Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-04 / 209. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. szeptember L Móricz Zsigmond (1879—1942.) Tizennyolc esztendeje, 1942. szeptember 4-én halt meg Mó­ricz Zsigmond, a magyar pró­zairodalom eddig legnagyobb alakja, a kritikai realizmus ha­talmas tehetségű írója, a felsza­badulás előtti magyar valóság döbbenetes erejű megmutató- 3 a. t A szépírói életmű — különö­sen az olyan nagyszabású, mint az övé — okvetlenül ki­rajzolja az író egyéniségét, szel­lemi arculatát is. Móricz Zsig­mond kivételes tehetségű és csodálatosan termékeny író volt. Hatvanhárom éves korá­ban halt. meg, és irodalmi ha­gyatéka eléri a száz kötetet. A gazdag örökség maradandó, időálló érték. Olyan mélytűzű igazgyöngyszemek találhatók benne, mint a Hét krajcár, a Szegény emberek, a Barbárok c. novellái, a Sárarany, a Pil­langó, a Kerek Ferkó, a Be­tyár, a Boldog ember, a Légy jó mindhalálig, az Árvácska, a Rózsa Sándor és a felejthe­tetlen Életem regénye. Minden­nek koronájaként pedig a leg­hatalmasabb történelmi re­gény: az Erdély triolágiája. Móricz Zsigmondban korán lángot vetett a tehetség tüze. Ám a verselgető, drámaterve­ket kovácsoló kisdiák — mi­kor osztálytársai méláztak, vagy Jókai regényeinek álom- világába temetkeztek — törté­nelmi és irodalmi munkákat olvasott. Alkotó tehetségével jelentkezett problémalátó, töprengő hajlama. Tudós ér­deklődés fűti, ez hajtja a teo­lógiára, mely a világ titkainak végső magyarázatát ígéri. Nem bírta sokáig az ottani életet, megcsömörlött a képmutató, lélektelen tanoktól, a papok »-telhetetlen dologtalanságától«. Onnan kiábrándulva jogásznak áll, mert az igazságot szeretné megismerni. A paragrafust rá­gó jogi oktatásban is csalódik, s ekkor a tanári pályát vá­lasztja. Nem állhatatlanság kergeti egyik egyetemről a másikra, hanem a tudás állha­tatos vágya. Első nyomtatás­ban megjelent műve sem szép- irodalmi alkotás, hanem egy filozófiai elmefuttatás. Aztán a hírlapírás felé for­ded. Először Debrecenben volt újságíró, majd a fővárosban lett munkatársa a nagypolgár­ság egyik napilapjának, az Újságnak. Hosszú évekig dol­gozott itt névtelen újságíró­ként mint a gyermekrovat ve­zetője. »Hét esztendő alatt egyetlen riportom sem jelent meg« — írta később Móricz újságírói éveiről. Közben há­rom nyáron át a Kisfaludy Társaság megbízásából népköl­tészeti gyűjtőmunkát végzett. Gyalog járta be szülőföldje — a Tiszántúl — vidékeit, gondo­san feljegyezte a hallott nép­meséket, tanulmányozta a nép nyelvét, szokásait, s feltárul­tak előtte a dolgozó paraszt­ság kizsákmányolt életének problémái. Első nagysikerű, feltűnést keltő novellája: a Hét krajcár 1908-ban jelent meg a Nyugat c. folyóiratban. Ez a novella egy csapásra kiemelte az isme­retlenségből. Ahogyan Ady lí­rája forradalmat jelentett köl­tészetünkben, olyan forradal­min új hangot hozott ez az írás prózairodalmunkba. A magyar szegénység olyan tájairól ho­zott hírt, amelyeket eddig el­feledtek a népszinmúves idillek, a muskátlis ablakok, és a rea­lizmusnak olyan meghökken­tően új, tiszta hangján, ami új­ság volt mind Mikszáth anek­dota mögé bújtatott kritikai hangja, mind a bontakozó vá­rosi irodalom romantikus»na- turalista színei mellett. De nemcsak az író hangja volt itt új, a mondanivaló szokat­lan, hanem az írói állásfogla­lás szenvedélye is, amely ki­villant ebből a drámai költe­ményszerű novellából. A Hét krajcár forradalmi si­kere nemcsak az íróban, ha­nem mintha az emberben is döntő változást idézett volna elő: addigi kissé morcos ma­gánossága feloldódik, az élet, a valóság friss élményei felé mind szomjasabb kíváncsiság­gal fordul, eredendő gazdag alkotó érdeklődése egyre újabb területek felé vonzza, s e bur­jánzó természetű, de mindig egyensúlyt, megnyugvást, meg­oldást kereső , szenvedélyének csak a halál vet véget. Hatvan éves karában maga is így nyi­latkozik. »Élet, írás, idő össze­folyik. Sosem tértem ki sem az élet, sem az írás legkénye­sebb problémái elöl.« Móricz nem volt szocialista, nem ismerte fel a munkásosz­tály vezető szerepét, történel­mi, nemzeti hivatását. De szí­vén viselte a parasztság sor­sát, s ezért vállalta a proletár­forradalmat, s szegődött hívé­Ténagy Sándor: Etelka ujján hófehér baba Közelebb lépett a szivemhez, mióta gyárba jár a kedves; reggeli harmat ül duzzadt szemealján, pillantásomban gyorsan megmosakszik, és szalad, szalad, mint lobogó virágszag, és biztat, hogy mindjárt jön, ’riak verset addig. Csitt, csitt, legyetek óvatosak, ti gépek a gyárban, fáradtság nehéz vaslemezei, ne lapítsátok jókedvét agyon, fajansztálak, tiszta örömök, szédüljetek a ragyogásba, lia arcát öletekbe ejti. K-gyszer pajkos titokzatossággal jött haza, fogai között kis szisszenés; meséli, valami csúnya üvegdarabtól kipötty ént vére, — látod? — de nem is fájt az egész, és már mutatja röppenő mosollyal az ujja hegyén bepólyázott kisbabát. Dajkálgatom pólyába bújt ügyetlenségét, csókkal csodálkozom: Nahát! vé az 1919-es Tanácsköztársa­ságnak. Járja a termelőszövet­kezeteket, s regényt akar ró­luk írni. »Valóságos csoda, amit most láttam. Somogybán voltam, s az ottani termelő- szövetkezetek berendezését néztem meg ... Rejtett erők­nek milliónyi forrása bugy- gyan ki — írta a Somogy me­gyei termelőszövetkezetekről írott riportjában. — Nem tu­dom más természeti képpel összehasonlítani, csak épp a virágfakadással...« A proletárforradalom bukása után súlyos és nehéz válság esztendei következtek Móricz életében. Az ellenforradalom vad hajszát folytatott ellene. »•Hát lehetetlen, hogy az igazi ember a sötét s buta emberek között élni tudjon?« — hangzik él a Légy jó mindhalálig-ban, s Nyilas Misi kérdésében ben­ne van az író vádja az ellen­forradalom sötét és aljas vilá­gával szemben. Móricz Zsigmond élő lelki­ismerete volt hazájának, leple­zetlenül megírta az elnyomott nép embertelen nyomorúságát, és ostora odasújtott az elnyo­mó, korhadt úri rendnek. Az úri világ halálra ítéltségét le­leplező nagy regényeiben, a Kivvlágos kivirradtig-ban, az Űri muriban, a Forr a borban és a Rokonokban. Azt szeret­te volna, ha írásai felébresztik a népet, felrázzák az országot. A magyar széppróza eddig legnagyobb csúcsait Móricz műveiben érte el. A klasszikus realista magyar próza legna­gyobb példájának, leggazda­gabb kibontakoztatójának Mó- riczot tekinthetjük. írói pályá­ja egyenesen és törés nélkül ívelő volt. Egy rendkívül nagy, századonként egyszer-egyszer kibomló tehetség lendítette fel­felé a csúcsokig — s egy rend­kívüli írói becsületesség; tisz­ta szenvedély: elégni a nép szolgálatában, ha így adatik a magyar író sorsa az elnyo­más sötétségében. Ady látta Móriczban a győz­tes jövendőt, s azt írta: »Aszúra fog érni minden szép gerezded.« Móricz szép ge­rezdjei a mi rendünkben aszúra értek. A „Kínai népi és iparművészeti kiállítás“ anyagából Vasöntő munkás Hagyományos papírkivágás Móricz Zsigmond: EZ A MAGYAR KULTÚRA Hatvanezer lakosú városban egy könyvet sem vesznek Hódmezővásárhely nagyon szép alföldi város. Késó este érkeztünk meg, s a Fekete Sasban, egy teljesen európai nívójú szállodában, szép szo­bánk Szép tükörüveg ablakát kitárva, messze néztem az éj­szakai alföldi képre. Feledhetetlen látvány. Szép tér, pompás épületek, fák közt, esőtől tisztára mosott lombok között Béla cigány vagy utód­ja muzsikál, s csillogó, nagy földig érő ablakokkal hallgat­ja a kaszinó, égig nyúló to­ronnyal a városháza, s körös­körül s távolban a mérhetet­len tenger. Mert mélységes, titkos, sö­tét tenger körös-körül: az Al­föld rónája. Valami fölséges és megdöbbentő látvány. Az ős tenger él és nyugszik a vá­ros mélyén s a láthatatlan tá­volban a mélység és magasság, a sík tengerfenék egybeolvad az éggel. A hold mély és csa­lóka és viliódzó fénnyel foly- ja át a világot... Lélekreható szépséges kép. Másnap izzó délutánon be­léptem egy kis könyvkereske­désbe, s könyveket kértem a városról, a város múltjáról. ■— Nincs, kérem, nincs. — Nincs könyv Hódmező­vásárhelyről? — A város monográfiáját a város kiadta öt hatalmas kö­tetben, kinyomták háromszáz példányban, s szétosztották a törvényhatósági bizottsági ta­gok között. A levéltárban még van néhány példány, tessék beadni egy folyamodványt, s bizonyára adnak belőle, mert a város nem csinált üzletet e kiadványból... Körülnéztem a tiszta kis könyvesboltban. Modern képe van, tiszta polcok, sok-sok könyv, kötetlen, fűzött, vékony könyvek sorai, mind vadonat­új könyv. — Régi könyvük nincs? An­tikvárium nincs is a városba? — Nincs kérem __ Honnan v olna?... Hódmezővásárhe­lyen nincs régi könyv ... Kik­nek lett volna itt a régi idők­ben könyvük?... Talán a lel­készeknek, s azok adományoz­ták haláluk után a kollégium könyvtárának... Nem volt itt, kérem, soha könyvvásárló kö­zönség ... Búzatermő, szép, térés, nagy Alföld, de sok köböl búzát megtermettéi, de sok bödön zsírt szüreteltél, sok bort meg­ittál népeddel: hanem köny­vet, azt nem etettél reá! — S hát milyen könyveket adnak el itt? — Iskolakönyveket, kérem. Kizárólag csak tankönyveket. — Az egész bolt tankönyv? — Most igen... Tízezernél több tanköteles gyermek van itt, ez megfelel valami ötven­ezer kötet iskolakönyvnek évente. — És a szépirodalom? — Az most a tankönyvek mögött van elhelyezve a hátsó sorokban, de nem is sok kell belőle itt... Néha egy-egy Courts-Mahler. — És tudományos munka? — Az soha. — Hát hány könyvet adtak el ebben a hónapban? — Augusztusban? ... Egyet sem. Kimondhatatlanul vigaszta­lan érzés vett erőt rajtam. Egyáltalában az utóbbi évek­ben írónak könyvkereskedésbe bemenni kiállhatatlanul el­csüggesztő; csak a panaszt s a keserűséget hallani, üres bol­tokat látni, ahol napszám el lehet tanyázni és egy lélek sem jön be. Álltam, álltam a hódmezővá­sárhelyi könyvespult mellett s hallatlanul szégyelltem maga­mat. Kinek írunk?... Minek írunk? ... Vagy csak önámítás ez az egész magyar iroda­lom ? ... Ki vesz bennünket komolyan? írókat?.:, mi egy­mást Budapesten, s ezzel kész? S jön egy új írógeneráciő utánunk, sőt már az újak után megint új sarj, s egyre jobbak s egyre tehetségesebbek: mivel biztassuk őket? A könyvki­adók be akarják szüntetni a könyvkiadást: ezzel? Egy fuvallat elsöpörte az egész magyar irodalmat? s minden lehetőségét?... Hiszen akármerre megyek, terített asztallal várnak, bőséges, ra­kott asztalok, kövér paprikás­csirkék s válogatott ételek, bo­rok: de ha könyvre fordul a szó, fanyar arcok: drága... Tízezer koronát nem lehet egy könyvért adni: de a szemem láttára vett meg egy paraszt­asszony egy selyemkendőt négy mázsa búzáért, ami három­százhúszezer korona!... A könyv azonban drága volt, mi­kor öt korona volt az ára, ak­kor is. Hódmezővásárhelyen ez év augusztus havában egyetlen könyvet sem adtak el, s ebben a városban él körülbelül hat­vanötezer lélek. Van polgármestere, kitűnő, művelt úriember; van városi tisztikara, csupa nyílt szemű, felvilágosodott ember, van sokféle közhivatala, bíróság, ügyvédek, orvosok, nagykeres­kedők, iparosok, dús gazda­emberek: s 1923 augusztusában senkinek sem kívánta meg a természete, hogy egy könyvet megvegyen. A kiadóim már tíz év óta pa­naszolják, hogy Hódmezővá­sárhely az én könyveim szá­mára nem létező terület. De a más könyvei számára is. Ha egy regényt kinyomnak há­romezer példányban, úgy kell kalkulálniok, hogy Hódmező­vásárhelyen senki sem fog be­lőle megvenni egyetlenegy példányt sem. S úgy kell kalkulálniok, hogy Debrecenben is legfeljebb egyet vesznek. Szegeden ket­tőt: a többit Budapesten kell eladni. Kisújszállásra még a híre sem jut el az új könyveknek Kabára még az a hír sem, hogy van könyv a világon. Ellenben Miskolcon el lehet adni ötven példányt. Kassán el lehetett adni, s Ara­don, Temesváron, Nagyvára­don, Kolozsváron annyit, hogy a régi példányszám a regé­nyeimnél mindig ötezer volt: némelyik könyv három hónap alatt két kiadást is megért. Ha háromezer s ha így haladunk, ez a példányszám elég lesz az emberi kor legvégső határáig. A magyar könyvkiadó telje­sen Budapestre szorult: Ma­gyarország a könyvkiadó szá­mára nincs. Lehet ennél fájdalmasabb eredményre jutni egy író­nak? ... Ez az a felemelő kultúrfö- lény, amely fenn fog bennün­ket tartani a viharban, az em­beriség új lelki özönvízében? Szabad az? lehetséges az? s nem öngyilkosság az? ha Hód­mezővásárhelyen egy hónapon keresztül senkinek sem jut eszébe könyvet venni? Ott, ahol legalább tízezer család él a magyar földből olyan bőségben, hogy egy reg­gelit s egy vacsorát sem kell maguktól megvonni: ott egyet­len pillanatuk sincs arra az embereknek, hogy megkérdez­zék a könyvön keresztül azt az embert, aki azért él, hogy könyvön keresztül megmond­ja mindenkinek a maga érzé­sét s a maga gondolatát? Hát lehet az, hogy miután az állam a törvények erejével rákényszerít évente tízezer gyermeket arra, hogy a betű­vetést megtanulják: ezekből lelki analfabéták nőjenek? Hogyan? Hódmezővásárhe­lyen a statisztika szerint 1910- ben érettségizett férfi és nő volt 621; hat osztályos 366, kö­zépiskolás 1176 és elemit vég­zett 42.835 lélek ... Valószínű­leg ma sincsenek kevesebben az írni-olvasni tudók. De há­nyán vannak olvasók? ... Ezek az emberek semmit sem olvasnak? Sohasem olvas­nak? Csak kölcsönkért könyvet ol­vasnak? Soha még senki nem irányí­totta rá a figyelmüket arra, hogy mit is jelent az ember­nek a könyv? Hofjy az azt jelenti, hogy le­hullanak az ember körül a vá­laszfalak, kinyílik a börtön ka­puja, leomlik a lelkek közt a kínai fal: s én, aki a könyvet kezembe vettem, nem egy el­vesztegetett órát kezdek meg, hanem élő emberrel találko­zom, egy íróval, aki valami olyanról beszél, amire én nem gondoltam, s ami rám nézve fontos, hogy megtudjam. Mert fontos ahhoz, hogy élhessek, hogy minél több emberrel be­széljek, s megtudjam tőle, amit ő tud, nekem is tudnom kell, ha nem akarok Robinzona lenni az életnek. Borzasztó, hogy én, a magyar író, ezeknek a különben oly kedves, rokonszenves, sőt bölcs hódmezővásárhelyi polgárok­nak, férfiaknak, s nőknek, if­jaknak s leányoknak soha semmit sem mondtam. És ti sem, barátaim: magyar írók. Semmit se mondtatok ne kik. Ök nem hallották meg a szavatokat, nem érezték meg az érzéseteket, velük nincs semmi módotok, hogy érint­kezhessetek: mert ők Hódme­zővásárhelyen élnek, kis há­zakban, nagy házakban, mint a kukac, s nem látnak egye­bet, csak a maguk kis lakását, nem hallanak egyebet, csak a városbéli rokonságot, s nem esznek egyebet, csak igen ma- gyorsan s szörnyű kövéren elkészített ételeket. Nincs hatalom sem földön, sem égen, hogy ti szólhassatok hozzájuk, ti költők, felőlünk jajgathattok, mint az erdőben a madár, ti tudósok, tervezhet­tek s gondolkozhattok, mint a hód épít a tavak partján, ti írók s fejeteken állva kukoré­kolhattok vagy a csillagok har­móniáját hozhatjátok le: Hódmezővásárhelyen azt sen­ki sem tudja meg, mert Hód­mezővásárhelyen nem vesz­nek könyvet. És ez a magyar kultúra. (Az Est, 1923. szepí. 2.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom