Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-18 / 298. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Yasárnap, 1960. december IS* ^Sas Márton; NYUGDÍJAZÁS Könnyezve simogatta meg a gépet, mely mellett eltöltött vagy ötven évet. A vídiakést nézte, hogy szalad, utoljára két keze alatt... A sok öntvény is! Mintha hozzá szólna! S az idomok, ahogy ott álltak sorba, mind köszöntöttek, mint egy cimborát; Ég veled, szaki! Jó éjszakát! Hamar múltak el, gyorsan az évek! örült, hogy vetésük megérett. Milyen bőséges az aratás! . .. S mikor a rácsos, nagykapuu kilépett, az új műszak jött szembe, váltás végett, újak, ifjak. . . szép bajnalhasadás. . . Gorái István: LÁNYOK A PARKBAN Kart karba fűzve, összebújva mennek a hűvös fák alatt. Hónuk alatt könyv, s izgatottan viselik boldog titkukat, halk kuncogás hullik hozzám — ülök egy festett fapadon — hajuk libben, bokájuk villan, nézek rájuk álmatagon. Ó, drága kép, csodás bizsergés, serkentő varázs, szívbéli tánc — tizenhat éves ereikben kajánul megbújó vihánc, ezt mormolom ámulva-hülve, s tüzes tenyérként megcsap a szemem előtt vígan viharzó fiatalságuk illata. CSER PÁL: JUléit luii(mig,6 Zjtcik ? iO /4 fT februárjában a né- / / TrÁ met hadvezetőség kiürítette N ___So­m ogy megyei falut. A nádas, itt-ott cserepes házakat, a tél és katonacsizmák tarolta ker­teket árnyékoló keleti domb­soron hadállásokat, vassal és halállal bélelt fészkeiket tele­pítettek.* a háború fináléjának utolsó díszleteit Katonák __ s zürke, tépett varjak — lep­ték el az országútra parancsolt emberek otthonát, a megszo­kott testek melegét őriző ágya­kat, s oktalan prédára vették a földönfutók visszamaradt apróságait. Három napig, csupán három napig tartott mindez, azután minden látható ok nélkül ösz- szekapkodták fegyvereiket, és sietve felkerekedtek. Megint, miként a varjak — hangjukat vesztett, tollaikat hullató var­iak—, dübörgő gépkocsikon tovább vonultak nyugat felé. A kápolna lépcsőjén egy em­ber állt, jobb kezével vállát tapogatta: piszkos göncén át, összeszorított ujjai között vér szivárgott. Az utolsó gépkocsi­ról lőtt rá valaki. Bolondság­ból-e, vagy a gyilkolásra dresz- szírozott emberek kéjes, ok nélkül való bosszújából-e? Ta­lálgatni való, mert ez az ember — szemre nyurga, erős törzsű bükk — bolond volt, a falu bolondja. Ezt az elvonulok is tudták. Senkinek nem kellő örögségként maradt velük. Hasznos volt számukra: ő mu­togatta meg az elfalazott, nád­dal, szalmával álcázott boros­pincéket; fát vágott konyhá­jukra, és az esték unalmában parancsszóra táncot ugróit. Bolond volt, örökké vigyorgó bamba, aki az élet és az em­berek törvényeinek útján el­igazodni sohasem tudott. Ott állt a kápolna lépcsőjén, s torz, mosolyra húzódó arc­cal nézte az eléje táruló nagy ürességet, a temetői nyugal­mat és mozdulatlanságot, melyből csoda mód kiveszett mindaz, ami száméra az élet kölöncét jelentette, az emberek. Végtelen, so­ha, soha nem érzett örö­mében kurjantott egyet. Nem volt ebben a hirtelen feltörő hangban semmi értelem, hó­val megtámasztott á és é han­gok bugyborékoltak fel torkán, s vibrálva, egyre erősebben szárnyalva buktak be a házak közé. Azután fülelt, nyakát kissé behúzta — rugdosáshoz szokott kutya —, de nem fe­lelt hang sehonnét, hogy szid­ja, gyalázza, fenébe küldje, csúfolja. Megfeledkezett fájó vállsebéről, a tenyerében al­vadt vér szennyéről, két kar­ját lendülettel szétvetette, mint ki nagyot, nagyon-na- gyot akar ölelni. — Enyim, enyim, Hegyi Csi- csáé a falu! — ordította önkí­vületében, s ugrálva, szaba­dult borjú virgonc örömével szaladt a haranglábhoz. Ép kezére a nagy, sebesült karjá­ra a lélekharang kötelét csa­varta, kicsit hintáztatta ma­gát, s megkongatta a harango­kat. A harang az emberek han­gos, ércbe öntött szava. Ércbe öntött és hangos, hogy a re­ménytelen messzeségek ura is hallja ezt a szót. Ám amint földi és földbe térő maga az ember, a harang ércszózata is az: az öblös, bongó dalba vert gondolat mindig csak embe­reknek szól. De ebben az elha­gyott, magába roskadt faluban ki hallja a bolond üzenetét, azt a szárnyaló örömet, me­lyet most fennen hirdetett? Pedig hallották, csodálkoz­va és aggódással figyelték az érc kongását: hat ember, akik akarva vagy akaratlanul itt felejtődtek, s búvóhelyük vac­kában most a harangozáson tűnődtek. próka falunak apróka a temetője is. A ká­polnától délre haladó ösvény az útja, mely éppen olyan hosszú, míg az asszonyok a rózsafüzér tizedét végigsze­mezik. Tarka liget tartja ölé­ben a holtak és hantok gyüle­kezetét, tarka: akác, fenyő, nyír, juhar s szomorúfűz meg az orgonák, ciprusok sűrű bok­ra. A sírhantok és elferdült fejfák kacskaringós utcácskáit egy ormótlan fabódé zárja, a hullaház. Nem is tudni, miért van itt, mert a faluban régi szokás, a holtat nem adják ki a házból, a temetés napjáig gondosan őrzik gyertyák láng­jával, imádsággal, s a pogány siratok átkeresztényített ke­sergő énekeivel vigyázzák. A fabódé évtizedek óta egyetlen hivatást teljesít, temetéstől te­metésig őrzi Szent Mihály lo­vát, a fakult, fekete zászlót s a kötelet, mellyel a koporsót gödrébe eresztik. Ebbe a hul­laházba költözött bele azon a bizonyos napon Bencze Vendel, az öreg. — Nem mék én innét sehá! Minek is mennék, ha már az embernek eccer föl köll for­dulnia, itthun forduljon föl! A menyének mondta, ami­kor sírva-ríva útra készülőd­tek. — Ne izéljen, vén bolond! — porolt rá az asszony, de a kapkodásban csak a szóra ügyelt, nem látta így ipa ko­nok, elszánt arcát. Bencze Vendel a nagy ké­szülődés zűrzavarában lopako­dott ki a házból. Hóna alá két lópokrócot gyűrt, a tarisznyá­ba némi elemózsiát, s betele­pedett a hullaházba. Nem buj­kálás volt ez, hanem a halál biztonságának, közelségének keresése. A halottvivő sarog- lyón készített magának fekhe­lyet, s ki is nyújtózott rajta csendesen. Három kerek nap volt itt nem is gondolva már a kinti dolgokra. A vékony deSzkafaloin átszűrődtek • az élet neszei: az útra induló fa­lu hangos lármája, a katonák fegyverpufogtatása, kergetett állatok vinnyogó jaja, de mindez már nem foglalkoztat­ta. Nyolcvankét esztendejét, hosszú életútját futotta, fele­ségét szólogatta, és három fiá­val társalgott. Pista, Ferkó, Gyura. Mind a hárman a há­ború feneketlen katlanába fúl­tak. Miért? — Rosseb ette vó- na meg ezt a francos életet meg a háborút is — s végig egy kérdésen tűnődött: miért is születik az ember a világra? Ebből a végtelen hosszú és szomorú álmodozásból a két harang ébresztette. Halálára gondolt, s azon mélázott, hogy temetésére harangoznak. Ké­sőbb lekecmergett fekhelyéről, megoldotta a madzagzárat. — Miért harangoznak? temető mögött hosszú­ra nyúló lapály van — messzire nyújtózik, nem is tudja követni a szem —, két dombot, sörényes erdőket, me­zők végtelen síkját öleli öble. »A gróf fertálya«, így mond­ják. A lapályon át szeszélyes patak fut, sűrű rekettyés az uszálya, fehér törzsű nyír, mélyzöld fenyves a púpja. A vizecske partján malom guzs- gol, időette kopott, piros tég­lás banya, s a fák téli vedlé- sén át a falura kukucskál. Fö­lötte, az eleven fák sűrű kerí­tésében az intéző háza. »A kastély«, mert így nevezik. Karcsú tornya a kápolnáét szégyeníti. Talán az istennek is kedvesebb ez így. Az intéző üresen hagyott házában Andor, a molnár bir­kózik egy növendéklánnyal. A hasogatott, kócbélit hányt bőr­(Folytatás az 5. oldalról) Édesanyám járt az eszem­ben, a tavaszi jóreménység s az az elkeseredett torzsalko­dás, amit a tisztekkel folytat­tunk. Ügy két héttel előbb Rácz Laci a barakk saikába szólí­totta a hadapródokat, és súgva, sutyorogva elöntötte a kedvet­lenségét ... — Miért nem megyünk dol­gozni? Megesz itt a fene az urak között. Egész álló nap rangidő-vita, egymás szülőany­jának műveltetése, mely után párbajsegédek provokálják a sértőt otthoni viadalra ... Ele­gem van ebből... A legény­séggel kijárhatunk. A csics- kásom száz ember parancsno­ka, minket is vállai. Minden este teli kenyérzsákkal térül­nek vissza, úgy megtömködik őket a temesvári magyarok. Másnap négyen mentünk, harmadnap heten, és negyed­nap újra pulykakakast játsza­dozott Gerendássy százados ... — Gyalázat, amihe ezek a hadaphódok mehészkedtek. Alantos munkával mocskolják a tiszti glasszc-kesztyűt. Mint hangidős elhendelem, hogy többé nem hagyhatják el a tá- boh tehületét... — A fenét vagy te rangidős, kérlekalássan — tromfolt visz- sza Gerőffy-Gerock kapitány. — Én három egész nappal öre­gebb kapitány vagyok. De a hadapród-ügyben igazad van. Mégiscsak szemtelenség! Mégis munkába vonultunk valamennyien, s ezúttal úgy látszott, hasztalan delegátus- kodtak a szovjet őrnagynál... — Igazuk van, derék dolog — helyeselte cselekedetünket. — Az különösen, hogy önként. Méltányolom, én is lakatos voltam... Ezután Paluskával, a körzet­parancsnokkal szövetkeztek el­lenünk. Összetegeződtek véle, pedig az hír járta erről a ki- kent-kifent zászlósi üstökös­csillagot hordozó alattomosról, hogy jutási szakaszvezető volt csupán, s önszorgalomból vár­ta fel a tiszti rangot. Tolmácsa volt ez a pattaná­sosképű enkávédésnek, s hol ezt, hol azt a hadapródot áztat­ta el a fasizmus teknőjében. Hálából tegezhette Gerendássy századost, aki pár hónappal előbb istennek tűnt a szemé­ben ... Ezt forgattam ellenzés sap­kám alatt, míg az ügyelet tar­tott, s utána kocogtam is a ka­puhoz, hogy le ne maradjak a munkába vonulásról. A városba vivő út két olda­lán eleven színű friss fű zöl­dellett, északkeletnek két lová­val paraszt szántott, s óriásivá növelték a napsugarak. Hara­gos őrparancsnokunk, Iván va­lami tavaszi melódiát fütyöré- szett, Máyer Gyurka, a somo­gyi tanító elábrándozott raj­ta... — Ilyenkor az erdőbe kirán­dultam a gyerekekkel. Annyi ibolyát szedtek nékem, hogy nem is volt annyi vázája Esz- terkének ... — Elhervadnaki mire haza­érsz, ne félj — kárálta géhás Kaczor, a pesszimista, s tízen is ráistenkedtünk, míg Iván közébünk nem cserdített ... — Davaj potjáty.., ötösé­vel ... Nyilza govority... csend legyen! Úgy indult a nap, mint más­kor. Lőszeres ládákat rakod­tunk vagonokba, koldultunk a civilektől, s elég kedvetlen voltam, mert sehogyan se akart létrejönni a vásár. Har­madik napja viaskodtam nehéz alkuban egy román vasutassal a Kocsondy hadnagy kilopott ingére-gatyájára, de sehogy sem akart többet adni érte 200 gramm dohánynál, pedig a harmadik lett volna a hasz­nom. És délben olyan hirtelen megfordult minden, mint az áprilisi szél... Bakterom adta a hármat minden szószaporítás nélkül, sőt ráncos homlokkal született őrparancsnok Iván is barátsá­gosan térült-fordult közöttünk. Nem biztatott vicsorgós davaj- jal, s a parancsnok-foglyot ci­garettával is megkínálta ... — Zakurity komangyir... Gyújts rá... Káry úr, a nyilas már azt jövendölte, hogy a németek bi­zonyára odasóztak a csodafegy­verrel, azért juházott, különö­sen azután, hogy a varázsigét is kimondotta a másszor mo­gorva .., Gregussnak, a szarvasi tolmácsnak bőkezűs- ködött véle, aki nem volt sző­rös tenyerű, menten közread­ta... — Azt mondotta, hogy Szkoro domoj, Grisenka ... Hamarosan hazamentek ... Nem hordozták utánunk az ebédet, s a félórás déli pihe­nőt a vagonok között ücsörög­tük rendszerint. Én seftköruta- mat folytattam. Három egy nyélen kanál-villa kincstári evőeszköz zörgött a köpeny­zsebem fenekén, arra kerestem jánost, s a tehergépkocsija hágcsóján napozó szovjet so­főr-katonának is felkínál­tam ... — Goszpogyin, loska nyiná- da? Megingatta göndörhajú fe­jét, elmosolyodott, és vissza­kérdezett ... — Ti magyar? — Da — bókoltam vissza reá, mert ennyi még futotta száz szavas orosz tudományom­ból. Űjabb beszédjére már ke­vésnek bizonyultam — pedig igen kedvesen szólott —, de ottan látbatlankodott Greguss, a tolmács, hátha szerencsés üzletkötés esetén lepottyan né­ki valami. Kisegített... — Azt mondja, hogy h|a- gyarországon vége a háború­nak. örüljünk ... Rádiójuk is bejelentette... A göndörhajú sofőr pedig felnyúlt az autóülésre, és jó­kora téglaformára sütött ke­nyeret nyújtott felém ... — Davaj kusáty, vengerszki kupec... Egyél, magyar ku- pec — fityogtatta egészséges fogsorát. — Kiveti a nyelvét Hitler is, béke lesz... Haza­mentek ... Irigyeket szerzett a kenyere, örömet a híre. Elvette a lősze­res ládák súlyát. Még Kaczor is bizakodott.... — Bizisten jó lenne otthon pünkösdölni. — Elhervad akkorára a ba­zsarózsa — fizetett a reggeli ibolyáért Máyer Gyuri, s ez­úttal a pesszimsta is leszól­ta... — Nem vicc ez, baromállat, kenyéradó ember szájából származik. Napfénybe borult a délután, s nótás lett az esti bevonu­lás ... Fekete gőzös vigyél inssza a hazámba, Sej, hadd borulok a kisangya- lom Vállára... Rideg acél volt az a moz­dony, szívtelen, pedig ugyan harsányan kértük. Másfelé vitt, kifelé... Gerendássy százados győze­delmes raccsolással közölte a barakkban, hogy Paluska zász­lós úr közbenjárására urakhoz méltatlan magtartásuk miatt *! hadapródokat törölték a tiszti létszámból, s aztán alig hét múlva háttal fordultunk haza. Előbb Moldvába vagonoztunk, aztán a Szovjetunióba, átugra­ni a száz tű hosszát... Azért mégis emlékezetes lesz nékem az az április eleji nap, amíg élek, mert akkor nyitott számunkra új lapot a történe­lem, s valahányszor szegetlen kenyérbe szúrom a kést, eszembe jut a téglacipót aján­dékozó szovjet sofőr... Szíves-örömest néki nyújta­nám a felét... díványra dobta, s szőrös ke­zével szoknyáját tépdesi. Vi­gyorgó, vörös sertés arca kéj­től feszül, rábukik a vergődő testre, szava böfögés: na, na. A lányka aprókat sikogat — nem segélykérés, magába sírás ez: a cseléd mindig magának, be­felé sír —, undor és iszonyat fojtogatja torkát. A molnár a falu kiürítésének reggelén holtrészegen hevert a gépházban. Az önmagára is­merés kábulatában idegen za­jokra, hangokra eszmélt. Gyá­va teste megmerevedett, akár a vízbe fagyott patkány. Né­metek? Németek. Félt, rette­gett minden testi szenvedéstől, a maga szenvedésétől, ám má­sokét sohasem látta. Tudta, ha itt lelik, belélőnek. így szólt a kiürítési parancs is. Óvatosan a széntárolóba csúszott, befúr­ta magát a fekete kazalba, s a kormos porba lihegte bele az élet utáni vágyakozását. A szökés, a menekülés minden­lehetősége megfordult fejében, de gyáva volt mozdulni is, görcsös gubancban hevert rej- tekén. Majd este, ha sötét lesz — vigasztalta magát. Kívül hangosan csapódott a vaspántos malomajtó. Elmen­tek? Jó ideig fülelt. Semmi. Óvatosan araszolta magát vissza a gépházba. A tolvajok figyelmes türelmével nyitotta meg az ajtót. A malom nagy, földszinti négyzetében egy­másra dobált zsákok, ládák, hordók, üvegek összevisszasá­ga köszöntötte. Ide raktároz­nak? Most menekülj! — sza­kadt fel benne a kiáltás. Mo­hó kapzsisága mégis az össze­hordott holmi felé vitte. És már matatott is: ebből, abból jócskán dugatott a malom százféle rejtekébe. Kívülről egy gépkocsi doho­gó, berregő hangja feleselt be. Átkozta elfecsérelt idejét, s loholt vissza rejtekhelyére... Három napon át nem tudott mozdulni sem, szénben, izzadt­ságban, saját piszkában für- dött. Amikor a katonák vég­leg elvonultak, éhségtől és ha­lálfélelemtől meggyötörve* mindenre elszánva tántorgott elő. A malom kövén csak sze­mét maradt, az ajtót a szél hintáztatta. Kiéhezett, megkín­zott emberek mohóságával kapkodta össze a porba do­bált kenyérdarabokat, szalon­nabőrkéket. Az eldugott kis pálinkás hordót fejszével sza­kította fel, fölébe hasalt, úgy vedelte. El, minnél messzebb, eh — ez volt első, értelmes gondolata. Amikor a szabadba ért, felötlött szemében az in­téző háza. — Jó lenne körülnézni ott — dünnyögte hangosan. Az uraság hetedhét határon is túl jár, ki zavarna meg? A néme­tek? Az országúton kígyózik hosszú karavánuk. /t lánykát Annának hív- CJL ták, Kovács Anná­nak. Cseléd volt, kis cseléd, mosogató lány, fusside-, fussoda-féle, amilyennek a nagy házban reggeltől késő es­tig betartó munkája akad. Nemcsak az uraknak volt szol­gálója, hanem a cselédek cse­lédje is. Nagyon szeretett volna szo­balány lenni, akár az Emma. Lám, ő mindig csinosan, szé­pen jár, örökkön a szobákban, örökkön a drága, fényes búto­rok között, s ha vendégség volt, csörgött köténykéje zse­bében a borravaló. Annát, a kis Kovács Annát úgy parancsolták vissza a kas­télyba. .. Még javában pakol­ták a négy nagy kocsit, ami­kor megérkezett a német őr­nagy törzskarával. Az intéző­nek odavetette,' hogy a pa­rancsnokság ott fog székelni. — Csak tessék, tessék — fe­lelte vissza az mártír arccal, tettetett úri közömbösséggel. Ekkor látta meg a német Annuskát. — Ej, de csinos kislány. Ne­künk is elkelne ilyen helyre pesztonka! — Ó, tessék, tessék — szaj­kózott ismét Bérezi, s szavai­hoz mindjárt legyintett is, mint afféle szót sem érdemlő dolog­ra. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom