Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-01 / 283. szám

Csütörtök, 1960. december 1. 5 SOMOGYI NÍPLAP ,bben az évben az or­szág irodalmi élete újabb folyóirattal lett gazda­gabb: egy, a beavatatlanok számára váratlan és kellemes meglepetéseket tartogató or­gánummal. S mert nálunk minden ilyen természetű vál­lalkozást sokkal nagyobb ér­deklődés kísér, mint azt a szerkesztők egyáltalán gondol­hatnák, a Somogyi írás az ol­vasók tekintélyes tömege előtt vizsgázott. Az első szám után még nem sejthettük: rövid ideig tartó felbuzdulás vagy hosszabb időre is elegendő energia rejtezik a vállalkozás mögött: a második után már látszott, hogy van annyi te­hetség a somogyi írókban, amennyi egy többé-kevésbé rendszeresen megjelenő perio- dieához szükséges; a harmadik számban pedig olyan törekvé­seket figyelhettünk meg öröm­mel, melyek a Somogyi írást országos érdekességűvé igye­keznek tenni. Mindez nem kis eredmény néhány hónap alatt. A Somogy megyei Irócsoport lelkesedésben és munkában egyaránt túltett több, sokszor jelentősebbnek hitt vidéki iro­dalmi csoportosuláson, s ezt a becsülendő tényt akkor sem le­het figyelmen kívül hagyni, ha a folyóirat első három számá­ban történetesen még eléggé hullámzó a színvonal, gyako­ri az elvi bizonytalanság, és a lehetőségek egy része kihasz­nálatlan maradt. Nincs érde­kesebb feladat, mint egyedül a megjelent írásokra hagyatkoz­va megkísérelni az első három szám mérlegének elkészítését, szemügyre venni az érdemes és biztató alkotásokat és keresni a hibák eredőií; . ­szóval: segítő szándékú bírá­lattal készíteni elő a jövő esz­tendő még egyértelműbb ered­ményeit. Somogyi írás márciusi, * ■ júniusi és októberi számában a legnagyobb ellent­mondás a szépirodalmi és az elvi-kritikai anyag között van. Míg a versek és az elbeszélé­sek színvonala nagyobb rész­ben jó, sőt egy-két esetben megkülönböztetett figyelmet érdemlő, addig a megemléke­zések, hozzászólások, szemle- anyagok és könyvismertetések igen magas százaléka vagy megelégszik a felületes észre­vételek közlésével, vagy téves következtetések irányában ka­nyarodik el. Mindez nemcsak egyszerűen szerkesztési / kér­dés, s nemcsak annak akadá­lyozója, hogy a folyóirat mind­két lábbal szilárdan a szocia­lista irodalom talaján álljon, hanem közvetve — ám nem le- becsülendően — a szépirodal­mi alkotások eszmei-művészi színvonalemelkedését is gá­tolja. Talán nem lesz haszon­talan, ha e szembeötlő ellent­mondás különféle megnyilat­kozásait közelebbről is szem­ügyre vesszük. A folyóirat szépirodalmi anyagában a leginkább egyen­letes színvonalon a versek ál­lanak. László Ibolya költemé­nyei (például az 1945, még in­kább az Ügy csivitel a csíz) eredeti tehetségről tanúskod­nak, igényes és fordulataiban a szokványost lehetőleg kerü­lő, kiérlelt műérzékről. Továb­bi fejlődését okvetlenül szem előtt kell tartanunk. A folyó­irat másik női költője, Török Zsófi a Bontják a házat című versével ugyancsak felkeltheti az olvasó érdeklődését. Gábor László egyik költeménye (Pé­kek) szintén értékes alkotás. Érdekes, hogy a felsoroltaknál, akárcsak Berták László sorai­ban, mintha József Attila mü­vének kisugárzását figyelhet­nénk meg. Ez a többé-kevésbé egyszerűen kimutatható (és cseppet sem szégyellnivaló) ha­tás lehet — természetesen a költők tehetségén és világké­pén túl — az oka annak, hogy éppen ők szolgálnak újdonság­gal, ők járnak a művészi igé­nyességnek azon az útján, mely messzebre visz. Akkor is bizo­nyosnak látszik ez, ha a folyó­iratban szereplő más költők versei időnként csiszoltabbak és cizelláltabbak. Elsősorban az impresszionizmus ötvöző is­kolájának hatása látszik Turay Ferenc szomorkás költemé­nyein (összegezés, A rét virá­ga), Szirmai Endre Csendéle­r A Somogyi írás első számairól tén és Kerék Imre Őszi harso­nák című versén. A2 elirámló élet passzív szemlélete, a kike­rülhetetlen halál tényének is­mételgetése, a céltalanság itt- ott felbukkanó érzése csak lát­szólag ajándékozza meg a szer­zőket »költői attitűddel«; bá- natos-borongós soraik csak el­ső pillantásra látszanak mes­terműveknek. Valójában egy korábbi — s immár irodalom- történeti — korszak utórezgé­sei csupán, s némileg (nézzünk ezzel szembe!) a vidéki kispol­gárság megzavarodását, félre- húzódáíát tükrözik. Hogy ez nemcsak egyszerűen tematikai vagy formai gondosság kérdé­se, azt talán említeni sem kell. Csak annak a költőnek a ké­szüléke fogja az élet valameny- nyi hullámhosszát, aki bizto­san eligazodik a világban; aki­nek olyan alkotói módszer van a birtokában, mely a számtalan jelenség és élmény közül a lé­nyegeset és életrevalót mutat­ja fel előtte elsősorban, s aki a helyesen megismert valóságot saját egyénisége és tehetsége birtokává tudja tenni, értelmi­leg és érzelmileg egyaránt per- cipiálja. Ha az objektív és a szubjektív költői megismerés­nek ezek a feltételei nincsenek meg, a látszólag leginkább »mai« és »szocialista« téma is színtelenné, semmitmondóvá válhat. (így történt ez Veress Miklós Üj fény születése című szabad versében vagy Bellyei László Az igali határban című, kínos gondosságú rímekkel megtűzdelt költeményében.) Vulgarizálás lenne egyszerűen arra szűkíteni a szocialista iro­dalom kérdését, hogy ki ír »csendéletet«, és ki ír a trak­torállomásról; magunkat sze- gényítenénk, ha nem hinnénk abban, hogy az élet minden je­lenségét a jelen követelte kor­szerűséggel tudjuk meglátni és megírni. J tekintetben a folyóirat '—' szépprózai anyaga sokkal előbbre jutott, akkor is, ha néhány utánérző, elkopta­tott szituációjú írás is megje­lent. (Gondolok itt Mihályi Margit A lakodalom című ere- detieskedő írására és Tari Já­nos jó szándékú, de sematikus Osztálytársak című elbeszélé­sére.) Két olyan novellaíró sze­repel (Szász Imre igen érdekes és majdnem hibátlan prózája mellett) friss, eleven és bá­tor alkotással, akikre érdeklő­déssel kell felfigyelnünk, ak­kor is, ha több esetben vitára késztetnek bennünket. A So­mogyi írás e két jelentős no­vellistájánál, Cser Pálnál és Csákvári Jánosnál elsősorban azt a törekvést kell örömmel üdvözölnünk, hogy mai, még­pedig a leginkább érdekes témá­hoz nyúltak. Kettejük közül a higgadtabb, eszközeiben egy­szerűbb és szerkesztésileg ki­egyensúlyozottabb Cser Pál: Szökevény című elbeszélése (a két főszereplő kellően elő nem készített, indokolatlanul drá­mai kezdeti összetűzését kivé­ve) igen aktuális kérdésben foglal művészi erővel állást. Másik alkotása, a Három sós­buci eleven története az anek- dotikus magot sikeresen nö­veszti meg, s néhány jól sike­rült portréval szolgál. Céákvá- ri János inkább a meghökken­tő hatásokat keresi mind tema­tikailag, mind pedig formailag, Mindkét írásában igyekezik tá­vol kerülni a hagyományos próza útjától, s ezáltal látvá­nyos eredményeket ér el. Mindkét megjelent írása a mi társadalmunk ellentmondásait feszegeti. A Négy ember és az ötödik ügyes szerkesztői kész­ségről árulkodik: négy néző­pontból »méri be« egy tragi­kus sorsú fiatal lány életét; a Presszó-körkép, két monológ­ban pedig valójában egy belső monológ és egy párbeszéd lát­ványos kombinációja. Mind­kettő bátran néz szembe ne­héz kérdésekkel, de mindket­tőben — ez eléggé nem hang­súlyozható erény mellett — mintha egy kissé eltagadta volna a szerzőt a kísérletezés heve: alakjainak és történetei­nek pontos meghatározása he­lyett a formai ötlet foglalkoz­tatja inkább. Ha a friss szer­kesztés és a meghökkentésre való törekvés burkait lehánt- juk, valójában nehéz helyzet­be kerülünk: a presszóbeli be­szélgetésben az »ellenfél« alakja ellentmondásos, álláspontja nem tisztázott, partnerének ki­mondott válaszai pedig papír- ízűek; a halálba kergetett fia­tal lány tragédiájának oka kis­sé mondvacsináltnak tűnik, a bevezető rész (a temetési me­net leírása) pedig teljesen erőt­len. Mindezekből az derül ki hogy Csákvári Jánosnak — aki merész témaválasztása és for­mai ötletei alapján — eredeti tehetségnek látszik, még mé­lyebbre kell szállania az em­beri sorsok megismerésében és osztályozásában. Mindaz, amit a folyóirat szépirodalmi anyagáról — az érdemes művek megemlítésé­vel — elmondottunk, bizonyít­hatja, hogy ha vannak is bírál­ni való alkotások, ezek száma és problematikája nem halad­ja meg más orgánumok közzé­tett anyagának kritikára kész­tető részeit. Sőt, a szerkesztés határozott dicséretére válik, hogy kirívóan gyenge vagy ellenséges írás egyáltalán nem jelent meg, s a Somogyi írás Szépirodalmi rovatának szín­vonala megbízhatóan jó, álta­lánosságban az igényesség, va­lamint a ma felé fordulás jel­lemzi. Ugyanezt, sajnos, nem lehet ilyen egyértelműen el­mondani a kritikai és iroda» lomtörténeti cikkekről. f-/í- folyóirat az irodalom­'-'/L mai kapcsolatban há­romféle műfajt művel. Az iro­dalomtörténeti tanulmányok és megemlékezések a múlt érté­keivel foglalkoznak. Teljesen gyenge és felületes a folyóirat világirodalommal érintkező anyaga. Gyenes Zoltán sem a Csehovról szóló miniatűr cikk általánosságaiban, sem a Goethe szerelméről szóló, jó szándékú, ám érdektelen és lényegtelen cikkben (»Az örök női fölemel bennünket«) nem tud a két életmű lényeges tu­lajdonságai közül egyet sem megragadni, vagy ha igen. ezt teljesen közhelyekkel dolgoz­va teszi. Jobban sikerült az Emlékezés Radnóti Miklósra; itt már hazai tájon, saját, él­ményanyagra hagyatkozva in­dul a nagy költő oeuvre-j én Sk felderítésére, és a siker nem is marad el. A folyóirat Cse­hóv- és Goethe-cikke azonban (s az, hogy csak két világiro­dalmi témájú írás jelent meg összesen) leverő képet nyújt a provincia határain belül ma­radó érdeklődés eluralko­dásáról, s olyan hiányosságra hívja fel a figyelmet, melyre sürgősen reflektálni kell. A mai irodalmi kérdésekkel foglalkozó vitacikkek terén már sokkal megnyugtatóbb a helyzet. Bellyei László alapos ismerettel nyúl a Babits-vltá- hoz; öröm látni, hogy az iroda­lomtörténészi és kritikusi vi­táknak Somogybán is igazi ér­tőjük akad. Bellyei László biz­tos szemmel igazodik el ebben a bonyolult kérdésben, s bár a Jónás könyvéről nem tesz em­lítést, értékelése helytálló. Kü­lönösen jelentős lehet ez az írás a helyi viszonylatok szem­pontjából, hiszen — ahogy a folyóirat versanyaga is mutat­ta — a somogyi költők között elsősorban az önmaga köreibe zárt, formaművész Babits ké­pe lehet csak ismert. A babitsi életmű progresszív szárnyának felmutatása nyilván nem feles­leges akkor, ha — a szerző szerint — »különösen fiatal költőink egy igen tekintélyes része. .. a Babits—Kosztolányi —Tóth Árpád-vonalra eskü­szik.« Tekintve, hogy ez orszá­gosan így szerencsére nem áll (fiatal költőink nagyobbik ré­sze, szinte túlnyomó többség': a József Attila-i hagyományt követi), valószínűleg hatásos lesz ez a feltárás helyi viszony­latban. Honfi István Irodalmi élet Somogybán című ífása ugyancsak — helyésen — a líra tartalmi gazdagítását tűzi ki feladatul. A két jó szándé­kú és megalapozott cikk mel­lett azonban Szittnay Endre vázlata (Széljegyzetek mai költészetünk margójára) az összképet lerontja. Sok ellent­mondással tarkított jegyzetei végül is semmiféle tanácsot nem tudnak nyújtani. Egyrészt megkockáztat olyan »prolet- kultos« megjegyzést, mely sze­rint a »forma forradalma« nél­kül lehetetlen a mai, forradal­mi valóságot ábrázolni, s ezzel az »izmusok« bebizonyítottan téves irányában kanyarodik el (»a nagyrészt átformálódott, szocialista jellegű tudattarta­lom kifejezésére még nagy­részt a polgári művészetek ki­fejezési eszközei állnák rendel­kezésre«, írja). Egy lappal ké­sőbb kifejti, hogy »a változó és szerfölött bonyolult témavilág csak bonyolult formában je­lentkezhet«, aztán elmarasztal­ja mai költészetünket, mert »formavilága bonyolult, kissé darabos«, és a formai hagyo­mányok tiszteletét tanácsolja. A cikkből nem derül ki egyér­telműen a szerző álláspontja; a júniusi számban megjelent verse azonban azt mutatja, hogy szíve szerint (nem for­mailag, mert nincs »kapitalis­ta« vagy »szocialista« szonett, hanem mondandójában) a felületes hangulati költészet festegető-pasztellizáló forma­kultuszához húz. Szirmay End­re cikkét olvasva — s hozzá­kapcsolva mindazt, amit a vi­lágirodalmi kultúra kérdéséről mondottunk — már többet lehet megérteni abból, amire e kritika bevezetőjében csak célzott; abból ugyanis, hogy Szilárd, tájékozott kritikusi gárda nélkül (vagy csak egy­két szakemberrel) sem a he­lyi, sem pedig az általános irodalmi kérdésekben nem le­het megnyugtatóan előre ha­ladni. & zt a summázást meg­erősítik a folyóirat kritikáinak, könyvismerteté­seinek tapasztalatai is. Szinte bizonyosnak látszik, hogy a kritikusi mércékkel van a baj; kellő távlat és áttekintés hí­ján aránytalanul nagy jelentő­séget kapnak olyan művek, melyek valójában nem képvi­A legtöbb helyen már nem, de Somogybükkösdön még él a múlt. Bent él az utca ezer­szer megátkozott sarában, az éjszakák sötétjében, a kutak posványában. De már nem so­káig! Örökre elűzik innen a múltat azok a csengő kalapá­csolások, amelyek a villany- szerelők vésője nyomán hang­zanak utca hosszat. A villany- oszlopokon zizegnek a drótok. Az utcai lámpák már mintha világítanának... Nemsokára a bükkösdiek is kicserélhetik te­lepes rádiójukat, s villanyva­salót, mosógépet vehetnek, em­beribb lesz az életük. A kutak iható, jó vizet nem adnak, posvány, valóságos mo­csárié, ami a vödrökben ko­tyog. De még ebből a rossz vízből is kevés van itt. Nyár­időben az állatokat a falutól messze eső kutaknál itatják. Éppolyan gondja ez a Szabad Föld Tsz-nek, mint az egyé­nieknek. Ezen az évszázados problémán segített a nép ál­lama. A megyei tanács már el­készítette a mélyfúrású kutat, a csővezeték lefektetéséhez szükséges árkot pedig a falu­beliek ássák ki társadalmi munkában. Tűnik a múlt a somogybük- kösdiek szellemi életéből is. Tizenöten tanulnak az általá­nos iskola nyolcadik osztályá­nak esti tagozatán. Péntek Vendel, Ritecz József, Cserép Katalin — idősek és fiatalok hallgatják hetente kétszer az Űzik a múltai- a somogybükkösdiek előadásokat. Mások politikai oktatásra járnak. A népkönyvtárnak ötvenegy- néhány tagja van. Biacs József Jókait és Móriczot szereti leg­jobban. Csók János az útleírá­sokat, az afrikai, őserdei tör­téneteket kedveli. Benczes Fe­renc a szépirodalom mellett matematikával szórakozik, és így sorolhatnék tovább. Sokan örülnének, ha megfelelő helyi­ség jutna a könyvtárnak. De majd az is lesz. Villany, víz sem volt régen... Nolh László tanácstitkár iiüliíiliii jjjjj:»“» APRÓHIRDETÉSEK aBB ■ws !;:!!!:!!!:! :::::::::::: Apróhirdetések ára: hétköznap szavanként 1,— Ft, vasár- és ünnepnap 2,- Ft. Az első szó két szónak számít. Legkisebb hirdetés 10 — Ft. Hirdetéseket felvesz a Somogyi Néplap Lap- Kiadó Vállalat, Kaposvár, Latinka S. u. 2. sz. Telefon 15-16. A hirdető felek postán is feladhatják és telefonon is be­mondhatják hirdetéseiket. iliiii áDAS-VÉTEL iiiii Háloszobabútor, konyhabútor, egyéb háztartási dolgok minden elfogadható áron sürgősen eladók. Arany utca 39. (25139) Beköltözhető háromszobás csa­ládi ház kerttel eladó. Marx Ká­roly U. 45. (25138) Csurgón minden elfogadható áron, esetleg részletre is eladó a Csokonai utca 8. és 10. sz. alatti ház. Érdeklődni a Csurgói Refor­mátus Leikészi Hivatalban lehet. (25122) ÁLLAS A Nagyatád és Vidéke Körzeti Földmüvesszövetkezet szakképzett cukrászüzemvezetőt és kereskedel­mi szakképzettséggel rendelkező belső ellenőrt keres. Erkölcsi bi­zonyítvány szükséges. Jelentkezés: Fmsz, Nagyatád, Petőfi u. 2. sz.. telefon 72. vagy 78. '3297) Marcali vagy nagyatádi szék­hellyel közgazdasági vagy mező- gazdasági technikumban érettségi­zett fiatalt gyakornoki munkakör­ben alkalmaz állami vállalat. Életrajzokat 25146-os számra Magyar Hirdetőbe kérünk. (25146) Gyermek mellé egész napra fel­vennék Idősebb nőt. Érdeklődni: 22-16.telefon, vasárnap, Gerzsenyl- né, Rózsa Ferenc utca 1. (25147) kezdeményezésére kultúrgárda alakult. Szép számmal jelent­keztek idősebbek is. Keller László, Szollár László, Kovács Mihály, Plántek János a régi szereplők közül való. Bedő Jú­lia viszont kereken nemet mondott, de hogy miért, azt nem indokolta meg. A KISZ- nek is a hátát mutatja egy idő óta, pedig társai szeretik, s örülnének, ha magára találna, rájönne arra, hogy jobb a kö­zösségben, és visszatérne ba­rátai, barátnői közé. Az általános iskola igazga­tójától is segítséget kértek a színjátszók. »Nem vállalhatom, rengeteg a munkám« — tért ki minden segítségadás elől. Per­sze nem ezt várták azok a harminc-negyven éves embe­rek, akik vállalták a szerep­lést. S az sem csodálható, ha ilyen hangok hallatszottak: »Boldogulunk mi magunk is.« Lényegében ezeknek az embe­reknek igazuk van. De meg­álljunk egy szóra! Éppen az iskolaigazgató mond nemet, aki hivatásánál fogva oly so­kat tehetne a faluért?! Persze könnyebb távol maradni, a kályha mellett melegedni. Kö- vesdi György ezt választotta, ö ne tudná, hogy társadal­munk nemcsak a tanulóifjúsá­got bízta a pedagógusokra, ha­nem a felnőttek ne'"’ ' La jos Géza selnek akkora értéket; más, je­lentős alkotásokról viszont nem esik szó. Páti Ferenc, a Veszprém megyei írók antoló­giájának tartalmi ismertetése mellett legfeljebb arra vállal­kozik. hogy óvatos szavakkal nemiképp tompítsa egyhangú dicséretéit. Kanyar József Ta- káts Gyula szép gyermekver­seit Arany János, Móricz ZSlg- mond es Weöres Sándor ilyen jellegű műveivel állítja egy sorba. Bármekkora tisztelet övezi Kaposvár jelentős költő­jét (annak ellenére is, hogy egy gyors bevezetőtől eltekint« ve mintj ez ideig semmiféle Takáts Gyula-írást nem olvas­hattunk a folyóiratban), kü­lönösen Kaposvárott ném sza­bad a kritikusi objektivitás teljes mellőzésével olyat leír­ni, hogy »tanítanám e Verte­ket az iskolában, az óvodák­ban, aZ ősi pentatóniával éovütt«. Kanyar József ráadá­sul — túl a túlzott dicsérete­ken — az »ősi pentatónia« mel­lé azért rakná e verseket, mert a naev és kisiskolások ebből tanulhatnák meg többek között »a magyar versformát« is. (Ér­demes lenne megtudakolni, mit ért a szerző a magyar versformán, s beleérti-e pél­dául a iambikus verselést yagy a hexametert is. Vagy megmarad a fél évszázaddal ezelőtti felfogásnál a »magyar versformáról«?) Bellyei 1 .ász­lé a folyóirat tekintélyes szer­kesztőjének, Somogyi Púin ik könyvéről (Tűz a Kapos men­tén) ír elemző kritika helyett dicsérő méltatást. Nem hisz- szük. hogy a régi munkásmoz­galmi hareós és megbecsült irodalmi vezető Somogyi Pál intenciói alapján jelenhettek meg saját folyóiratában saját művének magasztaló sorai, kü­lönösen akkor nem, ha *áadá- sul még téves bizonyítékokat is felsorakoztat. (A »mélyen emberi Irodalmi alkotás« kri­tériuma ugyanis például nem az, hogy »egy nem vezető tiszt­ségét betöltő egyszerű mertkás- j-mbert állít a történet közép­pontjába«.) Borka Géza és a gyakorlott Tüskés Tibor kriti­kái ugyancsak kicsit túlságosan is gyengédek, elnézőek. A folyóirat művészeti, nép­művelési és történeti cikkei vi­szont érdekesek és színvonala­sak. Bizséné Kovács Dianna művelt ismertetése, Bernáth Caesar kritikája, Kellner Bé­la, Hock János összefoglalói 2gy-€gy fontos terület eredmé­nyeiről, Kanyar József tanul­mánya a földkérdésről, Szabó Gyula Kunffy-cikke, Gyenes Zoltán adatközlése fontos ki­egészítő részt jelentenek, szí­nesítik a folyóiratot. A továb­biakban is nagy szükség van ilyen jellegű írásokra, hiszen elsősorban itt nyílik lehetőség a somogyi eredményekről hírt adni. (—/!■ Somogyi írás első há­l * rom száma — minden bírálni való ellenére — fontos híradás. A megjelent írások nagyobbik része (főleg a szép- irodalmi és az adatközlő, vala­mint képzőművészeti anya­gokra gondolunk) tiszteletet és rokonszenvet ébreszt. A somo­gyi írók nyilván ugyanolyan higgadtsággal fogadják ezt a (véleményem szerint teljesen objektív) megállapítást, mint azokat a megjegyzéseket, me­lyek a folyóirat gyenge pont­jaira mutattak. A hibák vagy mulasztások feltárása különö­sen az indulás Időszakában igen fontos. »Csak aki nem dolgozik, az nem követ el hi­bát« — szokták mondani. Munkakedvben, tehetségben, a szocialista irodalom művelésé­ben pedig a Somogyi írás már most, így, hullámzó szépirodal­mi színvonalával, lemaradt kritikai rovatával is többet nyújt, mint hasonló terjedel­mű somogyi folyóirat valaha is nyújtott volna. Ez a tiszteletet parancsoló és örvendetes tény kötelezett arra, hogy a továb­bi számok érdekében jóval- rosszal egyaránt szembenéz­zünk. Semmiféle bírálatnak nem lenne értelme, ha nem így ís ezért születne, s ha nem bíz­na a jövőben. SZABÓ GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom