Somogyi Néplap, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-19 / 144. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. június 19. MIHÁLYI MARGIT: Szívem beszél a szivednek... I Késve és felindulva léptem be az osztályba, de még akkor sem tudtam eldönteni, helyesen cselekedtem-e, vagy sem. Az ember nem lehet mindig okos a kellő pillanatban. Most aztán latolgathattam, nem csináltam-e nagyobb bajt, mint amekkora volt. Eddig én szoktam behívni az iskolába Fábri Zsuzsa nővérét, de most majd mindennap magától szaladt be hozzám csengetés előtt, hivatalába menet. A két Fábri-lány teljesen árva. Éva — aki alaposan vénlány már, és igen csúnya szegény — tartja el feltűnő szépségnek ígérkező, gyenge tanuló húgát, aki nyolcadikos, és egy osztályba jár Adorján Lacival, aki meg osztályom elsője mindenben. Már hatodikos korukban kezembe került egy- egy levelük, és attól kezdve igyekeztem szemmel tartani a két gyereket. Ebben az évben azonban megtollasodtak a bajok körülöttük. Levelek, titkos séták, bújkálások kerültek napvilágra innen-onnan, ami így is elég volt, hát még a Fábri-nővérrel együtt, aki a maga módján igyekezett az általa elképzelt jó útra, ahogy ő mondta, mivel igen vallásos, a keskeny útra téríteni a pokol felé haladó húgát. Véresre verte, pofozta, néha egész nap nem adott neki enni. A viszony egyre jobban elmérgesedett köztük, úgyhogy Zsuzsa egyszer meg is akart szökni. Kínlódtam Zsuzsával, még többet a nővérével, hogy meggyőzzem, ez nem lesz így jó. Azonban a Fábri-nővérnek már rögeszméjévé vált, hogy míg ő délután a hivatalában dolgozik, addig Zsuzsa otthon csak rosszat csinálhat, erre ki- _ _______ _ z árta a lakásból, s ebből még osztály a szokott képét mutatjutott el odáig, hogy be merje vallani magának, gyűlölete valójában irigységből táplálkozik. Öntudatlanul irigy és féltékeny húga kibontakozó szépségére. Üdvössége féltése, kegyetlen jó útra térítgetése, ájtatoskodása, kegyes botrán- kozásai mélyén ez húzódik meg. És abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ezt meg kell neki mondanom, nézzen ezzel is szembe, és azonnyomban meg is mondtam. Csak nézett rám megdöbbenve, furcsa, zavarodott riadtsóggal, hogy éreznem kellett, alaposan találtam. Azonban ami ezután jött, sok volt nekem egy kicsit. Csúnya, tisztátalan arca eltorzult a visszafojtott zokogástól, szálja remegett, örökké gyulladásos szemhéjai még jobban kivörösödtek. Elfutott pár lépést, majd hirtelen visszafordult, és vénlányságának minden kínja, nyomorúsága, keserve a csupa könny szemében és arcán ült. — Maga szívtelen, embertelen és gonosz! — kiáltotta, és fejét két kézzel fogva zokogva futott a bokrok között az úton. Sokáig álltam az osztály ajtaja előtt, és elvesztettem minden önbizalmam. Rettenetes volt az arca, nem tudtam tőle szabadulni, úgyhogy elmentem odáig, hogy elmondtam magamban, valóban szívtelen, embertelen voltam, de hogy gonosz, az nem. Én igazán, csak jót akartam, neki akartam segíteni, de hát a jelek szerint alaposan melléfogtam. Valóban volt-e jogom, hogy ilyeneket mondjak valakinek? És ezzel a nyitott kérdéssel léptem be a gyerekek közé. Míg beírtam a naolóba, az több csavargás lett. Tehát állt előttem a Fábri- nővér, és míg sírva, jajongva, még engem sem kímélve kifa- kadásaitól, azon monológizált, hogy ő, az erkölcsös és feddhetetlen életű a maga üdvösségét is kockáztatja, ha még tovább tűri testvére dolgait, zsebébe nyúlt, és elém tartott egy jó marókkal kitépett hajcsomót. Ahogy ott állt előttem a napfényben csillogó göndör hajszálakkal, remegve minden ízében és csúf arcán valami visszataszító kéjjel, hirtelen úgy éreztem, rájöttem, mi itt a legnagyobb hiba. Az, hogy talán nem is tud róla, sohasem ta. A kövér, megtermett Radies Ágnes most tömte titokban az utolsó falatokat a tízóraiból, ami mindig hatalmas adag lehetett, mert folyton ette reggeltől délig. Lőrinc Pali. is előkapta- nagy hirtelen a könyvét, hogy legalább a címet tudja meg még esetleg egy-két sort. A H2-ikrek, javítóval a hátuk megett, egyformán. mint két tojás, indián fejjel és Billie meg Jack névvel kéklő tetovált bal karjukra támaszkodva, egykedvűen egy legyet vagy pókot figyelhettek a tintatartóban. Gyorsan feleltetni kezdtem, hogy minél előbb elmerülve a munkában felejteni tudjam a Fábri-lány szemét. A háromnegyed évkor intőt kapott Lőrinc Palit hívtam ki, akinek lábszárára Kati név volt tetoválva, mivel kényelmesebben hozzáfért a lábikráihoz, mint a karjához. A másik lábán csak a név kezdőbetűje kéklett, mivel közben leállítottam a tetoválása őrületet, ami a H2-gyerekek iskolánkhoz való megérkezésükkor kitört. Az osztály ragasztotta rájuk a H2 elnevezést, mivel ikerségükön igyekeztem a sok kuglifejbe érthetően elvetni a H2 molekula fogalmát, lévén a hidrogén dupla atomos elemi gáz. Éppen a homológsor fogalmával bajlódtunk Palival, mikor a szemem szögletéből láttam, hogy Adorján Laci hirtelen előrehajolt, és az előtte ülő Kollár Pistát úgy vágta fültö- vön, hogy az majd kiesett a pádból. Pista mégis boldogan vigyorgott, és csillogott a szeme a gyönyörűségtől, mintha Laci szeretetből simogatta volna meg elálló füle tájékát Még nem történt meg nálam, hogy órán összeverekedjenek, és éppen a csinos, tiszta, mindig megfontolt, okos Adorján Laci. Megdöbbenve fordultam feléjük. Nézésemre mind a ketten felálltak. Laci vértelen arccal és ösz- szeszorított szájjal állt. Láttam, hogy minden ízében remeg nagy felindulásában. Kollár Pista szemtelenül, kihívóan vigyorgott rá is és rám is, mint aki nagyon sokat tud, és egyelőre igen élvezi a hallgatást is, hát még ha megszólalna! Aztán itt jött a második megdöbbenésem. Anélkül, hogy tudtam volna, mi történt, magamban már Laci pártján voltam, és most jöttem rá, hogy mennyire nehéz volt mindig nekem szeretni ezt a Kollár Pistát. Volt benne valami taszító alattomosság, stré- berség, ami igen előrevetette árnyékát annak, hogy milyen ember lesz belőle. Hát ez a nap alaposan rosszul kezdődött. — Mi volt ez? — kérdeztem vészjósló csendességgel. Kollár Pista a zsebébe nyúlt, egy pillanatra sem bírta összefogni a száját látható boldogságában. Tudtam, nála a tromf Adorján Laci ellen, akit mindenben vetélytársának érzett, annál is inkább, mert neki is tetszett Fábri Zsuzsa. BERTÓK LÁSZLÓ: AKIT MEGIGÉZ Akit megigéz harmincöt fehér blúzos akác, és utcahosszat részegen fitogtatja magát, :;ki meglesi napra-nap a zöldtrikós falut, a rétet, ahol fű közé bújt el a gyalogút, aki bukfencet vet a kék ég bokra alatt, s meg akar fogni ég felé surranó madarat, akin még mindig jégcsapok lógnak, és sarkifény pislákol szemüveg mögé bújtatott zöld szemén, aki nem érti a bolond, nyújtózkodó tavaszt, s befelé néz, mert benne már csak emlékeket fakaszt, alti megszokta a szabályt, nézze meg a mezöt, ilyen hacacárét soha nem lát a ház előtt, jöjjön velem, mindenkinek szerzünk egy jó kapát, arasznyi már, kapálni kell a kukoricát. LÁSZLÓ IBOLYA: TIÉD A SZÓ MOST Aranyhasú kisgytk az út, mely itt a fű árnyába bújt — reggel volt még, hagy megeredt, a faluból az emberek víg csapatának léptei sürgették a mezőre ki. Azóta, túl a dél hegyén, alkony lankáin jár a nap, nyár fazekában forr a táj most is, pedig a fák alatt már elindult a szürkület keresni új szálláshelyet. Ember, fa, fű a szomjúság pokoltornácán szédeleg, pedig a zápor korsaját kétszer törték fel az egek — övig ruhátlan bronzcsapat hajol a földhöz fáradMlam, a levegő is lángra kap, a gondolat is a szavakban. Költő, kit éget a ruha nézve gyöngyöző hátakat, ki láttad már, a munka méhiből az élet világra hogy szakad, tiéd a szó most, szólj, miképpen ők, kik vallatják e talpig zöld mezőt! Szavak, fakók a telthez, jöjjetek megáldani e sok kérges kezet, a szótlanságot is, mivel napestig járnak, és szavuk akkor buggyan, mikor hazatérve szívükre fonják a falut, akkor, mikor hús víz locsolja a fáradtság porát a testen — új emberség a viruló reményt ott benn, az egyszerű szívekben! — Szerelmeslevél! — mondta diadalmasan, és még a nyaka is vörös volt izgalmában. Abban a pillanatban tiltóan felemeltem a kezem, s ez állította meg Lacit abban, hogy ismét neki ne menjen, rám sem lévén tekintettel nagy fel- indultságában. — Honnan tudod, hogy az? — kérdeztem nehezen tartott nyugalommal. — Ajaj, tudnak is ezek egymásnak mást írni. Most írta órán, figyeltem. — És elvetted tőle. — Igen — mondta szolgálat- készen — megvártam, míg megírta. Magabiztosan és nagy elégedettséggel nézett rám. — Ezért ütött meg? — Igen! Adorján Laci olyan volt, mint a fal, szeme a szemembe kapaszkodott, alig bírtam másfelé nézni. Fábri Éva is ilyenformán nézett rám a folyosón. Most mit csináljak, hogy megint mellé ne fogjak? Zsuzsa lehajtott fejjel ült a helyén, és kifehéredtek ujja- hegyei, ahogy markolta a pad szélét. Az osztály szinte megszűnt lélegzeni, éberen és éhesen vártak. A H2-gyerekek most a jobb karjukra könyököltek, és úgy nézték át az osztályt álmosan, mint mindig. — Gyertek ide — mondtam, és már nyújtottam is a kezem a levélért. Összeragasztott irkalap volt, ragasztószalaggal gondosan összefogva. Kollár Pista egy kis sajnálkozással adta ki a kezéből, láttam, most latolgatta, nem lett volna-e jobb nem szólni a levélről, úgy érdekesebben fel lehetett volna használni, hiszen így igazán nem sok mulatságot ígért a dolog, de azért fontoskodva és kis meghajlással átadta. Álltak előttem, mindenik a maga módján. Diadalmasan az egyik, meggyötörtén a másik. A köpcös Kollár szinte golyvát eresztett a mindenkinél egy fejjel magasabb és karcsú Adorján Laci mellett. Az osztály meg már csak engem nézett. Most aztán megint választhattam, hogy mit tegyek. Ha nem lett volna már előbb Miller Mici és Nagy Samu levélváltása! akkor talán nem is gondolkozom. De volt, és elég ügyetlenül csináltam, mert ahelyett, hogy a csupa fül és száguldó fantáziájú osztály előtt felolvastam volna a kis bárgyú szamárságoktól és helyesírási hibáktól hemzsegő pár sort, elhallgattam, ők aztán kiagyaltak egy levelet, ami szerintük benne is volt az eredetiben, többet ártottam így, mint használtam, pedig ha felolvasom, az egész ügy nevetésbe fulladt volna, így meg alig bírtam végét vetni a mendemondának. Nincs más hátra, ezt fel kell olvasnom. Így is, úgy is eljut a Fábri-nővér fülébe. Kollár Pista még arra is képes, hogy elmondja neki. És mit tesz ez a vénlány a történtek után Zsuzsával? Valójában most már Zsuzsát szerettem volna védeni. Lássuk, mi van a levélben. Felnyitottam a lapot, és egy pillanatra az osztállyal néztem szembe, mielőtt belenéztem volna. Adorján Laci megadással lehajtotta a fejét. Vers volt, cím nélkül, eny- nyi az egész: Ha kimondom, hogy szeretlek, már neveden sem nevezlek. Nem beszélek, nem becézlek, Hallgatok, és nézlek téged. Ha kimondom, hogy szeretlek, Akkor csókollak, ölellek. Ebbe a szóba reszketek, Belőle ki sem eresztlek, Ha kimondom, hogy szeretlek, A szemeid Is nevetnek. Betűi kedves nevednek, Csókomban szádra peregnek. Ha kimondom, hogy szeretlek, Szívem beszél a szívednek. Szeretlek, nagyon szeretlek. Hát mást találtam, mint amit vártam. Szívem beszél a szívednek. Ez a sor valóban szíven ütött. Amit eddig nem tudtam megfogalmazni magamban, íme itt van, és mindig így kellett volna legyen, hogy szívem beszéljen a szívednek, és hogy mennyire nem így volt a Fábri-nővérrel sem, most éreztem igazán. Először Lacit néztem, aztán Zsuzsát. Zsuzsa érett lány, ö már nő, érettebb, mint a többi lány, és érettebb, mint Laci, hiszen a Jányok ebben a korban érettebbek, a fiúknál. Zsuzsát meg kell védenem nővérétől, a két gyereket egymástól, őket az osztály gúnyolódásától. A »MUNKÁSÉLET« képzőművészeti kiállítás anyagából . Lányi Dezső: ZSÁKOLÓ. Kissé összevontam a szemöldököm, és bosszankodva mondtam: — Ezt igazán megmondhattad volna a tízpercben is Zsuzsának. Ahhoz, hogy átvedd vele az anyagot, még nem kell levelet írni. Ilyen szamárságokkal zavarjátok az órát. És összehajtva a levelet az asztalra dobtam ... láthatóan igen mérgesen. A két gyerek rám emelte szemét, olyan volt az arcuk, mintha sokáig nem kaptak volna levegőt. Csak néztek, néztek, értetlenül, szemük megkerekedett, szétnyílt a szájuk, olyan elesettek voltak. A mondottak az osztálynak és Kollár Pistának szóltak. Először őket kellett rendbete- gyem. A két gyerek ügye már más elintézést kívánt. Az osztály ki is hűlt egy pillanat alatt, csalódottan tudomásul vették, és már ki is nyíltak a könyvek felelésre készen. Ezzel megvoltam. De itt van még Kollár Pista. Nézett, és láttam, nem nagyon hisz nekem, ösz- szehúzta a szemét, rágta a száját, nagyon gondolkodott. Szóltam még egy-két szót a verekedés helytelenségéről, a magatartásról, az árulkodásról, de ilyet már annyiszor hallottak, hogy most az egyszer boldogan tapasztaltam, hogy erre már ezután igazán senki sem figyelt a három gyereken kívül, akik még most sem voltak észnél. — Tízpercben beszélni akarok veletek — mondtam Lacinak és Zsuzsának. Kollárral még egyszer összeakadt a szemünk, és mint egy kölyök, úgy örültem annak, hogy ennek az erősen kamaszodó, rosszindulatú gyereknek egy kicsit íel- fricskáztam az orrát. Le is ment az óra, anynyira eseménytelenül, hogy az osztály el is felejtette a szerencsétlen kezdést, és csengőszóra rohantak röplabdázni. A két gyerek a folyosón várt rám, kissé tétován, esetlenül, szégyenkezve. A folyosó védett kanyarulatában megálltam velük, és egy darabig néztem őket. Nem töltöttem időt azzal, hogy visszatérjek a történtekre. Bizonyosra vettem, hogy megértenek engem. — Nem is tudtam, hogy írsz — mondtam Lacinak komolyan. A gyerek arca megszínesedett. — A vers egészen jó. Aki ír, annak minden dolga, cselekedete tiszta kell legyen, mert máskülönben hűtlenek lesznek hozzá a szép gondolatok. Ha valaki kedves nekünk, azt megvédj ük mindentől, és magunkkal emeljük. Szeretném tudni, mit olvasol, milyen könyvek érdekelnek. És szeretném, ha bizalommal lennél hozzám, és megmutatnád az írásaidat, bármit írsz is. Zsuzsának se apja, se anyja. Te már nem vagy gyerek, Laci. Úgy vigyázz rá, hogy mindig tiszta örömmé! gondolhass vissza az ifjúságodra, mert ezek lesznek a legszebb emlékeid, ha megöregszel. Értesz engem, Laci? — Igen — mondta a gyerek megfényesedett szemmel. Intettem, hogy elmehet. Ment is, kissé kótyagosan az örömtől. Elfelejtett ő ebben a pillanatban mindent, a levelet, Zsuzsát is talán, csak azt hallotta most, a versed egészen jó. Talán új sorok zengtek benne, vagy eljövendő nagy alkotásokról álmodott. Egypár pillanatig nagynak és híresnek látta magát, és tudta, mint ebben a korban mindenki, hogy ő lesz az, aki olyat ír, amilyent még sepki sem. És ahogy átszellemült alakja után néztem, Zsuzsán esett meg a szívem. Zsuzsán, aki már az örök nő, mert csendes szomorúsággal nézett a kábult fiú után, és nem tudta, hogy vannak dolgok bizony, amikért róla is el lehet feledkezni, még akkor is, ha ezek a dolgok érte vannak most. Zsuzsával nem lehetett csak így végezni. Vele, éreztem, még sok-sok beszélgetésem kell legyen. Éppen ezért azt mondtam: — Szeretném, ha délutánonként átjönnél, elbeszélgetünk, és nálam is tanulhatsz. Legalább nem vagy egyedül egész délután. Jó volna, ha már ma is jönnél. A szertárban is segítségemre lehetnél. Tudsz jönni? — Igen — felelte, és könnyes lett a szeme. De nem attól amit mondtam, a szíve fájt most, egy kicsit csalódott, egy kicsit megtorpant most, hogy a másik ilyen könnyen megfeledkezett róla. Intettem, hogy ő is mehet. Elénk piros labda szállt az udvar felett, a frissen zöld szomorúfűzek csúcsán át, megvillant a ragyogó kékségben, egy pillanatra szinte megállt a felé fordult arcok fölött, aztán visszahullott. Adorján Laci kapta el. Körbefordult a hadonászó kezek elől, és szétnézett, aztán kinyúlva elrepítette Zsuzsa felé. Olyan volt a labda most, mint egy szép, gördülő gondolat, ahogy a lány felé szállt. — Szeretlek, nagyon szeretlek ... Zsuzsa kis ideig magához szorította a labdát, és mikor visszadobta, tudtam, hogy ez a piros gondolat most ezt viszi: — Szívem beszél a szívednek .,. Igen, szívem beszél a szívednek. És ők tizennégy«vesek .44
