Somogyi Néplap, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-21 / 118. szám

Vasárnap, 1961. május 21,

5

SOMOGYI NÉPLAP

Májusi vigalom, májusi bál. Jókedvű lárma, hangos kurjongatás, a cimbalom pengő hangja, két-háromféle nótaszó szövi magát a késői estébe, hogy azután a virágízű szél végighajtsa a falu minden utcáján, fel egészen a Kálvária-dombig, s ott foszlányokra tépve szórja el a mezők felé. A kultúrház tágas udvara tele van néppel: a villanyégők piros fénykarikáiban kavargó tarka pillék.

A kerítésen belül is, kívül is sok a bámészkodó. Szokott udvara ez minden mulatságnak: öreg férfiak, fázósan összebújó mamák, valakire vagy valakikre leskelődő lányok, legények, unatkozó sétálgatok* s feledett asszonyok. Többen gyerekeikkel ácsorognak, nagyokkal, kisebbekkel vagy éppen karonülők- kél, akiket már otthon kioktattak: »Ha azután meglátod, káts rá, gyüjjék, apám!«

Bent a körben indulatos és hangos a zene; bor, sör, dal, beszéd, kiabálás, értetlennek tűnő zagyvaság, s a táncban- tolongok könnyű port taposnak maguk fölé. Az udvar friss bo- zontú gesztenyefái egyre merészebben öltö- getik árnyékukat a vígság fölé: sűrű bozót az annak, ki szorosabban akarja ölelni a lányt, még a csókok titkát is elrejtő fekete kendő. Jóval a fények mezsgyéjén túl verebek röpködnek csatázva. Csrlii, rebben fel a szomszéd házról egy sereg, csi-csi-csi-csi, mondja a másik az utca fáin. csipszó-csipszó-csipszó, lármáznak a csupasz, villany drótokon. Nem fér bele csöppnyi fejükbe a megszokott életük rendjébe, a nyugalmukba tört lármás emberi hadakozás.

A nézelődők közt csendes szavakkal, suttogásba fojtott hevességgel, pacsirtaként hirtelen felröppenő nevetgéléssel folyik a beszéd.

A kapulábnál hajtott hátú, botra támaszkodó öreg ember, mellette felesége, kendőjében, szétszaladó szoknyáiban is alig nagyobb, alig másabb réten feledett petrencénél.

— Mulatnak!

— A mi időnkben azért minden szíre-szóra nem mulatott a nép. Jó lett véna. Búcsúban. Nagy innepkor, néha.

— Most ez is innep. Május elseje van.

— Innep ám a te pogány telkednek. Se szentje, se miséje. Kommenista találmány.

— Bár már akkor kitalálták vóna...

Az orgonasövény mögött három feketeken- dös nőne. Fáradhatatlan igyekezettel nyújtogatják nyakukat: időette, tollúkat hullatott varjak.

— Láttátok? Hímös-hírös Kovács Julit a kert felé futtatta bognárfia, Ferkó. Hová?

— Hová? Csillagot nézni.

— Nincs ezekben a mai lányokban szemérem.

— Ezt ippen te mondod, Mari?

— Mondhatom. Én az első háború alatt tisztességesen özvegyültem meg, s ami azután vót... Muszáj vót, mert köllött az ember. Nem nekem és nem is azért... A főd miatt, a sok rossebes munka miatt. Azért ki gyütt vóna, hogy Isten fizesse meg?... Mit heherész- tök? Nektek is köllött vóna, ha ti is köllötök.

A boltos karonfogva andalog az utcán feleségével. Megállnak, s nézik az eléjük táruló képet, távolról és kényesen, mint egy rosszul rendezett kirakatot.

— No, most Hegedűs borból és sörből fél esztendőre túlteljesíti a tervet.

— A saját tervét is. Jó május elseje ez neki: félig sör, félig hab. Ilyen embereknek való ez a koszos falu. Haszon legyen. Unom, Lajos, unom az egészet. Én városi lány vagyok, életigényem van, s itt penészesedjek meg? ,

Két legény zihál az egyik vastag törzsű fa mögött. Valahonnét futottak.

— Azt nézd, aki Pirost táncoltatja.

— Látom, kombájnos a gépállomáson. Gaj- dosi.

— Én lekérem a lányt, te elhívod és belé- kötsz.

— öt liter bor?

— Annyi, de jól tángáld el.

Három férfi két asszonnyal. Fiaikat, lányaikat kutatják a táncolok között. Fényesedő szemük még a sötétben is villan.

— Istenem, mennyivel szebb, Tnásább a mai fiatalok élete, mint a miénk volt. Szakadt gön- cűt, avítt ruhájút látni-e?

— Iszen flanc, az van.

— Legyen is, ha telik. Vót idő, amikor a falusi szegény ruhában alig különbözött az istóriásoktul. Legföllebb azok rongya cifra vót, a miénk fődszínű. Mert így vót.

— Így vót, de azért most még jobban is lehetne.

— Lehetne, ha lehetne. A falu felének még most, két év után se fűlik a foga a szövetkezethez. Sipos Gergő, Magyar Flóri, Bencze Gyura meg az egész retyerutyájuk lakodalmat csapna a termelőszövetkezet temetésére.

— Csapnának ám az annyuk kínjába, meg ha mi azt engednénk.

Két csizmás, posztóviseltes idősebb paraszt- ember áll a kerítés mellett. Haragos komondorok táguló, szűkülő tekintetével vizsgálódnak. Halkan vetik a szót egymásnak.

— A brigádvezetők egy asztalhoz bújtak. Mit susmotolhatnak?

— Jáccák az urat.

— Ezek? Ezek a senkik? Amikor én bíró vótam, pedig tizenöt évig egyhuzomban vó- tam bíró, effélék még az ajtóm küszöbét se léphették át. A tornácon vót a helyük, mint a kutyámnak. Hát kik ezek?

— Most ük dirigálnak.

— Ügy is néz^ki az élet. Kódisország, kódis- nép. Eh!

Három férfi, középkoron túl. Most érkeztek. $ nézik, melyik asztalnál találnának üres helyet.

— Dugig van itt minden, mint jó szüretben • »ajtár: ippenhogy kicsordul.

— Nézzétek! Mátyás Károly és Darázs Jís- ka. Részeg mind a kettő, akár a csap.

— Már dél óta isznak.

— A marhák meg étlen-szomjan gebednek az istállóban. Húsvétkcr is így vót, a két ünnepben eccer kaptak enni is meg inni is. Ilyen emberekre még egy koszos macskát se bíznék. Gazemberek. Hun van most a vezetőség? Hun van az elnök a nagy pofájával, mert itt költené létániázni, vóna miért. De tűri, ezt tűri!

— Tűri? Te is úgy beszélsz, sógorom, mint-, ha a holdban élnél. Kínálták az állatokat mindenkinek, de köllöttek-e? De hozómra, a munkaegységre, melyről nem tudni, lesz-e, mennyi tesz, mikor lesz, senki sem vállalta azt a nyűgöt.

— De ez a két gazember felfogadta. Hát persze, szabad a lopás, a takarmány fele a torkukon folyik te. S az elnök ezt tűri?

— Sötétedés előtt porolt velük össze. Azt hittem, a végén verekedés tesz belőle. De csak megrázta őket, azután dérrel-durral elíüstöl- gött.

Egy asszony állt a mély homályban, összq- szorított szájjal hallgatta az előbbi beszédút.

Két-hároméves kislányt nyalábolt karjába. A gyerek hirtelen csengő, nevető hangon felkiáltott:

— Ides, ott van apám. Jaj, de jó, táncol jak Mátyás bácsival.

Az asszony felvetette fejét, s imbolygó léptekkel indult el a mulatók felé. A két tántorgó, bukdácsoló férfi előtt megállt. Erélyesen rángatta-meg Darázs kabátját.

— Gyere haza, ne szégyeníts itt.

A férfi mulyán kapta fel fejét. Bamba arca hirtelen megmerevült. Azután vigyorra torzult szája:

— Táncuni gyütté, Ilon?

Nem várt heves mozdulattal kitépte az asz- szony karjából a gyereket. Mátyás Károly kezébe nyomta:

— Melengesd, Káró, mink ropunk egyet.

Feleségét húzza, vonja, ráncigálja maga

után, a táncolok közé.

— Hagyj, mert sikoltok, s mindjárt csoda lesz itt — pöröl könnyei között az asszony. — Nem szégyelled magad, hiszen olyan vagy már, mint egy disznó. A marhákat megint magukra hagytad, te, te istentelen.

A férfi vicsorog. Amikor megszólal hangosan, rekedten bukik ki száján a szó:

— Magukra hagytam, mi közöd hozzá? Kinek van köze hozzá? Azt mondják, a munka ünnepe van máma, hát akkor ünnepelni kóll. Demokrácia van, igaz-e?

Lassan csitul a zaj, a lárma, a többség a kötekedő házaspárt figyeli. Vannak, akiknek új, érdekes mulatság az egész, még biztatják is a férfit:

— Pörgesd meg, Jóska.

A józanabbak azonban megbotránkozva nézik őket. Czucka Péter, az agronómus közéjük ugrik. Vasmarkával hátranyűvi a részeg karját, s már húzza is ki a körből, mint egy tehetetlen zsákot. A kislány Mátyás Károly karjában felsír:

— Miért bántják apámat?

— Csak jáccanak! — csitítgatja a férfi, s feléje nyújtja poharát. — Szopj bele, finom borika.

Kintről, az utcáról sikítva vibrál fel egy hang. Kielemezhetetlen, de azután itt is, ott is alakítgatják, ki tehet venni értelmét.

— Vériben hozzák...

— Pintér Imre, az elnök cipeli a nyalábjában.

— Darázs gyereke...

— Ilon, félholtan hozzák a kisebbik fiadat!

A sokféle hang lassan szűrődik a mulatók,

vigadók tudatáig. Elcsitul a lárma, csak egykét magába feledkezett legény fújja nótáját rendíthetetlenül. Darázsné értetlenül tekint - get maga körül, két karját szétvágja, mintha kapaszkodni, támaszkodni akarna, majd hangos, szűkölő sírással a kijárat felé fut. A tömeg lassan sodródik nyomába. Mátyás Károly is kifelé tántorog a kislánnyal. Darázs a fal tövében kuporog, fejét térdeire vetve szuszogva nyugszik. Mátyás megrugdalja:

— Eszmélködj! Valami baj történt a fiaddal.

Darázs kissé megbiccenti fejét:

— Hát aztán... Az a gané Czucka kikészített, de majd.... .. *

A lányka lecsúszik Mátyás öléből. Cibálja, rángatja apját.

— Géza halódik, apám.

— Géza? A mi Gézánk? — forgatja elnehezült fejében a szavakat. — Na, majd adok én neki! Géza? Mit komédiáztok?

A falba kapaszkodva kecmereg fel. Meglepi a megüresedett udvar, a permetként szitáló csend. Az utcáról behalló lárma kifelé rántja. Mátyás ismét felkarolja a kislányt, botladozva lépked utána.

Az út közepén Pintér Imre, a termelőszövetkezet elnöke öles léptekkel halad, nyalábjában vérében nyújtózik egy tíz-tizenkét éves gyerek. A villanyfények és az árnyékok váltakozó lebbencse fehér és sárga színeket hajt a fiú keskenyke arcába. Nyomukban megvert kutya módján koslat egy nagyobbka legényke, Darázsék idősebb fia, a nyolcadikos Pista. Szeméből patakzik a könny. Amikor a tömegen keresztültörtető anyját meglátja, hangosan nyüszít, hozzávágtat. Karjával átkapja az asszonyt, ideges rángásokkal szorítja, s bugyborékolva tör fel belőle a hang:

— Jaj, anyám!

— Egy motoros induljon Magyariba, az orvosért! — kiált hangos szóval az elnök a cso- dálkozók felé. — A bábaasszonyt meg kerítsétek elő. Az irodába jöjjön.

— Hát mi történt? Hogy történt? — hullámzik ide-oda a kérdés.

Darázsné a gyermekét vivő férfi elé botladozik. Égő, nagyra nyíló tekintettel nézi a fiát, majd vadul ráveti magát. Az erős férfit megtántorítja hevességével.

— Meghalt? Megölték?

— Ne ráncigálja azt a szerencsétlent! — csillapítja az elnök. Nem halt meg, nem ölték meg. Az orvos majd helyrehozza.

— Felöklelte a bika. Meg is taposta — jaj- dul fel mellettük Pisti.

— Szűz anyám, Gézám, kisfiam!

— Menjünk, Darázsné. Bevisszük az irodába, a bábaasszony majd szépen kimossa a vérből. Az orvos aztán... Hiszen Hajdú nagyszerű orvos... Na, csillapodjon, most erősnek köll lenni.

Az asszony szeme most tekinti igazán, most látja teljesen a gyereket. Géza alsóteste alvadt vérragacs, ruhája cafatokban fityeg, két combján a hús széttüremlik. öklét kapja szádjához, s kínjában, testét megrázó fájdalmában beléharap. Aztán nagy akaraterővel összeszedi magát, s imbolyogva lépked a fiát vivő férfi mellett.

A bámészkodók, kíváncsiskodók tömege hullámozta mozdul. Mögöttük Darázs Jóska és Mátyás Károly a kislánnyal. Az apa kábult fejében érthetetlenül kavarognak az elhullatott szavak. Egyetlen értelmes mondatot rakott belőlük össze, most azt motyogja maga elé:

— Meggyilkolta Pintér Imre a fiamat. Meggyilkolta Pintér Imre a fiamat!

Mátyás fejében már valamelyest tisztult az ital gőze, morcosán, a józanodó ember rekedt, lármás hangján csillapítja társát.

— Ne izélj, Jóska. Valami szerencsétlenség esett vele.

— Az én fiammal? Olyan nincs. Az a gazember így állt bosszút rajtam a marhák miatt. De én most kiontom a bélit. Ezzel ontom ki!

Araszos bicskát kap ki zsebéből, fogával rántja ki a nyélből a pilingát. Feje fölé tartja, s futásra lendül a lába. Mátyás lepottyantja karjából a lányt, ráveti magát. Ordítva, káromkodva hemperegnek az út porában. A földre huppant gyerek jajgatva bömböl. Szaladva áramlik feléjük a nép.

A belső irodában a bábaasszony mosdatja, kötözi Darázs Gézát. Anyja egy székre roskadva nézi, száját keményen összeharapja, idegesen matató keze foszlányokra tépdesi kötényét. Három asszony sürög még a szobában. Szó alig esik köztük, a szülésznő szavára serényen szorgoskodnak. »Hozd. Add. Ide tedd. Forró vizet.« Katonásan pattogó parancsok.

A külső irodában az elnök a telefont tárcsázza. Morog, szitkozódik, mert süket, néma a készülék. A beözönlött kíváncsiak Darázs Pistát faggatják.

— Hát hogy vót?

— A bika.

— Melyik bika, te?

— A Kormos?

— Mi közötök vót a bikához, te?

A gyerek szüpög, aztán dacosan lehajtja a fejét.

— Kint vótatok az istállónál?

— Kint.

— Minek vótatok kint? Nem a ti dogotok. Az apádé...

— Éppen azért — kiáltja hangosan a gyerek. — Nem akartunk szégyenkezni!

— Mi?

Az elnök mérgesen vágja le a telefon ka gy- lót.

— A rosseb egye meg, ez is akkor döglőJ dik, mikor köllene... Azt a gyereket meg hagyjátok. Reszket az ijedségtől.

Kint kiabálás:

— Megjött a doktor úr.

Az orvost Pintér Imre tessékeli befelé. Re* vid szavakba sűríti a szerencsétlenséget. Haj« dú bólogat, majd benyit a belső szobába. Kurta pillantást vet az íróasztalra fektetett fiúra,

— Mindenki menjen ki. Maga is Darázsné. Biriné, maga maradjon.

Kint siralomházi csend. Az asszony az ajtófélfának dől, s most szakad fel benne a fájdalom minden zsilipje.

— Meghal a fiam. Miért köll meghalnia?

— No, no — vigasztalják többen is bizonytalanul.

Hosszú időbe telt, míg megnyílt a belső iroda ajtaja. Az orvos verítékben fürdő arccal állt a küszöbön.

— Mind a két combon nyílt törés. A jobbon kettő is, s a húst is alaposan széttaposta a bika. Na, nem hal meg, ne jajgasson, jő asszony. Lábát Szépen összepasszítottuk, be is kötöztük. Kapott a srác fájdalomcsillapítót meg tetanusz elleni injekciót is. Most csendesen alszik. De be kell szállítani a kórházba röntgenre. Nincs, nincs belső sérülés. Ö, két hónap múlva már futballozni fog. Bemehet hozzá, Darázsné, de ne háborgassa.

Az asszony mély, nagyon mély bódulatból ébred. Ügy vánszorog át a másik szobába. Kintről Darázs Jóska haneia hallik:

— Engedjetek be. Engedjetek be, nem vagyok már részeg. Iszen az én fiam!

Némán nyitnak neki sort. Üstökéből víz csöpög — kútvízbe mártogatták fejét —, fakult arcán a gondra, bajra eszmélés sok mély ránca.

— Mi van?

— Csontja tört, a doktor helyrerakta.

Hátát nekiveti a falnak, mélyet, nagyot szippant a levegőbe.

— Hát hogy történt? — emeli tekintetét kíváncsi szorongással Pintér Imrére és Pista

fiára.

Az elnök hosszan köszörüli torkát.

— Amit én tudok, az igen rövid történet. \mikor hiába kérleltelek benneteket délután* hogy menjetek, végezzétek el a dolgotokat az istállóban, hiába beszéltem, nektek már a bor parancsolt. Szóltam Nagy Antinak és Kocsis Palinak, s mi mentünk ki. Nagy meglepetésünkre teljes rend volt az istállóban, a marhák előtt tömött a jászol, két szélrül a placc tisztára felsöpörve. Friss alom minden jószág alatt. Még szót •sem tudtunk váltani, fültépő visítást hallunk a kisistállőból, ahol a bikák állnak. A Kormos taposta Gézát, s ez a na- syobbik vasvillával verte tehetetlenségében az állatot. Tudod, milyen a bika, ha vadul... Így vót, ennyi az egész.

Darázs Jóska idegesen a hajába túr. Nagy sokára bukik a szó fel belőle.

— Miért mentetek ki, Pista fiam? Küldtelek én valaha is benneteket?

— Maga helyett mentünk, apám — felel szipogva, dadogó szavakkal a fiú.

— De miért? Mondd meg szépen, miért? Nem bántlak, mondjad!

Pista az elnökre néz, majd apjára veti szemét. Akadozva kezdi, keresi a szavakat:

— Becsületből, mert, mert nem akartunk Gézával a többi előtt szégyenkezni. Minket ne csúfoljon senki, apámat se csúfolják. Ezért mentünk.

Értetlenül bámul Darázs Jóska, értetlenül nézelődnek a többiek is. Pintér biztatja a legénykét.

— Mondjad, fiam.

Darázs Pista el-elcsukló mondatai lassan kiegészítik a szomorúságba és gondba csuk- ó eset történetét.

A gyerekek tanítójukkal a tavasz elején végiglátogatták a termelőszövetkezet istállóit, •zó esett itt arról, hogy sok ember mennyire semnjibe veszi a közös dolgait. Az esett her- paszú tehenek, a mocskos és elhanyagolt istálló volt a példa. Ami Kor hazafelé mentek, többen nekiestek a két Darázs gyereknek.

— Nem sül te a bőr a pofátokról?

— Miért sülne le?

— Tönkreteszi apátok a marhákat, Mátyás Károly barátjával együtt.

— Miért nem gondozza a te apád, az a híres?

— Annak más a gondja, traktoros. De azt megnézheted, ahogy dolgozik.

És húsvéttól kezdve, amikor a bitangba maradt jószágnak az egész faluban híre tett, a két gyerek napról napra kiszökdösött az istállóba. Amikor apjuk a faluban kószált, ők dolgoztak helyette. Most is azért mentek.

Néma csend ülte meg az irodát. A doktor zsebkendőjével törölgette párás szemüvegét.

— Derék fiai vannak, Darázs Jóska. Büszke tehet rájuk.

— Iszen azért neveli ükét az ember — törte lassan a szót Darázs —, hogy különbek legyenek apjuknál. Mert, mert az mór úgy van, hogy,bennünk annyi már a kórság, hogy még maga is aligha gyógyítja ki.

Vicces élcelődésnek tűntek a szavak, de senki sem nevetett hozzá. Sokfélét lehetett gondolni rá. Pintér Imre megsimogatta a fiú csapzott haját, s hangosan dörmögte:

— Élünk, vagyunk, így-úgy tesszük-vesszük a magunk dógát, s feledtük, hogy ezek a gyerekek látnak bennünket.

Kint a mentőautó szirénája sikoltott az országúton.

CSER PÁL:

LDTMIIt bioiObkbti