelent meg a szóban forgó cikk Somogyi Pál elvtárs tollából, méghozzá minden különösebb változtatás nélkül.

Másfél esztendő, akárhogyan számítjuk is, nem Olyan kis idő, amelynek elteltével el lehet mondani szakasztott úgy és azt, amit egyszer már elmondott valaki. Nem lehet már csak azért sem, mert az élet nem állóvíz, hanem rohanó, nagy sodrású folyó. A dialektika, a fejlődés törvényei, a szünetet nem ismerő , változás az uralkodó életünk bármely területén. Az emberi tudatban is; így hasztalan tagadnánk, Somogy irodalmi élete változott, és ezen belül változott a líra is.

Mennyiben? Ismeretes, hogy írócsoportunk — évkönyv formájában — magiáéinak vallhat egy negyedévenként megjelenő folyóiratot, a Somogyi Írást. Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy mit jelentett és mit jelenthet még az írói alkotóműhelyekből kikerülő új munkák publikálásában ez a fiatal fórum, amelynek éppen lírai termésére vonatkozóan olvashattunk biztató sorokat Szabó György irodalomtörténésznek a Somogyi Írás három számát értékelő — 1960 decemberében megjelent — kritikájában.

A Somogyi Néplap szerkesztősége másfél évvel ezelőtt megjegyzés kíséretében adott helyet irodalmi mellékletében Somogyi elvtárs cikkének, amelynek nem egy megállapításával már akkor vitatkozni lehetett és vitatkoztunk is, mint olyannal, ami minden jó szándéka ellenére sem képes a meggyőzésre, mert: »Vulgu- rizálás lenne egyszerűen arra szűkíteni a szocialista irodalmat, hogy ki ír »csendéletet«, és ki ír a tra ktorál Vymásró l ;

magunkat szegényítenénk, ha nem hinnénk, abban, hogy az élet minden jelenségét a jelen követelte korszerűséggel tudjuk meglátni és megírni.-«

Az elvi igénnyel jelentkező megjegyzésekkel ma sem értünk teljesen egyet, s hogy miért nem, arra a fenti idézet ád magyarázatot.

Félreértés ne essék! Hittel valljuk, hogy irodalmi életünk kibontakoztatásában nem nélkülözhetjük a pártos szenvedélytől áthatott vitákat, akár elvi, akár esztétikai kérdések kerülnek az irodalmi közvélemény érdeklődésének homlokterébe. A vitákra, vitaindító cikkekre szükség van. De az elvi megállapítások, megjegyzések, az érvek a nevükön nevezett példák felsorolása nélkül annyit érnek, mint a csodálatosan megépített gépkocsik, amikbe elfelejtették elhelyezni a motort. Érvek, valósággal igazolt példák nélkül még a legjobb indulattal megfogalmazott vagy papírra vetett elvi megjegyzések sem visznek sehova.

A magunk részéről nem tudunk elkeseredni a somogyi költészet mai helyzete felétt, annak ellenére sem látjuk sötétnek a helyzetet, hogy nem egy költőnk és írónk esetében egyelőre nem beszélhetünk többről, mint egy-egy reményeket támasztó tehetségről. Szabó György ezt így fogalmazta meg a Somogyi Írás első három számának bírálatában: »Ä folyóirat szépirodalmi anyagában leginkább egyenletes színvonalon a versek állnak. László Ibolya költeményei (például az 1945' még inkább az Ügy csivi- tel a csíz) eredeti tehetségről tanúskodik, igényes és fordulataiban a szokványost lehetőleg kerülő kiérlelt műérzékről. A folyóirat másik női költője, Török Zsófi a Bontják a házat című versével ugyancsak felkelti az olvasó érdeklődését.

Gábor László egyik költeménye (Pékek) szintén érdekes alkotás. Érdekes, hogy a felsoroltaknál, akárcsak Berták László soraiban, mintha József Attila művének kisugárzását figyelhetnénk meg. Ez a többé- kevésbé egyszerűen kimutatható (és cseppet sem szégyellni- való) hatás lehet — természetesen a költők tehetségén és világképén túl — az oka annak, hogy éppen ők szolgálnak újdonsággal, ők járnak a művészi igényességnek azon az útján_ mely messzebbre visz. Akikor is bizonyosnak látszik ez, ha a folyóiratban szereplő má.s költők versei időnként csiszoltabbak és cizelláltabbak.«

Ezek után kérdezzük: miben és mit segít Somogyi Pál elvtárs másfél évet öregedett cikke a többségükben pályakezdő tollforgatóknak? Mit kívánunk tőlük, akik ez ideig az írócsoportban például nem vitatkozhattak közéleti költészetünk problémáiról, eredményeiről és feladatairól. De más megvitatásra érdemes dologról sem cserélhették ki véleményüket, gondolataikat, mert az írócsoportban eleddig az ismétlésekbe bocsátkozó, sokszor önelégült vezetőségi beszámolókon kívül alig teremtődött komoly vitaalkalom. Jóllehet országos érdeklődésre és megvitatásra számot tartó elvi és esztétikai probléma van elég. Csak éppen a kelleténél jobban elveszünk provinciánk halárai között, szűk a horizontunk, és az Élet és Irodalom hasábjain hiába kínálják a vitatémákat!

»... A mi lelki mérnökeink nagy része ég és föld között lebegő érthetetlen verseket ír«

— mondja Somogyi elvtárs. De azt már másodszor sem vetette papírra, hogy kik ezek a költők, hol olvashatók azok a versek, amelyek az értelem ellen vétenek. Talán csak nem a Somogyi írásban? De hát miért közölték akkor ezeket az érthetetlen fütyörészéseket?

A cikkíróval azzal sem érthetünk egyet, hogy Arany, Petőfi, Ady és József Attila »»csak kismértékben« jelentenek példaképet költőink számiára. Hogy kinek ki a költői példaképe, az vallomások nélkül is könnyen megállapítható, csak szeretőbb figyelemmel kell fellapozni isimét a Somogyi írást. Mi nem rónánk fel megbocsát- hatatlanként azt, hogy nem teljes költői fegyverzetben pattantak ki a jobbára még csak egyéni hangjukat kereső fiatalok a megye irodalmi életének porondjára, és nem tudnak megszabadulni a kétezer éves költői témáktól, s ugyanolyan gyöngédséggel, szerelemmel' írnak a hazai tájról, mint kedvesükről. Ne zabolázzuk őket mesterségesen. Felnövő, az írásművészét szocialista feladataihoz lassan, de annál eltép- hetetlenebbül komolyodó kezdőkről van szó! Akikben ha nem hiszünk, akiket ha lehet olyan súlyos vádakkal illetni, mint ezt tette Somogyi elvtárs a Néhány szó magunkról című cikkében, akkor megyénknek fölöslege 3 anyagi áldozat árán fenntartani irodalmi életünk fórumát, a Somogyi írást!

Még valamit megjegyeznénk, amit tanulságként szűrtünk le a kétszer megjelent cikk és az írócsoport belső életének ismerete kapcsán.

Ma az írócsoport nem is kicsit ahhoz a futóhoz hasonlít, akinek a lábát rajthoz madza- goiták, s akinek a fülébe hiába csattog a rajtpisztoly. A pályát ismeri, tudja a célt, de hiába rugaszkodik, nekilendülni csak nagy ritkán tud.

Időszerű lenne őszintén feltárni az okokat.-----------------------------: ^

KEREK IMRE:

TAVASZ ÉRKEZÉSÉN

Kikeleti kedvem kerekedik újra,

Mint vulkán, a szivem tombol. Csillag-szikrát ide-oda szórva Kél a kiáltás torkomból.

Fáknak a nedve bozsogva kering most, Rügy csattan, buja lű serken,

Fecske csicserg, az eresz hangos, Bukfencez a fény házon, berken.

Lebeg a világ, mint pihe-puha léggömb, Érces lópata szikrát hány,

Úszik a légben tarka papírból Készült lengedező sárkány.

Szalad a gyerek vele, jól megereszti,

A tavaszi berkeken illan már.

Szilaj örömében a bársony réten Szellő-tündér táncot jár.

Jönnek a lányok, libeg a ruhájuk, Gömbölyű mellük rihgása Kikeleti kedvem föllobbantja Szerelem-éhes víg lángra.

BERTOK LÁSZLÓ: /

NAPONTA HÁN YSZOR...

Naponta hányszor lesz tű foka szemem, hogy szépségtek fonalát belefűzzem, hányszor szúr belém tűt a szerelem piros ruhája varrása közben.

Naponta hányszor kerekez fülembe hangotok hajlékony cigánygyereke, hányszor gurul át terveimen zsemle melletek páros tüzes kereke.

Naponta hányszor hajítom magasba közönyöm labdáját, játszani vele, hányszor ütödik konok lábatokra, hogy elrúgjátok megint messzire. ^

Naponta hányszor lesem szemaforok zöldjét villogó jelzéseitekben, hányszor hiszem, hogy akkor vagyok bóldóg, ha fényetek tavából kiszöktem.

Naponta hányszor gondokba csavargat mégis a hidegujjú egyedüllét, mert tagadom, de érzem a hatalmat, mely odaköt valakihez végképp.

SZIRMAY ENDRE:

SOMOGYI KÖRKÉP

Még itt settenkedik körülöttünk a múlt:

Római kasztrumot porlaszt a buja föld,

Török harci zajtól poros a néma út,

Futó betyárt fedez nádas, erdei zöld.

Csurgóin Vitéz Mihály új fényű tüze ég,

Niklán zuhog a szó: dacos, vad, kesergő, Szárszón Attilával sikolt a messzeség,

Proletár erőt zeng a nádasdi erdő.

És most: búg mind a gyár, zúgnak a traktorok, A sárga repcére pipacs vére buzog,

Az ember-arcú táj szelíd kezekre vár;

Sirály szárnya villan a Balaiton-égen, Duruzsolva ballag a Dráva lenn, délein,

— A régi táj fészke az Újat költi mór!

lyjint a Malomárok felhúzott zsilipje alatt a felduzzasztott vízzuhatag, úgy ömlik a szó Reszkó Julcsából, a falu felvágott nyelvű fiatal özvegy asszonyából:

— Én nem bánom, Sándor bácsi, ha agyonüt is, vagy bíróságra ad — hiszen ott is megmondom a magamét, nem félek én senkitől, ki merem nyitni a számat akárhol —, de akkor is kimegyek a lucernásba, világos nappal, és mindig hozok annyit, amennyit a tehenem megeszik, de még a malacoknak is jusson... Hát csak nekik lehet? A fölső utcaiaknak? Akiknek amúgy is van kitartásuk, és nem egy közülük csak éppen annyit tesz, amennyi a háztáji megtartásához elégséges? Maga is tudja, hogyan dolgoznak, egy csősz sok mindent lát, azt szokta mondani... Mi meg rendesen járunk, mikor hova küldtek, mindig ott voltunk, mert itt akarunk megélni, ebből a földből, nem mondhatják, hogy kihúzók lettünk volna, úgy dolgozunk, mint a magunkéban, mégis mi kapjuk a kevesebb prémiumot, nekünk csak nagy könyörgésre jön el egy fogat azt a kis háztáji terményt hazavinni vagy a fajárandóságot... Mindenben mi húzzuk a rö- videbbet? Hát nem! Már most megmondom, de nemcsak én, hanem az egész alvég: ha a lovak a zöldtakarmányozásra nem lesznek együtt, és nem számolnak el minden percükSomogyi Károly:

Pattognak a gyökerek

kel a kocsisok, a maga szeme láttára kaszáljuk le a lucernát meg a bíbort, és hordogat- juk haza!

— Csöndesebben, Julcsa. A daráló kereke sem forog gyorsabban, mint a nyelved, pedig azt motor hajtja.

— Miért? Ügy véli, nincs

igazam? ,

— Bizonyítani kell, amit mond az ember.

— Talán az ellenőrzési bizottság tagjait hívjam tanúnak? Vagy a vezetőséget? Esetleg a fölső utcaiakat egymás ellen? Ahol az istállók vannak? Nem mondanak azok egy szót sem, ne féljen! Ügy takargatják egymás huncutságait, mintha sohasem veszekedtek, kiabáltak volna egymásra. Bizonyíték? Mit gondol, miből hizlalnak évenként két bikát me(, három hízót? Tavaly sem nézte a kutya sem, mennyi zöldet visznek haza a lovaknak. Kocsiszám! Kukoricahordáskor mindig maradt a kocsik aljái valamennyi. Meg különben is: maga mondta, hogy az elnök sógorát kétszer rajtakapta íaz ősszel kukoricalopáson, jelentette is, mégsem történt vele semmi. Hogy majd az elnök elintézi. El... Az aztán elintézte. .. Hidd el, bolond, ég a Balaton!... Talán annyit mondott, hogy máskor ügyesebben csináld...

A tömzsi, kerek képű fiatal- asszony idegesen igazítja előre a majdnem tarkójáig csúszott fejkendöt, aztán megemeli a mellette pihentetett kapát.

— Hát akkor Isten vele, Sándor bácsi, és ha találkozik valami vezető emberrel, tegye szóvá a követelésünket. A lovak egybevitelét. Mert én mondom, az az oka minden rendetlenségnek, hogy széjjel vannak — ismétli konokul, aztán elsietve elindul a vastag porú, széles csapáson.

z öreg csősz kajla kalapja alól elgondolkodva néz utána. Egy darabig figyeli a lépései nyomán felverődő porpamacsokat, aztán fokosát hóna alá dugva nekiindul a mezőnek. Kutyája vidám loholással hosszú ívben vág bele a búzatáblába.

Gazdáját azonban nem hagyják nyugton az imént hallottak:

— Sokat összebeszél ez a Julcsa, nagy szája van, különösen itt kint a mezőn velem szemben. Meg a szomszédasz- szonyaival. De tanácstag, ott

már nem kelepei úgy, és ahelyett, hogy a gyűléseken megmondaná a magáét, csak legyint: nem érdemes iti szólni! Nem hát, ha meg sem próbálja! Csak utcahosszat nyelvel, hergerli az embereket. Neki meg azért szokott kuruttyolni, hogy elmondja a párttitkár asszonynak, a komája második feleségének. Hát jó. Azt most is menteheti. Mert valami iga-- za van a Julcsának, ha nem is mindenben. A lovak ügyében föltétien. De azért egy sem kapaszkodik az állatok mellé. Most is ott áll egy pár ló kihasználatlanul, hogy a Túri Janó kanász lett, nem váValja senki a kocsisságot, de a tehenek meg a disznók mellé sen. igyekszik egy sem az alvégről. Mert az lekötöttséget jelent, teljeset, akárcsak a csőszkö- dés. És akkor nem lehet tehenet legeltetni az árokszélen, meg otthon körül csöszmitölni, piacnapokon semmiségekért a városba menni...

Azon kapta magát, hogy egészen tűzbe jött. Nem a Julcsa miatt, hanem hogy nem tud ő sem segíteni: fölrázni az embereket, hogy menjenek, dolgozzanak, de ne öt óráig meg négyig, hanem mint régen, becsülettel, ahogy ő vigyáz a mezőre. És ne csak magukat nézzék. .. Hanem az egészet... És akkor megszűnnének ezek a panaszok. Legalábbis csökkennének.

A krumpliválogatókhoz ért. Ott találta a párttitkár asz- szonyt is, felrehívla, elmondta, miről panaszkodott a Reszkó Julcsa, de hiszen már ő is szólt ebben az ügyben. Csak a lovakat említette, a többit nem tartotta fontosnak ismételni.

ándor bácsi közbenjárására tehát Reszkó Julcsát meghívták a másnapi vezetőségi ülésre. A tanácselnöknek ugyan nem nagyon tetszett, azt mondta, a tanácsban is hallgat, csak az utcán mer beszélni. Mindegy, hátha most kinyitja a száját.

Utolsónak kapott szót, amikor már megtárgyalták a háztáji elosztását. A párttitkárnö intett is neki, hogy most aztán rajta, pakoljon ki, az emberek is kíváncsi várakozássá, néztek rá, mi van a Julcsa bögyé- ben, aztán ö röviden, a megd- letődöttségtöl kissé rekedten csak ennyit mondott:

— Szeretnénk, mármint a .népek, ha a téesz vezetősége szorgalmazná a lóistálló befejezését. Hogy a kaszálásra egybe lehessen vinni a lovakat. — Kicsit zavartan hallgatott, aztán még hozzátette: — Mert így sehogy sincs jó.

Az elnök az asztalon szertehányt papírok között matatott,

mintha valami fontos okmányt keresne, amivel megcáfolná a kérés jogosságát, valójában azonban a Hókba rakta el az iratokat; az agronómus maga elé. biccentett. Magában talán ezt mondta: Hm. De nem szólt, A csöndet Pihi Jóska bácsi törte meg, akit nemrég válasz» tottak be a vezetőségbe:

— Igaza van a Julcsának, azt jó lenne befejezni. Hiszen csak stukatúrozni kellene, meg a jászlakat megcsinálni.

Az elnök motyogott valamit, hogy úgyis az lesz a soron következő feladat, előbb azonban u csibeszállást kell befejezni, mert az a fontosabb, de a lövő héten minden bizonnyal ne- kiállnak, és egykettőre elkészítik. — Az jó lesz — veti közbe valaki, csakhogy szóljon. A várttitkárnő is sürgette az ügyet, magában pedig dicsérte a Reszkó Julcsát, aki ha nem tátotta is el nagyon a Száját, mindenesetre megmondta tömören, amit akar. Ö is már régóta papolja nekik, de mindig kitalálnak valami fontosabbat, aztán meg nem is nagyon támogatták. Most legalább mástól is hallották, és Julcsa nyelvétől azért tartanak egy kicsit. Bár azt mondják, nem törődnek vele. Nem így van.

Ügy látszott tehát, nemhiá* ba hívták el Reszkó Julcsát.

Csak az elnök nem volt elégedett a megjelenésével. Szid*

(Folytatás a 6, oldaion.1