Somogyi Néplap, 1961. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
Vasárnap, 1961. február 19. Tímár Máté: BUM iTiefl Susogó erdők süppedő avarja neveli a gombát, az idő homályba vesző mélysége tenni a mesét. S ahogy a gombát szaporítja az eső, a korhadó lomb nyü-ka, úgy hosz- szabbodik a mese is az ismételő szájakon. Százesztendős korában elhalt Nagy Lajos szeghalmi pásztor ajándékozta liter borért nékem ezt a bölcsességet a Berettyó gátján, s ráadásként megtoldotta Buri juhász ördögös históriájával, amit szintén nem tartok meg magamrak. Dúsfüvű Csejten legeltetett valaha Buri juhász, s mert a birka lomha állat, a puli fürge, mint a sóhajtás, napszám elheverészett leterített szűrén, rágta a pipáját. Nézte a világot. Csodálta, mint festett vadrózsává a bimbó, görgette ga- lacsinját a ganétúró bogár, hogyan nyelvelt a gyík az ördögszekér árnyékában, s szorgoskodott a hangyanép királynője parancsára. Ha megéhezett Buri juhász, megvallatta a szeredást, kígyóhagymát ásott a napfényen lágyult szalonnához, s falatozott. Aztán csálé kalapját a Körös vizébe merítette, nagy kortyokban ivott, s furulyaszóval kergette az időt. Azt billegtette lyukra leginkább, hogy: Szomorú a pásztor, mert nincs böcsülete. Falusiak száján csak huncut a neve. Ha valamije van, ráfogják, hogy lopta, Ha semmije sincs, úgy, mind elkorhelykodta... Merthogy egyáltalán nem volt boldog az ő állapotában Buri juhász. Hintón járók lát- . tárt nagyokat káromkodott. Merthogy könnyű az intéző úrnak, kasznároknák, más úrcselédeknek ráköpni a gyanút: »Hibázik a rovás, Buri juhász«, s nehéz esőben, hétágra sütő napfényben, száraz koszton szolgálni az ő dolog- talanságukat El is mondotta mindezt Ballagó Sándor kevi számadónak, amikor a határárok két partján összetereltek, s a vénség sem sajnálta a viszontlát reá. — Ezen csak úgy segíthetsz, Buri Jani, ha elprédálod a lelked az ördögnek. Különben úgy jársz, akár az az Oláh nevezetű orosházi históriás, csak járjon a szád. Az ördöggel házasodván viszont nem ural se intéző, se kasznár, még a felhőket rugdosó atyaisten se. Buri juhász figyelt a kom- mendáió szóra, s egyből melege lett, mert nemcsak elégedetlen, nagyravágyó ember volt. — Hogyan, Sándor bátyám? — kicsit citerázott a hangja izgalmában. — Hát akkor maga miért nem élt az alkalommal? — Mert nem akarok elkár- hozni. A hogyan-t meg nem adom olcsóbban falkabitangja báránynál, merthogy én is annyiért vettem fiatal koromban. — Meglesz, holnap elviszem. A nagybajszos vén juhász hozzáhajolt, és olyan titokzatosan susogott, akár zivatar előtt a berek. — Szent Iván előtti harmadik pénteken menj ki a zube- reci zugba, s éjféltájt keresd meg azt a görbe, odvas fűzfát, mely zöldesen világol a setéiben. Bárhogy félsz, akkor se vess keresztet magadra, mert ott vecsernyéznek a gonoszok, s elriadna a papjuk, az ördög. Kiáltozd belé a fűzfaodúba, hogy: »Árulom a telkemet, ki veszi meg'« A harmadik szó« zatra vevő lesz reá az ördög. Csak azután meg ne bánjad! Buri juhász úgy borzongött, mint a hetednapi hideglelősök, mert akit anya szült, mind fél az, s alapjában jóra hajlamos a szíve. Hanem ahogy múlottak a napok, egyre uszította- biztatta magamagát. — Félsz, Buri juhász? Hiszen csak egy életed van! Azt is így akarod eltölteni! Napolvasztott avas szalonnán, kí- gy óhagymán, Körös-vizén? Egyetlen gazdagot se vitt még el az ördög, pedig ók érdemesek reá. Máskor meg: — Gyáva féreg vagy, Buri juhász. Fogadom, hogy nem mersz elmenni az üreges fűzfához. Addig csalogatta önmagát, míg elérkezett a lélekvásár napja, boszorkánypéntek, s a bátorsága nagykort ért ekkorára. Mi volt, mi nem a zubereei zugban, senki sem tudja azt, mert az ördögökkel való egyetértésbe bocsátkozás a világ háta mögött történik. Legfeljebb annyit vett szárnyára a hír, amennyit részegen el- pletykálkodött, haldokolva világgá kiáltozott Buri juhász... Hanem a boszorkánypénteki eimtoocáskodás után igen furÚJ KÖNYVEK Zoltán Péter: MESTERSÉGEK DICSÉRETE Mindenki sok haszonnal forgathatja Zoltán Péter színes, érdekes, hasznos írásait. A pályaválasztás, a híva t á skeres és nehéz munkájához tájékoztatást, a munka fogalmának konkrét megragadásához segítséget ad a könyv. Példáival közel viszi az olvasóhoz egy-egy mesterség fogásait, lényegét, és megszeretteti kénviselőit. Az író 33 foglalkozásról ad tájékoztatást. Mégpedig oly módon, hogy a mesterség egy-egy problémáját, másutt történetét, jellegzetes képviselőjét mutatja be. Nem értékeli egyiket, sem, illetve dicséri mindegyiket, mert meggyőződése, hogy »bármely szakma, foglalkozás, hivatás csak akkor igazán szép, hogy ha az, áld folytatja, valóban kedvét, és örömét találja benne.« A 39 között olyan ősi mesterség is szerepel, mint a juhászé és olyan mai. is, mint a reaktormérnöki. A könyv pedagógiai haszna nem közvetlen, nem irányít egyik foglalkozásra sem, hanem közvetetten az emberi munka megbecsülésére nevel, a mesterségeknek színes sokféleségét mutatja meg, és ezzel kedvet kelt a választásra kinek-kinek hajlama, érdeklődése szerint. Szokoly Endre: ...ÉS GÖMBÖS GYULA, A KAPITÁNY Pompás korrajz, kitűnő krónika ez a könyv, amely Magyarország legdicstelenebb éveiről íródott. A szerző, aki újságíróként szem- és fültanúja volt ezeknek az eseményeknek, hiteles vallomást tesz a korról. 1918 novemberétől 1936 októberéig gombolyítja fel az évtizedekkel azelőtti magyar politikai élet szövevényeit. A munkát a nemrég elhunyt Gáspár Antalnak, a Magyar Népköztársaság kiváló művé- zének korabeli remek rajzai egészítik ki. Oicenasek: ROMEO, J ÜLI A ÉS A SÖTÉTSÉG 1942. május 27-én merényletet követtek el a cseh »protektorátus« helyettes birodalmi védnöke, a náci Heydrich ellen, s aznap este egy sötét prágai park egyik padján megismerkedik az éppen érettségiző Pavel Eszterrel, a menekülő zsidóleánnyal, és hirtelen felbuzdulásában elrejti diákszobájában. A fiatalember szobája az apai szabóműhely mellett egyszerre menedék és a szorongó suttogásra kénysze- rített, titkos együttlétből fakadó szerelem otthona is. A bezárt, titokban meghúzódó Esztert csak a fiú — aki most érik férfivá — köti össze a külső világgal. Az üldözés, náci garázdálkodás ezen a hármas szűrőn át ér el a lányhoz: a falakon, a fiú tudatán és kivirágzó szerelmen keresztül. Ot- cenásek- regénye mesteri lírával ábrázolja az örök-újra születő szerelmet és a rátörő iszonyatot. Kevés ilyen szép és ilyen hiteles művet írtak erről az időszakról. csán viselkedett. Mintha meghibbant volna. Piócakofákkal, tályoggyökérásó vajákosokkal, tenyérből, kártyából jövendölő kolompár-cigányasszonyok- kal adta össze magát, s megbízta őket, szerezzenek néki fekete tyúk pénteki napon tojt tojását, egész koronát fizet érte. — Buri juhász lidércet köttet a hónalja bőre alatt — újságolták a csejtiek nem kicsi borzongással, hiszen a görbe úton járóktól óvakodni ajánlatos. Az ősidőből kdballagó fiataloknak, akik inkább hajóbilé- tára gyűjtögettek, mintsem a babonaságtól borzolódtak, így adták a lidérc leírását: — Bakaraszos nagyságú, láthatatlan szolgája az ördög-1 nek, akit a lelkét eladó ember rendelkezésére bocsát, hogy teljesítse minden kívánságát. Valóban hallották is az útjukat a mezőségen át rövidí- tők, hogy Buri juhász társalkodóit valakivel, kacarászott, bár közelében senkit sem láttak. Még a Bundás puli is messze terelte a nyájat. Bizonyára a Mércével barátkozott. Nyáját elhanyagolta, a kasz- nárnak visszafeleselt, s a hintón járó intéző hátán kipróbálta, mit bír a juhászkampó, pedig arra a Ludas Matyi mesén kívül alig volt eleven példa. Suttogták, hogy erős alkuban volt már ekkor a mad- zaggyeplős rigalyosi koldus- urasággal száz hold berekaljára, tanyára, s meg is vette hóhullás előtt, a szederinda pirosító dérharmatok idején. Ritkaság volt ez, mint az égi csoda, s a simái csárdában ugyan vallatták környékbeli j uhászcimborái. — Kincset leltél? — Szárítkozó aranyat ástál? És újrázbatták a fütyülőket, hátha borosán gyónna. El is oldódott nyelve görcse a negyediknél. — A Lyukas-halomba fialt a kutyám. Kedden még nagy hassal terelt, kditta volna a Körös vizét, szerdán pedig elveszett. Csak pénteken került elő, soványan, kiszívott csöcs- csel. Ül énnékem valaki a fülem nyergén, akit senki se láthat idegen. Azt teszi, amit parancsolok néki. Akkor is véle beszélgettem. Idesüss, fityfi- ritty, úgy nézem, kitelik az esztendő, kenyér után illene nézni. Eladó a rigalyosi tag. Nagy áron vettelek. Az az első kívánságom a három közül, hogy tereld hozzám a rávalót. Azt mondta lidércjani: »Nézz a kutyád után. Egész halom aranyra fialt a Lyukas-halom hasába...« Akadozott már a nyelve, s kötődtek véle. Csuh Lajkó leginkább. — Ki ül a füled polcán? Várj, leporolom onnét! — És meglegyezte a kalapjával. Kapott is akkora pofont, hogy felfordította az asztalt, pedig senki sem mozdult láthatóan. A jómód először a benne élő lépéseit gálásítja gangossá, majd a jellemét is kikezdi, mint az érckoporsót a rozsda. Buri juhász, a friss százholdas gazda levetette a hatszél gatyát, béresének adta a szűrt, madárijesztő karó fejébe nyomta a csálé kalapot, ő maga pedig kihuzalkodott, akár Nyálas Pista Jézus nevenap- ján. Túri süveg, kesenyés nadrág, zsinórral hányt dolmány, rámás csizma dicsérte rajta iparos mesterét, templomi első pad benne az istenest, pedig ugyan nem koptatta a szent köveket, mióta a keresztvizet a fejére csorgatták. De hát egy százholdas gazdához ez is hozzátartozott, mint kosfejes citerához a lúdtollverő. Kevesek lettek a juhászcimborák, ő sem több nékik, miután Csuh Laj kőt rendre szé- gyenítette a túri vásárban. — Aggyonisten, Buri Jani — köszöntötte a más nyáját áruló juhásztárs, s még a kalapját is megbiccentette hozzá, ami a .kunoknál nagy tiszteletadás. MOLNÁR JÓZSEF: PARASZTUDVAR. — Hogy vagy? Gyere, hörpint- sünk együtt néhány fütyülővei, mert azóta is szomjúho- zom, amióta pofoncserdített a lidérced. Buri gazda Kálmán Kristóffal, a nagynemzetségű volt bíróval nézgelődött — aki ugyan uramozta, mert kölcsön akart tőle kérni száz koronát —, s úgy érte a cimborái szó, mint kimondóját a lidércpofon. Készületlen, — Nekem ugatsz, te cseléd? — dobbantott haragosan. — Nem hallod, hogyan tisztel engem nemzetes Kálmán gazda? Néked sem adom alább, hát ehhez tartsd magad! — És köszönés nélkül ottan hagyta. Akinek a régi cimbora kevés már, az igaz szerető sem illendő ahhoz. Hogy festett volna juhászlánya , Kovács Juszti a Buri gazda oldalán, amikor Kálmán Krisztina is utána lesett a muskátlivirágos ablakból?! De hát már ő is kevés volt! Búin gazda háza előtt hin- tózott el naponta a gabönási bárókísasszony, s először csak annyit gondolt az ördög cimborája, de szép, akár az érő len, olyan szőke a haja, azután egyebet is. Kamarás a méltó- ságos apa, király őfelsége körüli személy, hátha a lánya urának megszerezné a báróságot. Nem nagy dolog, hiszen pénzért vásárolják a gazdag kalmárok. & hajlongott Buri, mint tojójának a bakgalamb, hogy a lenvirágkék szemek megállapodjanak rajta. — Kezét csókolom, méltó- ságos kisasszony — rebegte, mint kegyes szüzek az Üdvöz- légy Máriát. Telehintette rózsaszirommal az utat, s mégis füle hallatára kérdezte kocsisát a kisasszony: — Ki ez a mélák paraszt? — Két szekérderék cigánnyal szerenádba huzattá a kastély- ablak alatt, hogy: Juhász legény, szegény juhászlegény ..., de nem lobbant reá gyertyavilág, inkább a tiszteletadókra a pórázukról szabadított szelindekek. Szóval hát magas volt a jegenyefa, hasztalan instállta a Kökényt>okor, legyezz enyhe szellőt reám. Előbb búnak eredt Buri juhász, aztán méregbe gurult, végezetül eszébe ötlött, hogy nincsen veszve semmi, van őnéki két kívánsága teljesítésével adós Mérce is. Hátraszólt hát a füle mögé: — Itt vagy, űtyfiritty? — Itt — csipogta a ködvala- mi. — Nem adsz munkát, unatkozom. — Nehogy megmacskásodjon a lábad, inóc Gabonásba. Hozd el nékem a méltóságos bárókisasszony szívét, örökre! Hozta a lidérc, pipa dohány elbodergásának ideje alatt hozta. Ügy véresen, ahogy kimetszette, csak lapulevéllel takarta le. — Nesze, gazdám, a tiéd ez már mindörökké! Buri gazda úgy megszédült, mint aki éjjeli gyomorra liter bort iszik. Először kötelet keresett a nyakára, azután falba szejtő bosszút forralt a gyilkos lidérc ellen. Füle mögül a kéményre üldözte, s összebókolt Pipis örzsével, az urushírű cigányáéval, hogyan fogjon ki rajta. Tíz koronába került a tanács, ötbe az akasztófából kiesett fagörcsből való dugó, ami a cigányurus szerint terve sikeres végrehajtásához elengedhetetlen kellék volt. Amikor karácsony éjjelén éjféli misére kondultak a harangok, újra fülére parancsolt Mércével kigyalogolt Buri gazda a Körös-partra, az áradáskor lábat mosó nyárfák közé, s az egyikbe mély lyukat fúrt. — Mars befelé, piszok! — parancsolt az ámyékemberké- re. — Teljesítsed az utolsó kívánságom is. S ezzel reáverte a bitógörcs- dugót, élő sírba zárta. És kerengett körbe, karikába a nyárfák körül, míg el nem szédült, hogy ha keresné se találja, melyikbe rekesztette. Pedig sírt, esengett a nyomorult: — Engedj ki, gazdám, nem bánod meg! Kijátsszuk mi ketten az ördögöt is. — Aztán átkozódott. — Ne legyen boldog órád se életedben, örökös tűzön pirulj halálod után. Azóta is sír, könyörög a lidérc, azért olyan csengéshez hasonlatos a Körös-parti nyárfák susogása. Buri János belerúgott aranyra fialó Bundás pulijába, s úgy élt ettől fog- vást, mint a kállai bolondok házából szabadult őrültek. Reszketés volt közelében a lét. Amikor nem szolgáit vagy állatait gyötörte, a vagyona gyarapításán fáradozott, s ebben lapult előtte a szerencse is. A száz hold kettőre szaporodott, juhai sose vetéltek el, ikerbárányokat ellettek inkább, vetését kerülte a jégverés, az aszály, villám se sújtott fáiba, mintha az is félt volna embertelenségétől. Feleségül vette Kálmán Krisztinát, de másnap már tizenkét tehenet fejetett véle mondván: »Ne tapodd ingyen a portám!« Fiait, leányait, ahogy születtek, cseperedtek rendre, már gyermekkorban cselédjének alázta, egyiket a libákhoz, másikat a disznókhoz, harmadikat a juhokhoz, hogy megtakaríthassa a fogadott szolgák bérét. És ivott, akár az űzött ló, nem volt lelki nyugovása se éjjel, se nappal. Az ital vörös vérerekkel szőtte be a szeme fehérjét, tar- jagot vetett a nyakára, vörösre pingálta az orrát, s károkozásra durvította minden mozdulatát. Elment a virágos kert mellett, belégázolt a szegfűbokorba, végighasogatta az élő fák kérgét, s az ivóedényt a kocsma padolatához verte, hogy más ne koccinthasson utána. Mire az első szólásmondás megszületett róla: »Nem ember, aki az élő fát is megöli, mint Buri juhász«, először legyintette tarkón a guta. A másodiknál »Vedel, akár a bitangjuhász Buri« — fél tagja megbénult, de a harmadik előtt mintha valahavolt embersége is felocsúdott volna egy kicsikét. verte a fejét, végezetül elve- — Anyjukom, . Krisztina, hallod! — kiáltozott a bunda alól. — Hívass papot, jegyzőt, tisztába akarom tenni a lelke- met s testámentumot íratni. A ronccsá gyötört asszony azt sem tudta, merre lépjen, úgy megriasztotta a szokatlan szelídség. Fogatott, futárt indított ezért is, azért is. Hanem a kocsi tengelye eltörött, a lovak lesántultak, a jegyző vadászott valahol, s a pap megtagadta otthonlétét, hogy ne maradjon csonka a kártyaparti. úgy pusztult el Buri gazda, ahogy soha senki. Akkora vihar zúgott végig a falun, hogy földig bókoltak előle a faóriások. A templomtorony harangja magától megkondult, csengett-bongott, aztán a földre köpte a nyelvét. A gáttövi nyárfák felől szózat hallatszott: — Semmi sem marad meg- torlatlan, Buri juhász! És a Buri házon kinyitottak az ajtók, ablakok. Kénszag köhögtette a szomszédságot, jég verte le a falakról nemcsak a meszet, az agyagos tapaszt is. A kutyák úgy üvöltöztek, mintha a testük is hanggá változott volna, a kakasok egy helyett húszat kukorékoltak, és a haldoklót kivetette az ágya. A kutya óljáig négykézláb mászott, hanem ott nekifordult valami ki tudja homnét odakeveredett vadkan, és viadalra kényszeri- tette. A legbátorabb bérese hí- relte azután a faluba, amit az istálló ajtajából látott. — Becsaptál — hörögte Buri juhász. — Mindent, amit akartam, átokra fordítottál, tönkre tetted az életemet. — Enyém a lelked — röfögte a kan. — Aláírtad a kontraktust, rajta vörösük a véred. Nincs alku. — Gazember vagy. Elvadítottad a barátaimat, megölted, akit szerettem, árvaságra bi- tangítottál. Megfizettem én neked már életemben! — Késő bánat — eb gondolat, Buri juhász! A haldokló fűhöz-fához, Istenhez, Máriához menekedett volna, de nem volt irgalom. A vadkanbőrbe bújt ördög torkától a hasáig felhasította, hogy a léleknek kaput nyisson rajta, s kötőfékjére fűzhesse, így lett igaz a holta után született közmondás: »Aki elkótyavetyéli a lelkét, elviszi azt az ördög, akár Buri juhászt!« Maradékaira reászakadt a hét egyiptomi csapás, unokái már csak a három közmondást örökölték ,utána. Susogó erdők süppedő avarja neveli a gombát, az idő homályba vesző mélysége termi a mesét. S ahogy a gombát szaporítja az eső, a korhadó lomb nyirka, úgy hosszabbodik a mese is az ismétlődő szájakon. És örökké él, csak az ember hal meg, mint szeghalmi Nagy Lajos bátyám, aki a Berettyó partján Uter borért reám testállta Buri juhász históriáját. Mint mondtam, liter borért, s annyiért én is áruba bocsátom, nehogy elvigyen érte az ördög...
