Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-26 / 73. szám
SOMOGYI NÉPLAP Yiisamap, IMI. awrehu SS. Balogh Gyula: Faiiújsághir: »A Krelmusz szocialista brigád neveltfiává fogadott egy árva gyermeket. |\,T i újság Maróczi Pali kö- rül? Történt valami változás azóta, hogy ... — kérdezte a nevelőotthon igazgatója, és a helyes kifejezést kereste. Nem szerette a nagy szavakat, mint ahogy tettekben is az egyszerű, emberséges megoldásokat kedvelte. — Szinte ugrásszerű, és szemmel látható — válaszolta a fiatal nevelőtanár, megértve a ki nem mondott szavakat. — Örömmel jelenthetem, hogy Pali barátunk sorsa és jövője felől nem kell tovább aggódnunk. Az igazgató helyet mutatott a tanárnak, cigarettával kínálta, és így szólt: — Hát akkor beszéljük meg ezt a dolgot részletesen. Múlt, jelen, jövő, atavizmus és jellemfejlesztés ... Ez mind- mind fontos, hogy el ne rontsuk azt, ami ilyen jól kezdődött. — Tűnődve nézte a kéken lebegő füstcsíkokat, és elgondolkozva tette hozzá: — Hogy is volt csak?... • • • VT aróczá Pálné, azaz Mari^ ka — ahogy az üzemben nevezték vidáman és meggyőződés nélkül tiltakozott társnői csábítása ellen. — Nem szoktam én presszóba járni — mondta nevetve, de szemében kíváncsi izgalom csillogott. — Ostoba vagy — mondta ajkbiggyesztve a fekete hajú Zsóka krémszínű kardigánját igazgatva, amely — állítólag minden második férfi szerint — nagyon jól illett kreol bőréhez. — Tele vagy kispolgári csö- kevénnyel — tette hozzá Márta, aki viszont mélyvörös rúzst használt színtelen, fehér arcának ellensúlyozására. A n y uh a — Hát jó! — sóhajtott a fiatalasszony megadóan, és lehunyta szemét, nehogy a másik kettő észrevegye izgatott csillogását. — De csak egy negyedórára — tette hozzá kötelességszerű en. — Tudom, tudom — gúnyolódott Zsóka. — A gyerek meg a férjed ... — Egyszer az imádott férj is koptathatja talpát a napköziig — toldotta meg Márta, és ajkát csücsörítve rúzsozta magát az öltözőtükör előtt. Késő este volt már, amikor Marika hazafelé botorkált. Feje enyhén szédült a szokatlan ízektől és szagoktól. Ellenállhatatlan nevetési ingerek gyötörték, és alig várta,' hogy otthon legyen, mert csak nehezen tudta visszagyűmi minduntalan kitömi készülő kacagását. Soha ilyen könnyűnek, ilyen gondtalannak nem érezte az életet. Férje nem tett szemrehányást, megértőén fogadta magyarázatát, hogy nem tehetett mást, nem térhetett ki a meghívás elől. — Még azt hinnék, hogy lenézem munkatársaimat — mondta végső érvként az asz- szony, és még hozzátette: — Egyszer az életben én is szó- rakozhatom egy kicsit, nem igaz? Férje bólintott, és így szólt: — Egyél valamit, aztán gyerünk aludni, mert reggel nem tudsz felkelni. Később még csak ennyit jelzett meg: — Máskor, ha kedved kerekedik kimaradni, előre jelentsd be, hogy ne kelljen körözzelek az üzemben meg a baleseti osztályon. — Palika pedig, aki felébredt a beszélgetésre, felült a kiságyban, kezét kinyújtotta, és így szólt álmos, rekedt hangon: — De jó, hogy itthon vagy, anyu!... ALAPKÖVEK ÉS SÍRKÖVEK... Tie évvel ezelőtt örömmámorban úszó napra ébredt a Themze jobb pariján egy telek. A rendkívülinek ígérkező esemény előkészítése kifogástalan volt, az ünnepségről nem hiányzott senki, aki hivatalos volt itt. Se szeri, se száma nem volt a minden lében kanál fotóriportereknek, rádióriportereknek, akik a nyilatkozatok, a szenzáció reményében lábatlankodtak itt. Ott díszelegtek az udvar és a kormány frakkos, cilinderes urai, a kulturális és színházi élet kiváló képviselői és vártak. Akire vártak, az másodpercnyi pontossággal megérkezett, és megtette kötelességét: lerakta az angol nemzeti színház alapkövét. A lelkesedés nem ismert határt, hogy is ismert volna, hiszen az alapkövet nem más rakta le, mint maga Erzsébet királyné a tulajdon fenséges kezével, mintegy jelt adva, hogy amire olyan régen áhítoznak az öreg Angliában, kezdődhet a nemzeti színház építése! A királyi jel azonban nem bizonyult elegendőnek a kezdéshez minden ceremóniásság ellenére sem. De ezt akkor nem sejtette senki az ünneplők közül. A sokaság boldogan széledt szét és várt. Várt egy évet, várt kettőt, ötöt, mígnem tízre nőtt az évek száma. Az alapkőre por és moha rakódott, és az alsóházban egyre több interpelláció tárgyává vált a mohos kő; erre elfogyott a kormány türelme, és Selvyn Lloyd pénzügyminiszter egy bejelentésével elvágta a reménykedés nyakát, kijelentve, hogy Anglia nem, tud kétmillió Jontsterlinget áldozni színházépítésre! Angol színházi és kulturális körökben tehát tíz évnyi várakozás után eltemették a reményt, ceremónia nélkül helyezve a kihűlt tetemet a királynő által lerakott alapkő alá, mely a nemzeti színház sírkövévé lett. A gyászolók — túl a szívüket betöltő szomorúságon — most számvetéseket tesznek maguk között. Azt latolgatják, hogy hány fegyverrel kevesebbet kellene vásárolnia a kormánynak ahhoz, hogy mégis felépüljön a színház. Latolgatnak, számolgatnak, bár jól tudják, hogy reménytelen időfecsérlés az ilyesmi. Shakespeare országának urai szívesebben társalognak Marssal, a háború véres istenével, mint Tháliával és a művészetek szelíd múzsáival. Az alapkő sírkővé öregedett az elszállt tíz év folyamán, és az is marad. Így megértem nagyon a kesergőket, sőt a megértés mellé jut még halovány mosoly is a gazdag Angliának, ha arra gondolok, hogy a népek tengerében cseppecske népünk hány és hány ezer alapkövet rakott le akár csak az elmúlt tíz esztendőben is! Hányszor 130 millió 480 ezer forintot emelt emeletekben! Micsoda áldozatokat vállaltunk azért, hogy valóra váljanak a költő szavai, és ragyoghasson »a szellem napvilága minden ház ablakán«, bizonyítva népünk egy másik költőjének jövendölését, mely szerint a Szabad nép csoda dolgokra képes! Nem emlékeztetek most statisztikai adatok segítségével, hogy hány iskola, kórház, óvoda, napközi otthon és egyéb dicséin népünk alkotóerejét. Csupán azt idézem az emlékezetekbe, hogy évente hányszor és hányszor olvashatjuk és hallhatjuk, hogy itt meg itt leraktuk ismét valami új alapjait. Vagy: az elmúlt években milyen sokszor hallottuk, olvastuk, hogy korszerűsítik ezt vagy amazt a színházunkat. Ilyenkor sohasem mérjük le igazán gazdagságunkat, teremtő erőnk nagyságát. Pedig bízvást mérhetjük, nem lenne szégyellni valónk sem. Sőt leckét adhatunk nem egy olyan népnek, mint az angol. Tanulnivalója akad nálunk más nyugati nemzetnek is a kultúra megbecsülésében, mert nálunk nem nyomorodnak sírkövekké az alapkövek! L. L Ez a mondat aztán mindig gyakrabban hangzott el, eleinte csak havonta egyszer-két- szer, majd hetente, végül szinte minden nap. Mert a rumos feketék, likőrök meg a raffin.iJt ízekből összeállított kevertek olyan csodálatossá tudták varázsolni a világ dolgait és olyan könnyűvé az ember agyát és szívét, hogy szinte minden más jelentéktelen lett mellette. A férje és Palika? ... Megvannak azok nélküle is. Már régen nem adta haza fizetését. Amikor pedig a mindig elegáns »szép« Váracli Feri a könyvelésből egyszer a sötét folyosó egyik zugában szenvedélyesen magához rántotta, és ő, maga sem tudta, hogyan, nem védekezett és nem sikoltozott, rájött, hogy barátnői unalmas és érdektelen kis divatbábuk, akik tulajdonképpen nem is tartoznak hozzá, csak a dekorációt, a külszínt jelentik számára, a »társaságot«. — A kis bestiák jól elpotyáz- gatnak mellettem — gondolta magában, mert már csak jassz- nyelven tudott beszélni és gondolkodni. — Ideje már, hogy lekoptassam őket. — Attól kezdve csak a férfiak, elsősorban pedig a »szép« Váradi társaságában öntötte magába a kávé- és likőrillatú éjszakák minden gyönyörűségét. Palika pedig eldicsekedett pajtásainak, hogy az ő anyukája olyan, de olyan sokat dolgozik az üzemben, hogy sokszor csak éjszaka jár haza, és olyankor nagyon kiabálnak. De ez már nem sokáig tart, mert apuka azt ígérte, hogy így nem engedi tovább, és majd elintézi, hogy anyuka rendesen járjon haza, és mosson meg főzzön rájuk, és úgy szeresse őket, mint régen. És ennek ő igen-igen örül, mert nagyon szereti anyukát, és olyan jó volna vele esténként játszani meg beszélgetni, de soha sincs otthon, apukával meg nem lehet, mert mindig mérges vagy szomorú. Marikát pedig, mivel többszöri figyelmeztetés után sem változtatott magatartásán, munkáját hanyagul látta el, azonkívül férfi munkatársai körében is nyugtalanságot keltett, intrikákat és pletykákat terjesztett, fegyelmi úton e1 bocsátották az üzemből. — Most mit akarsz tenni? — kérdezte aznap este Maróczi Pál a feleségétől. — Nekem nem kellesz, de itthon maradhatsz, és nevelheted gyerekünket. Meglesz a betevő falatod és a ruhád is meg az otthonod. Pénzt is kapsz tőlem, amennyi a háztartáshoz kell, de többet egy fillérrel sem. De ha el akarsz menni, elmehetsz, nem tartalak vissza. Eddig is csak ágyasnak jártál haza, de most már úgy sem kellesz. Elmész vagy maradsz, nekem mindegy, de ha mégegyszer részegen jössz haza, magam hajítalak ki. — Ha erkölcsi prédikációt akarsz tartani, rossz helyen kopogtatsz — mondta az asszony sziszegve, és fakó, de még mindig szép arca eltorzult a gyűlölettől. — Ha pedig kidobsz, a gyereket is viszem magammal. Nem úszód meg tartásdíj nélkül. — Ez már csak az én gyerekem. Te idegen vagy neki. Azt sem tudja, ki vagy. Vagy ha tudná is, bizonyára szégyellné. Ekkor megszólalt Palika álmos, rekedt hangja a kiságy felől: . — De jó, hogy itthon vagy, anyu! Karját az anyja felé tárta, de az asszony nem mozdult. Az alkoholtól, a levegőtlen életmódtól elszürkült, az erős kozmetikától petyhüdt arcon diadalmas mosoly jelent meg. A győztes mosolya volt ez, aki tudatában van annak, hogy ez a vágyódó gyermekhang, a két kitárt karocska és ez a szó: »anyu«, az emberek, a család, a társadalom védőbástyájával veszik körül. Neki nem eshet bántódása, neki megbocsátanak, őt segíteni és védelmezni kell, mert ő anya. A vágyódon felé nyújtott karok láttán nem érzett megindultságot, csak a győztes diadalát. A férfi pedig nézte ennék a szép arcnak félelmetesen lélektelen mosolyát, a barna szemek hideg csillogását, a szeretet melegségével kufárkodó asszony romlottságát, és valamilyen megmagyarázhatatlan indulattól elkábulva, anélkül, hogy tudatosan akarta volna, hozzálépett. — Te rongy!... — lihegte a felindulástól elfulladva, és öklével az asszony arcába sújtott Ettől a naptól kezdve Palika a két ember gyűlölettengerének könnyű kis játékhajója lett Mindegyik úgy érezte, hogy a négyéves kisfiú az oka kényszerű együttélésüknek, s mialatt képzelt mártíromságuk __________________________________________________________________________ t udatában eltűrték egymást, észre sem vették, hogy egymás aludjék. Kifestette az arcát, — Anyu, ne hagyj magamra! iránti gyűlöletüket a gyerme- legszebb szürke kosztümjét Félek egyedül! ken gyakorolják. Palika pedig, vette magára, és halkan tette aki a szerető szó és a meleg be maga mögött az ajtót, anyai csók ízét régen elfeled- Éjfél elmúlott már, amikor te, szomorú nézésű, szótlan, felfegyverzett, polgári ruhás koravén kisgyermek lett, és emberekkel teli teherautó rogyakran felsírt álmában. De hant végig a néptelen utcán, megnyugtató, boldogító simo- Parancsnokuk, aki a sofőr melgatást senkitől sem kapott, és lett ült, türelmetlenül sürgette az átizzadt, lerúgott takarót a vezetőt: sem igazította meg senki. — Gyerünk, Béla, gyoreab- zánk került. De milyen állapotEgyszer aztán, amikor hide- ban! Ilyenkor úgysem jár sen- ban, jóságos ég!... Sovány^ gek voltak már a reggelek, Pali- ki az utcán. Most nagy dolgok szomorú, magába zárkózott kis ka szokatlan és izgalmas eserné- forognak kockán. emberke, konok és riadt Sonyeket észlelt, öt nem enged- A gépkocsi vezetője még na- kát hazudott és nem értett a ték az utcára, apukához meg gyobb sebességre kapcsolt, és szeretet nyelvén. Akármelyik ismeretlen, idegen emberek arrébb tolta a géppisztolyt, oldaláról közelítettünk hozzá, jöttek esténként, és a rádió mely a könyökét nyomta. Ek- érzéketlen maradt. Csak akkor gombját csavargatták feszült kor bukkant elő egy szürke, homályosuk el a szeme, ha figyelemmel. Aztán egy nap, tántorgó női alak az elsuhanó valaki az anya szót ejtette ki amikor anyuka nem volt otthon, fák árnyékából. Az egész egy előtte. apuka sokáig simogatta a ha- másodpercig tartott. Rémült, — De most már szerencsére ját, meglepő melegséggel szó- fakó arc villant meg a reflek- van anyja, mégpedig nem is rította magához, többször is tor fényében, aztán egy koppá- egy — mondta mosolyogva a megcsókolta, majd egy levelet nás... és a látomás eltűnt. A fiatal tanár. — Hány is? tett az asztalra, és táskával a vezető fogcsikorgatva fékezett, kezében elment. Később anyu- de a parancsnok rámordult: ka, amikor megjött, elolvasta — Meg ne állj! Most nincs a levelet, csak ennyit mondott: időnk ilyesmikkel játszadozni! — Na, hála istennek, csak- — De elütöttünk egy nőt! — hogy megszabadultam tőle. mondta a sofőr habozva. Az asszonyt oly hevesen ro- A parancsnok ölébe emelte hanták meg az alkohol ízének a géppisztolyt, és csak éhy- emlékei, hogy szinte fizikai nyit mondott: fájdalmat érzett a vágytól, és — Gyerünk, elhatározta, hogy még aznap A gépkocsivezető vállat felkeresi Zsókát és Mártát, vont, és újra rálépett a gázpe- hogy összehozzon egy kis dalra. örömünnepi »házi bulit«. Ugyanakkor Palika felriadt Palikát korán lefektette, és álmából, és rémülten mondta alig várta, hogy a gyermek el- a szoba sötétjében: SZIRMAY ENDRE: CSÖNDESEN MESÉL... Hetvenöt csontos év zörög mögötte, Sajgó lába megjárt sok, sáros utat, Az örömtől a kín sokszor félrelökte, Vagy a bánat ásott szemébe mély kutat. Két világháború tört be éleiébe, öt gyermeket szült, temetett sok rokont, Vágyakért vágyakat adott el cserébe, Másokér mindig szó nélkül robotolt. És jött az új kor: szabad szív, szabad föld, S a tavasz neki is nyitott orgonát, A férje sírján megzsendült a friss föld, És ö azóta már sorol tíz unokát. Most is alkot. Szelíd mosolya rebben; S ha dalol is — mereng, akár az esti szél, Üzenetet vár, messziről. S a kertben, A virágos fáknak csöndesen mesél. A z igazgató eloltotta ciga- r*- rettáját, és a torkát köszörülte. Maróczi Palit apai nagyanyja vette magához, és nevelte a maga módján még három évig. Akkor meghalt az özvegyasszony, és a fiú hozKönyvespolc Kőműves Imre: MIELŐTT ELFELEJTENÉM Dunai csónakkiránd ulásra in_ dúl a címadó novella hőse — a Római-parton mór várja a barna szemű lány... Útközben, idézésire, csak úgy bekukkant a rendőrségre. Letartóztatják, s egyévi fogházra félik. A fogházban alkalma nyílik közelről megfigyelni az elesett emberek egyre reménytelenebbé váló sorsát. A kötet többi elbeszélése is a munkásmozgalom küzdelmedről ad színes, •eleven képet. Kmus-Ota—Kulka, Erich: ÉJSZAKA ÉS KÖD A Magyarországon is közismert »Halálgyár« című könyv szerzői új könyvükben a náci haláltáborock gazdasági hátterével ismertetik meg az olvasót. A modem rabszolgamunka az I. G. Farben és Kruppok vagyonát megsokszorozta. Avatott kézzel vázolják fel a »munkatáboroknak« álcázott koncentrációs táborok és a német nagybankok és monopóliumok busás nyeresége között fennálló összefüggéseket. Monod Martine: DICSŐSÉGES SZÁRNYAK Martine Monod regénye a Normandia Nyeman című. nálunk is bemutatott szovjet— francia koprodukciós film nyomén készült. Hősei kalandos utakon a Szovjetunióba szökött francia pilóták, akik nem tudnak belenyugodni az uralkodó körök hitlerbarát politikájába, s a szovjet emberek oldalán harcolnak tovább fasizmus ellen. Platón: LAKOMA Az antik próza egyik legszebb gyöngyszeme Platón Lakomája. Az Agathón költői győzelmét ünneplő lakomán az egybegyűltek, köztük Szókratész és Arisztophanész a szerelemről, annak eredetéről és hatalmáról mondják el csodás történeteiket, szellemes elméleteiket. A dialógus bámulatosan eleven hangulata, a vitázó felek megannyi megejtő jellemzése, a nyelvezetnek hol tömör, hol hajlékony ereje kivételes gyönyörűséget szerez a mai olvasónak is. A bibliofil kötetet Kondor Lajos művészi illusztrációi díszítik. — Pontosan tizenhárom. Van közöttük lány és asszony, fiatal és idős. Ahány nő, any- nyi egyéniség, külön sors, egymástól független élet, de két dologban együtt dobog a szívük: hivatalukban szocialista brigádban dolgoznak, Maróczi Palit pedig nevelt-fiukká fogadták segédmunkás koráig. — És miért éppen Palit? — kérdezte a tanár őszinte kíváncsisággal. — Ki tudná ezt megmagyarázni? — válaszolta az igazgató derűsen. — Három gyerek közül választhattak, és Pali volt közöttük a legkevésbé bizalomkeltő. Talán női ösztönük súgta meg, hogy ennek a fiúnak van leginkább szüksége az anyai szeretetre, mással nem tudom megmagyarázni. — Tény — nézett maga elé elgondolkozva a tanár —, hogy ez alatt a rövid fél év alatt a bukás széléről négyes-ötösre javított, fellépése, mozgása magabiztosabb, tekintete nyíltabb és szinte sugárzó lett. Ha most ehhez a tizenhárom nőhöz, alá célt és értelmet adott egy kisfiú életének, így szólnék: »köszönöm«, nagyon keveset mondanék. — Nem hiszem, hogy köszönetért teszik — mondta az igazgató, és felállt, hogy az ajtóig kísérje a fiatal tanárt. Az ajtóban kézfogás közben még így szólt: — Jó és erős az a társadalom, amelyben egy elhagyott, árva kisgyermek tizenhárom asszonynak mondhatja ragyogó szemmel: »anyuka«.
