Somogyi Néplap, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-18 / 42. szám

Szombat, 1961. február 18. 3 SOMOGYI NÉPLAP Akik a melegei csinálják Sut a nap. A hőmérő higanyszá­la messze elhagyja a zérust. Az emberek kigombolják télikabátju­kat, zsebre vágott kesztyűvel jár­nak, mintha már tavasz volna. Csak az óvatos meteorológia fi­gyelmeztet bennünket a télre. Es az este, amikor hazamegyünk reggel elhagyott lakásba. Bizony hideg. Ilyenkor a »melegcsináló embereket kedveljük. Azokat, akik a hűvös időben is elviselhetővé te­szik számunkra az életet. Kapcsolás, autótülkölés, emberi hangok lármája alattunk. Alat­tunk, mert fönn vagyunk egy két­emeletes épület tetején Benkő Im­re kéményseprő társaságában. Vállán kötél, kefe és vasgolyó, szája előtt vászonkendő. Ügy mo­zog a háztetőn, mintha az utcán sétálna. Háromezer kémény az övé, mojdnem az egész Donner és az Ady Endre utca tartozik hoz­zá. A háromezer kéményt havon­ta kétszer kell tisztítani. Sűrű füstöt lehelnek a kémé­nyek, örvénylőn száll felfelé a ko­rom, s a kéményseprő már a má­sik háztetőhöz készülődik. Ben- kó Imre hajnali háromkor kezdett, és majd csak este hat óra körűi hagyja abba. Sok a korom, elfoj­taná a tüzet, ha nem tisztítaná rendszeresen a kéményeket. Helyes javaslat — névtelenül A Berzsenyi Dániel Általános Iskola pincéjében beszélgettünk vele. vidáman lapátolta a kazán gyomrába a kokszot. Újházi Béla fűtő majd ezer tanulónak biztosítja a meleget eb­ben az épületben. Hajnali ötkor már begyújt, és csak késő este teszi le a lapátot. Gyermekkorá­ban lakatos szeretett volna lenni, ki is tanulta ezt a mesterséget, aztán mégis pedeUus és fűtő lett belőle. Levelet kapott a megyei pártbizottság. Vezető elvtár­saink közül többen is elolvas­ták a gyöngybetűkkel írt so­rokat. És valahányan helyes­lőén nyilatkoztak a levél mon­danivalójáról. De adjuk át a szót neki, a barcsi levélíró­nak. »Egyes termelőszövetkeze­teink a nagy mezőgazdasági munkák idején nem rendel­keznek elegendő munkaerővel. Ennek káros következménye­ként a növénytermesztés fon­tos részmunkái vagy nem, vagy csak késve készül­nek el. Emiatt csökken­nék a terméseredmények. Hallomásból tudom, hogy munkaerő-gonddal küzdött tavaly a péterhidai Kos­suth Tsz is, ezért szénájának számottevő része veszendőbe ment« — írja. De mi a kiút ebből a helyzetből? Van ja­vaslata a megoldásra is. A to­vábbiakban ugyanis így foly­tatja: »A nagyobb községek •— mint például Barcs, Babócsa stb. — lakosságának egy része ugyani nem mezőgazdálkodással foglalkozik, de ismeri a pa­raszti munkát, mert szokott a mezőn ' dolgozni. Most is ’ be kellene vonni őket a növény- termesztés halasztást nem tű­rő munkáiba. Üzemenként, in­tézményenként, hivatalonként, munkahelyenként szervezni kellene a társadalmi munká­sokat. Biztosítsák, hogy csak az önként jelentkezők jöjjenek kapálni vagy szénát gyűjteni. Az önkéntességet nem. ok nél­kül hangsúlyozom. Tudok olyan társadalmi aratásról, amelyben nem szívesen vet­tek részt irodai, hivatali dol­gozók, de elmentek a tarlóra, mert felkérték vagy kijelölték őket. Az ilyén gyakorlattól, a% ingyen munkától óvakodni kell, mert több a kára, mint a haszna. Ellenben ha a parasz­ti munkában gyakorlott, jelen­leg más foglalkozásban dolgo­zó emberek kisebb, de hozzá­értőbb és lelkesebb csoportját szervezik meg minden mun­kahelyen — illetve csak ott, ahol erre van lehetőség is, je­lentkező is — akkor enyhíthe­tünk egy-két, esetleg több tsz munkaerő-gondján. Munkaidő után, szombat délutánonként vagy ha úgy hozza sora, va­sárnaponként szívesen, legjobb tudásuk szerint segítenének á tsz-nek megfelelő ellenszolgál­tatásért. Úgyszólván mindnyá­jan hizlalnak sertést csaláái szükségletükre, kellene nekik krumpli is, kukorica is erre. Tehát meg lehetne egyezni ab­ban, hogy ne pénzt, hanem terményt adjon fizetségként a termelőszövetkezet.« Egyetértenek e megállapí­tással és javaslattal a megyei pártbizottság vezetői. A sorok­ból az derül ki, hogy a levél­író — amint vallja is magá­ról — szívén viseli a paraszt­ság, immár a szövetkezeitekbe tömörült gazdák, a mezőgaz­dasági termelés sorsát. Ám he­lyesebben tette volna, ha nem hallgatja el nevét Készséige- sen megírtuk volna lapunk­ban, hogy ki az, aki ilyen hasznos javaslattal igyekszik segíteni a megyei vezetés és a termelőszövetkezetek munká­ját. , ■ Épül a novo-voronyezsi atomerőmű A novo-voronyezsi atomerő­mű építői a napokban meg­kezdték az első turbina szere­lését. Azt a darut is szerelik, amelynek segítségévéi az atomreaktort a számára elké­szített aknába süllyesztik. A novo-voronyezsi atomerő­mű tervezett kapacitása 420 000 kilowatt. Az erőmű 3, egyen­ként 70 000 kilowattos turbi­nából álló első részlegét jövő­re kell üzembe helyezni. A hőfejlesztő uránelemek súlya együttvéve 44 tonna. Ez a hasadóanyag mennyiség a reaktor másfél esztendeig tar­tó állandó üzemeltetéséhez elegendő. Az erőmű irányítását maxi­málisan automatizálják. V. Gyümölcsöző esztendők rr\izenhdrom. esztendővel ezelőtt, 1948. február 18-án £ írták alá Moszkvában a szovjet—magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segély nyújt (isi egyez­ményt. Az eltelt esztendők hasznosak voltak mindkét nem­zet, de elsősorban igén gyümölcsözőek voltak a magyar nép számára. A népek történetében tizenhárom esztendő igen rövid idő. De nem csupán ezek az évek bizonyítják a Szovjet­unió népünk iránti őszinte barátságát. Népeink barátsága történelmi múltra tekint vissza. Lenin elvtárs 1919-ben nagy figyelemmel, mély együttérzéssel kísérte a Magyar Tanácsköztársaság harcát, s kívánt üzenetében sikereket. A fasiszta Horlhy-terror idején, a két háború közti idő­szakban sem feledkezett el a szovjet nép rólunk, s ezért hozta el számunkra vért, életet áldozva a szabadságot. Szovjet barátaink az első pillanattól kezdve mellettünk álltak. Eleiemmel, gépekkel segítették az újjászületést. 1948. február 18-án pedig történelmi okmányokban rögzí­tették népeink elszakíthatatlan barátságát, az egymásnak nyújtandó gazdasági, kulturális stb. segítséget. Gyümölcsözőek voltak az azóta eltelt esztendők, s ezt fejlődésünk, gazdagodásunk bizonyítja. 1949-ben műszaki, tudományos együttműködési, kölcsönös segítségről szóló megállapodás követte az előző évit. Sorolhatnánk hosszan, mit adott nekünk az eltelt ti­zenhárom év, az 1948. február 18-án aláírt egyezmény. Gé­peket, nyersanyagokat, iskolákat, ahol szakembereket ké­pezhettünk ki, kiváló tudósakat, művészeket, akik' elhoz­ták nekünk sok évtizedes tapasztalataikat. 1956 őszén másodszori fegyveres félszabadít ásunk eb­nek az egyezménynek és a varsói szerződésnek az értel-i méhen történt. Utána pedig ismét élelem, gépek több évi hitelre, melléjük több százmillió szabad deviza, amiből a kapitalista országokból szerezhettük be a legszükségeseb­beket. Felszabadulásunk óta nagyon sokszor beszéltünk már ezekről, s a legapróbb iskolás gyermeki is tudja: nem lé­tezhetnénk a Szovjetunió segítsége, barátsága, támogatósa nélkül. Erről már csak azért is beszélni kell, mert látjuk, mit tesznek a kapitalista hatalmak »önzetlen támogatás« ürü­gyén a segítségükre szoruló és azt igénybe vevő országok­kal. Ennek a »segítségnek« nagy ára vau: függetlenséget, szabadságot kell érte áldozni. Hazánkban a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, a Szovjetunióban a Szovjet—Magyar Baráti Társaság ismer- • teti a két nép életét, számol be arról, mit s hogyan tesz a két nemzet a barátság szilárdításáért, elmélyítéséért. A szavaknál azonban soklcal fényesebben beszél a tett, s népünk jól látja a Szovjetunió irántunk megnyilvánuló rokonszenvében, hogy ez a barátság milyen mély, milyen igaz. Ilyen barátság csak a szocializmust, kommunizmust építő népek, nemzetek között lehetséges. Etáért figyeli népünk olyan szeretettel a Szovjetunió harcát a világbéke biztosításáért és a gazdasági előrehala­dásért. Jól tudjuk, hogy a szovjet tudomány eredményeit népünk is élvezni fogja. Ezekre emlékezünk, amikor a tizenhárom évvel ez­előtt Moszkvában aláírt' egyezményre gondolunk E napon nem lehet szebbet kívánni, mint azt, hogy virágozzék, erő­södjék ez a barátság mindkét nép javára. 1184, a veronai zsinat után már több országban időnként máglyahalált szabták ki a Szekták tagjaira, de még sehol sem foglalták írásba, hogy mi az eretnekek megbüntetésének módja. Aragónia királyát, II. Pétert illeti ez a »dicsőség«, hogy a középkor történetében elsőként szögezte le törvénykönyvében: az eretneket tűzhalállal kell sújtani (1197). A többi uralkodó, ha időn­ként ugyancsak1 halálba kül­dött is szektásokat. általában még szelídebbnek bizonyult, s beérte száműzetéssel* vagyon­elkobzással és a bűnös házá­nak lerombolásával. A XIII. század elején, ami­kor a pápaság hatalma a tető­fokán állott, 111. Ince pápa nem elégedett meg az addig alkalmazott módszerekkel. Minthogy tapasztalnia kellett, hogy Dél-F ranci aországban futótűzként terjednek a »tév- tanok«, üresen tátonganak a templomok, kereszteshadjára­tot hirdetett a »megfertőzött« vidék ellen. A keresztes lova­gok tűzbe-vérbe borították ezt a szép tartományt. Hasonló akciót indított 111. Ince pápa a balkáni bogumi- lok ellen is. A balkáni népek Uralkodó osztályai és a ma­gyar király vállvetve harcol­tak e »szent cél« érdekében, a dél-franciaországihoz hason­ló »eredménnyel«. Ahonnan a pápa aggasztó jelentéseket kapott, hogy a tévtanok mérge erősen hat, s a püspök törvényszéke nem pusztítja a gyamot kellő erély- lyel, oda megbízottat (legátust) küldött, többnyire egy buzgó szerzetest. Ezt, széleskörű ha­talommal ruházta fel. A középkor első századai­ban a bűnügyi eljárás leggya­koribb módja az volt, hogy a vádló (többnyire sértett vagy valamelyik rokona) a bíró elé idiéztette a vádlottat, s igyeke­zett rábizonyítani a bűnt. Ha ez sikerült, a bíró a fennálló jogszabályok szerint kirótta a vádlottra a büntetést. Ha a bi- *ouyítás nem sikerült, a vád­KULCSÁR ZSUZSA: INKVIZÍCIÓ ÉS BOSZORKÁNYPEREK III. Száműzés, vagyonelkobzás, tűzhalál lőtt szabadon elmehetett. Ezt az eljárási módot nevezték accusatiónak. A másik eljárás­nál, az úgynevezett inkvizíció­nál a bíró emelt vádat, s az ő kötelessége volt a vád bebi­zonyítása. Végül pedig ő mon­dott a vádlott és a tanúk val­lomásai s egyéb bizonyítékok alapján ítéletet, tehát vádló és bíró volt egyszemélyben. Az eretnekek ellen' már ré­gebben is ezt az utóbbi eljá­rást alkalmazták. Ezért a szek­ták üldözését végző törvény­széket inkvizíciónak kezdték nevezni. Később már, ha ezt a szót kimondták, kizárólag eretneküldöző törvényszékre gondolt mindenki, az eredeti jelentés háttérbe szorult. A »SZENT INKVIZÍCIÓ« megteremtésével az egyház fontos hivatását teljesítette: összefogott a katolikus orszá­gok uralkodó osztályaival, és Rómából irányított intézményt létesített a feudalizmus ellen­ségeinek elnyomására. Emel­lett ez az új intézmény erősí­tette a pápa hatalmát. A ferencesek és a dominiká- - nusok között csakhamar elke­seredett versengés alakult ki, hogy melyik rendből kerülje­nek ki az inkvizítorok. Ádáz küzdelmükben végül is a do­minikánusok győztek. Az inkvizítor működésének területe rendszerint egybeesett rendje egy-agy tartományával. Székhelyét a rendházbam ütptte fel az inkvizítor, ugyan­ott börtönöket is létesített Miután az inkvizítor rpeg- kapta kinevezését öszentségé- től, azonnal hozzálátott »jám­bor« feladatához. Üzenetet küldött a rábízott körzet egyik városába — elsősorban abba, amely a leggyanúsabbnak lát­szott —, közölte a vezetőség­gel, hogy meg fog náluk jelen­ni, s megvizsgálja hitük tisz­taságát: gyűjtsék tehát össze meghatározott napra és órára a lakosságot. Ezután a papok, urak és fegyvéresek kíséreté­ben elindult a megvizsgálandó városba, ahol az üzenet vétele ótí általános izgalom uralko­dott. Mindenki félt, mert az inkvizítor korlátlan hatalom­mal rendelkezett, \ és senki sem érezhette magát bizton­ságban. A kitűzött órában a temp­lomban vagy a templom előtti téren szorongott az egész vá­ros lakossága. Senki sem ma­radhatott el, mert ezzel már magára terelte a gyanút. Az inkvizítor fellépett a szószék­re, beszédében szörnyű sza­vakkal ecsetelte az eretnekek gonoszságát és a reájuk váró e világi és túlvilág büntetést. Egy mód van csak a megmen­tésükre, ha, az inkvizítor visz- szatéríti őket az igaz útra. Ezért mindenki, aki tettben és szóban vagy gondolatban el­tért az egyedül üdvözítő, kato­likus hittől,, jelentkezzék ön­ként 30 napon belül: vallja be és tagadja meg tévelygést, te­gyen (teljes vallomást eretnek- társai ellen — azok javára és érdekében —, akkor, megme­nekül minden büntetéstől, leg­alábbis a legsúlypsabbaktól. A FELJELENTÉSI KÖTE­LEZETTSÉGET igen szigo­rúan vették. Aki ennek eleget nem tett; arra keményen le­sújtott az inkvizíció. így pél­dául egy dél-franciaországi ember 1262-ben már a »szent hivatal« elé került, de csekély »bűne« miatt viszonylag enyhe büntetéssel szabadult. 1311- ben, tehát majdnem 50 év múlva jelen volt, amikor báty­ja — halálos ágyán — eretnek­nek vallotta magát. Minthogy ezt a tényt bátyja és családja iránti szeretetből nem jelentet­te, az inkvizíció életfogytiglani börtönre ítélte. Egyetlen nyom újabb adatok egész tömegét adta a »szent hivatal« kezére. Az áldozatok száma lavina­ként növekedett, s rémület szállta meg az egész tarto­mányt Ha valaki ellen elégendő gyanúokot látott az inkvizítor — azaz legalább ketten ellene vallottak —, akkor megidézte. Mindenki köteles volt ' előtte megjelenni. Az egyházon be­lül vita folyt akörül, hány éves kortól lehet valakit az eretnekség miatt felelősségre vonni. Egyesek szerint a. fiúk­nál 14, a leányoknál 12 év az alsó korhatár. A középkorban általában ez volt a nagykorú­ság korhatára. A szigorúbb teológusok azonban még a 9, sőt a 7 éves gyermekek kihall­gatását és megbüntetését is helyeselték. Előfordult az inkvizíció tör­ténelmében olyan eset is, hogy az első kihallgatás és az ítélet között gyakran tíz és ennél is több év eltelt. Jó módszernek bizonyult, hogy várnak addig, míg a börtön hosszú szenvedé­sei törik meg a vádlottat. Per­sze rövidebb út is volt. Ha az eretnek első kihallgatása és a néhány hónapos börtön nem bírta rá a »vádlottat«, hogy bevallja eretnek voltát, az inkvizítor figyelmeztette: meg fogják kínozni. Majd a hóhér levezette az áldozatot a kínzó- kamrába, megmutatva alvadt vérrel szennyezett szörnyű eszközeit, s mindegyiknél el­mondta, milyen fájdalmat tud­nak ezek a szerszámok okozni. Ha erre sem tört meg a vád­lott, megkezdődött a kínvalla­tás. A középkorban ezt a val- latási módszert mind az egy­ház, mind a világi1 bíróság al­kalmazta. Az inkvizítor bárkit megkí- noztathatott, még a tanúkat is. A kínzás alsó korhatára a 14. életév volt, de vannak ada­taink kisebb gyermekek meg- kínzásáról is. Felső korhatár­ról pedig szó sincs, számos esetben 80—90 éves aggokat is megkínoztak. A terhesség és a szoptatás is csak a legkegyet­lenebb kínvallatási módszerek alól mentesített. Előfordúlt, hogy a vádlott később vissza­vonta a kínzással kicsikart vallomást. Ilyenkor újabb tor­túrák alá vetették, hogy a visszavonást megmásítsa, vagy pedig úgy tekintették, mint eretnekségbe visszaeső bű­nöst. Noha a katolikus egyházban a gyónási titok megsértése szentségtörésnek számit, az inkvizíció felhasználta a gyó­násnál szerzett értesüléseket is. Sőt kötelességükké tették a lelkipásztoroknak, hogy kény­szerítsék híveiket az eretnekek följelentésére. Ha a hosszadalmas, eljárás befejeződött, az inkvizítor meghozta ítéletét. Ezt rendsze­rint pompás ünnepi .színjáték (autodafé) keretében hirdették ki. Többnyire számos pörben egyszerre hirdették ki a vég­zést. A felmentő ítélet ritkább volt, mint a fehér holló! Az ítélet gyakran szólt több évi vagy örökös börtönre. Ezt is csak a megtért bűnösökre szabták ki. A börtön nem bün­tetés — hirdette a »szent tör­vényszék« —, csupán eszköze annak, hogy a megtévedt em­ber kenyéren és vízen elnyerje az ég bocsánatát AZ AUTODAFÉRA renge­teg néző gyűlt össze. Az egy­ház azt tanította, hogy az eretnek kivégzésén részt ven­ni, a máglyához fát vinni ke­gyes cselekedet, amelyért tel­jes bűnbocsánat jár. Aki vi­szont szánalmat mutatott a szörnyű halált szenvedők iránt számíthatott rá, hogy eretnek­gyanúsként a »szent hivatal« kezére kerül. A halálraítéltet egy karóhoz kötötték a máglyán. A papok egész eddig, kísérték, és ha közben halálfélelmében meg­bánást mutatott, a halálbün­tetést rendszerint örökös bör­tönre változtatták. A halálraítéltek »megtérése« azonban ritka eset volt, mert hiszen máglyára általában azokat az eretnekeket küldték, akiknek bátorságát, meggyő­ződését nem tudták megtörni a »szent hivatal« hosszas kín­zásai. Miután az eretneket jó erő­sen a karóhoz kötözték, a hó­hér meggyújtotta a máglyát. Alig lobbant fel a láng, csak­hamar felhangzott a szeren­csétlen rémes kiáltozása. Hosz- szú időbe telt, mire elcsende­sedett, Mikor kihunyt a mág­lya tüze, a hóhér szétdarabol­ta a holttestet, s új tüzet gyújt­va teljesen elhamvasztotta azt. Ha attól tartottak, hogy az ál­dozat maradványait1 ereklye­ként fogja tisztelni a nép, a hamvakat a bakó a folyóba szórta A MÁGLYÁK TÜZE el­hamvadt. Az autodafé véget ért, a tömeg oszladozni kez­dett. A hazafelé tartó emberek alig beszélgettek, alig néztek egymásra. Még szemük előtt izzóitok, táncoltak a lángolt, fülükben ott zúgtak az áldoza­tok rémes kiáltozásai, orruk­ban ott érezhették az 1 égő hús borzalmas szagát. S éppen ez volt a cél: megfélemlíteni a? embereket,' hogy ne merjenek eretnek gondolatokat táplálni magukban, féljenek az inkvi­zíció mindenhova behatoló te-? kintetétől, féljenek a földi és túlvilági büntetéstől. (Folytatjuk.) \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom