Somogyi Néplap, 1960. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-23 / 251. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasarerap, i960, október 23. GICCSMÁZOLÓK Jézus az olajfák hegyén 24 példányban « Téli táj lila felhőkkel« Szarvas a forrásnál félkész állapotban s Piros arcú balett-táncosnő és hasonló „nyalánkságok Nem reg egy világ zajától távol eső kis faluba vezetett az utam. Mondták, hogy él ott egy festő, aki szebbnél szebb »műalkotásokkal-« áldja meg a világot. Nyomban felkerestem, de nem lehetett valami bizalomgerjesztő az ábrázatom, mert ekképpen fogadott: — Mondja meg őszintén, maga provokátor, vagy mi a fenének jött ide? — Képeket szeretnék venni, méghozzá közvetlenül a mestertől — válaszoltam röviden, és rendkívül bizalmatlan vonásokat láttam az arcán. Oka lehetett rá, mert így folytatta: — Én bizony nem fogok úgy járni, mint az a tihanyi festő, aki bedőlt egy újságírónak és lebukott Biztattam, hogy erre különösen ügyeljen, azitán beszélgetni kezdtünk. A »mester« különben hatvan év körüli szikár férfi. Jónás Károly névre hallgat, s tiltott hivatásából adódóan nem túlságosan közlékeny. De azért »művészi« hitvallását ilymódon ecsetelte: — Én kérem, kultúrát terjesztek, népművelő vagyok. A modern festményeket? A kutya sem érti. Más, értékesebb holmit nem tud megfizetni a paraszt Hát én adok a kezébe potom hatszázért nagyméretű képet, legalább legyen valami a falán. Ki se mozdulok Kisbajomból, a feleségem viszi a képeket. Itt volt az ideje, hogy bepillantsak a rejtekhelyre, amit Jónás műteremnek nevezett. Itt születnek hát az ízlésromboló mázolmányok — gondoltam, miközben szívdöglesztő látványban volt részem. Téli havas tájak lógtak a falon, va- lószinútlenül rózsaszín felhőkkel, szűzanyák a magaslaton, amint éppen könnyeznek, aztán egy köteg vászon, melyeken csak a szarvas helyét hagyta üresen a festő, a táj már elkészült futószalagon. Portrék és csörgedező források, természetesen olajjal, s közöttük Jónás »alkotókészségének« legfőbb bizonyítékai: Bihari-, Mészöly- és Munkácsi-reprodukciók eredeti nagyságban!!). — Hát tudja, azért meneget az üzlet, egész életemben ezt csináltam, két gyereket iskoláztattam belőle — mondta most már bizalmasabban. Csak hát... Es ezt a „csak hátn-ot Ugyanúgy mondta, mint az a bizonyos Körösi Balogh, akit most már csak azért is felkerestem Kaposvár, Damjanich utca 6. szám alatti lakásában, hogy valamiféle összehasonlítást tegyek. Mert az effajta »művészemberek« ugyancsak elszaporodtak az utóbbi időben. És olyan szabadon, gátlástalanul terjesztik festék árát sem érő giccseiket, mintha legalább is a Képzőművészeti Alap zsűrizte volna őket. Körösi zavartan fogadott. — Rosszkor jött uram ... Most vitt el a feleségem nyolctíz képet... nincs kollekcióm. De azért mutatok néhányat. És mutatott. Az asszony éppen az ablakon tekint ki nyolcszáz forintért, a kisebb tájképen fákat látni kétszázért, s ha nagyobbak a fák, természetesen ötszáz az ára. A badacsonyi naplementétől a mennyezetig érő befejezetlen és kifejezéstelen aktig, a vurslitól a paralízisben szenvedő szarvasig sok mindent láthat a »művészetrajongó«. Terjesztésük nem okoz gondot. Ott, ahol rájöttek már, hogy kell kép a falra, de még nem tudják eldönteni, hogy mi a művészet és mi a giecs, szívesen vásárolnak. így tehát Körösi csakúgy »nevelgeti« jóhiszemű közönségét, mint pemzli-társa Kisbajomban. — Kicsi emberek ezek — mondta valaki lekicsinylőén. De van egy másik, egy tehetségesebb, aki ha emeleti lakásából a háztetőt nézi, legalább olyan cigánylányt mázol, mintha igazi szépség állna modellt. Igaz, hogy nem kaposvári,' de ez a fő vadászterülete. így hát a nagynevű Boruvszky kaposvári rokonánál és ügynökénél kötöttem ki, aki ugyancsak elárasztotta a környéket a »mester« szerencsétlenkedéseivel. Éppen itt volt a festő felesége, természetesen képeket hozott. S a Lenin utca 6-ban óriási minta- kollekció állt rendelkezésemre. Ugyan ki ne ismerné a rózsaszínruhás balett-táncosnőt? Képenként csak annyiban változik, hogy egyszer jobbra, másszor balra néz bájbűvös mosolyával. A hegedülő cigánylányt, amint éppen brácsát vagy gitárt tart a kezében, az orgona-csendéletet, mely förmedvénynek inkább nevezhető, hisz láttára óhatatlanul megutálja az ember a tavasz virágait. Őzikék és gusztustalan gyümölcs-csendéletek, görcsbe merevedett szarvasok, források: röviden a »giccs-iro- dalom« jellegzetes témaköréből fogant mázolmányok özöne. Az üzlet előnyös, mert némi előleg lefizetése után havi százforintos részletekben is megvásárolható a kép. És Bo~ rovszky, aki tehetséges festőnek indult valaha, ma így gondolkozik: — Megkeresem azt a nyomo rult tízezrest, mit érdekel en gem a hírnév? A titokzatos 13-as nyo mába indultam. Mert ugyan hallottam még a fenyvesi Tróják Ferencről, a kaposvári Csonka Ferencről, a Nádor utcai Foglyosról, a hírhedt bibliafestőről, a Szapáry és más álnevekkel szignált, kificamodott ízlést tükröző »műalkotásokról«, de most már az érdekel, ki terjeszti ezeket az »értékeket«. És egy bűvös 13-as számra akadtam a képek büszke tulajdonosainál. Nem volt nehéz rájönni, a szám a Képcsarnok Vállalat egyik volt ügynökét álcázta, aki Tóth Jenő névre hallgat, s alighanem súlyos büntetést vállalt garázda cselekedetével. A műalkotások mellett százszámra adta el a fenti festők giccseit, visszaélt a Képzőművészeti Alap nevével, és sorozatosan elfelejtette felhívni a vásárlók figyelmét arra, hogy a valóban művészi képek hátlapján a Képzőművészeti Alap cédulája jelzi a festmény értékét ... No és a képkeretezők? Nem írhatom ide, mert ügyesek és rafináltak. Hiába meggyőződésem, hogy az üzletek nagyrészt náluk bonyolódnak, bizonyítani egyelőre lehetetlen. Mert mit is mondott Strasszer Tibor, a képkeretező? — Én nem adhatok el képet kérem. De van itt egy orgonacsendélet, javíttatni hozták a keretet. Lehet, hogy eladó, talán meg lehet szerezni. De ha igazán komoly a szándéka, menjen el Borovszkyékhoz... Vagy a bácsika, aki Jézust kereste az olajfák hegyén, ezúttal a Képcsarnok üzletében, nemde eltévedt kissé, s a szomszéd ház udvarába indult Mátraihoz? S aztán érdemes lenne még körülnézni a piactéren, a Lenin utcában, mert galambos szűzmáriát, hegyibeszédet és szentcsaládot lehet még elő- kapami a képkeretezők pultjai alól. Nem felfedező útra indultam. A festőket, képeiket sokan ismerik már. Hosszú, hosszú címjegyzéket tudnék adni a giccsek tulajdonosairól, jóllehet általában nem őket okozom. A rendőrség vizsgálta már az ügyet, művelődés- ügyi szerveink is tudnak róla, s mégis hagyjuk, hagytuk hosz- szú időn át, hogy kultúrpolitikánkat semmibe véve, szemtelenül és gátlástalanul méte- lyezzék ócska mázolmányaik- kal az emberek Ízlését. Amit ezek a piktorok és ügynökeik művelnek megyénkben, törvénybe ütköző cselekedet! Nos hát, nem rajtunk a sor ... Jávori Béla HIVATÁSA VÉDŐNŐ Piroska Valéria védőnőt Kaposvárott mindenütt ismerik, ö maga is nagyon sok embert ismer, hiszen már 1939 óta él és dolgozik itt. Nemcsak ismerik, hanem szeretik, bíznak is benne, ragaszkodnak hozzá az asszonyok. Olyan kismamák fordulnak hozzá, akiknek régen az édesanyjukat is ő látta el hasznos tanácsokkal. Rendszerint nem várja rfteg azt, hogy a helyébe jöjjenek betegei. várj. Sokan nem felejtik el azt, hogy egyszer valaki segített rajtuk, nehéz helyzetből mentette ki őket. S ez igen jólesik az olyan ember számára, aki egész életében másokért munkálkodik. A családlátogatáson kívül ellenőrzi az iskolákban a -tiszta- ságot, egészségügyi felvilágosító munkát végez, és ismeretterjesztő prospektusokat népszerűsít. Járja a várost, hogy idejében megelőzze a tudatlanságból eredő bajokat. Munkáját hivatásnak érzi, amelyhez — mint ahogyan ő maga is mondja — szív és emberség kelL Nem sajnálja a munkában eltöltött fáradságos napokat, mert az emberek hálásak magát nem kímélő önfeláldozásáért. Még Pesten is megszólítják jártában-keltében olyan régi-régi kaposvári ismerősök, akikre már nehezen tud visz- szaemlékezni. Nemhiába mondja a közmondás: jo tettért jót . Ha önmagáról beszél, tulajdonképpen a munkájáról beszél, hisz életét munkája tölti be. A hivatásának él. Valóban, a védőnői pályát csak azok választhatják, akik ilyen szívvel, emberséggel, lelkiismerettel dolgoznak, akik elhivatottnak érzik magukat erre. Piroska Valéria egyedül álló nő, de nem érzi magát annak. Nagyon megszerette ezt a várost és lakóit. Öt is mindenki szereti, tiszteli, hozzátartozójának érzi. P. L Termékeny vita Zamárdiban A Zamái-di Általános Iskola nevelői szerdán vitatták meg oktatási rendszerünk továbbfejlesztésének irányelveit. Bo- dolay Gyula igazgató ismertette a reformtervezetei, és felhívta a tantestület figyelmét a legfontosabb változásokra, elképzelésekre. Pillér Dezső a gyakorlati munka fontosságáról beszélt. Szóvá tette, hogy a szovjet iskolareform gyakorlati megvalósításáról keveset tudnak a pedagógusok, pedig az ottani tapasztalatokat hasznosítani lehetne az itthoni munkában. Bodolay Gyuláné elmondotta, igen örvendetes, hogy meghallgatják a pedagógusok véleményét. Hangsúlyozta a szülők megnyerésének fontosságát. Feltétlenül az iskolareform hívévé kell őket tenni — mondotta. Zoltán Jenő arról beszélt, (Folytatás az 5. oldalról.) — Nézd, Miska — vakargat- ta a fejét Benedek —, tulajdonképpen ide tartozol, de mégsem illesz miközénk. — Mért? En nem mélázok úgy, mint akárki? —Azt én se mondom. De a részegeskedéssel szégyent hoznál ránk. Nekünk vállalásunk van, hogy nem késünk, és hogy színházba járunk ... meg hát úgy kell éljünk, hogy a szocialista brigádra ne mondhassanak semmit. — És én szégyent hoznék rátok, ugye? Benedek széttárta a karját: — Ne haragudj, így határozott a kollektíva. — Mindenki? — kérdezte elborult arccal Miska. — Mindenki... mind a tizenegyen. Miskának attól kezdve szavát se lehetett venni. Nem beszélt a többiekkel. Ha műszak végén megszólalt a duda, szaladt a mosdóba, gyorsan zuhanyozott, és mire a többiek elkészültek, ő már a kapun kívül volt. Mint a magányos farkas, akit kimart a falka, egyedül kóborolt a többi után. Mert a szíve azért odahúzta. Megállt az utcasarkon, megleste, merre megy a társaság, és utánuk vetette magát tisztes távolból. Ha szétszéledtek és hazaindultak, ő betért a kocsmába. De ha előadásra mentek vagy a sportpályára, oda utá- MMk lopakodott. A kerítésen kívülről leste, mit csinálnak a többiek. / Legtöbbször végig ottmaradt bámészkodni, és csak akkor állt odább, ha a társaság már hazafelé készülődött. Senkinek nem árulta el, hogy ismeri a brigád minden lépését. Sőt, ha mellette beszélgettek a brigád ügyeiről, odább húzódott, mint akit nem érdekel a falka csah olása. S valóban, mindenki azt hitte, Horváth Miska csak a szesznek él. Pedig ha alaposabban megfigyelik, észrevehették volna, hogy csak mutatja a közömböst. Várta a megszólítást, sokért nem adta volna, ha segítségét kérik valami sürgős munkához. És ahogy teltek a hetek, egyre keservesebben érezte a kiközösítés kegyetlenségét. Nem tudott kihez szólni, se örömét, se bánatát nem közölhette senkivel. Már a bor sem esett úgy, mint azelőtt. Igaz, ivott mostanában is, mert a szesz megszabadította minden töprengéstől. Da ha kijózanodott, kimondhatatlan undorral gondolt magára. Ilyenkor néha elhatározta: nem iszik többel. Még a feleségének is szavát adta. Csakhogy kicsi volt az akaratereje. Elég volt egy fél pohámyit inni, tovább már nem bírt magának parancsolni. Es a gyárban változatlanul megjátszotta a nemtörődömöt. Semmiféle gyűlésre nem ment el, ha pedig a brigádról esett szó, hátat fordított. Egyszer mégis ott feledkezett Gabi mellett, amikor a fiú a darus lányoknak az esti színházi élményt mesélte. — Előadás után meghívott mindnyájunkat egy feketére — mondta Gabi az ámuló lányoknak. — Nem tudom, honnan tudta meg, hogy kik vagyunk, de személyesen jött értünk. Kétszeres Kossuth-díja van, mégis csak a mi véleményünk érdekelte. Meg is mondtunk neki mindent. Azt is ami tetszett, azt is, ami nem. Csak nevetett, és köszöngette, hogy ilyen őszinték vagyunk. Azt mondta, felválthatnánk a kri- tikusolcat, mert velünk majdnem mindenben egyetért. Még az is tetszett neki, amit az orra alá dörzsöltünk... Es ne is kételkedjetek, megígérte, rövidesen kijön a gyárba. Itt akar velünk beszélgetni. De csak a brigáddal... ezt kikötötte. Ha túl sokan vagyunk, nem ér az egész semmit — azt mondja. A lányok mindjárt könyörögni kezdtek Gabinak, hogy hívja meg őket is, hiszen a színész nem tudhatja, kik a brigád tagjai. De a fiú elhessegette a lányokat. Nem könyörült egyiknek sem. Már szétszéledtek a lányok, Miska még mindig állt, mint akit megbabonáztak. Maga sem tudta, miért, de így még soha nem fájt a kivertség. Olyan hitványnak érezte' magát, mint a gyilkos, akit kivetett a társadalom. Hiszen nem akart ő rongy ember lenni, mindig vágyott a jó szó után. Talán ő is tudna olyan lenni, mint a többiek, mert látja, nem lehet így élni, másképpen kellene. Emberhez méltóbban. De úgy érezte, neki már nem lehet. Kiközösítették az osztályos társai, ök ejtették rajta a legnagyobb sebet, ök haraptak bele a legnagyobbat. És még azt se kérdik, fáj-e a sebe. Nem szólt, magába gyűrte a keserűséget. Ne mondhassák, hogy hozzájuk dörgölőzik. Nem ok nélkül vetették ki maguk közül, jól tudta. Talán így érdemelte. Mert nincs akaratereje, hogy más ember legyen... De hát inni jó, ha iszik, akkor legalább elfelejt mindent, álomnak tűnik az egész élet. Miért is figyelt oda a Gabi fecsegésére? Addig nyugalma volt. Legalább egy kortynyit ihatna most is, azzal könnyíthetne magán... De itt bent nem merte előszedni az üveget. Idebent tilos. Majd műszak után. Ha már az öltözőben lesz. Vagy talán nem is úennék észre, ha most kimenne. Valamilyen ürügyet találhatna. Pár percig lenne oda, fel se tűnne senkinek. Kiverte a veríték. Ügy érezte, nem bírja tovább. Szinte fájt az önmegtartóztatás. Ordítani szeretett volna. Es a gép kúszott a sínen, marta a kés az öntvényt, szinte agyában csikorogtak a kerekek. Azt hitte, megőrül, ha azonnal nem ihat valamit. Csak egy kortyot. Csak a szesz szagát érezze egy pillanatig. Egyetlen korty rum megváltaná most minden szenvedését. Leállította a gépet. Nem bírta tovább. Menni akart, de nem engedelmeskedtek a lábai. Benedek vette észre, hogy Miska elfehéredett. Ijedten futott oda, megfogta a vállát, kérdezgette. De Horváth Miska nem felett, csak állt, mint a villámsújtott fa, összetörtén. — Mi lett, rosszul vagy? — unszolta Benedek újra meg újra. — Te, te hidd el nekem... én soha többet egy kortyot sem — szakadt fel Miskából a mondat, és félrefordult, hogy a másik ne lássa az arcát. Benedek megrendültén állt, nem tudta, mit tegyen. Aztán szinte ösztönösen elébe került, megrázta a kezét, de nem tudott szólni egyetlen szót sem. Pedig úgy szeretett volna valamit mondani. Csak szorongatták egymás kezét, mint akik nagyon régen nem találkoztak... És Miskát azóta nem látta részegen senki, de senki a világon, hogy a rohamos fejlődés teszi szükségessé az iskolareform megvalósítását. »A fizikai munka nagy jellemformáló erő — hangoztatta. — Ezt maga az élet bizonyítja. A fizikai munka egyen jogúvá tesz minden embert, ezért helyes, hogy bevonul az iskolába.« Fontosnak tartja az egyik iskolatípusból a másikba való átlépés lehetőségét, mert így sok tehetség juthatna tovább. A vitában felmerült kérdésekre Szondi József járási népművelési felügyelő adott választ. Megindul a művészeti tevékenység a siófoki Gyors- és Gépíró IskG'ában Az elmúlt - években nem sikerült a siófoki Gyors- és Gépíró Iskolában életre hozni a művészeti csoportokat. Az idei tanévben azonban itt is megindul a művészeti tevékenység. A járási tanács művelődésügyi csoportja minden segítséget megadott ahhoz, hogy létrehozzák a pedagógusok a tánccsoportot és az énekkart. A most megalakult művészeti csoportok hetenként kétszer próbálnak, amikor a vidéki hallgatók is ráérnek. Tevékenységükkel hozzájárulnak Siófok kultúréletének gazdagabbá tételéhez. TÉNAGY SÁNDOR: TÓPARTI BÉKE Susog a csöndnek kék medre, gyenge ütéssel szívemre csap ez a friss-szagú jóság, ez az érintetlen béke, s belém zuhan a megérzés sóvár gyönyörűsége: valahol, valahol nagyon mélyen, ilyen békesség él az emberiségben. A partra boruló nádfüggöny zajok háborújától elválaszt, most csak ez kell, ez a suttogó öröm, amely ingemre rakja lábait; az égre az emberi-hold majd felcsobban, mint a vízre ez a deszkaladilt
