Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

SOMOGYI NÉPLAP

6

Vasárnap, 1960. május 29.

— Nem hiszed el?

— hajol közelebb Bandi, a tizenkilenc éves kocsikísérő a barátjához a hamupiszkos, nedves foltoktól tarkított asztal fölött. — Ő maga mondta.

— Kicsoda? Éva?

— Fenét! Hiszen ha ilyent mondana nekem! A Sankó.

— Ne marháskodj! Sankó nem szokta a dolgaimat így világgá kürtölni.

— Nem hiszed el?

— Nem.

— Hát majd mindjárt bebizonyítom — néz körül a füstös helyiségben. De csak a csapos törülgeti egykedvűen a csillogó söntéspultról a soVtócsákat, meg a sarokban egy öreg nyugdíjas vasutas pöfékel elmaradhatatlan szivarjából, amelyet hosszú szipkába szorított.

— Na, talán az öreg Csabók a tanúd? — int gúnyosan La- A a rajtuk kívül egyedüli vendég felé. — Vagy,a kocsmá- ros? Mindegy, elhiszem. Elvégre, Éva is nő. Mint a többi. És a Sankó rámenős gyerek, tőle minden kitelik.

— Na, mit mondtam? — rántja fel fejét Bandi. — De különben itt jön a Lajcsi, ő is igazolja.

— Mit kell igazolni? Hát, Lacikám, így van ez! Bár sajnálom a nőt, jó kis feleség lett volna belőle. Valakinek! — hunyorít jelentőségteljesen az újonnan jött fiú. — De így legfeljebb a szeretője lehet mindenkinek.

Egy asszony jön az italboltba, kezében fehér üvegkorsó. Sört kér.

— A Julcsa ángyom is mondta — int fejével Bandi az asszony felé. — Látta menni Sankóval a temető irányába vasárnap késő délután. Azt hiszem, ez elég bizonyíték. Pedig de jó kis nő! — csettint, s a szemével sunnyant hozzá.

— Tudjátok mit? — vonja közelebb társait Lajcsi. — Van egy bomba ötletem.

Itt egy pillanatig kivár, sut- togóbbra fogja hangját, és az arcokon lesve a hatást ki böki:

— Este meglátogatjuk.

Nem tudnak mindjárt szólni. Laci, a magas, széles vállú parasztgyerek beletúr fényes, fekete hajába, kisujjával megvakarja tarkóját, és egy kissé elfordul az asztaltól. Könyökére támaszkodva elgondolkodva játszik az öngyújtójával.

Bandi azonban az ötlet hallatára rácsap az asztalra, és jóleső meglepetéssel felkiált:

— Óriási!

Somogyi Károly:

— És ha Sankó nála lesz?

— veti oda félvállról Laci.

Tanácstalanul összenéznek,

aztán újra Bandi kiált fel:

— Sankó a délutáni busszal elutazott!

— Akkor nincs vész — állapítja meg magabiztosan Lajcsi, és fölényesen, mint ahogy egy-egy győztes futballmeccs után szokta, odainti a pincért.

Még egy fröccsöt kérnek, Bandi korsó sört hozat fél rummal. Sietve isznak, koppannak az- üres poharak a bádog asztallapon, aztán csörrenve teszik be maguk mögött az ajtót.

Kint sötét van, kilenc óra lehet. Az utcán alig járnak. A levegő orgonaillattal telített, az egyik kiskertből violaillat kábító felhője árad. Levél sem rezdül. A falu végéről a békák egyhangú tavaszesti koncertje hallik.

Jobbra fordulnak, az iskola felé. A kerítések mellől kutyák morrannak rájuk, az egyik kiskapuban halkan beszélget egy fiatal pár. Mikor odaérnek, csendben beljebb húzódnak.

— Figyelitek a Katit? — suttogja Lajcsi.

— Mit akarsz, megkérették

— válaszol Laci.

— Akkor meg miért nem mennek be?

Egyikük sem szól. Az iskolához érve egy pillanatra tanácstalanul megállnak, aztán Bandi néma intésére megkerülik az egyedül álló, nemrég készült épületet, amely hallgatagon, fekete szemekkel, kerítés nélkül mered a kihalt utcára.

Az új óvónő — az alig két hónapja jött tizennyolc éves kislány — egyelőre az eredetileg szertárnak tervezett helyiségben lakik. Ablaka most is világos.

A fiúk egy bokor mellé húzódnak. Kissé előredőlve, tág- ranyílt szemmel merednek az ablakot csaknem teljes magasságban elfedő fehér vászonra, amely mögött árnyként rajzolódik ki a fiatal óvónő mozgó alakja. Szaporán, nyitott szájjal lélegzenek, nem mernek moccanni, csak mereven az ablakra tapadnak. Agyuk lüktet,- egész testükben zuborog a vér, ajkuk kiszáradt, mellkasukat szinte megremegteti a gyors szívműködés.

CSÁKVÁRI JÁNOS:

Anyuka és Zsuzsika

A kreolbarna arcú kis anyuka a titkári szobában felveszi a telefonkagylót. A kedves barna szernek szinte megelevenednek, amint szólítja a nagymamát.

— Kezét csókolom, anyuka, a gyerekek jól vannak?

Odaátról megnyugtató válasz érkezhet, mert anyuka rögön magyarázni kezd.

— Editkét kérdezze ki még, legyen szíves, a magyarból, meg egy kis német is van neki ismétlés ... Ja, a mértani ne feledjem, azt csak nézze át, mert nincs órája holnap belőle, de tudja, anyuka, ebből gyengébb a kis imposztor.

Megint bólogat és nevet, mosolyog, bizonyára azért, milyen jó, hogy neki ilyen édesanyja van, és hogy majd a gyerek, az Editke, a nagyobbik, biztosan megteszi ma a magáét, és sokat tanul.

De most odaát valaki megszakítja a meghitt beszélgetést. Egy csicsergő vékony kis hang zümmög onnan. Anyuka arca még jobban felderül, barna szeme úgy ragyog, mint egy szép fényű gyémánt.

— Te vagy az, kislányom, hogy vagy, Zsuzsikám?. ;. Jól?

veszekszel Editkével? ...

Jól van, édes kis rubintom, kicsi szépségem...

De most odaátról újból félbeszakították, és ő boldogan figyel. Néha igent mond a kicsinek, néha bólogat, és az a szép, kedves mosoly mindig ott van az arcán.

— Jól van, édes csöpikém, szóval temetőben voltál? Jól van... És tücsköt láttál? Na, ne mondd .,.

Most nagyot kacag, olyan nagyot, hogy háradől a székén.

— És láttad, ahogy a síron muzsikált?... Nahát!

Kacag, és bólogat arra, amit még mond a kicsi. Aztán nem bírja tovább magában tartani boldogságát, int a kolléganőjének, vegye át a telefont.

— Hallgasd csak, veled is akar beszélni.

Átadja a kagylót, de még egyszer megismétli, amit Zsuzsika mondott:

— Képzeld, látta a tücsköt, amin a síron muzsikált.

És most már nem beszél, csak nézi a kolléganőt, amint csacsog a gyerekkel. Felfelé tartja a fejét, és mosolyog, szüntelen nagyon szép mosoly- lyal. Csak néz, egész arca, lénye issza, amit onnan hall, a messzi otthc/nból, a recsegő telefonon át.

.MÉRGEZŐ SZÁLAK

— Vetkőzik — motyogja maga elé Bandi.

Aztán Lajcsi suttogva indítványozza:

— Nézzük meg.

Laci nem mozdul, a másik kettő óvatosan az ablak alá lopakodik. Bandi a hátát ne- kidönti a falnak, Lajcsi a nyakába kapaszkodva összekulcsolt kezébe lép, és egy lendülettel a függönyül szblgáló vászon magasságába kerül.

Az óvónő már hálóingben volt. A világoszöld habselyem sejtelmes redőzéssel omlott le kissé telt alakján csaknem a bokájáig. Keze fürgén csomózza a nyakkivágást összefogó zsinórt. Aztán könyvet vesz fel az asztalról, és a paplan alá bújik.

Bandi úgy érzi, hogy ujjal szétszakadnak társa cipője alatt.

Sziszegve figyelmezteti, fejével megböki a hasát is, de Lajcsi nem mozdul. Homlokán verejtékcseppek ülnek, érzi, hogy ujjai lassan szétcsúsznak. Ereje utolsó megfeszítésével elrugaszkodik a faltól. Lajcsi meglibben, már leszállt volna, de elveszítette egyensúlyát, és mindketten a földre zuhannak. Fojtottan káromkodva tá- pászkodnak fel, még hallották az óvónő riadt kérdését: — Ki az? — aztán sietve, majdnem futva igyekeznek az utca felé.

Az esti személy szuszogva-kattogva távolodik a tiszta, csendes éjszakában. Julcsa néni jön az állomás felől, Bandi ángya a vendégeit kísérte ki. Hosszan néz a fiúk után, aztán fejét csóválva megy tovább.

Másnap, amíg a gyerekek gyülekeztek, az idős dajka megkérdezte az óvónőt:

— Évike, nem fél egyedül ott az iskolában?

Éva alig észrevehetően ösz- szerezzen, egy kicsit lesápad,

Q7fón Irrvrm

— Kénytelen vagyok én is boltba járni, de be is mutattak neki. Sőt a múltkor a temetőn túl volt dolgom az egyik családnál, tudja, Csuháélölál, aztán találkoztunk, és el is kísért. ö tovább ment ki a hegyre. Miért?

— Semmi. Csak úgy kérdem.

Délután Évának a boltban

volt dolga. Szappant vásárolt, kenyeret, meg sajtot vacsorára.

— Hány lyukkal parancsolja, óvó néni? — tréfálkozik Sankó.

— Attól függ. Árban is van különbség? — vág vissza Éva.

A két asszony összesúg mögötte. Elpirul, hátrafordul, a két fejkendős fej szétrebben. Idegesen kotorász az erszényében, fizet, összekapkodja a vásárolt holmikat, aztán oldalra sem nézve kikopog a boltból.

Az utcán két suhanc jön vele szemben. Ruhát bontó tekintettel végigpásztázzák a lányt hajától a bokájáig, aztán, amikor elhaladnak mellette, az egyik elismerően füttyent. Társa hangosan megjegyzi:

— Valóságos orvosság. Biztosan még engem is meggyógyítana

— A Vesédet, mi? — kuncog a másik a lány után fordulva.

Éva meggyorsítja lépteit. Szinte futva érkezik az iskolához. A kapuban majdnem ösz- szeütközik az egyik tanítónővel, akivel némi barátságféle is szövődött közöttük, mióta itt van.

— Jó, hogy találkozunk, Vicám — húzza be a folyosóra majd halkra fogva a szót szeme közé néz a megszeppent lánynak.

— Kik voltak nálad az este?

— Nálam?

— Nézd, magunk között vagyunk, beszélj őszintén.

— De, Csibikém, csak nem képzeled?

— Szóval, nem vagy hajlandó nyilatkozni. Rendben van, szervusz.

Éva sírással küszködve támolyog a szobájába, és a vetett ágyra dőlve megkönnyebbítő zokogásban tör ki.

Egy hét telt el. Kartársnői hidegen köszöntötték, Csibi egy szót sem szólt azóta, a férfikollégák pedig mint- <

RUISZ GYÖRGY: SZUNDIKÁLÓ

VASVÁRI TSTVÁíf:

Tavaszi út

Ahol nézem: virágország Ez a táj, ahol születtem:

nyíló, drága Magyarország; holtomig kísér szívemben, fűzfák, nyírfák könnyű pelyhe s mint a vonat ablakából, úszik napderűs szelekbe! átragyog hunyt szempillámon.

Tengernyi fa — virágtábor. Ő, ha kell felelni érte, Tengernyi zöld — gabonából, úgy tudjak, mint ért vetése, mintha mind rohamra menne s oly tisztán, mint küldött forrón érő gyüzelemre. egykor.

hősöket szülő gyerekkor.

BEDE ANNA:

Halálmadár

Hová repülsz, ó, jaj, hová, szürkeszárnyú Halálmadár? Miért nézed dülledt szemmel a házainkat?

Miért akarod íelkarmolni gyermekeink pihés fejét? Miért akarod széttúrni nyugodt álmaink lénykazlait?

Nem azért viaskodtunk,

Nem azért csókoltunk életet,

Nem azért dobtuk vissza az égre a fáradt napot,

Nem azért fejtettük le az éjszaka széntömbjeit,

Nem azért emeltünk kerítést rablók és vadak ellen!

Hát hess el innen, szennyes, szürke madár!

Visítson végsőt átkozott torkod!

Zuhanj a síkos egekből a pocsolyába!

Csapódj delíriumos vulkán lihegő kráterébe!

Csapódj az óceánfenék nyálkás szörnyei közé! Szóródjanak szét rothadt csontjaid;

Ne rakhasson össze többé soha senki!

válaszol:

— Miért?- Pénzt nem igen találnak nálam, az itt lévő ruháim meg nem sokat érnek.

Ebéd után, amikor a gyerekeket lefektették, újra az óvónőhöz fordul:

— Évike, ismeri a Kovács Sanyit? Tudja, a boltcet. A Sankót.

A férfi, aki a szemközti széken ül, és türelmetlenül várja a másik szobába való bebo- csáttatását, most már maga is felderűi. Anyuka arcát figyeli, amint felfelé néz arra a fekete kagylóra, arra a bűvös szerszámra, . amely egy gyerek hangját muzsikálja neki. Arra gondol, talán olyan ez a hang most ennek a kedves arcú anyukának, mint a gyöngykagylók zenéje, amelyekben örökösen, szüntelenül ott vibrál a minden tengerek minden moraja.

A kis hang csak csivitel, a kolléganő meg bólogat, tanácsokat oszt, de anyuka csak azt a fekete telefonkagylót nézi. Felfelé tartja a fejét, mosolyog, és — egyszerre csak nyelni kezd. És megtelnek a barna szemek kicsi tócsákkal, aztán tovább növekszenek, rátelepszenek a nevető szemtükör partjaira, és amikor m.egtelik a barna tenger, egy kicsi csöpp kiszivárog a mosolytól árkos arc gödrébe, ott a szempillák mellett.

A férfi elfordítja a fejét. Kinéz az ablakon. Csodálatos anyai szívek, gondolja, vagytok olyan mélyek, mint a tengerek, és zengtek úgy, mint a kagylók, amelyek igazgyöngyöket őriznek rejtekükben.

Mert ugyan mi is van azon nevetve könnyezniváló, hogy egy kislányka tücsköt látott muzsikálni egy virágos, zöld gyepes sírhalom tetején?

ha szívélyesebbé váltak volna iránta. A boltosra nem mert ránézni, lamikor vásárolt, az utcán is merev tartással sietett végig. Amikor a dajkára rászólt, hogy ne használjon csúnya szavakat, az durván visszavágott:

— De erkölcsös lett egyszerre!

Aztán egyik nap hivatta az igazgató. Az irodában hellyel kínálta, és minden kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést:

— Mi van magával kartársnő? Egy hét óta figyelem, egyre sápadtabb, látszik, hogy nem alszik rendesen. Munkáját is elhanyagolja, tegnap is hibát találtam az étkezői nyilvántartásban. A gyerekekkel durva, sokszor magukra hagyja őket, és ne haragudjék, hogy megmondom, de a társaságát jobban is megválogathatná. Mi lesz magából, ha máris így kezdi? Pedagógus létére...

— Hogyan? — csodálkozik ia lány.

— Hát... hát... így. Hogy késő este fiúkat fogad a szobájában.

— Nem igaz! — sikolt fel Éva, és teste görcsös sírásba vonaglik.

Az igazgató idegesen sétál egy darabig fel és alá, aztán az ablakhoz állva, anélkül, hogy a lányra nézne, kissé ingerülten megszólal:

— Nézze, kislány, engem a sírás nem hat meg. Ezen már túl vagyunk. De magának most kínos erről beszélni, szedje össze magát, és holnap reggel nyolckor beszélgetünk.

Addig ne menjen el az óvodába. Most pedig csillapodjék le, így ne menjen ki.

— Ti mind ilyenek

vagytok, férfiak! — korholja az igazgatót a felesége, miközben a vacsora utáni cigarettáját szívja.

— Hát mit gondoltok ti? Talán minden nő válogatás nélkül odaadja magát mindenkinek? Falusi suttyóknak?

— Nézd, itt a tények beszélnek.

— Miféle tények? A Mari meg a Rozi néni tényei? Hiszen te szoktad mondani, hogy a vénasszonyok rádiójára nem kell adni! Aztán beszéltetek-e már őszintén, emberi hangon azzal a kislánnyal? Hiszen kislány még. Csak egy évvel idősebb, mint a mi lányunk.

Az igazgató felkapja a fejét. Alsó ajkát felső fogsora közé rántja, mintha megszúrták volna, értetlenül rácsodálkozik asszonyára, aztán kétségbeesetten megszólal:

— Te, lehetséges, hogy ... hogy az Ildikónkról is ott, a városban ilyeneket beszéljenek?

— Ki védje meg? Mi nem vagyunk ott.

Nem szólnak. Az ember felkel, idegesen elnyomja a cigarettavéget a tűzhely hamutartójában, aztán megáll felesége előtt. Szavát halkra fogja, szinte bocsánatváróan kérdi:

— Mit tegyünk?

Másnap reggel az igazgatóné a szokottnál korábban kelt fel. Odakészítette a reggelit az urának, és már fél nyolckor ott volt az óvodában. Kérlelt, fenyegetőzött, de nem eredménytelenül: rövid idő

múlva már Julcsa néninél, Bandi ángyánál tárgyalt. Itt is csaknem egy órát kellett tölteni. Innen a boltba sietett, estefelé pedig összeszedte a három suhancot is. Jól ismerte mindegyiket, hisz nyolc éven át férje tanítványai voltak, és ha úgy hozta a sors, bizony nemegyszer keményen rájuk szólt. Emlékszik, Lajcsit, aki nagy gézengúz volt már akkor is, egyszer tarkón is legyintette. Most elvitte őket a Julcsi nénihez, odakérette a dajkát is, és egy kis húzódozás, tagadás után — az Évával való szembesítéstől félfe — dadogva, nekivörösödve, egymást okolva elmondták, mit tettek, kitől mit hallottak. Sankóért is elüzentek, de majdnem baj lett belőle, mert meg akarta pofozni a srácokat. De a két asszony nyelvéről is olyanokat mondott, hogy ha beteljesedne a kívánsága, az a bizonyos tüzes fogó, hát csendesebb lenne a falu.

Arra azért mégsem tudta rávenni a legényeket, hogy bocsánatot kérjenek Évától. Csak annyit ért el, hogy a hajdani »nagyfiúk« lesunyt fejjel mentek el mellette, tisztességgel köszöntötték, és ha valaki rosz- szat szólt Éváról a jelenlétükben, bizony fürgén kellett szedni a lábát, ha nem akart megismerkedni a tenyerükkel. És amikor Éva a legközelebbi bálban az igazgatónéval megjelent, egy kis tanakodás után sorban felkérték táncolni. Finoman fogták, tisztes távolságban tartva, és úgy forogtak, libegtek vele, olyan becsülő tisztelettel, mintha ezzel akarnák jóvátenni, amit elkövettek ellene.