Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-15 / 166. szám

Péntek, 1960. július 15. S SOMOGYI NÉPLAP MINŐÉNNAPI BESZÉLGETÉS Nap mint nap újabb és újabb magyarázmivaló akad a lengyeltóti Táncsics Termelő- ' szövetkezetben. A mezőn, az állattenyésztésben és máshol dolgozó kommunisták igyekez­nek meggyőzni a tagokat. Mert akadnak mende-mondák, kósza hírek, rosszul tudott dolgok, ezeket nem lehet elengedni a íül mellett, tisztázni kell, hogy mi a való, mi az igazság. Job­bára így van ez minden tsz- ben. Lengyeltótiban is ezek a mindennapi beszélgetések se­gítik leginkább az emberek nevelését. Nehezen kimutatha­tó eszköz ez a párttagok kezé­ben, nem könnyű lemérni az eredményt.. Pedig előbb utóbb minden beszélgetés haszonnal jár. Horváth János párttitkár na­gyon nagy jelentőséget tulaj­donít ezeknek a felvilágosító disputáknak. Itt volt például az ötholdas Sutyor József ese­te. Amikor belépett a tsz-be, elég sok kifogása volt. Ezt se találta jónak, azt se. Dolgozni nem akart. A brigádvezető, az elnök és a párttitkár többször is beszélgetett vele. Nem vál­tozott meg ripsz-ropszra, de fokozatosan belamelegedett a közös munkába. Most a csa­ládjával együtt arat. Vagy két hete kertészeti fogatos lett. Munkáját olyan becsülettel végzi, hogy brigád vezető je így dicsérte meg: — Ha mindenki ilyen mun­kát végezne, nem lenne gond a kertészet, ő a fegyelmi bi­zottság elnöke. Az év elején elóg sok helytelen nézettel ho_ zakodott' elő a vezetőségi ülé­seken. Most már — mivel sa­ját magatartása is megváltozott s— más problémákat feszeget. — Mindenki egyformán dol­gozzon, az aratásból is vegye ki részét minden tag — mond­ta az utóbbi ülésen is. Vagy a Bessenyei testvérek. Eleinte sok gondot okozott a vezetőségnek a három Besse­nyei. Nem akarták a lovat, a kocsit közösbe adni, maszek fuvarozásokat vállaltak. A párttitkár beszélt velük, tudta előre, hogy előbb-utóbb foga­natja lesz szavainak. Amúgy olyan igazi »dolgos parasztok- a Bassenyeiek, szükség van a munkájukra. A takarmány- betakarításnál már az elsők kö­zött vottak Pusztaszentgyör- gyön. Néha még van probléma velük, de keményen nekikezd- tek a munkának. A napokban a párttitkár el­nézett a magtárhoz. Az embe­rek csigán húzták fel a zsákot az árpapadlásra. A volt cselé­dek hozakodtak elő azzal, hogy a mújtban így könnyítettek munkájukon. Két ember játsz­va íelrántotta a zsákot a pad­lásra. Mégis volt, akinek nem tetszett. — A rabszolgatársadalomban dolgoztak így — morgotí az eéyik munkás. — Azért csak könnyebb, mint a lépcsőn felvinni — fe­lelte a párttitkár. — Akkor húzza fel, ha olyan könnyű. ■ A titkár odaállt a kötél mel­lé, s a következő zsákot egy­maga könnyűszerrel felhúzta. — Maga pihent erő — mond­ta engedékenyebben az okve- tetlenkedő. — Ha egy kicsit gondolkod­nának, létrát támasztanának a falhoz, s egyszerűen saját test­súlyukkal húznák fel a .zsá­kot, még a kezüket se kellene erőltetni.;; Amjkor a párttitkár elbú­csúzott, a morgolódó emberek arcán mosoly jelent meg. Verebéli István magtáros negyvenkilenc óta van a fez­ben, az alapító tagok egyike, ö is párttag. Sok ember meg­fordul nála, s mindig szó esik a isz-ről, a jövőről. —- Sokan azzal állítanak ide: nem érdemes dolgozni, nem lesz semmi év végén, semmit se ér a munkaegység. Hát ég ezeknek megmondogatok: — Mit gondoltok, mi a jófe­néinek dolgozunk mi. Ha nem lenne értéke, nem törnénk ma­gunkat. Bízunk is benne, hogy jól,zárul az év, meg tudjuk is. Özvegy Horváth Lászlómé raktári munkás. Verebéli bá­csi segítőtársa. Szorgalmasan foltozza a zsákokat, rendezi az újakat. Most a kombájn-árpát forgatja. Sok asszony megál­lította már azzal: — Bolond vagy, ha mégy dolgozni, mit nyersz vele? Amikor az öreg Verebéli meg­tudta ezt, nem volt rest, el­mondta, hogy tíz év óta még sose volt megélhetési gondja. Tavaly a fiával 726 munka­egységet keresett. Bőven meg­volt mindene. S Horváthné meg mások is megnyugodtak a határozott beszéd hallatára. S ha valaki azzal áll eléjük, hogy miért dolgoztok, hát tud­ják, mit feleljenek vissza. Papp József disznópásztor. Az egyetlen párttag a termelő­szövetkezét vezetőségében. Ha­tározott, szókimondó ember. — Sokan azt mondják: nem kell rágódni, ha hibát lát va­lahol az ember. Pedig, nem így van. A kis hibából lesz a nagy. A vezetőségnek mindig fele­lősségre kellene vonni azokat, akik nem tartják be a rendet. Ha az elnök valahol hibát lát, szóljon. Tartsa be a törvénye­ket. Az emberekkel nagyon sokat beszélgetünk a munka- fegyelemről, igyekszünk rend­re szoktatni őket, de a vezető­ség határozatlansága nem se­gíti a mi munkánkat egy csep­pet sem. Mindennapi beszélgetéseken alakítgatják a kommunisták az emberek véleményét, sok haszonnal és szép eredmény- nyel. Nemsokára néhány új taggal erősödik a pártszerve­zet, s még többször fordulhat­nak bizalommal a tsz-tagok a kommunistákhoz. Lajos Géza Elismerést vívtak ki maguknak Mikor megérkeztek Szöllösgyörökre, összesúgott a falu: — Éppen elég dolgunk van nekünk, mit akarnak' itt ezek a »nadrág osok«, ezek a városi emberek?! Mi tagadás, ferde szemmel méregették az Állatorvostudo- mányi Főiskola 48 első éves hallgatóját, akik talán észre sem vették az összedugott feje­ket, fiatalos jó kedvvel foglal­ták el az új iskola modern énületét. Igen, hamar lábra- kapott a szóbeszéd ezekről a fiúkról. De a baljós pillantá­sokat vétó parasztszemek másnap kitágultak a csodálko­zástól, a zsörtölődő, zsémbes beszédnek pedig mintha éles ollóval elvágták volna a fona­lát. A magyarázat egyszerű. A fiatalok ismerkedési est­re hívták meg a község veze­tőit, a termelőszövetkezet' dol­gozóit. Űj dolog volt a fiúk érkezése, az ismerkedési est, nem csoda hát, hogy általános volt a meglepődöttség, amikor megtudták, hogy segíteni jöt­tek a fiúk. Igaz, hogy mindig akadtak hitetlenkedök mond­ván: »Hogy tudnák ezek a városiak elvégezni, amit mi?« Ezt mondta az egyik bácsi-, ka is dr. Lancz Endre tanár­nak, aki a fiúkkal érkezett. Csak akkor fagyott meg a szó az öreg ajkán, amikor látta, hogy bizony nagyon jól áll a kasza a tanár kezében, s ő, akárhogy igyekszik, nem tud mellette maradni a sorban... Apró dolgok ezek, de né­hány nap alatt megtörtént a pálfordulás: megszerették, sőt már becsülték is a fiúkat. Rá is szolgáltak a tisztességre. Többségük parasztgyerek, nem ismeretlen előttük a me­zei munka. A városi fiúk meg nem akartak lemaradni tőlük. Még egyszer ugyan össze­dugták a fejüket a tsz-tagok, de miért? Azt kellett látniuk, hogy amikor réggel kimennek a földekre, mindig ott talál­ják a fiúkat, önérzetük nem­igen tudta elviselni, hogy az idegenek — akik talán már nem is voltak olyan idegenek — korábban megkezdik a munkát, mint ők. JSzt pedig nem lehet hagyni — és nem is hagyták. Ment minden a maga rendjén. Szinte bámulatra méltó, hogy a falu családjába hogyan bele tudtak illeszkedni ezek a fiatalók. Dolgoztak mindenütt, ahol szükség volt rájuk. Kukoricát, burgonyát kapáltak, borsót, árpát csépel­tek, hordták a kévét a gép után, , kukoricát morzsoltak, sőt még a dohánytáblát is rendbetették. Ez pedig nem szerepelt a négyhetes mező- gazdasági wakorlat tervében. De megcsinálták, mert a szö­vetkezetben kevés volt a mun­kaerő. Az utolsó héten is prog­ramon kívül dolgoztak. Pedig a negyedik hetet üzemlátogatás­ra, növénytani ismeretek bő­vítésére tervezték, de hát na­gyon kell még a segítség... Igaz, a társaság már meg­csappant, 13-an elmentek a Hanságba. — Akár hiszi, akár nem, sírtunk, amikor elbúcsúztak — mondja a konyhában Bullái Laci bácsi, a konyhafőnök, s élénk bólogatással helyesel a három szakács, özv. Szabó Jó­zsef né, özv. Nagy Lajosné és Bíró Józsefné. — Nagyon meg­szerettük őket, mintha a saját fiaink volnának. Én nem is tudom, mi lesz velünk, ha el­mennek — és Laci bácsi le­hajtja a fejét. A fiúk távozá­sának gondolata mindig elér- zékenyíti ... És a fiatalemberek? Kint vannak a határban. Valahá- nyukat egészséges ' barnára festette a júliusi nap. A leg­jobbak után érdeklődöm Koz­ma Alajos tanártól. — Ez nehéz kérdés — neveti el magát —, mert itt igazán senkire se lehet panaszkodni. Nem szeretném, ha öndicsé­retnek hangzana, de mind­egyik fiú igen jól megállja a helyét. Kapával a vállán jön Váci Miklós és Tóth Zoltán. | — Mi már végeztünk —. Felelősségre vonták a közös vagyon dézsmálóit és a naplopókat Mesztegnyőn Schvindt Katalin, a bizei szárogatják a gabonát. . . S&C i. Búzakalász tagjai Már kora tavasszal nagyon aggasztónak tartotta Sebők Ist- J vén, a mesztegnyőd tanácstit- < kár a helyi Ladi János Terme­* lőszövetkezet működését. Nem- i igen dolgoztak a tagok a kö- - zősben. Aztán a növényápolás: t munkáikhoz is későn kezdtek • hozzá, és immel-ámimal foly- ; tatták. MORZSÁK Á türelmetlen vevő Állmaik az emberek a cseme­gepult előtt, és várják a nagy pillanatot, amikor sóhajtva el- rebegett kérelmüket — »tíz deka parizert legyen szives«— az eladó teljesíti, és villám- gyorsam a mérlegre csapja a ként árut. Most kissé megakad a kiszolgálás, mert egy minden bizonnyal utazni készülő őszes férfi azt kívánja, hogy a 15 deka kötözött sonkát a fiatal segéd helyezze el a kettévá­gott zsemlékben. S ő csinálja is zokszó nélkül, szaporán jár a keze. Bizonyára nem az első ilyen esettel találkozott. Két percbe sem telik, míg végez ezzel a munkával, de ez a két perc éppen elég annak a vörösre festett hajú, éltes ko­rú hölgynek, hogy nemtetszé­sének adjon kifejezést. Magas, sipító hangon reklamálja, hogy miért nincs itt más kiszolgáló, s »órák hosszat kell várni egy kis vacak ennivalóért«. Az el­adó kiadja a sonkás zsemléket. Bár van más is a hölgy előtt, de bizonyára ismeri a hasonló zsánerű vevők természetét, mert tőle kérdi, hogy mire van szüksége. Megindul a .kérelmek lavi­nája. »Tíz deka halsalátát, tíz deka hússalátát, abból a kötö­zött sonkából lehet öt dekát és négy zsemlét is adjon, jaj, ne azokat a barnákat, milyen kicsik., nem, ajykor nem kell, még két zöldpaprikát is írjon fel, de mindet csomagolja be külön, és az egészet tegye egy zacskóba.« Aztán vonul a pénztárhoz, hogy fizessen, de ott észreve­szi: kevés pénzt hozott magá­val. Óvatosan körülnéz, majd kisurran az üzletből. Mikor va­laki, aki szem- és fültanúja volt az esetnek, elneveti ma­gát, sorra utána nevet a többi vevő is. És már könnyebb a várakozás. Nem integettek... Ha robog a vonat, az autó­busz, az autó, megállnak a mezőn dolgozó emberek, és in­tegetnek. A gyerekeknél még külön élvezet is ez, s jól em­lékszem, hon-- aprócska legény koromban sok társammal együtt mindig ott voltunk a vasútvonal mellett, vártuk a vonatot, integettünk, zs&ken- dőt lobogtattunk, és örömmel nyugtáztuk, ha a robogó sze­relvény ablakaiból üdvözlésre lendült a sok ké%. A minap ott álltam egy vas­úti őrház előtt; s míg a férfi tisztelegve köszöntötte az el­haladó szerelvényt, néztem gyerekeit, akik ott szorongtak aZ ajtóban, s mint másutt az országban a hasonló korúak, integettek. Lehet, hogy valami ragályos közöny terjedt el az utasok kö­zött, de hiába volt a két kis­lány minden igyekezete, senki nem viszonozta köszöntésüket. Rossz volt nézni, hogy a két gyerek, mint ejtette vissza ke­zét, majd ismét lendült a kar, áztán visszahullott. A mosoly is eltűnt az arcukról akkor, mert különlegesen furcsa szer­kezet, a gyermeki lélek. Szégyelltem magam a felnőt­tek nevében. Haladunk a korral Faluhelyen még gyakran megcsodálják azt a gépkocsit, melyből — bár senki sem iil benne — zeneszó hallatszik ki az utcára, vagy emberi be­széd. Korunk egyik csodája, a rádió így ejti bámulatba hall­gatóit minduntalan. Úgylátszik, egyesek megiri­gyelték, hogy csak az autóban szólhat a rádió, mert amióta beköszöntött a tranzisztoros készülékek korszaka, kézben- tartva viszik a kis dobozt, s a legváratlanabb helyeken szólal meg, híreket mond, vagy tánc­zenét sugároz. A Balaton-par- ton ez már megszokott, min­dennapos látvány, a falvakban még kevésbé. Mesélik Mezőcsokonyán, hogy a közelmúltban szenzációs lát­ványban volt részük. Kerékpá­ros férfi hajtott át a falun, nyakában ott lógott a rádió, s zenélt, zenélt a járókelők nagy ámulatára^ IP, Gy. A vezetőség helytelen szem­léletére ^jellemző, hogy nem voltak hajlandók szerződést kötni a gépállomással, mond­ván: — Minek ide gép, elvé­gezzük mi magúink is. Nem fizetünk a gépállomásnak egy fillért sem. — Ennek aztán meg is lett a káros következ­ménye. A munkák vontatottságának láttán a szorgalmas emberek is kezdték elveszíteni kedvü­ket. A terv szerint 400 holdon kellett volna kukoricát vetni, de csak 193 holdon került földbe a mag. A többi terüle­tet kiadták háztájinak. így az­tán Mesztegnyőn jóval na­gyobb lett a háztáji terület a megengedettnél. A tiggok nagy része csak azzal törődött, elhanyagolta a közös munkát. Lássuk tovább, mi történik ott, ahol számosán nem a tez- re alapozzák megélhetésüket, ahol prédának tekintik a kö­zöst? 12 hold lucerna első kaszá­lására nem kerülhetett sor, mért még zölden lelegeltették a háztáji állatokkal. A máso­dik kaszálású termésnek több mint fele eltűnt, mindössze 30 mázsa került a közösbe. A 72 hold vöröshere első kaszálása pedig 400 mázsát hozott a szö­vetkezetitek, a többi szénát u gyalusak a háztáji portákra hordták. Vagy ‘ nézzünk egy másik példát. Miért csajk 36 holdon ültettek burgonyát, mikor 50 holdra tevezték? Egyszerűén azért, mert nem adtak vetőgu- n»ót a gazdák a térmelőszövet- kezetüknek. Talán nem volt miből adni? De igen. Csak­hogy azt a földművesszövetke­zet útján értékesítették. Talán így több pénzt kaptak érte? Ellenkezőleg, olcsóbban vette át a földmüvesszövetkezet. Hogy van egyáltalán burgo­nyájuk, annak az a magyará­zata, hogy a tsz ugyanezt a vetőguinót felárral megvá-árol- ta a földmüvesszövetkezettől, A Marcali Járási Tanács a mesztegnyői tsz-nek hosszú le­járatú állami kölcsönt szava­zott meg egy 50 férőhelyes is­tálló építéséhez. A tsz vezetői nem voltak hajlandók aláírni a hiteligénylést. S hogy már építkeznek, az nem a tsz ve­zetőinek az érdeme. Kaptak volna hitelt kút építésére is. Ez sem kellett. Most az építke­zéshez több mint egy kilomé­terről kell szállítani a vizet. Nagy mulasztás, hogy egye­sek egyszerűen nem művelték meg a reájuk kimért területet. A nem dolgozók parcelláját napszámosokkal kellett meg- müveltetni. A munka -díját a részesedésből vonják le. A naplopókat pedig kártérítésre kötelezik. Boda Ferenc ;t, aki még egyetlen napot sem dolgo­zott a tsz-ben, 15 mázsa szá­raz lóhere eltulajdonításáért feljelentették. Ügye a bírósá­gon van. Háromszáz forint kár­térítésre ítélték Schmid Jánost, aki 300 négyszögöl cukorrépát és 1200 négyszögöl kukoricát hagyott gondozatlanül. Ugyan­így büntették meg Varga Já­nost, Bíró Jánost, Máté Já­nost. Szerencsére nemcsak ilyen munkakerülők találhatók Mész tegnyőm. A becsületes emberek neveit szeretettel és megbecsü­léssel említi Lukács László, a járás kiküldötte, aki az elnök leváltása óta a helyszínen se­gíti a szövetkezeti irányítását. Fekete István, Csernálovicz József kitartóan dolgoznak. A 70 éves Rumi István minden­nap becsületesen helytáll a munkában. Neveli a fiatalo­kat, állandóan hívja őket a nagy családba dolgozni. Mesztegnyőn is rájönnek las­san az emberek, hogy a ház­táji önmagában nem boldogít. Egyre több azoknak a száma, akik rendesen hozzáfognak a munkához, és erősítik a szö­vetkezetei. M, K.-né mondják —, be kell mennünk felváltani a naposokat. — Jó gazos ez a kukorica — így Tóth Zoli. — Meg lehet nézni a tenye­remet — neveti el magát a másik —, rajta van, hogy mit jelent ezt a darabot kapálni. A másik csapat a szerződé­ses burgonyaföldön minőségi szelektálást végez. Ahogy ki­érnek a soron, az egyik la árnyékába húzódnak. — Cigarettaszünet — jelenti be az egyik. — Alckor: ón haszonélvező vagyok, mert nem dohányzom — vágja rá valamelyikük. Tré­fálkoznak, beszélgetnek, saj­nálják, hogy kevés volt a jó idő, pedig délutánonként lett volna idejük fürödni. Gulyás János most ér ki a soron. — Csak az első nap volt itt szokatlan — mondja —, mert egyébként minden nyáron dol­goztam a mezőgazdaságban. — No, és hogy megy a mun­ka? — A lelkesedés az megvan. Mondok egy példát.. A múlt­kor árpát csépeltünk. Négy óra alatt 63 mázsát. Az etető idősebb bácsi volt, de még ő is nagyon megdicsért bennün­ket. A gépész meg egyenesen figyelmeztetett, hogy ne hajt­sunk annyira, mert nem győ­zi a gép. — Melyik munkát szerette a legjobban? — Talán a cséplést. Kapálni nem szeretek, mert igen rövid a kapa nyele, és nekem nagyot kell hajolnom. — Elneveti ma­gát, én meg arra gondolok* hogy talán nem is a kapanyél a rövid, hanem ez a fiú nőtt meg magasra ... Tőlünk néhány száz méter­re zúg a gép, a másik csoport borsót csépel. — Na, gyere csak előbbre, Pista — szól Lancz tanár a távol álló Illés Istvánhoz, majd felém fordulva magya­rázza: — Tetszik tudni, egy kicsit fél a lányoktól, bezzeg a mun­kától, attól nem! Ö az egyik legszorgalmasabb tagunk. Illés Pista szerényen til­takozik, és közelebb jön. Köz­ben a két nagy fotós, Gimesi András és Follinus András si­etnek megörökíteni beszélgeté­sünket. Az ő felvételeikből össze lehetne állítani azt a négy hetet, amit itt töltöttek Szöllősgyörökön. A nap túllép a delelön, a mai munkának vége. Várja őket a jó ebéd, s az iskolában beren­dezett hűvös lakószobák. Egyébként ha jó idő van, ki lehet ugrani a.Balatonra. A délután — ha nincs munka — a szórakozásé. Hamar felfedez­ték a faluban a televíziót, a könyvtárat, no meg fiatalokról lévén szó, négy hét alatt egy kis udvarolgatásra is sor ke­rült ... Valahogy úgy tartják mindnyájan, kedves emlék lesz ez az idő... Helyesen mondtam, lassan emlék lesz, mert a hét végén itthagyják Györököt... Idegenkedve fogadták őket, s ma már szorongnak a taf’ok, hogy elmennek. Kedves, helyes fiatalemberek, akik a munkájukon keresztül vívták ki maguknak a falu népének szeretetét. Bebizonyították, hogy a »nad rá gosok« is helyt tudnak állni a parasztember nehéz munkájában. Ha majd búcsúzásra kerül sor, minden bizonnyal igy köszön el tőlük a szövetkezet: — Viszontlátásra! Vörös Márta A KOSSUTH KIADÓ Újdonsága: * Dezséry László: „Nem érdekel..'?“ Dezséry László »Nem érdekel.«« című kötete a cím eilen ere otyau kérdésekről szól, amely mindnyá­junkat nagyon is érdekel: a fia­talok egy részénél megfigyelhető hányaveti, cinikus magatartásról és életszemléletről. Ez a »nem ér­dekel-«, a »na bumm . .. « tár­sai édestestvére, és furcsa módön azoknak szaVajárása, akik abban a korban vannak, amelyben éppen minden és mindenki érdekelni szokta az embereket. Valamiféle különleges faj ez a blazirt ifjúság? Egyáltalán nem! S ez a »nem ér­dekel-« sem igazán a szívükből jön, csak nem találják meg azt a sok mindent, ami érdekelhetné őket és hasznos irányba terelhetné érdek­lődésüket. Ez a könyv nekik szól, az életuntságot magukra erőltető — vagy éppen gátlástalanul élni akaró — fiataloknak meg azok­nak, akik úgy érzik, hogy ezekkel a fiatalokkal nem tudnak mit ke»* deni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom