Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-18 / 221. szám

Vasárnap, 1960. szeptember 18. 5 SOMOGYI NÉPLAP Hozzászólás az iskolareform irányelveihez Szeptember 4-én a sajtóban I megjelentek oktatási rendsze­lünk továbbfejlesztésének irányelvei abból a célból, hogy egész dolgozó népünk megis- merkedhessék velük, s hozzá­szólásokban, vitákban világít­sanak rá értékeire, és kifejt­hessék a velük kapcsolatos vé­leményüket, észrevételeiket. Szocialista oktató-nevelő mun­kánk eredményes csak akkor lehet, ha abban az ország min­den dolgozója tevékenyen részt vesz. Az irányelveknek három sar­kalatos pontja van: 1. Tegyük szorosabbá isko­láink kapcsolatát az élettel, a gyakorlattal, a termeléssel. 2. Emeljük az általános és szakmai műveltség színvonalát. 3. Az oktató-nevelő munka tervszerűen szolgálja a szocia­lista világnézet és erkölcs ki­alakítását. Ezekkel az irányelvekkel szeretnék foglalkozni az álta­lános gimnázium nappali és levelező tagozati vonatkozásá­ban. A középiskola (az általá­nos gimnázium) a szocializmus általános művelődésügyi cél­kitűzéseit ez ideig csak rész­ben valósította meg. Nem lé­pett közvetlen kapcsolatba az élettel, bár a múlt évben már megyénk legtöbb iskolájában is bevezették az 5+1-es poli­technikai oktatást leginkább ipari vonatkozásban^ (kivéve Siófokot, ahol megtörték a je­get, és rátértek a mezőgazdasá­gi politechnikai oktatásra). Az 5+1-es tagozat megin­dítása bizonyos ellenkezést váltott ki, a szülők nem szíve­sen engedték gyermekeiket a gyakorlatra. Azt, hogy egy év alatt milyen sikere lett ennek a tagozatnak, nemcsak az bizo­nyítja, hogy a félévtől kezdve mind a tanulók, mind a szülők . örömmel és megelégedéssel vették a politechnikai munka végzését, hanem az is, hogy az 1960—61-es tanévi beiratko­zások alkalmával a szülők 70— 80 százaléka azt kérte, hogy gyermekét az ipari politechni­kai osztályba írjuk be. Sajnos, Csurgón az idén csak egy új ipari politechnikai osztályt tudtunk nyitni, tehát kérésük­nek lehetetlen volt eleget ten­nünk. A tavalyihoz hasonló nehéz­ség mutatkozik a mezőgazda- sági politechnikai osztály meg­indításánál. De minden re­mény megvan arra, hogy ez az idegenkedés is hamarosan meg fog szűnni, és tanítványaink ezt a típust is meg fogják sze­retni. Az üzemekkel és a tsz-ekkel való igazi kapcsolatot végső fokon a szakközépiskolák ki­építése fogja majd megszilárdí­tani. Amíg azonban ezek lét­rejönnek, nagy jelentőségük van a politechnikai osztályok­nak, mert lehetővé teszik a fiatalok számára az alapisme­retek megszerzése útján a gyors szakmai képzést. Az általános műveltség fo­galma ma már egészen más, mint 15—20 évvel ezelőtt. A régi felfogás szerint az általá­nos műveltséget a humán tár­gyak ismerete adta meg. Ma, a technika világában ez az ál­láspont tarthatatlan. Az álta­lános műveltséggel rendelkező embernek olyan széles látókö­re kell legyen, amelynek se­gítségével bármilyen feladat megoldására képes. Ismernie kell általánosságban minden­nemű technikai tudomány alapfogalmait, hogy szükség esetén, bárhová kerül is, köny- nyen megállja a helyét. Az általános műveltségről beszélve nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül a túlterhelés kérdését sem. A Művelődés- ügyi Minisztérium igyekszik adminisztratív módon is meg­szüntetni a tanulók túlterhelé­sét, de ebben az évben egyes tantárgyaknál bizonyos zava­rokat is okozott. A túlterhelést megszüntetni a Művelődésügyi Minisztérium és a pedagógu­sok közös összefogásával le­hetséges. Különösen fontos az új, haladó módszerek kidolgo­zása és elterjesztése az ország összes középiskoláiban. A szakmai műveltség színvonalának emelésében nagy szerepük van a szakköröknek, elsősorban a természettudományos szakkö­röknek. Elképzelésünk azonban az, hogy igazán kiváló szak­ember csak az lehet, aki nagy­fokú esztétikai képzettséggel is rendelkezik, így oktatási rend­szerünkben méltó helyet fog­lalhatnak el a humán jellegű szakkörök is. Megnyugtatásul azoknak a pedagógusoknak és másoknak, akik a politechnikai oktatás előretörése miatt a humán tár­gyak háttérbe szorításától tar­tanak, irányelveink világosan megmutatják és a későbbi évek óratervei is igazolják, hogy a humán tárgyak nem kerül­nek háttérbe, de azokat a ré­szeket, amelyek nem feltétle­nül szükségesek, el fogjuk hagyni a tananyagból. A legnagyobb feladat elé az irányelvek harmadik pontja állítja a pedagógusokat. Itt már nem oktatásról, hanem nevelésről van szó. A tapaszta­latok azt igazolják, hogy köny- nyebb az oktatási munka meg­szervezése, átalakítása, mint a nevelési célkitűzések megvaló­sítása. Bár a nevelés terén ha­ladtunk előre, de még mindig számottevő a lemaradás. Ez onnan is ered, hogy a tanév­nyitó rendeletek fő irányelvei­ben nem látszottak világosan a nevelés megvalósításának módozatai. Az 1960—61-es tan­évnyitó rendelet ezt a kérdést tökéletesen tisztázta, és az a véleményünk, hogy bár hosszú idő alatt, de meg is lehet való­sítani. Ehhez azonban biztosí­tani kell a tantestület ideoló­giai és pedagógiai egységét, a KISZ-szervezet vezető szere­pét az ifjúság életének irányí­tásában, és be kell kapcsolni nevelői munkánkba a szülői munkaközösséget. Ha ezeket a feltételeket biztosítani tudjuk, és kell is, hogy biztosítsuk, a szocialista, hazáját szerető fia­talok kialakítását meg lehet valósítani. Mi már abban a helyzetben vagyunk, hogy nagy segítséget ad ehhez a társadalom, az üzemek és a termelőszövetkezetek. Azt akarjuk, hogy a középiskolák­ból a szocialista társadalmat megbecsülő, a munkát szere­tő, a szülőket és elöljárókat tisztelő, szocialista fejlődésünk­re büszke, öntudatos fiatalok kerüljenek ki. Néháliy SZÖt az általános gimnázium levelező tagozatá­nak hallgatóiról is. A Művelő­désügyi Minisztérium lehető­vé tette, hogy viszonylag fia­talkorúak is elvégezhessék a levelezők középiskoláját. Szép számmal élnek is ennek lehe­tőségével. Csurgó a régi ren­delet érvényben létéig az első osztályokba átlag 15—18 tanu­ló járt, most pedig az I. osztá­lyos tanulók létszáma eléri a 25—30-at. Természetesen ez újabb nevelési kérdéseket vet fel, mert eddig a levelező ta­gozaton csak oktatás folyt, ez­zel szemben most már a neve­lés is előtérbe került. Bár vannak még tisztázatlan részkérdések az iskolareform­mal kapcsolatban, azt hiszem, hogy az irányelvekben az or­szág pedagógusai egyetértenek. Gál Ambrus igazgató, Csurgó A VILÁG MINDEN TÁ1ÁRÓL Isméi felfedeztek egy Rubens-íestményl Több mint száz év óta lógott az Earl of Morley kastély könyvtárá­ban egy régi kép. 1941-ben a lord elhúnyt, és a kormány — tartozás fejében — a többi között 50 font értékben elfogadta a régi fest­ményt. A kép egy ifjú lovagot ábrázol, és a katalógusban isme­retlen festő műveként szerepelt. J. Gore, a kormány műértője a napokban ellátogatott a kastély­ba, s amikor meglátta a képet, felötlött benne, hogy az talán Rubens egyik ifjúkori műve. A festményt Londonba vitték, s egy szakértő bizottság megállapította, hogy valódi Rubens-műről van szó. Az ifjú lovag Francesco Gonzaga mantuai herceg, a kép pedig 1600-ban vagy 1601-ben ké­szült. Megállapították, hogy a kép valóban Rubens egyik műve. Jellemző nyugatnémet kultúrpolitika A Deutsche V erlagsanstal kiadásában »Hitler második könyve« címen szeptember vé­gén megjelenik Hitler eddig ismeretlen kézirata, amelyet 1928-ban írt. A kétszáz olda­las könyv »külpolitikai eszme- futtatásokat» tartalmaz. Súlyosbító körülmény A Michigan állambeli Thomp­son városának egyik tanítója, Franklyn Olsont a bíróság 15 na­pi elzárásra ítélte, mert tanítvá­nyainak javasolta, hogy olvassák el Camus »Az idegen-« című könyvét. A szülők tiltakoztak, hogy a könyv illetlen, és feljelen­tették a tanítót a bíróságon. Ol­son helyzetét súlyosbította, hogy a nála tartott házkutatáskor meg­találták Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című könyvét is. A bí­róság Olsont 100 dollár pénzbün­tetésre és 15 napi elzárásra ítélte. A fellebbviteli bíróság, bár meg­semmisítette az ítéletet azzal az indoklással, hogy a biblia sokkal merészebb és némely helyen il­letlenebb, mint Camus könyve, mégis eltanácsolta Olsont a vá­rosból. Harci szekér háromezer évig a viz alatt Néhány évvel ezelőtt, ami­kor az örményországi Szevan- tó vize elapadt, egy ősrégi vá­ros nyomaira bukkantak. A régészek házromokat, bronz- és aranydíszeket, háztartási és hadfelszerelési tárgyakat ta­láltuk. A jeveráni múzeumban olyan fából készült harci sze­kereket állítottak ki, amelyek körülbelül 3 ezer évig álltak a víz alatt. A szakemberek megfejtettek egy ősrégi felira­tot is, és megállapították, hogy az egykori város neve Kiekumi volt. Népművészeti kiállítás a siófoki Beszédes József Múzeumban Kincsesház három kis te­remben. Talán ebben az egy mondatban lehetne összegezni az Idegenforgalmi Hivatal és a Népművészeti és Háziipari Vállalat kiállítását. A vitri­nekben látható tár^vak mind megvásárolhatók a vállalat boltjaiban, s itt, Siófokon ezért van nagy jelentősége a magyar népművészet remekeit művészetről. A debreceni ka­rikás ostortól a kunsági szűr­hímzésig, a debreceni csikóbő­rös kulacstól a sárközi szőtte­sig, a hajdúsági szűrré tét­től a kalocsai hímzésig, minden megtalálható itt, talán csak a csipkék azok, amik hiányoznak. Gazdag a kiállítás somogyi anyaga: spanyolozott szaru ci­garettatartó, tülök, fából fara­Somogyi fafaragás, nádudvari füstös korsó. bemutató kiállításnak. S éppen ezért kifogásolható, hogy szep­temberben rendezték meg és nem a nyári hónapokban. Több látogatója lett volna, s több külföldi vitt volna haza bő­röndjében fafaragást, hímzést, szőttest. Az ízlésesen elrendezett ki­állítás ha nem is teljes, de hű képet ad a mai magyar nép­gott könyvtartő, cigarettás do­boz, lakócsai szőttes, futó, ka- rádi alátét, kaposvári Habán- csésze, bokály, korsó, tálka, vá­za képviseli megyénk népmű­vészetét és háziiparát. A kiállítás célja felkelteni az érdeklődést a népművésze­ti és háziipari tárgyak iránt. Mértéktartásával, ízlésességé­vel el is éri ezt. Egy ízlésesen elrendezett vitrin. Borsi Darázs József: VÉNASSZONYOK NYARA Rezzenetnyi szél billentette meg az ágakat, s mintha felleg- nyi pillangó — piros meg sár­ga szárnyú — röppent volna fel, keringett, majd lassan a földre ereszkedett a tegernyi lomb. A távolban valószínűt­len simasággal, ragyogva-csil- logva nyújtózkodott elnémult partjai közt a Balaton ' olyan nyugalomban, mint az örökké­valóság. A csendet, a megtar- kult világot, a végtelen vizet simogató melegséggel vonta fénybe a nap. A falu is hangtalan, még a tyúkok sem kárálnak, s az ebek sem vakkantanak. Az emberek egy része kinn téb- lából a mezőn, kukoricaszárt vág, tököt keresgél, szánt, vagy éppen csak bejárja a ha­tárt, a másik — a népesebb — rész a szőlők közt hajladozik, jön-megy a sorok és présház közt — szüretelnek. Az utak mentén a kecskerágóbokor sapkái piroslanak, s a legtöbb­jén, mint valami csodálatosan fehér pántlika, libeg-lobog a fönnakadt ökörnyál vagy bo­szorkánycérna. Olyannak tű­nik az egész falu, mint valami tárt ablakú hatalmas szoba, csupa meghittség, kellemes zugok szövevénye. Az egyik zugban, régimódi nádfonatú karosszék párnái közt özvegy Virág Flóriánná finom csipkecsillagokból térí­tőt állít össze. A leveletlen diófa nem vet már árnyékot, a zuhogó fény szabadon, mele- legen ragyogja be a zugot. A kézimunkázás az özvegynek szinte egyetlen időtöltése, mu­latsága. Zsizsi néni, ahogy fa- luszerte emlegették, most hir­telen ölébe ejtette kezét, és halkan felsóhajtott: — Hiába, no, öregszünk, be­lefájdult a hátam a. sok görnye_ désbe. Zsizsi néni elnyújtózkodott a székben. A féligkész térítőt messzire eltartotta magától, gyönyörködött benne, aztán két öreg könnycsepp gurult végig az arcán. Eszébe jutott: miért töri magát? Aztán felállt. Meg­ropogtatta a derekát, majd visszateHepe.deti, és bajlódott tovább. Szemét pihentetni felpillan­tott az égre. Szelíd fényléssel kéklett a fakó égbolt, s a hegy mögül elöbodorodó felhő mint­ha őszbe vegyülő hajfürt volna. Flórián, az ura jutott eszébe, annak is így göndörödött a haja a homlokára, ilyen gyön­géden és fehéren árnyaltan. Behunyt szemmel nézte, és ott mosolygott előtte, mint ak­kor, egy keszthelyi bál szüne­tében, amikor elvette a ci­gány hegedűjét, s néki — Szi- ronyi Erzsébetnek, a fiatal ta­nítónőnek — elmuzsikálta ez­előtt negyvennégy esztendővel, hogy »Hajlik a jegenye»... Milyen különös melegség hú­zott át szívén a látványra, s most a gondolatra: a szép, ér­telmes, ábrándos szemekre, a sima homlokra, a korai ősztől megfehérült fürt borult. Ó, az a muzsikás, gyönyörű este!... Milyen régi, nagyon régi és mégis friss színekkel világító emlék. A sok feketé­be öltözött hetyke úri fiú közt az ő kopottas öltözékű, mégis legderekabb Flóriánja, a sze­gény falusi tanító egyetlen fia hogy muzsikált, és csak neki muzsikált... Emlékszik, fél karéjban körülállták a fényes, rangos úri kisasszonyok, s hall­gatták az ő Flóriánjának a já­tékát. Pedig de sok víz lefolyt a vén Zalán, amíg valóban az övé lett. Zsizsi néni megrázkódott. XJjjai meggyorsultan kezdték a csillagokat összeilleszteni, s csak egy pillanatra álltak meg, amíg az újra kibuggyanó köny- nyeket szétmaszatolták az ele­fántcsont színű, megbarázdált arcon. Istenem, de messze vannak már azok az esztendők, ami­kor Virág Flórián uradalmi se­gédtiszt feleségül vette Sziro- nyi Erzsébetet, hogy még az­nap magára öltse az angyalbőrt, egy-két levelezőlapot írjon, s aztán többé sose jelentkezzék. Igen, most októberben lesz az évforduló, hogy két óra hosszat sütkérezett a boldog­ság fényében, s utána több mint negyven esztendeig egye­dül legyen és várjon... Két órán át volt egész életé­ben egyszer — boldog ... Bol­dog? Nem, az nem volt bol­dogság ... Csak emlék, amely­nek fényénél el tudta viselni annak a tömérdek esztendőnek szenvedését és magánosságát. Mié’h is rohanta meg az em­lékezés? ... Ja, persze, most megy férjhez Csitári Flórika, a kis agronómuslány, Vizeki Zsó­fi unokája... Vizeki Zsófi ott szolgált az urak körül, abban a majorban, ahol Virág Flórián gyakorno- koskodott. Esküvőig senkitől sem hal­lotta, de utána annál többen célozgatták, hogy a zsenge kis cseléd meg a gyakornok úr... Virág Flórián — és a rossz nyelvek szerint szűz — özve­gye nem akart hinni a plety­kának, és meg is nyugodott, amikor Vizeki Zsófia kislánya, Flórica, mint egy töpörödött kis egér már a saját szülőany­jára sem, nemhogy a daliás Virág Flóriánra hasonlított volna. Csak a név, a Flóra ne­vezet gondolkoztatta meg egy kicsit és hát a szóbeszéd. Vizeki Flóricából, a kis »va­karcsból-» szép, sudár lány fejlődött. Ügyes kezű, jó nó- tás — mondják titokban, pa­rasztlány létére még a hegedűt is nem volt rest nyektetni —, szóval kelendő nagylány lett, és lám, Pitaros Jóska, a vén bognár még feleségül is vette. Tettét legfeljebb azért volt oka megbánni, mert hamar itt kel­lett hagyni özvegyi sorban fia­tal feleségét és a bölcsőben sir- dogáló kisleányt. — Jaj, hogy repülnek az évek — sóhajtott fel Zsizsi néni, és emlékezetében elvo­nult az a pillanat is, amikor Pitaros — írás szerint Csitári — Jóska kisleánya hollófekete két copfjában hófehér kis sza­lagocskával először megjelent a tanterem küszöbén. — Jaj, egek! — nyögte ő akkor, mert mintha a saját unokája állott volna előtte, annyira hasonlított a kis Csi­tári lány a vér szerint való nagyapjára, Virág Flóriánra. özvegy Virág Flóriánná, a tanítónő a látvány után nem tudott megmaradni az iskolá­ban, a nagy magányosságban megkeményedett szív nem bír­ta el annak a kislánynak a ra­gyogását, még kevésbé az anya boldogságát. Aztán mivel egy szegény özvegy tanítónő a ré­gi világban nem engedhette meg magának a remeteség fényűzését, mégiscsak tanítot­ta Csitári Flórát is a többivel együtt. Micsoda keserves esztendők voltak azok, és még az utánuk következő szép, nyugodt évek­ben is kísértett az emlékük, igazán akkor sem felejtette el. amikor nyugalomba vonult már. Sem azelőtt, sem most nem mutatott érdeklődést az vra unokája iránt, és tudott örül­ni — egészen a múlt hétig — mindennek: a nyugalomnak, az emlékezésnek, muskátlijai­nak, oleándereinek, de főként az októberi napsütésnek — a vénasszonyok nyara ragyogá­sának, szelíd melegének, de akkor berobbant hozzá az a hír, hogy a kis Csitári Flóra, aki közben gyönyörű nagylány- nyá és igazi tudós agronómus- sá nevelkedett — férjhez megy! Virág Flóriánná többé nem lelt nyugalmat. Gondolko­dott, töprengett. Mitévő le­gyen? És milyen különös ál­ma volt egyik éjjel. A fekete keretből kilépett a halvány fénykép, s valóságos Virág Flórián lett belőle, őt kézen fogta, és vezette, vezette egy fényes terembe, ott fehér fá­tyolosán Csitári Flórica állt egy fiatal férfi oldalán, és ami­kor a közelükbe értek, az álom Flóriánja megszólalt: — Az unokád! Az álom utáni reggelen elő­szedte kézimunka-kosarát, és azóta lázas sietséggel csinálja, csinálja a csillagos térítőt, mert mégsem mondhat majd a fahl semmit, ha az öreg tanító né­ni volt tanítványának kézi- munkaterítőt ád nászajándé­kul: azt persze csak magának vallja be, hogy valójában az ő szerelmetes ura kis unokájá­nak készít meglepetést. Békésen süt az októberi nap. Zsizsi néni mosolyogva szem­léli a remekbe sikerült csilla­gokat, egy kicsit elérzékenyed- ve köhög, és beballag a ken­dőjéért, mert már alacsonyan jár a nap, de most mégis me­legség fut át rajta, mert a kis Csitári lány éppen akkor megy el az ablak, alatt, mosolyogva, hangosan'k.öszön, rá is tekint, és a két szemből mintha Fló­rián szemepárja világítana rá. Kicsit meg kell kapaszkodni a veranda oszlopában, mert va­lahol hegedű sir fel, és kiérte­ni a hangokból, hogy »Hajlik a jegenye...» A kertvégben álldogáló öreg jegenyékről ereszkednek, pe­regnek a levelek. A ritkás, sár­ga lombokon aranyosan csil­lan a lemenő nap fénye.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom