Somogyi Néplap, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-08 / 33. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Szerda, 1961. február 8. Hirosimában ma már ren­des kerékvágásban folyik az élet, új város épült fel a borzalmas események szín­helyén. Am akik átélték a nagy katasztrófát, s életben-» maradtak, azok ma is ma­gukban hordják a borzal­mas emlékeket, az első atombomba okozta ember­mészárlást. A »régi« hirosi- inaiak ma is szenvednek, nemcsak azért, mert nem tudják feledni azt az au­gusztusi napot, hanem mert embertársaik kerülik őket, nem szívesen alkalmazzák őket, a lányok nem mehet­nek férjhez, a férfiak nem nősülhetnek meg, csak ak­kor, ha esetleg el tudják titkolni, hogy részesei vol­tak a borzalmaknak. De a világnak kell a figyelmezte­tés, hiszen a pusztítás fegy­vereit állandóan tökéletesí­tik, s érdekeik védelmében az imperialisták bármikor készek a világ bármely pontján új Hirosimát csi­nálni. Ezért kell felidézni azokat, akik a művészet és a szó erejével lépnek fel a béke mellett. Második hónapja, hogy tart a kiállítás, két művész ma­gyarországi bemutatkozása — sikeres bemutatkozása, tehet­nénk hozzá, hiszen japáni mű­vészek alkotásait nem akárme­lyik pillanatban akaszthatjuk fel kiállító helyiségeink falára. Ezzel lényegében meg is von­tuk a méltatás határait — ha csupán a »tetszik, nem tetszik« ítélete vezet bennünket. A »Hirosima«-kiállítás azon­ban több, mint képzőművészeti tárlat. A japán művészházaspár budapesti kiállítása nemzedé­kek számára visszaidézöje an­nak a 15 évvel ezelőtti au­gusztusnak, amikor Hirosimá­ban új halálnemet ismért meg az emberiség: az atomhalált. A korabeli napilapok, fényké­pek megőrizték a 250 ezer em­ber pusztulásának elbor- zasztó mozzanatait, a rút, kín­tól eltorzult arcokat s az öt­ezer fokos hőségtől összeégett testeket — a fotónak és a filmnek ez az egyetlen szerepe. De mit készíthet ebből a té­mából a grafikusművész? Iri Maruki és Tosiko Aka­macu pannóin — hatalmas táblaképein — a művészet rangjára emelt eseménydoku­mentáció van jelen — több képből álló ciklusba foglalva a tömegkatasztrófa. A mai em­ber szemének és értelmének ez a vízió, a grafit sötétjébe és a karmin tűzvörösébe öltöztetett rémkép. És a lehető leghatáso­sabb propagandája a békének. Mintha a két művész minden kép előtt karon ragadná a né­zőt, hogy az ábrázolás erejével döbbentse rá, mit jelent az atorphalál. A japán művész­házaspár ugyanis így állt azon a bizonyos augusztus 6-án a füstölgő város szélén, ahova a szörnyű hír hallatára érkezett, gyermekkoruk városába. És ahol több mint egy hónapig emberfeletti akaraterővel dol­goztak, mert minden segítő kézre szükség volt a holtak te­metésénél és a sebesültek el­szállításánál. Az »élmény- anyag« annyira mélyenszántó volt, hogy csak két év múlva kezdték el a pusztulás meg­örökítését képekben — a szó legnemesebb értelmében, mert a »Tűz«, »Viz«, »Fiújc és lá­nyok«, »Atompuszta«, »Szél« címet viselő pannóikat azzal az elhatározással bocsátották a közvélemény elé, hogy az egész világot emlékeztetik Hi­rosimára és az életre. Nyolc év alatt több mint 600 japán városban és faluban ál­lították ki a képeket, és a Hi- rosima-cikliis azóta is járja a világot, s páratlan sikert arat. Ügy is, mint a nemzetközi kép­zőművészet háború utáni leg­nagyobb alkotása, úgy is, mint a béke legátütőbb •erejű propa­gandája. A kettőt nem lehet szétvá­lasztani egymástól. Most egy újságírót idézőnk, aki szintén szemtanúja volt az eseményeknek. Ő a szó erejét használja fel a háború- ellenes propagandára. Könyvében így számol be az atom­bomba pusztításáról: »... ÉGETT A HlD. A vasúti szerelvény felé haladtam, de ott is minden csupa por, láng és hamu. A folyó másik oldalán meg­csonkított emberi árnyak szaladtak abban a reményben, hogy átjutnak a folyón. Mind or­dított. A menekülök tömegének ordítása egy közös jajkiáltásba olvadt össze. Testükről da­rabokban hullott le a bor és a hús, olyanok, mint valami sötét algák. Az orruk? Tátongó véres' lyuk. Magam sem tudom, miként jutot­tam át azon a valamin, ami azelőtt vasúti híd volt, s a hullák tömkelegén. Az egyik asszony férjét hívja, a másik gyer­mekét, s közben erősödik a tűz, lobog, kúszik feléjük könyörtelenül. Szökni!... Szökni!... Kúszok a hullahegyeken. Némelyik még mo­zog, él. Végre átjutottam a holtak dombjain. Jaj! Ném szabad a fájdalomra gondolni. Csak futni, futni, futni — futni, hogy megmentsem életemet. Valaki szól hozzám. Messziről, nagyon messziről hallom: »Kazuo, kérlek, segíts raj­tam.« Vajon lei lehet ez az élőlény? Fiatal lány? A haja ég, teljesen mezítelen. A hasán sáros, véres seb tátong. Nem tudom, ki lehet. Saját nővéremet sem ismerném fel. — Ki vagy? — kérdem. — Szumiko. SZUMIKO! Igen. ő mellettünk lakott. A leg­szebb lány volt a környéken. Megkíséreltem, hogy felemeljem, de a legkisebb mozdításra is felsikoltott a fájdalomtól. Míg egyedül vol­tam, addig is nagy fáradságomba került, hogy áttörjem magam a borzalmakon. Most ketten indultunk el. Ketten igyekeztünk áttörni a holtak és vérben fetrengők gyűrűjén. így ér­tünk el nagy nehezen Dobásiig (nem messze attól a helytől, ahol felrobbant a bomba). Itt csupa halott gyermek feküdt. Mind kislány. Ekkor észrevettem, hogy ebben a irányban nem mehetünk tovább. Az ellenkező irány­ban Jokogavi felé kell mennünk. Lenn, a ro­mokon túl egy tisztáson halott katonák egy csopor'ia. Hosszú, keserves út után így értünk el Jo- kogave hídjáig, ahol végre már nem volt nyo­ma a tűznek és a rombolásnak. Leültünk egy bambuszbokor aljába. Több menekülő volt körülöttünk. Vajon hány óra telt el azóta, hogy elhagytam a furi gyár légoltalmi pincé­jét? öt óra. Vagy ez talán tegnap volt? — Vizet, vizet!... Édesanyám, kérlek szé­pen, adj vizet! öljetek meg, nem bírom to­vább! SZÜNTELEN JAJGATÁS, ordítozás. Egy nő hirtelen felordít, eszelősen hajába kap: —i Hahaha! Micsan... Nézzétek, az én Mi- csanom!... Repül. Gyere ide, Micsan. Tejet kapsz! A fiatalasszony kitárja megszenesedett keb­lét, és az ég felé tekint, az üres, semmitmon­dó ég felé. Nem tudom, hogy ezután miként jutottunk el ahhoz a helyhez, ahol családi tűzhelyünk volt. Minden romba dőlt. A szobámat nem ta­láltam, és a nyitott folyosóból sem maradt semmi. Ásni kezdtem. Kezemen újra kinyíl­tak a sebek, de tovább ástam, egyre tovább. Így találtam meg édesapám cigarettatárcáját és anyám karperecét. Ezután elindultunk Szu­miko háza felé. — Vizet, vizet — 'suttogta a lány. — Kazuo, kérlek, adj vizet. Hiába kért, víz nem volt se­hol. Majd azt mondta: — Hagyj itt, Kazuo, köszönöm, mindent kö­szönök, hagyj itt. Időközben arra jött egy asszony, s én meg­kérdeztem, merre találhatunk vizet. Megmu­tatta. Mire visszatértem, Szumiko már nem mozdult. FELORDÍTOTTAM; »-Szumiko! Szumi-San, kelj fel, élned kell!« Nem mozdult. Ekkor én lassan önteni kezdtem fejére a hűsítő vizet, amit annyira kívánt, és a víz végigcsorgott megsebzett testén ...« Üzleti érdek vagy kultúrpolitika ? fondorlatosán összejátszva, il­legálisan cserélt és vetített filmeket. Lesütött szemmel ismerjük be bűnrészességünket, ugyanis valóban történt ilyesmi, s mi gálád módon képesek voltunk egyszer-kétszer hétköznap is moziba menni, hogy pl. a Há­borút és békét és más filmeket megnézhessünk orvul. No, de mozink is, mi is megkaptuk ám a magunkét! A Mozi üzemi Vállalat kezdemé­nyezésére a Csokónyavisontai Gépállomás vezetőségét mint mozink gazdáját 9000 forintra büntette a morc Hivatal, tő­lünk pedig zoi danán megvonta heti betevő filmfalatunkat az­zal, hogy a mozi üzemelteté­sét — »egyelőre« — február 25-ig betiltotta. Azért egyelőre, mert kilátásba helyezte a mo­zi engedélyének, végleges be­vonását. Testvéri szeretettel viselte­tünk visontai mozilátogató ba­rátaink iránt, s azért mély gyászunkban csak az a vigasz­taló, hogy a visontai mozit nem fenyegeti ilyen veszély. Holott e mozi kezelője éppúgy cserélgetett és vetítgetett illegá­lisan, mint a gépállomási. Ügy látszik, hogy a Hivatal csak bennünket sújt haragjának villámaival.;. Igaz is — ' majd elfelejtet­tünk a Mozi üzemi Vállalat nagylelkűségéről beszélni. Egy idő óta ugyanis a visontai mo­zi kezelője szombatonként el­hozza a masináját a csákányai részen levő földművesszövet- kezeli kocsmába, és ott egy alacsony füstös szobában ve­tít. Ez a konok és hálátlan csokonyai közönség azonban az istennek sem akar odamen­ni, mert finnyás egy kicsit mondván, hogy nem szereti a kocsmabűzt meg a másik szo­bából behallatszó duhaj kodást! Szóval most mozi nélkül va­gyunk, mert a gépállomás ki­fizeti ugyan a 9 ezer forintot* de nekünk, közönségnek is bűnhődnünk kell. Vasárnap esténként filmelőadás híján elmélkedünk a szóban forgó kultúrteremben. Igaz, nem mindannyian, mert akadnak* akik bánatukban mégis el­mennek a kocsmába, s a Mo­ziüzemi Vállalat nagyobb di­csőségére istenesen berúgnak! Elmélkedünk azon, hogy miért nem tanultuk meg jól,' mi a helyes kultúrpolitika. Mi a művelődéspolitikai irányelve­két így értettük: a falu népe sok jó filmet lásson, kulturált körülmények között jusson hozzá a tanító-nevelő, látókört szélesítő ■ nemes szórakozáshoz. Hibás volna ez az értelme­zés? Nem tudjuk, mert a tiltó intézkedést foganatosító zord és kérlelhetetlen Hivatal nem más, mint a somogyi közműve­lődés legilletékesebb irányító­ja, a S ffmegy megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya! Mivel pedig kultúrpolitikai in­tézkedésről van szó, ő csak tudja, hogy mi a helyes? Hát nem igaz? Kérdi tisztelettel: Jakab László tanár, Csokonyavisonta. (És még sokan mások a cso­konyai mozikedvelő közönség köréből.)« Kultúrmimkások és könyvtárosok segítőtársa Kaptuk az alábbi levelet: »Sarokba térdepeltettek ben­nünket, csokonyai mozilátoga­tókat. Ügy kell nekünk, miért nem tanultuk meg, hogyan kell értelmezni a »kultúrpoli­tikát« ... Dehát csak sorjában! Tudni kell, hogy falunk, Csokonyavisonta még a nevé­nél is hosszabb, testvérek kö­zött is megvan vagy 7 és fél kilométer. Nos, a falu északi felén, a visontai részien van egy mozi, amely tőlünk, cso­konyai részen lakóktól 3—4 kilométer távolságra van. Ná­lunk viszont a gépállomás mű­velődési termében létesítettek egy szakszervezeti mozit, mely nyilvános előadások tartására is engedélyt kapott. A gépállo­más vezetősége igen szépen be­rendezte művelődési termét igaz, hogy nem nagy, de kultú­rált, barátságos (padlója par­kettás, központi fűtóses, a par­ketten futószőnyegek, az ab­lakon, ajtók előtt plüss füg­gönyök, a nemrég festett te­remben csillár, stb.). Szóval szeretjük a mi Ids mozinkat, mert szép, kényelmes s nem utolsósorban azért, mert ebben 3—4 km-es gyaloglás nélkül is nézhetünk filmet hetenként egyszer. Ragaszkodásunkat még az sem tudta csökkenteni, hogy a Moziüzemi Vállalat egy-egy filmet kétszer, hárem- szar is beosztott mozink mű­sorára — bizonyára attól a nemes szándéktól indíttatva, hogy legyen alkalmunk elmé­lyedni a filmalkotások élveze­tében. Tehát a csokonyai moziked­velő közönség — mintegy 2—300 személy — minden va­sárnap megjelent a gépállomá­si moziban már évek óta, s mindenki meg volt elégedve, még a visontai részen levő mozi régebbi vezetője is, hi­szen tudta, hogy a mi mozink nem jelent konkuirenciát, mert ha akadt is néha pár elszánt fiatal, aki egy-egy jó film kedvéért nem sajnálta a há­rom-négy, esetleg öt kilomé­tert, a községi mozi kicsi, sok helyet nem tud biztosítani a »vidékieknek«. Am, a Moziüzemi Vállalat által üzemeltetett községi mo­zi új kezelője nem tudta elvi­selni ezt a »konkuirenciát«. Feljelentette tehát a csokonyai mozikezelőt, mondván hogy az a környékbeli mozikkal (Tudósítónktól.) *A Csurgói Járási. Könyvtár és Művelődési Ház szerkeszté­sében Népművelési Híradó je­lenik meg havonta Csurgón. A Híradó első száma a kö­zelmúlt napokban látott napvi­lágot, és benne hasznos segítő­társra lelnek a járás népműve­lési munkásai. A kiadványt Svenda Istvánnak, a járási ta­nács v. b.-elnökhelyettesének bevezető szavai indították út­jára. Az első számban helyet kapott Bogdán József művelő­dési felügyelő »A pedagógus és a nevelőmunka« című írása. Borszéki Lajosné tanító a köz­ségi könyvtár iharosi eredmé­nyeit ismerteti beszámolójá­ban. Olvashatunk még az is­meret (erjesztés munkájáról, valamint a Latinka Sándor Kulturális Szemle rendezésé­nek és lebonyolításának fel­adatairól is. A Csurgón kiadott Népmű­velési Híradó első számának tartalmából ítélve e kiadvány jő segítője lesz a járás kul- túrmunkásainak, könyvtárosai­nak. yyyyyyyyyyyyyyyyvyyyyyvyyyyyyyyyyyyvyyyyyyyyyyv ÉRDEKESSÉGEK -fi,HCS*SAGOK SOK PÉNZÉBE KERÜLT AZ ELNÖKI BEIKTATÁS Patricia Lawford, Kennedy elnök húga, P. Lawford an­gol származású színész felesé­ge nagy árat fizetett az el­nök beiktatási ünnepségein váltó részvételért. Miközben egy színházi díszelőadáson tartózkodott, New York»i szállodaszobájából 35 ezer dollár értékű ékszereit lopták el tőle. * * * FRANCIA SZELLEM A franciaországi Marti gues város arról nevezetes, hogy itt található egész Európában az egyetlen »Léhaságok mú­zeuma«. A múzeumnak ér­dekes gyűjteménye van kü-' lönféle »ledér« tárgyakból, a francia királyok, nemts és közrendű urak erkölcsi életé­nek dokumentumaiból. A múzeum vezetője — egy bizo­nyos fűonsieur Ti tin — mind­két szemére vak! * * * 'Fotózok nem kaphatnak egyházi áldást Az észak-hollandiai Mii- wolda református egyházi ta­nács elhatározta, hogy egy- házilag nem esketik meg azo­kat a férfiakat és nőkét, akik totóznak. Az egyházi tanács szerint a totózásban való rész­vétel »ellenkezik a keresztény elvekkel«. Vonatkozik e kitil­tás a futballklubok tagjaira is, akik részesülnek a totózás anyagi hasznából, függetlenül attól, hogy ők maguk tippel- nek-e vagy sem. * * * Eretnekséggel vádolják California püspökét A georgiai protestáns episz- kopális egyház néhány papja az »eretnekség« vádját emelte dr. James A. Pike, California püspöke ellen. Azzal vádol­ják, hogy »kétellwedett Krisz­tus szeplőtelen fogantatásá­ban«. A vádat emelő papok felszólították Georgia püspö­két, hogy az ügyet terjessze a püspöki gyülekezet elé. * * * Meghalt Dorothy Thompson, aki »majdnem« az Egyesült Államok elnöke lett Lisszabonban 66 éves korá­ban magányosan és elfeledve meghalt Dorothy /Thompson, aki valaha az Egyesült Álla­mok egyik leghíresebb asszo- . nya volt. Dorothy Thompson hosszú éveken át a New York Herald Tribune egyik leg­közkedveltebb cikkírója volt. Állandó rovatát 150 millió ember kísérte figyelemmel. Különösen kitűnt Hitler-elle- nes erélyés fellépésével ab­ban az időben, amikor az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba. A Re­publikánus Párt egy időben foglalkozott azzal a gondolat­tal, hogy Wendel Willkie he­lyett őt jelöli az elnökségre. Dorothy Thompson 13 évig volt az ismert amerikai író, Sinclair Lewis felesége. Első férje a magyar Bárd József volt. * * * MÉG NEKI ÁLLT FELJEBB Genovában a közlekedési rendőr megállít egy ifjú autóst az útkerescteződésnél. A fiatalember izgatottan til­takozik: — Nem tudom mi baja. van telem. Óvatosan vezettem* és rendben van a hajtási en- gedélyem. Mit akar még? — A kocsimat'— válaszol­ta a rendőr, akinek a. Fiatja néhány nappal előbb tűnt el a garázsból. Somügy} Néplap Az MSZMP Somogy megyei Bizottsága és a Somogy megyei Tanács lapja. Felelős szerkesztő: KISDEAK JÓZSEF. Szerkesztuseg: Kaposvár, Sztálin u. íi.,. Telefon 15-10, 15-13U Kiadja a Somogyi Néplap Lapkiadó Vállalat, Kaposvár, Latihka S. u. 2. Telefon 15-16. Felelős kiadó: WIRTH LAJOS. Készült a Somogy megyei Nyomda­ipari Vállalat kaposvári üzem ében, Kaposvár. Latinka S. a. «. (F. v.: László Tibor) Terjeszti: a Magyar Elő­fizethető i helyi postáiéivá it lóknál és postá3kézbesífőknél. Előfizetési díj egy hónapra 11,- 9K

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom