Somogyi Néplap, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-05 / 132. szám
Vasárnap 1960. június 5. 5 SOMOGYI NÉPLAP Köszönti ük pedagógusainkat asztalim kutatok emlékezetemben. A gyermek és ifjú számára keserű és édes emlékeket egyaránt termő ünnepek sorában találkoztam pedig sok piros mezbe öltöztetett nappal, de olyannal eggyel sem, amely a felszabadulás előtt a »nemzet napszámosainak« ünneplését írta volna elő. Pedig a nép szíve szerint övezte volna tanítóit ünnepléssel akkor is, akárcsak most. Szíve szerint, mert a tudomány világosságát köszönni kell, másrészt pedig a nemzet napszámosául alig szegődött más, mint a nép fia. Honnan is vették volna sötétségűző erejüket, fáradságot nem sajnáló elszántságukat, ha nem abból az osztályból, amelyből jöttek, és amelyhez hivatásuk választásával esküdtek hűséget! Sokféle ünnepre emlékszem, sok hamis ünnepi tűzre. De arra nem, hogy meggyújthattuk volna az ünrpeplés szívet melegítő tüzelt tanítóink tiszteletére, jóllehet a tarkabarka, sokszor a szívtől nagy messze eső ünnepek sorában megfért volna olyan ünnep is, amit megülni nem kényszerű teher, hanem forró köszönet, hála, amivel a népet a nemzet fogalmából kizárók aligha bánhattak volna zsugoribban, mint amennyire bántak. Alapjában véve nincs azon semmi csodálkozni való, hogy a múlt nem adózott még csak köszönettel sem az új meg új generációk neveléséért, tudományba való bevezetéséért. Hiszen a múlt törvényei szerint a tanító, tanár ugyanolyan kiszolgáltatott, szellemi javaiból kiforgatható kizsákmányoltja volt az urak országának, mint a kétkezi munkás, napszámos ember. Talán még keservesebben, mert a szellem emberei mindig tudták, mi történhet velük és övéikkel, a néppel. Rarigja, becsülete a pedagógusnak? Tudnának erről sokat beszélni azok a tanítók, tanárok, akik közelegnek a nyugdíjazás küszöbéhez, vagy már által is lépték. A napszámos az csak napszámos, akár kétkezi, akár szellemi... Minek is emlegetem fel az elmúlt időket, és idézek kísértetjárást azoknak a szívében, akik pályájuk nagy részét akkor kezdték és tették meg, amikor a tanító, tanár neve is »hallgass« lehetett, ha próbált kellemetlen, de megdönthetetlen igazat szólni? Különösebb célom a rossz emlékű múlt idézésével nincs. De úgy gondolom, nem árt soha visszapillantásra figyelmeztetni ma sem, amikor hajdani, kicsinylően emlegetett »napszámosok« az új ember kovácsaivá léptek elő, emberibb emberekké, akiket embernevelő, értékes munkájuk révén megillet a már hagyományos ünneplés, egész népünk tisztelő szeretete és hálája. Felszabadult népünk legdrágább kincsének, az ifjúság nevelésének feladatát helyezi újra meg újra pedagógusaink kezébe. Bizalommal és számonkérően is. Hiszen tőlünk is függ, hogy szocializmust építő munkánk eredményei, majd pedig az építés folytatása milyen generáció kezébe kerül! A pedagógus napon tehát ünnepeljük a felszabadult embert tudásával, ünnepeljük a szocialista nevelés hétköznapi hőseit, érdem szerint köszönetét mondva pedagógusaink ezreinek odaadó és lelkiismeretes munkájukért. Ma a felfokozott szeretet és megbecsülés sugárkoszorújában állnak pedagógusaink az ünneplők gyűrűjében. A tanítványokéban, akik közül még sokan nem tudják felmérni, mi kincsért kell köszönetét mondani. Ünnepelnek, mert az ifjú szív készséges örömmel csordul köszöntésre, ünneplésre, ha azokat ünnepelheti, akik barátainak bizonyultak, akiket szeret. Ott állnak az ünneplők között a szülők, akiknek egyre inkább meggyőződésükké válik, hogy az új generáció nevelésében szövetségre kell lépni az iskolával, a pedagógussal a gyermek érdekében. Ünnepelünk. Szívünk szerint, mert szabadon ünnepelünk, s köszöntjük pedagógusainkat, az új ember kovácsait! László Ibolya^ Egy pusztai tanítónő portréja Bánki Gyula: taULÍ& Ott ül a padkán, Kis kertje sarkán. Elmélázva nézi, mint nő a fű. Virágba hogyan szökkennek a zöld leveles palánták, ö ültette ki őket. Kertje már csak kicsi. Alig arasznyi föld. A haja fehér. Csupa ránc és ér a feje, és keze is reszket. Hiába tűz már a nap is odafent. Didereg, fáz'k, szinte magányos ebben a dús, szép tavaszban, amint a múltján elmereng. Nem is oly régen Ott ült a széken, a magasra emelt asztal előtt. Hosszú padsorban emberpalánták nevelő szívét, gyomláló kezét tudást áhító kicsinyke lelkek vágyódva kívánták. Es olyan szép volt a föld s az égbolt! Ezernyi kérdés, ezer feleltet, Bimbózó értés, gyermekkacagás között múlt annyi óra, annyi nap és év, egy hosszú élet, mely mindig vetés és aratás. Ott ül a padkán. Nem érzi: árván feledték, kiket emberré nevelt. Sok emleke zeng, mint az orgona: Szeretet, tudás volt, amit adott, S ezt, amíg él, s amíg ők élnek, Nem felejtik soha. Darázs Endre: Szabadság Minden dicsértessék, Melyben jó békesség, Hogy e világ ismét Tüzekbe ne essék. Legyen áldott minden, Melyben halál nincsen. Már e földgolyónak Végre béke intsen. Legyen végre béke Földünk tartós éke. Szűnjön már a halál Rettenetes éhe. Nekünk, e féltekén A béke éke: fény, De a másikon még Sötétség: mély, kemény. Itt a nép: magosság. Ott: sárba tapossák. Fogd körül e földet Gyűrűddel, szabadság! — EZ AZÉRT MÉGIS TÚLZÁS — bizalmatlamkodott az egyik pedagógus, amikor a szakfelügyelő kijelentette: ►»Halászy Márta pusztai gyerekeinek füzeteit bármikor oda merem tenni akármelyik osztott iskola tanulóié mellé.-« Halászy Márta Kopárpusztán tanít. Az iskola egyetlen osztálytermében együtt ül mind a négy alsó tagozatú osztály, lányok, fiúk vegyesen. Minden tantárgyra, a fogalmak kialakítására, a készségek kifejlesztésére tehát pontosan negyed- résznyi ideje jut, mint az osztott iskolákban tanítóknak. Ráadásul egyszerű pusztai gyerekek, akiknek ugyan természetes felfogó képességük semmivel sem marad el a városi gyerekekétől, de a szülői segítség, a környezet hatása az utóbbiaknál — helyzetüknél fogva — általában kedvezőbb. Hogyan merészeli mégis összehasonlítani a szakfelügyelő e szétszórt pusztai települések tanulóinak írásbeli munkáit — de számolási és olvasási készségüket is — a nagyobb iskoláik gyerekeiével? — Azért e dicsérő véleményt én is túlzásnak tartom — mondja a törékeny tanítónő, amikor a vastag porú földúton az iskola felé ballagunk'. — Hiszen fizikailag is képtelenség ugyanazt az eredményt elérni, és amit felmutathatok, elsősorban a gyerekek átlagnál jobb képességének és a szülök hatékony támogatásának köszönhetem. Én azért ezt hadd egészítsiem ki: a nevelő lelkes hivatássze- retetének, következetes, szigorú, mégis sok szeretettől fűtött nevelőmunkájának, és nem utolsósorban szívós természetének. Mert Halászy Márta nem a pusztán lakik, hanem onnan négy kilométernyire, az ugyancsak kövesút és villany nélküli Libickozmán, a szüleinél. Innen jár ki naponta immár öt év óta kerékpárral, de inkább gyalog, mert száraz időben a homok, esőben a sár fogja a kerekeket. És ezt az utat teszi meg akkor is, ha déleit' i \ alamilyen értekezletre kell mennie akár a körzeti központba, akár a járási székhelyre. Ilyenkor fél hatkor indul el a négy kilométerre lévő buszmegállóhoz, délután ugyaneny- nyit gyalogol vissza, de akikor még tovább megy Kopárpusztára, mert a társadalmi elfogERDŐS LÁSZLÓ. A KÖNYVHÉT KÖNYVEIBŐL A szökevény A város szélén parancsszó nélkül megállt a menet eleje. Először a tisztek, aztán a katonák, végül a rabok. Mind egy irányba néztek, és a százados szó nélkül mutogatott valamit. Aztán feléjük fordult: — Itt fognak dolgozni! '— mondta rekedten. Majd egy pillanatnyi szünet után: — Jöjjenek ide! Engedelmeskedtek. De nem csoportban, hanem egyenként. szállingóztak oda. Aztán ők is megálltak a tisztek mögött, és nézték, amit a többiek. Egy tér volt előttük — de talán nem is tér lehetett, mert nagy távolságban egymástól faházikók álltak rajta meg kertek elég sűrűn. A kertecskék közepén egy irányban eldőlt deszkák és oszlopok. Mintha egy csomó kunyhó, megunva az álldogá- lást, egyszerre a földre hajtotta volna a fejét. — Az állomást akarták eltalálni! — magyarázta egy hadnagy fölöslegesen hangosan. — Paccerok! — Elfújta őket a robbanás szele! — suttogta a hátuk mögött valaki. Könnyes volt a hangja a szánalomtól. A területet úgy látszik, már korábban ldürítették, mert embert nem láttak sehol. Lassan beszállingóztak a kis házak közé, átlépték a kertecskék kerítését, és sóhajtozva nézték a romokat. ö ott maradt az út szélén. Egyszerre az egyik romhalmaz alól előmászott egy kis fehér cica. körülnézett, aztán néhány ugrással hozzászaladt, megállt előtte, és panaszosan nyávogott. Letérdelt a kis állathoz, megsimogatta. — Cica? — szólalt meg mellette csodálkozva egy hang. Felnézett. A reggeli zászlós állt mellette, és nadrágja szárát veregette egy pálcikával. — Különös — morogta. — Maga is ezt sajnálta meg? Itt? A romok között? Ö felállt, és leverte térdéről a port. — Tizenkét éve ülök börtönben, zászlós úr! — mondta ellenségesen. A tiszt arca megrándult. — És miért? — Mert kommunista vagyok. Hallgatva néztek egymásra. Aztán a zászlós zsebébe nyúlt, és egy pakli Symphoniát húzott elő. Szájába dugott egy cigarettát, és őt is megkínálta. Gyufát húzott elő, rá akart gyújtani, de félúton abbahagyta a mozdulatot. — Gyufája sincs? Kezébe nyomta a skatulyát. — Adjon tüzet. Rágyújtottak. — Nem tudom, sejti-e — mondta a zászlós —, hogy nekünk azt parancsolták, magukra jobban vigyázzunk, mint a gyilkosokra. — Sejtem. — Ostobaság. Én kultúrmérnök vagyok. Nagyot szívott a cigarettájából. — A százados úr pedig könyvel. Hanem a hadnagynak virsligyára van Debrecenben ... Bólintott, megértette. A zászlós ismét a cicát nézte. — Haza kellene vinni ... Itt éhen veszik. — Különös — mondta most ő. — Tizenkét év óta az első civil beszélgetést éppen egy katonatiszttel folytatom ... — Akkor én most elmegyek — hangzott a válasz. — Mert ez nekünk tilos. — És, elment. Rövid idő múlva dolgozni küldték őket. De látszott, hogy senki sem tudja, mit kellene csinálniuk. — Válasszák ki a használható dolgokat — mondta habozva a szolgálatvezető. — És én hová menjek? — kérdezte ő a legközelebbi őrtől. A megszólított — egy tizedes — vállat vont. — Talán oda ... Oda ment, ahova a tizedes mutatta, és nézte, amint csinálják a többiek. Azstán átment egy másik csoporthoz. Megállt, gyanakodva figyelt. Nem szólt rá senki sem. Újra továbbment tehát. — Ez lenne az? — gondolta, és ismét hevesebben dobogott a szíve. — Hogy csak így járkálhatok? Ide meg oda? A tizedes jött feléje a kerítésen át. összerezzent, és lesütötte a szemét Most fog káromkodni rám. — Georgian! — mondta ehelyett a tizedes, s egy bokorra mutatott. A mi kertünkben is van otthon. — Hová valósi? — kérdezte ő. — Derecskére. Szótlanul piszkálta lábujjával a földet. — Ott a bódéban találnak ásót — mondta a tizedes. — Vegyen maga mellé valakit. (Részlet az író »A szökevény« című, az ünnepi könyvhétre megjelent regényéből.) ialtság miatt i — úgymond — nem maradhat el a tananyaggal. Ilyen eset' pedig elég gyakran előfordul, ugyanis Halászy Márta tagja a járási tanácsnak, sőt az egyik állandó bizottság titkára is. Belépünk az osztályterembe. Könyveik fölé hajolva csendben ülnek a gyerekek. — Mindig így várnak, akármikor érek is ide — dicséri őket. HALLGATOM AZ ÖRÄT. A kérdéseknél szinte mindenkinek magasba lendül a keze, gyoa-san és meglepő biztonsággal végzik a számtani műveleteket, aztán idegen szöveget olvasnák értelmesen, folyékonyan. Közben nézegetem füzeteiket: egyforma, szabályos alakítású betűk, világos fogalmazási' mondatok. És a tisztaságuk: Sehol egy zsírfolt, iin- tapacní vagy szamárfül. Hogyan érte ezt el? — A szülők segítségével. Tudja, olyan emberék laknak errefelé, akik szerei k az iskolát és tudásukhoz mérten támogatják ;s munkámat. Persze sokat keli köztük lennem, évente ké szei- minden tanulómat meglátogatom otthonában. A gyengébbeket többször is. — Nem kívánkozik el innen? — Igazgatói állást is ajánlottak nagyobb iskolánál, de valahogy én jobban szeretem nevelni a gyerekeket, mint tanítóikat, Három évvel ezelőtt néhány hétig megyei felügyelő is voltam. De visszajöttem. Ez szebb és hálásabb munka. Mindig előttem áll az a szeptemberi nap. amikor mielőtt Kaposvárra indultam, összehívtam a szülőket, hogy elbúcsúzzam tőlük. Mint minden értekezleten, ezen is hiánytalanul megjelentek. Próbáltak marasztalni, de amikor látták, hogy hiába, lassan előkerültek a zsebkendők. És már akkor kedvem lett volna visszamondanom az egészet. Nem is bírtam sokáig tanítás nélkül. Néhány hét múlva, amikor megjelentem az osztályban, virágcsokorral fogadtak. És én akikor olyan boldog voltam. Hát ezért nehéz nekem kimozdulnom erről a helyről. A NYÁRON külföldi jutalomüdülésre utazik kiváló munkája elismeréséül. Tudom, az ismeretlen, idegen világ ezernyi újdonsága, élménye közben is hazaszáll gondolata a kis szétszórt puszta csillogó szemű gyerekeihez, hálás szüleikhez, akiknek féltő szeretete minden bizonnyal elkíséri a jól megérdemelt pihenésre. Paál László Tab kulturális életéből Igen látogatott a tahi művelődési házban elhelyezett járási könyvtár olvasóterme. Fiatalok, idősebbek népesítik be délutánonként az ízlésesen berendezett olvasótermet. Képünkön: a tabi fiatalok egy csoportja a legfrissebb folyóiratokat böngészi. A Somogy megyei képzőművészek alkotásait Tabon egy hónapon át tartó kiállításon mutatták be. A májusban megrendezett tárlatot mintegy háromezren tekintették meg. Ott- jártunkkor a tabi általános iskolások egy csoportja szemlélte nagy figyelemmel a kiállított képeket. Hetenkint egyszer jönnek össze a Tabi Járási Könyvtár könyvkötő szakkörének tagjai. A gyerekek — valamennyien leányok — legutóbb Horváth Gabriella szakkörvezetővel, a könyvtár vezetőjével kirándultak Zalába és megtekintették a Zichy Mihály múzeumot, ütána jóízűen meguzsonnáztaki játszottak, virágot szedtek a kastély romantikus parkjába*
