Somogyi Néplap, 1960. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, 1960. augusztus ML

6

THOMAS MANN

(1875—1955)

öt éve, 1955. augusztus 12-én hullt ki a toll Thomas Mannának, az emberiség egyik legnagyobb szellemének kezéből. Örökre elnémult a kritikai realizmus utolsó nagy alakja, aki már életében elérte a legnagyobbat — a halhatatlanságot.

Míg élt, alkotott, dolgozott; művészetének szépsége, gondolatainak világa, humanizmusának lobogása, alkotó erejének késő öregkorig megőrzött frissesége csodálattal töltötte el a világot. Tisztelte a magyar művészvilág is, amellyel állandó kapcsolatot tartott fenn. Zongorázott neki Bartók Béla, énekelt Basilides Mária, hallgatta szellemét egy sereg magyar író: Kosztolányi, Karinthy, József Attila és mások. Ennek a kapcsolatnak, hódolatnak és tiszteletnek legszebb gyöngyszeme József Attila lelkesült költeménye. A »Thomas Mann üdvözlete« legszebb sorai híven tükrözik a költő véleményét:

»Te jól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fény, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.«

S Thomas Mann, ki a fasizmus sötét éveiben »európai volt a fehérek között«, az igazat írta műveiben. Írásaiból a népek reményt merítettek. Végtelen érzékenységgel reagált mindenre, ami embertelen és ember- ellenes, ezért emelte fel a szavát a fasizmus ellen, ezért kiáltott messzehangzón: »Európa, vigyázz!«

^ Nagysága bizonyos tekintetben szánté '1 egyedülálló: egy egész irodalomtörténeti korszak, egy évszázad fejlődése sűrűsödött össze művészetében végső, többé nem ismételhető összefoglalásként. A világirodalmi hagyományokba kapcsolódott bele, úgy azonban, hogy ugyanakkor világirodalmi szintre emelte mindazt, ami Goethétől kezdve érték volt a német irodalomban. Nézőpontja kezdettől fogva polgári, és az is maradt. De mindig tisztában volt azzal, hogy a polgári világ értékei a felbomlás állapotában vannak, s így már legelső próbálkozásai is nemcsak kritizálják a polgári társadalmi rendet, hanem pusztulásának szükségszerűségéből indulnak ki.

Amikor élete első felében önmagát keresi, akkor is korának, a huszadik századnak bonyolult történelmi és társadalmi viszonyokban kiformálódott emberét kutatja. Ez a magakeresés végső teljességében egy egész kor tükre. Hőseiben — legyen az a Pojáca, Tonio Kroger, Hanno Buddenbrook — önmagát eleveníti meg. Az első világháború kitörése után a magakeresés átfogóbb, teljesebb, magasabb csúcsok felé mutat. Arra igyekszik választ adni, milyen vonatkozás

van a polgár és a társadalom, a polgár-író és nemzete közptt. A »Varázshegy« már a »századforduló utáni európai problematika leltárfelvételi kísérlete«. Egy egész világrend bomlása tükröződik a műben: korszakot zár le, a világtörténelem egy teljes fejezetének végét hirdeti irodalmi eszközökkel, társadalmi-történelmi érvénnyel, de egyéni szempontból is.

Thomas Mann egyre tovább jut, új, maradandó értékeket keres a polgári helyett. Meggyőződéssel hiszi és tudja, hogy a szocializmus az új, jobb világ. Rezignáltan ismeri el: erre az útra már nem léphet rá. A rezignációt csak önmagára vonatkoztatja, az emberiség jövőjébe vetett hite töretlen és diadalmasan optimista.

Nyolcvan évig szakadatlanul munkálkodott, felfogta a világ minden lehetséges benyomását és gondolatát, s ezekből építette fel a maga szerves belső világát. Évezredek és kontinensek között bolyongott, mégis mindig a saját kora és társadalma égető kérdéseire kereste és adta meg a választ.

Északnémet patríciusház utolsó sarja. Már kora gyermekségében eljegyezte magát a szépséggel, az igazság és emberség keresésével a szenvedély és mértéktartás gyönyörű egységével. Huszonöt éves, amikor »A Bud- denbrook-ház« meghozza számára a világhírt. Az első világháború zavarában egy időre utat tévesztett, de a hazájára és Európára zúduló fasiszta embertelenség idején annál hangosabban tiltakozott, határozottan, töretlenül, megingathatatlanul húzta, kongatta a vészharangot: Vigyázzatok, emberek!

A kultúra leggyalázatosabb hóhérának, Hitlernek az arcába vágta a nagy emberség kíméletlenül szép szavait, vállalva mindezért az önkéntes száműzetést. Élete nyolcadik évtizedében elég erős volt ahhoz, hogy — levonva a következtetéseket a világ legújabb fejlődéséből — még egyszer felkerekedjék családjával, s elhagyja Amerikát Nyilatkozataiban, személyes fellépéseivel egyaránt hitet tett az emberiség nagy ügye mellett, és küzdött tragikus sorsú hazájának egyesítéséért.

Thomas Mann életével, emberi magatartásával, közéleti szereplésével is az emberség tiszta fényében ragyog előttünk. Műveiben páratlan méretű és mélységű összefoglalását adja a mai ember problémáinak. A polgári életforma és polgári művészet monumentális bukásának ábrázolásával túl mutat önmagán egy új emberség felé, az emberiség fejlődésének új, magasabb rendű, szocialista szakasza felé.

Thomas Mann öt éve elment, de itt maradtak művei, ezek a művészet márványából kifaragott időtálló oszlopok!

Alartyn Ferenc: DON QUIJOTE!' LOVAGGÁ ÜTIK.

CSANÁDY JÁNOS:

SOMOGYI EMLÉK

Mint aki már semmit se várhat — én ledőlök az alkonyba könnyedén, elnyúlok, mint a fű, a sugarak, a földbe vágott könyökek alatt, ledőlök, mint a bukott napkirály hullásával a vad jegenyeárny, ki Sári, Tüskés, Hangász völgyein alkonyattájt sóhaj tgat és legyint, mikor a ménes regényes robaj- patáival hűs esti szél inai, s az éj e valószínűtlen Dunántúlon beáll s kanászkürttel dudál.

S új szél hasad az ég szegélyzetén, egy lökös dől kanyarba könnyedén, körbe kerül, mint éji juhász, légiturbináin mélán furulyáz, s míg hangsebesség hordja szét dalát — hallgatom ezt az új romantikát.

DARÁZS ENDRE:

KISVÁROSI VASÁRNAP

Fát hasogat, vág a tanácselnök A küszöbön, s élesen fütyül.

Egész héten íróasztal mellett ! —

Egész reggel fütyül, mert örül.

Kampón lóg a fekete zakója Ingujjasan, csak úgy nekivág Fák sorának, s ámulja kívülről Rosszallón az ünneplős világ.

— Minő idők — tűnődik a fodrász, Kinek harsány kései alatt Ücsörögtek vad szappan-szakállal A régi polgármester urak.

Felhős arccal mentek a templomba: Üsztak parfőmök felhőiben.

Ez meg maga nyúzza le a képét,

S fát hasogat... Vasárnap. Igen!

— Fura világ — véli még a borbély. Gondterhelten templomba vonul,

S a fejsze víg csattogása űzi A téren át irgalmatlanul.

Thomas Mann:

MARIO ÉS A VARÁZSLÓ

Egy olasz városkába torz, gonoszarcú emberke érkezik: Cipolla, a bűvész, a varázsló. Démoni tekintetével, gúnyosan sértő hangjával és suhogó korbácsának erejével hatalmába keríti egész közönségét. A szerző 1930-ban írott remekműve Cipolla személyében a fasizmust leplezi le. Ez a szadista szörny fertelmes bűvészmutatványaival felhozza a mélyből az emberben rejtőző állati ösztönöket. A könyv befejező részlete arról szól, hogyan pusztítja el a tisza és a beszennyezhe- tetlen Mario a gyűlölt varázslót.

A fehér kabát, amiben kiszolgált, jobban illett neki, mint a vékony, csíkos szövetből való kopott öltöny, amelyben most a lépcsőkön haladt, nyalat körül gallér helyett habos selyemkendővel, amelynek két végére rágombolta kabátját. Odalépett a lovaghoz, de ez mutatóujját továbbra is orra előtt billegtette, úgyhogy Mariónak még közelebb kellett lépnie, egészen a nagy úr lába mellé, a székéig, mire Cipolla szétterpesztett könyökkel megfogta öt, s úgy állította, hogy láthattuk az arcát. Hanyagul, királyian és derűsen vizsgálgatta, tetőtől talpig.

— No hát, ragazzo mio? — mondotta. — Ilyen későre ismerkedünk meg? Hidd el nekem, hogy én már ismerlek téged ... Igen, igen, régóta figyellek, és megggyőződést szereztem kiváló tulajdonságaidról. Hogy is feledkezhettem meg rólad? Tudod, a sok munka ... De mondd csak, hogy is hívnak? Csak a keresztnevedet akarom tudni.

— Mario a nevem — felelte a fiatalember halkan.

— Ó, Mario, nagyon jó. Hiszen. ismerem a neved. Elter- jpdt név. Klasszikus név, egyike azoknak, amelyeket a haza megszentelt hagyományai őriznek. Bravó. Salve! — Karját és tenyerét átlósan fölmeresztette görbe vállábái római üdvözlésre. Ha kissé ittas vblt, azon nem lehet csodálkozni; de mindvégig nagyon tiszta hang- súlyozással és folyékonyan beszélt, bárha ebben a percben egész lényébe, még hanghordozásában ás valami öntelt és basáskodó, valami pimasz és dölyfös szín keveredett.

— Arcodban a zárkózottság, a szomorúság vonását látom, un tratto di malinconia... Mondd hát — s biztatóan megragadta Mario kezét —, bánatod van?

— No, signore! — felelte a fiú gyorsan és határozottan.

— Bánatod van — nyakas- kodott a bűvész tekintélye szavával túlszárnyalva a határozottságot. — Azt hiszed, nem látom? Cipollát akarod lóvá tenni? Persze, a lányok, holmi fehércseléd. Szerelmi bánatod van.

Mario élénken rázta a fejét. Ugyanekkor fülünk mellett újra megcsendült a giovanotto durva kacaja. A cavaliere fölfigyelt. Szeme valahol a levegőben kalandozott, de füle a kacagás felé fordult, s aztán, mint ahogy Marióval való társalgása alatt, egyszer-kétszer már megtette, lovaglóostorával hátrafüttyentett topogó gárdája felé, hogy buzgalmuk el ne lankadjon. A partnerét azonban közben csaknem elszalasztottá, mert Mario hirtelen rán- gással elfordult tőle, és megindult a lépcső felé. Szeme tája vörös volt. Cipolla az utolsó percben csípte eL

— Hoppla! — mondotta. — Jó is volna. Meg akarsz szökni, Ganymedes, a legjobb pillanatban, vagy közvetlen előtte? Ha maradsz, szép dolgokat ígérek neked. Megígérem neked, hogy meggyőzlek bánatod alaptalanságáról. Az a lány, akit ismersz és akit mások is ismernek, ez a — no, hogy is hívják? Várj csak! Szemedben ölvasom a nevét, nyelvemen is van már, s magad is, úgy látom, egy perc és kimondod ...

— Silvestra! — kiáltott lentről a giovanotto.

A lovagnak egy arcizma se rándult.

— Mennyi a kotnyeles ember! — szólt, alá se nézve, inkább mintegy zavartalan beszélgetésbe mélyedve Manóval. — Mennyi a kotnyeles kakas, amely folyton kukorékol, akár kell, akár nem. Az ajkunkról kapja el a nevet, az enyémről és a tiédről, és még azt hiszi a jámbor, hogy valami különös jogot formál hozzá. Oda se neki! De ez a Silvestra, a te Silvestrád, no, szólj már, ez azután a lány, mi? Valódi kincs! Elszorul az ember, ha járni, nevetni vagy csak lélegzeni is látja, olyan elragadó. És a kerek karja, amikor mos, és a fejét hátraveti, s a haját kirázza homlokából! Földre szállott angyal!

Mario előreszegezett nyakkal meredt a varázslóra. Mintha elfelejtette volna, hol van, s hogy közönség is van jelen. Szeme körül megnagyobbodtak a vörös foltok, mintha festve lettek volna arcára. Ritkán láttam ilyesmit. Vastag ajka megnyílt.

— És ez az angyal okoz neked gondot — folytatta Cipolla —, vagy jobban mondva, emiatt csinálsz gondot magadnak ... Ez különbség, kedvesem, súlyosan latba eső különbség, hidd el nekem! A szerelemben adódnak félreértések — mondhatni, sehol sem oly gyakoriak a félreértések, mint ezen a téren. Azt gondolod talán: mit ért ez a Cipolla a szerelemhez a maga csekély testi hibájával? Tévedés, nagyon is jól ért hozzá, átfogó és alapos módon ért hozzá, ajánlatos szerelmi ügyekben meghallgatni tanácsát! No de hagyjuk Cipollát, hagyjuk őt ki egészen a játékból, s gondoljunk csupán Silvestrára, a te elragadó Silvestrádra! Micsoda? Talán holmi kukorékoló kakast helyez fölébed, és az vidáman kacag, amíg te sírsz? Fölébed, egy ilyen jóérzésű és megnyerő ifjú fölé? Ez igazán nem valószínű, ez lehetetlen, ezt mi jobban tudjuk, mármint Cipolla és a kislány. Ha én a helyére képzelem magam, látod, és választanom kell egy olyan szutykos fajankó, egy olyan ostoba kecsege, egy olyan tengeri malac — és egy Mario, egy szervietta-lovag között, aki finom uraságok közt mozog, aki fürgén frissítőket szolgál fel az idegeneknek, s igaz, forró érzéssel szeret engem — esküszöm, szívemnek nem nehéz a választás, s nincs kétségem, hogy kinek kell adnom, hogy pirulva kinek adtam már régen egyes- egyedül. Ideje, hogy lásd és megértsd ezt, szívem választottja! Ideje, hogy láss és megismerj, Mario, kedvesem ... Mondd, ki vagyok én?

Borzalmas volt, amint a képmutató ott édeskedett, ka- céran vonogatta ferde vállát, epedre meresztette táskás szemét, és édeskés mosollyal mutogatta szálkás fogait. Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre

esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt. Kezét összekulcsolta ajka előtt, válla mély zihálással süllyedt és emelkedett. Boldogságában nyilván nem hitt szemének és fülének, s éppen csak azt az egyet felejtette el, hogy valóban nem volna szabad nekik hinnie. — Silvestra! — lihegte leigázottan keble legmélyéből.

— Csókolj meg! — mondta a púpos. — Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt — s mutatóujja hegyével kezét, karját s kisujját elterpesztve arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt és megcsókolta.

A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt. — Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl balfelöl, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendön, és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom egyiitthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a poverettó! kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.

Ugyanekkor azonban — a kacagás még tartott — a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt

ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután keze bütykével többször halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, váll- rezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még rohantában szétvetett lábbal visszakanyarította testét, karját előrevetette, és két simán lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.

Hirtelen némaság lett. A bo- kázó táncosok is megálltak, és elképedve meresztették szemüket. Cipolla egy ugrással fölpattant székéről. Védekezőn, oldalt nyújtott karral állt ott, mintha azt akarná kiáltani: »Állj! Csönd! El előlem! Mi ez?«, s a következő pillanatban mellre gördülő fejjel visz- szazöttyent székére, majd nyomban oldalvást lefordult a földre, ahol fekve maradt mozdulatlanul: egymásra hányt ruhák s görbe csontok halma.

A felfordulás szörnyű volt. Zokogó hölgyek rejtették arcukat kísérőjük mellére. Orvosért, rendőrért kiáltoztak. Fölrohanlak a pódiumra. Csapatostul vetették magukat Marióra, hogy lefegyverezzék, kicsavarják kezéből az apró, sö- tétfémü, pisztolyhoz alig hasonló masinériát, amelyet szorongatott, s melynek szinte nem is létező csöve a sorsnak oly váratlan és ismeretlen irányt adott.

Kézen fogtuk — végre hát —* a gyerekeket, és a belépő csendőrpár mellett elhaladva, a kijárat felé vonszoltuk őket. »Ez már a vége volt?« — tudakolták, hogy nyugodt lélekkel távozhassanak... »Igen, ez volt a vége«, hagytuk rájuk. Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis — nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!

Fordította:

SÁRKÖZI GYÖRGY