Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-13 / 62. szám

SOMOGYI NÉPLAP

6

Vasárnap, 1960. március tS>

Író a könyvéről

lIlllllllllllllllllll!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIiiiliiaillü:iimiill!:!!li.

...im Jí;iiisiuiituiuiiuiuuuuiuiuouu>

M

ocsár Gábor nyilatkozata:

%

Előbb csak Ú[jy sltslsbsn a kisregényről. Nem véletlennek, hanem szükséges és szerencsés jelenségnek tartom, hogy a Fiatal írók Sorozata — amelyben könyvem, az Ördögdomb is megjelenik — egymás után teszi a kisregényeket az olvasók asztalára. Meggyőződésem, hogy ez a mozgékony, de mégis epikus műfaja korunk ’irodalmának írók és olvasók . előtt egyaránt elnyeri végre méltó becsületét. Hiszek a kisregény nagy jövőjében, mert alkalmas a kor gyors iramának követésére. írói erők és módszerek kipróbálására. A szocialista szemléletű irodalom különösképpen megkedveltetheti íróval, olvasóval ezt a formát, amely viharzó érzelmeket, összeütközéseket, emberi és társadalmi problémákat a realizmus magas igényével »-köteles« ábrázolni — ha egyáltalán igényt tart a kisregény címre. Ez a műfaj az írót ugyanis a lényeg felismerésére és kiemelésére, szigorúan gazdaságos ábrázolására, a fölösleg elhagyására neveli.

Az Ürdügticinb témája, mondanivalója valósággal kikövetelte tőlem magának ezt a, formát, bár nem állítom, hogy a követelményeknek eleget tudtam tenni. Megírtam tárcának, aztán — csak a fiókom számára — elbeszélésnek, majd filmforgatókönyvnek s mindet eldobtam, míg végül ráillő öltözetben az olvasók elé mertem bocsátani. Ebből persze az is látszik, hogy a téma — Nyári Mihály egyetlen átkínlódott éjszakája — nagyon a szívemhez nőtt. Egyszerű a történet, minthogy hősei is nagyon egyszerűek: Nyári Mihály, aki nagyon régen embert ölt, s felesége szerint emiatt akarja őt szétmorzsolni az Ördögdomb; a kovács, akiről voltaképpen meg se tudjuk, megcsalta-e őt a felesége, minthogy az ilyen dolgok titokban történnek; a tolvaj szekeres, a pletykás tanítónő, a tudálékos vasutas, az iszákos Falábú, a megviselt idegzetű tűzoltó, a megcsalt szomorú katona, a szanatóriumbeli három reumás bányász mind esendő, gyenge ember, mégis, ha egy dologért hevülő közösséggé forrnak, a maguk módján hősökké tudnak válni az ördögdombon egy éjszakára. Aztán már elmerülhetnek újra a kicsinyes hétköznapokban, mi már tudjuk, hogy azt az éjszakát többé nem felejtik el. Ragyogó jellemű, makulátlan hős egy sincs köztük, mert az Ördögdomb környékén, ha hinni lehet az öregek emlékezetének, ilyen hősök még nem termettek. A történetre mondták már azt is, hogy homályos célzatú allegória, de én ezt nem vállalom.

Meri Il3 allcgófis, a célzata világos. Hinni kell az emberekben, ez könyvem végső mondanivalója. Olvasásra csak azoknak ajánlom, akik szeretik a nagy dolgokra kevés erővel is vállalkozni képes, a még távoli célokért is lelkesülni tudó embert. De ajánlom a közönyösöknek is, mert nem mondhatunk le arról, hogy őket is megnyerjük a közösségi emberi magatartás számára.

KEMÉNY ERZSÉBET:

MACSKÁK

Láng villan szemük ametiszt egén, van-e ily éhség a föld kerekén? . . .

Nesztelen árnyak kígyózó sora zsákmányért indul, ki tudja, hova.

A ház sötét. A sápadt holdkaraj előtt megy el a sóvá" macskaraj.

Tiéd is ott van. Ismered talán? ö az, kit dajkálsz szobád pamlagán.

Nappal mindig ott hever a dőre . . . Megérinted .. . Puha fényes szőre

hozzád simul. Ügy hever öledbe, mint nyár hevén ha elalél az este.

Mégis, mintha új gyönyört keresne .. .

Azért, ha rőttüzű csíkokon ujjad ujjongó vággyal átoson:

ne feledd, hogy a tigrissel rokon!

És félj! Mert míg becézed álmodon,

s tekintete oly bágyadt, szelíd: beléd meríti fénylő körmeit.

ÍOPERETT-PARÓDIA

A

(waqil (l (Qé-zsaszttL rfjéhaniinl J

Ülök az írógép előtt. Drámát szeretnék írni. De cím nincs. £ Enélkül meg hogyan lehessen £ drámát írni, hiszen a jó cím fél J dráma, és sokszor nagyobb si- £ kér, mint maga a dráma. A cím azonban nem jön. Gyötrődöm, és nézem az üres papírt, mikor beállít Krupcsák Alajos hóna alatt egy hatal- £ más paksamétával, és hanya_3

J» gul az asztalomra dobja, hogy M a gépem odább ugrik.

£ — Mi ez? — kérdem ébredező irigységgel.

— Darab — veti oda flegmán.

— Ki írta? — nyelem a mérgem és az epém.

Nem is felel rá, csak végigmosolyog rajtam. Hát ez rettentő, darabot írt a Krupcsák, aki magyarból éppen hogy csak átcsúszott a vizsgán, én meg még most sem tudok kijönni Jegy nyúlfarknyival sem. í — Dráma? — faggatom to- fvább elfúló lélegzettel.

5 Sajnálkozva néz rám egy da- *1 rabig, aztán gyorsan felvilágo- 5 sít. Ki ír ma drámát, mikor J> mindenki ír? Kinek kell ma dráma, amikor mindenki nevetni akar?

Nem mondja, hogy valami újítással nem lehetne megpróbálkozni, de nem éri meg. Dráma terén már nincs új a J nap alatt. Nem tagadja, volt 5 idő, amikor kacérkodott a drá- 5 mával, de akkor még nem volt S kifejlődve az irodalmi gerince, ^ de hálistennek, az most már olyan erősre kifejlődött, hogy lúdtalpat kapott, mert leülni sem tud tőle. Akkoriban történt, hogy megpróbálta Szőrmék Leó felháborítóan mellőzött, a mához szóló drámáját, a híres »Bandzsát« vagy a »Halandzsát«, már nem is tudja pontosan, melyiket, életre kelteni, mégpedig zseniálisan úgy, hogy az utolsó, a 23. felvonással kezdte, ami ugye, érthető, mert ezek a mai darabok úgy összecsomózzák a szálakat, hogy a második felvonást már nem érti a közönség, a harmadikat meg maga az író sem, és akkor hol van a 23-ik? Ezért

kell a végén kezdeni, aztán jön i[a 22. felvonás, és így szép sorijában visszafelé, egészen az elsőig, amiből lesz az utolsó felvonás. Szőrmók Leó ennek hírére azonnal jelentkezett esernyőstül, és mivel nem volt tudomása a Krupcsák közben már erőteljesen fejlődő irodalmi gerincéről, huzamosabb időre mind a ketten kórházba kerültek. Tehát a drámaírás nem éri meg. Ő operettet ír. Ma ez kell, ez megy, ebben a Jövő. Mohón kapok a papírhalmazhoz.

— 600 lap — mondja egyszerűen.

Kinyitom a fedelét, legfelül a cím, Rózsaszín Békanyál. És aztán semmi, végig üres mind a 60Ö lap. Döbbenten nézek rá.

— Mi ez?

— A darabom.

— De hiszen itt nincs egy sor sem!

Vagy talán vegytintával írta ez a Krupcsák, nehogy idő előtt ellopják a témáját? Ablakhoz tartom a lapokat, semmi. Gyanakodva kezdem nézegetni Krupcsákot. Erre megnyugtat, nincs neki semmi baja.

— Na ja — mondja —, csak a cím fontos, mert ez egy ön- kiszolgáló darab.

— Már hallottam önkiszolgáló boltról, de önkiszolgáló darabról még nem. — Eltátom a szám.

— Hisz ez benne az ötlet! — kiáltja Krupcsák Lajos — ez a világszenzáció, ilyen még nem volt, ez forradalom az operettben. Hogy lehet ezt nem érténi?

Hát figyeljek csak rá. A cím már maga szenzációs, igen? Ez tagadhatatlan, nagyon kifejező. Eredetileg Rózsaszín ökörnyálat akart, de mivel azt mindig ősszel úsztatják, igen sablonos, vár vele tavaszig. Ebben az operettben minden megvan, ami az eddigiekből hiányzott: tavasz, szerelem, sóhaj, ifjúság. Ezt már a cím is elárulja, a többi már jön magától.

Próbáljam csak elképzelni, a darabot kifejező plakátokon hirdettetik, a premier kitűzet- tetik, a közönség pedig betódul a színházba, és akkor jön ő, Krupcsák Alajos, kiáll a függönyök elé, és szól pár keresetlen szóval valahogy így: Kedves gyülekezet! önök ma egy operettet fognak írni, illetve eljátszani, az én önkiszolgáló darabomat. Mert eddig mit csinált a kedves gyülekezet, ha valahová begyülekezett. Ült és nézett. Hát nem szörnyűség ez a passzivitásra való kényszerítés? Talán néha lehetett tapsolni egy keveset. Hát itt másképpen lesz. A darab címét tudják. Hunyják le a szemüket, sóhajtsák el magukban, és gondolják el, mi lehet a darabban. Nincs olyan ember, aki ne érezné, hogy őbenne színészi képességek szunnyadoznak. Ez egy önki- szolgáló darab. Kérek egy csinos férfit főszereplőnek. Értjük is egymást, már látom. Ott hátul, igen, tessék felfáradni, csak nyugalom. Ugye, máris jól szórakozunk? Most már önön a sor, kedves uram. Válasszon ki egy csinos hölgyet. Semmi lámpaláz, nagyszerű, tessék a darabot elkezdeni. Én most eltűnök. A többi szereplőt már Önök hívják fel a színpadra a darab alakulása szerint. Érti a kedves gyülekezet? Tehát mindenki játszik, bele lehet kiabálni, tippet lehet adni, tessék kezdeni. Jó szórakozást.

— Nagyszerű eddig, igaz? — kérdi tőlem Krupcsák, de magamhoz sem térhetek, máris folytatja szinte önkívületben az ihlettől.

— Most fogom ezt a 600 lapot, beülök a színfalak mögé, és írom, mit ezek összeszerepelnek nekem.

Mondjuk a szép csinos fiú így kezdi:

A fiú: Höh. Minő idő! Mi ő!

A lány: Ah! Béla, ez a méla béka!

Erre a jövendőbeli anyós megorrintja, hogy ez már több mint szerelem, felrobog a színpadra, és odakiáltja zordonan:

Az anyós: Rana-ridi-bunda!

Az idegek pattanásig feszülnek. Mivel senki sem tudja, mi akar ez lenni, kialakul a konfliktus. Mert az is lehet, hogy a fiúnak mondta, de az is lehet, hogy a lányShak. Pedig a darab ezzel csak az ismeretterjesztésnek tesz eleget, mert ha vannak a nézőtéren biológusok, azonnal tudják, hogy e csatakiáltás varangyos békát jelent Tehát tanulunk is közben. Lesznek azonban, akik asszír-babilon átoknak értik, és felrohannak a színpadra segíteni az ifjú párnak, hogy a Rózsaszín Békanyál jegyében egymásra találjanak. Itt már rögtönözni kell egy betétet. A fiú kezdi:

A fiú: Brekeke, brekekeke Ugorjunk izibe.

Ne tőlem, hozzám! Májamra, rózsám.

Frenetikus siker, újrázás, taps. A mama most rémül meg igazán, és megpróbálja jobb belátásra bírni a leányát, ha még lehet, és riadt anyai szíve így zeng:

Anyós: Brekeke, brekeke,

Jer haza, Esztike, :j Ne állj ott kábán! J Megejt az ármány.

A siker tovább fokozódik. Az anyós táncol. Újrázás taps. De Esztike nem hagyja magát, ő imádja a fiút újszerűén, aki tele van ihlettel és kotletted amit a sarki büfében fogyasztott el, ahol szolidak az árak, nagyszerű a kiszolgálás, pedig negyedik osztályú üzem. Ez ügyesen elhelyezett propaganda a létesítményeink felé. Azonban menjünk csak tovább. Esztike nagyszerű lány, ő tiszteli az anyját, és úgy beszél vele. Itt majd örjöngenek a pedgógusok, végre a nevelésben is segít nekik az operett, mert Esztike így zeng vissza;

Esztike: Brekeke, brekeke, Megértem e irigyre, Mejjemre, drágám,

És ágyő, Mádám!

Ebből mindenki megértheti, főleg a fiatalságunk, hogy Esztike öntudatos lány, de tiszteli az anyját, amit a mai fiatalok néha elfelejtenek. Ezt a nagy tiszteletet fejezi ki ez a mondat: »És ágyő, Má-Má- dám!« Annyira tiszteli, hogy madámnak szólítja az anyját. Itt már nincs fokozás tovább, itt csak ríni lehet ekkora gyermeki szeretet és tisztelet láttán. A fiatalság ennél a részinél majd azonnal jegyzetel, a pedagógusok pedig kérik a szöveg felvételét a tananyagba, ha máshova nem, az osztályfőnöki órák anyagába,

Mivel a darabot így játszva össze játszotta a kedves gyű leA TISZTELENDŐ ŰR HARAGSZIK

Pásztor Mihály két legjobb urat szolgált: a Törvényt és az Istent. Kisbíró és harangozó volt egy személyben. Az élet rendjével általában megelégedett. Bár tudta, hogy a szolgák között is van különbség, azt is tudta, hogy mindkét úrnak vannak nála rangosabb alattvalói is, kik többet kapnak, de ezzel nem törődött. Nem volt nagy igényű ember. A dob meg a harangkötél hozott any- nyit a konyhára, amermyi éppen kellett. Igaz, folyvást dolgozott.

Naponta kétszer is »közhírré tett«, kézbesítette a fizetési meghagyásokat, a jegyző színe elé citálta a beid izeiteket, s ha urak jöttek, elsietett a Vincze- féle vendéglőbe toroköblítőért. Délben pedig belekapaszkodott a nagy harang kötelébe, hogy tudassa a faluval: fele már elmúlt a napnak. Ez volt az ő dolga.

Pásztor Mihály a vasárnapoknak örült legjobban. Különösen a nyári vasárnapokat szerette. Ilyenkor fényesre subic- kolta egyetlen pár csizmáját; fehér inget, fekete ruhát öltött, s ; tizenegy órakor elindult a templom felé. Kelemen tisztelendő úr már leste a paplakás félrehúzott ablakfüggönye mögül, s mikor meglátta Mihályt, Kkéltóságteljesen intett a kezé- tel. Mihály értette a jelt,

irányt változtatott, szélesre tárta a templom ajtaját, s a kéken vakító toronyban meg- kondultak a harangok. Mihálynak ez nagyon tetszett. Elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy kezének mozdulataira mint igyekeznek kifelé házaikból az emberek. És jöttek gazdagok és szegények, lányok és asszonyok, áhítatos arccal jöttek hódolni a Mindenható előtt.

Az asszonyok, mielőtt helyet foglaltak volna, mélyen a pad fölé hajoltak, az emberek kalapjukba néztek, s a lányok éppen hogy bólintottak, s tekintetüket lopva végigfuttatták a karzaton, ahol a legények feszítettek. Mihály gyakran megfigyelte az apróbb nagyobb mozdulatokat, a fiúk és lányok incselkedéseit. Nem tartotta bűnnek. Ö is a templomban nézte ki magának a feleségnek valót. A prédikációt nem szerette, gondolatai minduntalan elkalandoztak. Pusztán kötelességből húzódott meg az ajtóhoz legközelebbi padban, hogy kéznél legyen, ha elhangzik az ámen. Míg a tisztelendő úr beszélt, Mihály teljesen eltévedt saját gondolatainak útvesztőiben. Az életről és a világról alkotott véleményét szerette volna komoly és tömör mondatokban megfogalmazni. Ez azonban sohasem sikerült. Nem jutott tovább néhány mástól hallott sarkalatos megállapításnál. Jó vagy rossz kedvét hangulatok irányították. Hétköznap morcos, vasárnap egy kicsit mosolygós ábrázatot öltött. A fényes csizma, az allelujázó falu, a tisztára söpört utcák jókedvre derítették. Ilyenkor a torony alatt azt is gondolta, hogy az élet igazán derűs, s az Istentől való világ mégiscsak jól van berendezve, meg hogy a hatalom közvetlen árnyékában nincs is olyan hideg. Derűs, erős és mozdulatlan a falu, jól élnek benne az emberek. Lám, hogy zeng, kúszik föl a magasba a hálaadó ének.

Ám mikor a szegények portájára lépett, szíven ütötte a nyomorúság, lehangolódott. A templomhajó misztikuma szertefoszlott, mintha nem is lett volna.

— Törvény az törvény, nem én szabtam — sóhajtgatta ilyenkor, s igyekezett mielőbb odább állni.

— Mi lesz a fiamból? — ez volt élete legfőbb kérdése. A tisztelendő tír azt mondta a gyerekről, hogy értelmes. Ha eljön az ideje, beprotezsálja a gimnáziumba.

Ettől kezdve Mihály még szorgalmasabban ütötte a dobot és harangozott. A tisztelendő úr vasárnaponként félrehúzta a függönyt, s a tőle megszokott mozdulattal jelt adott. Megkondultak a harangok, s a meleg fényben lányok, asszonyok és szigorú arcú férfiak

jöttek...

Minden ismétlődött, Mihály csak az évszakok változásait érzékelte, no meg arról vett tudomást, hogy iskolába jár már a fia. így telt Pásztor Mihály élete. Személye nem osztott, nem is szorzott. Nem részese, hanem csak szolgája volt a hatalomnak. És rajta is csattant az ostor. A második világháború utolsó évében őt is behívták katonának. Nem is tért haza.

Azóta sok év múlt el. Változott a világ. Látszólag csak az istenháza körül maradt minden a régiben. Áll a templom, áll a papiak, s Kelemen tisztelendő úr csakúgy, mint Pásztor Mihály idejében, félrehúzza a függönyt, — és haragszik. Legfőképpen Pásztor Bélara, a harangozó fiára. Benne látja megtestesülve az Istentől való világ felforgatóit. Pedig hát ő mindent megtett. Pásztorné — férje bevonulása után — sokáig bejáratos volt a tisztelendő úrékhoz. 0 mosott, takarított, főzött, és egyéb háztartási munkát is végzett. Útjára gyakran elkísérte fia is. A pap sohasem feledkezett meg lelki- . pásztori kötelezettségéről. És mégis! Béláról elképesztő gyorsasággal lehullott a ráragasztott türelem, szolgai alázat.

— Ki gondolta volna, hogy szembefordul azokkal a törvényekkel, melyeket apja annyira tisztelt. Hát kígyót melengettem én! Uram, teremtőm, mivé lesz a világ! — Ilyen sóhajokat küldöz naponta az ég felé immár tizenöt év óta a tisztelendő úr.

A világ azonban »romlik«, napról napra mélyebbre süly- lyed. Az orgona mögött nincsenek diákok, akik levegővel táplálnák a hatalmas hangszert. A hívek egyre fogynak, széled a nyáj. Az is előfordult, hogy nem jött meg a harangozó, s a tisztelendő saját kezével volt kénytelen megkondítani a harangot. A kegyelemdöfést a múlt héten kapta meg Kelemen tisztelendő úr. Akkor volt a Pásztor Béla esküvője. És csodák csodája, nem a templomban. Hát erre még nem volt példa.

— Hová jutunk, hová jutunk! — sóhajt a most is harangozom váró tisztelendő. Nem hiszi, nem érti, hogy 15 évvel ezelőtt egy szigorú, s egyáltalán nem istentől való kor koporsója fölött csendítettek. Fájlalja, hogy találkoznia kellett a béklyóitól szabadult szellem első fecskéivel. Ezek a fecskék pedig — ha elsők is — nyarat csinálnak Kelemen tisztelendő úr falujában. Különb nyarat, mint amilyenek Pásztor Mihály világának fullasztó nyarai voltak.

_____ Gőbölös Sándor

k

ezet, ki lehet állni a függöny elé, és nagyon természetesen ilyesmit lehet mondani áldóan kiterjesztett kezekkel:

— Mene-Tekel haza.

Ezt úgy is lehet érteni, hogy menjetek el haza. De a történészek & a régészek tudni fogják, hogy ezt a spártai király mondta a szép Helénának, mikor kiszabadította a trójai falóból, hogy aszongya: Menetekel, megmérettél és könnyűnek találtattál, amiből érthette a Helénke, hogy nem volt ez egészen tiszta ügy ezzel a Párással. De átvitt értelemben, ebből tudja meg a gyülekezet, hogy ez egy valódi könnyű műfaj volt, már szinte klasszikusan az.

Erre Krupcsák szerint szétszedi a közönség gyönyörűségében és eszmei túlabrakolt- ságában a színházat. Örjönge- nek, és telt ház biztosítva a világ végezetéig. Neki megvan a darabja, még csak a fejét sem kellett törje. Szerződés, pénz zsákkal, televízió és film, külföldi szerződések, és Krupcsák Alajos ezzel befut az irodalom halhatatlanjai közé.

Azóta is ülök a gépem előtt, és lázasan nem irok. Sárgít az epe. Csak cím kéne nekem is, egy jó cím, á többi menne magától. Én is vagyok olyan tehetséges, mint a Krupcsák, és én is üresen tudok hagyni 600 lapot, ha ke'l.

, " Mihályi Margtt