Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-23 / 302. szám

Péntek, I960, december 23. 3 SOMOGYI NÉPLAP Készül a leltár Évközben is, de különösen mostanában gyakran hallani a termelőszövetkezetekben ezt a szót: zárszámadás. Nem kell magyarázat ahhoz, hogy mit jelent a tagoknak ez a szó. Benne van, hogy ez lesz egy munkás esztendő összegezése, számadás magukkal és a közös­séggel, ki hogy állta meg a helyét, mennyiben tett eleget a ráháruló kötelezettségnek, és mit adott a szövetkezet a nép­gazdaságnak. Ünnep is a zár­számadás napja, főleg ott, ahol a szorgalom és az igyeke­zet szép gyümölcsöt érlelt. A jó zárszámadás olyan, mint a tükör, melyben minden szö­vetkezeti tag látja, mit végez­tek, mit tettek az esztendő ti­zenkét hónapjában. Tizenhárom analfabéta tanfolyam indul a megyében Az 1960—61-es népművelési év tervei között szerepel az analfabéták számának mini­mumra csökkentése. Főleg a cigánytelepek lakói között van még sok analfabéta. Ezért szorgalmazta a megyei tanács művelődésügyi osztálya az analfabéta tanfolyamok indí­tását. Eddig tizenhárom tan- folyamot szerveztek a pedagó­gusok megyénkben, több mint 130 részvevővel. A tabi járás­ban Kapoly, Karád, Sérsekszöl- lős községben, a barcsi járás­ban Babócsán, Homokszent- györgyön, Barcson, a marcali járásban Libickozmán, Mar- tonpusztán, a kaposvári járás­ban Csornán, Mosdóson, Szen­nán, Zselickisfaludon, a nagy­atádi járásban Tarany község­ben indult tanfolyam. II főiskolai oktatás fejlődése Lettországban Lettország kormánya hitá- rozatot hozott arról, hogy a köztársaság számára új szak­mákban műszaki kádereket kell képezni. Az új szakmák közé tartozik a kibernetil'a, a műszálgyártás, az elektronika, a félvezetők, a villamossági gépgyártás. A szakembereket két új főis­kolán képezik. 1965-ben a köz­társaság felsőoktatási intézmé­nyeire kétszer annyi diákot vesznek fel, mint 1959-ben. Lettországban jelenleg több mint 25 000 főiskolás diák ta­nul. Annak, hogy a zárszámadás valóban hű tükre legyen a gazdálkodásnak, legfőbb köve­telménye a pontos, reális lel­tározás. Ez legalább akkora munka, mint maga a zárszám­adás elkészítése. Hogyan vég­zik ezt a felelősségteljes mun­kát a csurgói Zrínyi Tsz-ben? A leltározás náluk nem ak­kor kezdődött, amikor a bri­gádok elindultak az egységek­be, hogy számba vegyenek mindent, hanem jóval előbb. Már hetekkel korábban hoz­zákezdtek az előkészületekhez. A pártszervezettől és a járási tanácstól kapott legfontosabb szempontra ügyelve — arra tudniillik, hogy minden anya­got a valóságnak megfelelően vegyenek számba, s mindennek tényleges értéke kerüljön a leltárba — beszélte meg a ter­melőszövetkezet vezetősége és pártszervezete a legfontosabb tennivalókat. Két — öt-öt ta­gú — leltározó bizottságot je­löltek ki a vezetőségből, az ellenőrző bizottságból és a ta­gok közül. A kertészetnél kezdték a munkát, és két nap alatt min­den a leltározó könyvekbe ke­rült. Időmegtakarítás céljából úgy határoztak, hogy az egy- egy helyen található minden tárgyat, terményt följegyeznek, s az álló- és fogyóeszközöket az irodai dolgozók különítik el egymástól. A munkának ‘íz az összehangolása biztosítja, hogy nem lesz kapkodás, nem torló­dik össze a tennivaló. A köny­velők — Kunsági Máté Sándor és Hantos János — napi teen­dőik elvégzése közben rendsze­resen meglátogatják a leltáro­zó bizottságokat, és ellenőrzik, megfelelően haladnak-e a munkák. Nemcsak a leltározás befe­jezésének időpontját határoz­ták meg, hanem közbeeső ha­táridőket is megjelöltek, 'gy nem fordulhat elő, hogy kifut­nak az időből, s késve készül­nek el. A bizottság egyik egységből a másikba megy. Felírnak min­dent, ami vagyona van a ter­melőszövetkezetnek. Gondos­ság, lelkiismeretesség jellem­zi munkájukat, mert tudják: a pontos leltár a lelke a zárszám­adásnak. V. M. A nagybajomi földművesszövetkezet cukrászüzeme a kö­zelmúltban kapott egy 32 ezer forintos hűtőszekrényt. Cukrászdájukban mintegy 15 féle süteményt árusítanak. Kratzli Imre cukrászmester tízféle tartós teasüteményt készít. Süteményei olyan jó minőségűek, hogy exportra is szállítanak belőlük. CSER PÁL: JHiM A két katona a templom pa- lánkját tépte, s megrettenve, alázatos szorgalommal a mol­nár is. Bencze Vendel, a bo­lond, a rokkant és a riadozó lány maradt csak tétlen. — Az oroszok, az oroszok — tépelődött hangosan az öreg. — Mindegy. Németek, oroszok, ha ők nem, akkor az urak, de a velág úgy van megfundálva, hogy a szegény nép hátán mindig szántson valaki. Három fiára gondolt, s sze­mét fátyolosra futotta a könny. — Ugyan, ne szipogj, nem lesz semmi baj! — simogatta Sándor Anna haját. Nem em­berevők ük se. — Tudom — emelte fel fe­jét a lány —, tudom, melletted nem lebet semmi baj. Erős vagy, jó vagy, amikor kicsi voltam, mindig megvédtél en­gem A Horváth gyerekektől is, amikor a copfomat huzigál­ták. Emlékszel? Olyan jó len­ne örökre veled lenni, mert akkor én soha nem félnék. Én téged igen nagyon, de igen nagyon szeretlek, Sándor. A rokkant elkapta a lány ke­zét. Hörgő, ugatásszerű neve­tés tört fel torkán. — Szép, deli legény vagyok, az már biztos. Fene erős. Na, add a kezed, tapogasd meg az arcom. Érzed? Merő heg, forra­dás, még a disznónak is szebb pofája van. Ha nappal látod, Iwjcui^ö zi/wh ? (V) eliszonyodsz. Tapogass most erre, itt lenne a lábam, de nincs, nincs lábam. Érted? Valahol a Don-kanyarban kó­bor kutyák huzigálják. Bizony, ilyen vagyok én, embertelen formájú, semmire nem való korcs. Ne akarj velem lenni, ne akarj nálam lenni, letört, pudvás gally vagyok, még tűz­re is hitvány. Ott a két katona, szaladj azokhoz, ott a molnár, rája csimpaszkodj, többre vi­szed. Anna ráborult a rokkant mellére, és hangosan sírt. A bolond is sírt, egyre job­ban szertefos2Íló álomvilágát siratta. Magában, egyedül akart élni, s egyre többen lesznek körülötte. Nem lesz már saját világa soha. Minek is éljen? Odakúszott a harang­lábhoz. A lélekharang kötelén hurkot formált, s nyakára il­lesztette. Pár pillanatig me­redten állt, aztán lábait hirte­len felkapta, s a támasz nél­kül maradt nagy test megrán­dította odafent a harangot. Az érc egyetlenegyet kondult. ele­ven jajgatás volt ez, kétségbe­esett halálsikoly. A máglyát rakó férfiak riad­tan ugrottak oda. Kiselek szu­ronyával vágta le a félig áléit testet. A molnár belérúgott. — Azt akarod, hogy miat­tad belénk lőjenek, te állat? Dögöltél volna meg tegnap, vagy akaszd föl magad holnap, de most kushass, a hétszentsé­gedet! Pék ellökdöste a mérges em­bert. — Hagyja, hisz ismeri. Mit tudjuk, mi forog az ilyen sze­rencsétlenek fejében? Mondom, hogy fasiszta maga! Elhúzták a haranglábtól, egészen a farakásig. Aztán meggyújtották a tüzet. Gyor­san még egy fehér oltárkendőt kötöztek a kerítés oszlopára, s a tűz egyre szélesedő fénykö­rébe állva, kelet felé fordul­tak. Kovács Anna a hirtelen ki­nyílt fényben Papp Sándorra meredt. — Nézel, ugye, nézel? De ne nézz, ne láss, menny innét! Mit sírsz? Nincs szükségem szánakozásra, akkor tedd ezt, ha koldulni látsz! Eriggy, An­na, mert nem jót teszek! A lány karjába kapta Sán­dor fejét, láztól cserepes aj­kát rászorította a csúf arcra, s csókolta, könnyes csókokban fürdette, mint ki ebbe akar be­lefulladni. — Ne kergess el, maradni akarok, melletted akarok ma­radni, örökre. Szeretlek, rég­től fogva szeretlek, Sándor. Holy ilyen az arcod, számít az? Hogy nincs lábad, számít az? Én szegény vagyok, te is sze­gény vagy, nekünk nem azt A SZÁMON KÉRT ROMANTIKA — Minden, ami itt elhang­zott, nagyon szép és nagyon jó. Csupán egy dolgot hiányolok. Nem látszik meg, hogy fiata­lok vannak együtt. Valahogy az az érzésem: felnőttesdit ját­szunk egy kicsit. Ne akarj unxí mások lenni, mint amik va­gyunk: fiatalok — mondotta a megyei KISZ-értekezleten Ra- pai Gyula elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának osz­tályvezetője. Ezek hallatára sokak fejé­ben megfordult a gondolat: va­lóban, miért fontoskodó és ko­molykodó a KISZ ott is, ahol a felszabadult jókedvre, vi­dámságra van szükség, miért emlegetik oly sokszor az if jú­sági mozgalomban 1945 óta te­vékenykedő munkás- és pa­rasztfiatalok, hogy akkor érde­kesebb volt a SZÍT, az EPOSZ, a MADISZ munkája. Merjünk nevetni Romantika, érdekesség — ezt hiányolják sok helyen a kiszesek. Mert a fiatalok — már az életkori sajátosságok­nál fogva — nemcsak dolgozni, tanulni akarnak, hanem sza­bad idejük jelentős hányadá­ban szórakozni szeretnének. És ezt nem kapják meg a Szö­vetségtől olyan formában, ahogy kellene. — Emlékszem, volt az ifjú­sági mozgalomban körülbelül 1949-től 50-ig egy »fiatalos vo­nal«, amikor minden alkalmat megragadtunk például arra, hogy táncoljunk, énekeljünk, zakatoljunk — idézi fel em­lékeit Napyvári László, a vá­rosi KISZ-bizottság szervező titkára, Szabó György, a me­gyei KISZ-bizottság agit-prop, titkára pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy voltak ennek a korszaknak túlzásai is, mert például a diákságnak iskolába menet és jövet állandóan éne­kelnie kellett, s ha valahol nem szólt a nóta, könnyen megkérdezték az igazgatót, hogy így akarja építeni a szo­cializmust? — A fiatalos vonalat felvál­totta az a korszak, amikor az ifjúsági vezetők azt képzelték: csak akkor lesz tekintélyük, ha fagyos arccal, kimérten be­szélnek társaikkal — folytat­ta Nagyvári László. — Ez az­tán megmaradt a DISZ idején is, és sajnos hatása még most is érezhető. Ez a két vélemény arról győz meg, hogy a KISZ veze­tői látják a helyzetet. De va­jon mit tesznek az Ifjúsági Szövetség munkájának fiata­losabbá tételéért? Buzsáki Lászlóné, a Textil­művek alapszervezeti titkára elmondotta, hogy a hathetes pécsi KISZ-iskolán sokat ját­szottak, szórakoztak, ötletes dolgokat tanultak. De az ott látottak, hallottak nem jutot­tak el az alapszervezet tagsá­gához, mert mint valami ál­lamtitkot, úgy őrizték a tan­folyam részvevői a játékokat. Pedig mennyivel jobb lenne, ha mindenütt azt csinálnák, mint a Vendéglátó Vállalat ki- szesei, hogy míg a taggyűlést nem kezdik meg, játszanak, énekelnek. S bizonyára min­denütt szívesen fogadnák a bukaresti és moszkvai VIT népszerű társasjátékának, a Perenyicának felújítását, melyben bizony csókot is kel­lett váltani a táncospárnak. S ha számon kérjük a ro­mantikát, akkor feltétlenül szólni kell a kirándulásokról, a túrákról. Nemcsak a szép, napos időben, hanem az eső­re hajló, sőt esős időben is érdekes a túra, most meg, hogy közeledik a tél, különösen nagy lehetőségek állnak a fia­lok előtt. Oldjuk fel a merevségeket A kötöttségek feloldását se­gíti elő, amit Török László, a Minőségi Ellenőrző RT kapos­vári kirendeltségének vezető­je mondott, hogy ők bizony nem zárt sorokban tartották a taggyűléseket, hanem a társa­ság szinte körül ülte az előadó asztalát. Nem meghatározott sorrendben szóltak hozzá az el­mondottakhoz, inkább egy­más szavaira azonnal válaszol­va, úgy »székről felugrálós« módon. És egy másik fontos dolog. A tagság érdeklődésének meg­felelő programról kell gondos­kodni. Török elvtárs úgy véli, hogy elsősorban a szórakozás­sal, a tánccal lehet megfogni a fiatalságot, és amint ilyen mó­don kialakul egy úgynevezett ifjúkommunista mag, rájuk már lehet támaszkodni a ne­hezebb feladatok végzésénél. Ezt mondja Wéber Katalin, az Állami Biztosító KISZ-titkára is. — Mindig figyeljük a név­napokat, s valamennyi munka­társunkat köszöntiük. ök 'út­iak, hogy a KISZ törődik ve­lük. s ha szükséges, segítenek nekünk. Sok fiatallal beszélgettünk erről a témáról. Valameny- nyiüknek az volt a véleménye* hogy a vezetők ne ünnepélyes- kedjenek, fontoskodjanak ál­landóan, hanem mindig a kö­rülményekhez méltóan visel­kedjenek. A titkárok meg ar­ról beszéltek, hogy a tanfolya­mokon a szervezeti élet meg­annyi elvi és gyakorlati kérdé­séről hallanak, de a játékok­kal már jóval kevesebbet fog­lalkoznak. Természetesen egy csapás­ra nem lehet változást elérni. Bizonyára lesznek akadékos- kodók, akik a KISZ tekintélye védelmében elleneznek min­den jókedvűsködést. Ragad­ják karon az ilyeneket a vi­dámságot akarók, táncoltassák meg, hogy még a kedvük is elmenjen a komolykodástól. Rajtunk, fiatalokon fordul meg csupán, milyen lesz a KISZ munkája a jövőben. S ennek érdekében érdemes el­gondolkodni az elmondotta­kon. Polesz György 400 személy- és fehergépkocslvezetőt képeztek ki az idén Kaposvárott Az idén csaknem kétszer annyi gépkocsivezetőt képeztek ki az Autóközlekedési Tanin­tézet és a Magyar Honvédelmi Sportszövetség oktatói, mint a múlt esztendőben. A taninté­zetnél a közeljövőben fejező­dik be az egyik hivatásos gép­kocsivezetői tanfolyam, me­lyen 75-en tanulnak. Ha ők is sikeresen vizsgáznak — a ko­rábbi kurzusok tanulmányi át­laga 3,5 volt —, velük együtt ebben az évben mintegy 400 személy- és tehergépkocsiveze­tőt képeznek ki. ötvennel töb­bet, mint tervezték, s kétszáz­zal többet, mint tavaly. A garázsmesteri tanfolya­mon, mely tíz hónapig tart, és amelyen az állami vállalatok előképzettséggel rendelkező dolgozói vesznek részt, 38-an tanulnak. A tanfolyam befe­jeztével a részvevők mesterle­véllel egyenértékű bizonyít­ványt kapnak. Már folyik a jelentkezés a januárban induló gépkocsielő­adói tanfolyamra. kell szeretnünk, ami szép, ha­nem ami jó. És te jó vagy, én pedig itt az istenháza előtt ígé­rem, hozzád örökre jó leszek. A rokkant törődött teste megremegett. — Ostoba kislány vagy, An­na. A jóság ehhez az élethez nem elég. A jóság egymagában nem elég, ahhoz újjá kellene születnie az egész világnak. akéták vérpiros gömb­jei kúsztak fel a fel­hős égkupola alá, s ott mintha eres, kemény már­ványba ütköztek volna, szipor­kázva estek szét: villogó tűz­eső hullt a földre. A dombok és az erdők mögül tankok aszt­más köhögéssel cipelték elő vastestüket. Dobogó lábak üte­mes lármája verte el az utak, az utcák, a házak csendjét. Az oroszok voltak, s az erő, a győ­zelem mindent elsöprő árada­taként zúdultak nyugat felé. A templom lépcsőjén szo­rongó kis csoport előtt egy tépett ruhájú tiszt állt. Barát­sággal veregette vállukat, s akadozó magyar szavakkal is­mételgette talán tizedszer is ugyanazt: — Ne bojsza, nem félni. Né­met volt, német nincs. Szaba­dok vagytok, éljetek vele, s le­gyetek boldogok. A burzsujok nélkül éljetek. A grófjaitok nélkül éljetek. A ti hazátok er, minden a tiétek. A sok föld is. Minden. Ne bojsza! A hajnal rájuk köszöntött, mire elvonult előttük az em­berek, a fegyverek nagy, höm­pölygő zuhataga. A részegek buta csodálkozásával, ámulá- sával nézték mindezt, s a ke­lő nap vérvörös fénye, a fa­lura, a határra visszazuhanó nagy csend volt az ébresztő­jük. — Haza, mehetünk haza! — rikkantott örömében Kiselek. Andornak a tiszt szava nyo­mán a malom járt fejében. Enyém lesz ezután, nem a gró­fé, nem az intézőé! — örven­dezett befelé. S a kastély? Az urak eleget lakták. A szeszfőz­de a malom mellett? Az is! — Mától kezdve én leszek a nagyságos úr! — röhögött fel, azután, mint akit megijesztet­tek, szó, köszönés nélkül lo­holt el, hogy jussát birtokba vegye. Az útról még vissza­kiáltott: — Anna, eljöhetsz hozzám cselédnek! — A háborúnak vége, de az ilyen veszett kutyákra még so­káig vadászni' kell! — köpött Pék Béla undorral utána. S a két katona egymás vál­lát átkarolva, lakodalomba in­duló legénykék bolondos, han­gos jókedvével elindult az úton arra, ahol otthonukat tudták. Bencze Vendel fáradtan só­hajtott. Ajka mozgott, hang­talan szavakkal magának be­szélt: — Az egyik úr megy. gyün a másik. Amazt elkergették az oroszok, ezt meg itt hagyták. Ez lesz, az lesz, jó lesz. Mi­haszna beszéd? Ami nekünk ió, a halál után válik valóra, a fődben és maid odafent. Ha odakerülünk. De lehet, hogy ez is csak hazugság, a pap is úr, mind, mért mondana a népnek igazat? Lassan megfordult, roskado­zó léptekkel elindult a teme­tő felé. — Menjünk mi is, Sándor! — biztatta a lányka a férfit. — Azt mondtad, a jóság ehhez az élethez nem elég, egymagában nem elég, ahhoz újjá kellene születni a világnak. De most új világ születik, az orosz tiszt mondta... Menjünk le a falu­ba, hozzánk vagy hozzátok, s ott nyugodtan megvárhatjuk, míg visszajön a nép. Aztán majd elkezdiük az életet, a mi életünket, az újat, a mást, ahogy a tiszt mondta. A grófi földből nekünk is jut... A rokkant erőik.dve feltá- rászkódott. F"Tdk kezével An­na vállát karolta, a másikba egy eldobott karót vett. Igen lassan, botladozva mentek. A férfi arca a megerőltetéstől ve­rítékben fürdött, de felnyíló aikán mosoly játszott, régen feledett mosoly, mert hosszú idő után nem a halálra, teste r.vomorúságára gondolt., hanem az életre, melynek íme elé­be rr>°nnek. C7? kápolna lépcsőjén torz, mosolyra húzó­dó arccal állt a bolond. Az eléje táruló nagy ürességet, te­metői nyugalmat nézte, s e felett örvendezett. Kötélről szabadult virgonc borjú kajla ugrándozásával szaladt a ha­ranglábhoz. Én kezére a nagy, sebesült karjára a lélekharang kötelét csavarta, kicsit hintáz- tatta mavát, s megkongatta a harangokat. (Vége)

Next

/
Oldalképek
Tartalom