Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-08 / 57. szám
50 éves a nemzetközi nőmozgalom Harcos múltra emlékezünk? MENNYI TITKOT REJT egy levelekkel teli doboz, mennyi öröm és bánat húzódik meg a levelekben! Finom pa pírra írt hitvesi üzenet és durva lapra rótt sorok a börtönből, köszönet segítségért és végzés. Mind-mind a múltról tanúskodik, s ha Váradi Adolf- né egy szót sem szólna, akkor is kibontakoznék előttem egy emberöltő története. Hogyan is volt? Korai árvaság, robot, szenvedés, aztán a Tanácsköztársaság felejthetetlen napjai, a bukás után üldöztetés, bujkálás, illegális munka. Ez jutott osztályrészül a század első évtizedeiben a fiatal munkáslánynak, aki már abban az időben eljegyezte magát a boldogabb jövőért harcoló munkásmozgalommal. Hangja reszket, amikor erről az időszakról beszél, s mégis úgy emlékezik vissza rá, mint egy felejthetetlenül küzdelmes élet kezdetére. — Angyalföldi vasasok közt éltem, akik vérében már benne volt a lázadás. Nem kellett serkenteni senkit, hogy küzdjön a holnapért, csináltuk azt legjobb érzésünk szerint. Emlékszem, a Baross utcában dolgoztam egy vendéglőben, s az elvtársak gyakorta szóltak nekem: Kató, valaki itt hagyott egy csomagot. S én már tudtam, mi a teendő, hiszen a csomagban röpcédulák, plakátok voltak, melyeket éjszaka kellett eljuttatnom a város minden pontjára. Persze a rendőrség sem nézte tétlenül a kommunisták tevékenységét. Sokadmagával ő is megismerkedett a nyomozók pofonjaival. — 1926-ban tértem vissza Siófokra, de itt sem volt nyugtom, bujkálnom kellett. Közben férjhez mentem, s mert férjem is mindjg a változásról beszélt, hát együtt tevékenykedtünk. MÚLTAK AZ ÉVEK, a háború időszaka ismét rengeteg szenvedést hozott. Férjét internáló táborba hurcolták, segíteni kellett. S mindennap ott állt a tábor bejárata előtt, hozta a tiszta ruhát és az élelmet. De nemcsak párjának, hanem a többi fogolynak is. A levelesdoboz őrzi is az asszonyok, feleségek köszönő leveleit ezért a tettéért. — 1944-ben engem is letartóztattak, de aztán rövidesen szabadlábra kerültem, mert egészségem nagyon megromlott. Igaz, hogy felügyelet alá helyeztek, minden lépésemet őrizték, de hát. megtaláltam a kapcsolatot az elvtársakkal. Újra bujkálás következett, majd végre elérkezett a felszabadulás. És ekkor egészen új valami kezdődött Váradi Adolf né életében. A nyilasok férjét meggyilkolták a háború utolsó napjaiban, özvegyen maradt, de töretlenül látott munkához. Elsősorban az asszonyok élete foglalkoztatta. — Tudja, amikor végre egyenlő jogúvá váltak a nők a férfiakkal, bizony nagyon sok feladatot kellett elvégeznünk. Mert az egyenjogúsítás megtörtént ugyan, de az asszonyok nem tudtak élni a lehetőségekkel. Érezték, tenniük kell valamit, de hogy mit, azt meg kellett magyaráznunk nekik. Jártuk a falvakat, harcoltunk a babona ellen, küzdöttünk az ősi szemlélettel. Nehéz időszak volt... 1948-ban megalak'ettük Siófokon az MND?'7 \ Sokan, nagyon sokan ■- 1 ek bennünket. Amikor a r lamit kért tőlünk, rrs látja, ha most nin'— akkor én megyék a p-' kérek. Mert nem tu- ka nélkül meglenni. MOST 61 ÉVES. É- gyón fáj neki, hiszen c'-" az idő, pedig annyi, de - munka van még, amit e’ retne végezni. — Akár hiszi, akár nem most is harcolnunk kell. Kemény csatát vívunk azért, hogy nagyobb legyen a bölcsőde és az óvoda, hogy felépül-! jön végre a kultúrház, mert' arra bizony nagy szüksége van| Siófok népének. Úgy szeretnék friss és mozgékony lenni, hogy[ ismét dolgozhassak, mint ré-i gén. Hordanám én a maltert1 is szívesen-, csak hát ___ 1 S arról beszél még, hogy mi1 a kommunista asszonyok fel-! adata, hogy mi az, amit még' meg kell csinálni. Ilyenkor új ra tűzbe jön, mert a nők és ai gyermekek, az ifjúság életének megannyi problémájáról van szó, arról, hogy össze keli; fogni szülőknek és pedagógu-, soknak, mert csak így lehet; igaz embert nevelni az ifjú! korosztályból. Dőli néninek — mert ígyl hívják, akik csak ismerik —' most már sokat V illene pihen-1 nie,,de nem le'“' mert a szí-^ ve nem hagyj r y és nőna-^ pi előkészülete' taná-S' csókát ad, ha ü*: cs-rajos kér-5 déssel fordulnak hozzá, s rá-'1 adásul tagja még a járási szo-J ciélís bizottságnak is, ahol"- ' ~!an elintézésre várój ma van. 7.SAK AZ TUD IGAZÁN1, /őért küzdeni, aki látta és*J -zte a múlt szenvedéseit — nondja búcsúzáskor. S alig-i hogy a látogató kilép, már veszi kabátját, és indul. Mert! még so<k mindent szeretne csi-J nálni ezen a-napon. Polesz György1 auzönip főtt Három napközi otthon egy termelőszövetkezetben A mezei és kertészeti munkák elvégzéséhez a termelőszövetkezetekben igen sok szorgos női kézre van szükség. A közös1 gazdaságok vezetői ezért igyekeznek a dolgozó nők otthoni! munkáját megkönnyíteni és gyermekeikről gondoskodni A gyermekeket mindenütt idénybölcsődében, napközi ott-' honban helyezik el, ahol képzett óvónők felügyelete melletti töltik napjaikat a kicsinyek. J A répáspusztai Első ötéves Terv Termelőszövetkezetben i több mint 150 nő veszi ki részét a növénytermesztési, kerté-í szeti és állattenyésztési munkákból. Mintegy ’kisgyer-J mekről kell gondoskodnia a szövetkezet vezetőségének, hogy« az édesanyák minél több időt tölthessenek el a közös mun- _ kákban. A nagy kiterjedésű gazdaság két üzemegységében,! Somodorban és Antalmajorban napközi otthont létesítettek, s| ezzel a répáspusztai központi majorral együtt három nap-i; köziben száz kisgyermeket helyeznek el. A szövetkezet olyj, módon is igyekszik könnyíteni az asszonyok otthoni munká-i ján, hogy mosógépet vásárol, és azt bármikor megkapja, aki-í nek szüksége van rá. i Somogyszil termelőszövetkezeti község több mint ötezer^ holdas határában mintegy 400 nő vállalt munkát. A vezető-^ ség a helyi tanács segítségével, állandó napközi óvodát nyi- " tott, ahol hatvan kisgyermeket gondoznak, ápolnak, amíg szüleik távol vannak. Március elején nyílt meg a tavaly , még csak negyven gyermeket befogadó, bővített nyolcvan1» személyes napközi otthon is, hogy minél több szülő tudja? elhelyezni gyermekét, és vehessen részt a közös munkában. S Több termelőszövetkezetben a nyári nagy munkák idejé-2 re üzemi konyhákat is létesítenek, hogy a sürgős dologidő-^ ben még a főzés gondját is levegyék az asszonyok válláról. -* ffennünket a TRANSZ- VILL-nál ott lehet megtalálni, ahol a termelőgépek hosszú sora kezdődik. Mi vagyunk a sajtoló brigád. Ezt a nevet azért kaptuk, mert nagy excenter-présekkel az árboc- és szakaszoló kapcsolókhoz készítünk érintkező késeket, rugóházanyákat, csapokat, síntartókat. Látszatra könnyű ez a munka, annyiból áll csupán, hogy a szálanyagot a prés alá helyezzük az elkészített szerszámba, megnyomunk egy pedált, és már kész is egy alkatrész. De csak látszatra könnyű ez. Valójában nehéz ez a munka, alaposságot, pontosságot kíván. Hogy mennyire így van, talán akkor bizonyosodott be, amikor a vállalat még nem nagyon válogatta meg, hogy kikből álljon a brigád. Mert a pedált ugyan mindenki le tudja nyomni egyszer, kétszer, talán tízszer is úgy, hogy nem csinál selejtet. De már sokkal nehezebb ezt megtenni százszor, ezerszer, tízezerszer. Nehéz mindig odafigyelni, hajszálpontosan behelyezni a préselendő anyagot, mindig lelkiismeretesnek lenni. Pedig ha ezek közül valamelyik is hiányzik: vége. A mostani brigád megala- kításakor ezért ügyeltünk mindenkire a legalaposabban. Egy híján valameny- nyien megvoltunk már. Régről ismertük egymást, s tudtuk, hogy mindenkiben megbízhatunk.. Akkor egyszerre csak közénk küldtek egy asz- szonyt. Valahonnan az öntödéből ... A harmincon felüli, gyors, kék szemű, piros fejkendős asszony talpraesetten mozog a gépek között, és egyszeri magyarázat után elfoglalta helyét a gépnél. Összenéztünk. Mi lesz most? Biztosan elron - most is meg ezután is, és dolgozhatunk helyette, hogy meglegyen a teljesítményünk. Persze ezt Sörösné nem hallotta, mert így hívják őt. Mint ahogy azt sem vette észre, hogy titkon odalesünk hozzá, nézzük mozdulatát, hogy aztán majd lecsapjunk, ha valami nem megy. Hogy figyeltük a művezető arcát, valahányszor megállt mellette, mit árul el vajon, nem tanácsolja-e másik munkahelyre. De nem, nem küldték öt innen sehová. Tízezredszer is lelkiismeretesen csinálta azt a mozdulatot a pedálon, és tízezredszer se adott neki visz- sza a meó selejtet. Jl/Í ár szépen felfejlődött a brigád, s tálán egy kis dicséret is elkelt volna, amikor váratlanul közölték velünk, hogy nem értük el a száz százalékot. Egymásra néztünk, s vizsgáltuk a lelkiismeretünket. Hát az szinte hihetetlen — mondtuk —, hogy a sajtoló brigád ne teljesítette volna a tervet. A mindig vígkedélyű Sörösné ott állt közöttünk végtelenü szomorúan. Beteg talán? A gyerekkel van baj otthon? Vagy akadályozza őket valami a csaláőiház-építés^'ri? Másnap még szomorúbb ,J- Csak nézett maga elé, a s:e me kisírtnak látszott. Az • - egyszer besietett a műhely irodába. Amikör visszajött látszott a szemén, hogy megint sírt. Megállt közöttünk, és kérdő tekintetünkre csak annyit mondott: — Megkértem odabent őket, hogy nézzék meg újból azokat a számokat, mert nem lehet igaz, hogy ne értük volna el a száz százalékot. Ezt én nem tudom elviselni. — A hangja elcsuklott, és megint elsírta volna magát, ha keményen meg nem markolja a sajtológép indítóját. Úgy éreztük, hogy most oda kellene menni Sörösnéhez és keményen megszorítani a kezét, mint egy bányásznak, egy esztergályosnak, egy kohásznak, mint egy férfinak. Pár nap múlva hivattak bennünket az irodába. Bocsánatot kértek, mert elnéztek egy számot. Nekünk van igazunk: teljesítettük a tervet. Hej, de felderült az ábráza- tunk! Ezután Sörösné a sarokba indult, hogy felemeljen egy súlyosabb tárgyat, s odavigye gépéhez, összenéztünkt s mint a villám, ugrottunk oda hárman is. Kitéptük a kezéből, és elvittük helyette mi... Azóta is együtt dolgozlak vele. S amikor össze* •jűlünk a zajos műhelybent hogy megbeszéljük a munkáti ö is ott van közöttünk olajos ruhájában, piros kendőjével. Nem csinál világrengető dolgokat, de amit tesz, az becsületére válik. Ha elmenne, sajnálnánk. Nélküle már nem lenne teljes a sajtoló brigád. * * * A történethez nem tettem hozzá, nem is vettem el belőle. Így mondták el a TRANSZVILL-ban a férfiaks Ambrus Róbert, Puspán Ferenc munkások, Lovas József művezető és a többiek. Ezután ha belépek a műhelybe* és meglátom Sörösnét, mindig az jut eszembe: lám, egy finom kezű, finom ujjú, törékeny külsejű asszony, akire itt a nagy tenyerű, erős férfiak mindig tisztelettel néznek. Csendben majd azt mondom: — Jó munkát, Sörösné* további jó munkát! Szegedi Nándor Nagyon szereti kis tanítványait — Hétszázezer-huszonöt, hét- százezer-ötven, hétszázezer- hetvenöt. — Most tízmilliótól háromezresével számolj visszafelé, Farkas Laci. És a pöttöm gyerekek szájáról csak úgy ugrálnak le folyamatosan a szédítő számok. Ahogy folyik az óra, egyre nagyobb a meglepetésem. Nagyon jól tudnak számolni ezek a kis bodrogi negyedik osztályosok. Mikor a nagy táblához szólítja ki Bemáth Ilona tanító néni Domokos Sanyit mértékátszámításra, majd kiesnek a pádból, úgy nyújtózkodnak a kis emberkék, mindegyik felelni akar. Kis kobakukban sebes gondolatok váltják egymást. Szinte alig tévednek. »Nyolc mázsa 12 kiló 47 deka: ez hány gramm?« Ha egy kiAZ ELSŐ VAGYUK TELJESÜLT .. — Ott, az a vakolatlan ház, ott laknak Szindzsák Pista bácsiék! — s az útba igazító kisfiú máris eliramodik mellőlem. Szalad vissza a néhány méterrel arrább hancúrozó pajtásaihoz. Hogyisne, hiszen már sötétedik, ilyenkor minden percet ki kell használni, mert nem tudni, a kerítések mögül melyik pillanatban hallatszik fel a hívogató hang: *Kisfiam, gyere vacsorázni1« Alig veszem szemügyre a házat, futó lépések dobogását hallom a hátam mögött. Megfordulok. Bordó melegítős leányka, kezében szódás üveggel, a futástól kipirult arccal, lihegve kérdezi: — Kit tetszik keresni? — Szindzsák Istvánékat — s elmosolyodom és örülök, milyen kedvesek ezek a srársrói gyerekek, a világért se szeretnék, ha eltévednék. — Itt laknak — mutat a kisfiú által megjelölt házra. — Szindzsák Margit vagyok, a szüleim még nincsenek itthon, ugye őket tetszik keresni? — S már tettékel t* befelé, és szüntelenül ctevea kM barátságos szó eUmzlatta meglepö- döttségét. — Nincs ám még rend, most költöztünk ide szeptemberben — nfpndja, s leteszi a szódásüveget, az asztalról kísérleti eszközöket rak el, s közben felnőtte sen dohog. — Ez a Pista is mindig itt hagyja a dolgait. Ö a bátyám, most nyolcadikos, és mindig kísérletezik. A szüleim? — kérdez vissza—. Bizonyára hamarosan jönnek, a termelőszövetkezet juhho- dályt épít, apukám kőműves, anyukám meg ott segít... Fél óra alatt mindent megtudok. Margitka tizenhárom éves, minden vágya, hogy pedagógus legyen. Bátyja és a kicsi Editke a nagymamánál vannak, ő egyedül volt egész délután, tanult, aztán vacsorát főzött: bableves és hal lesz, de a halat majd frissen sütik ki... A sötétség mind sűrűbb lesz, elhal a kinti gyerekzsivaj is. A házak ablakszemei sárga fénynyalábot szórnak az utcára. — Jó estét kívánok! — Jó estét! Az ajtóban a Szindzsák-há- zaspár jelenik meg munkaruhában, fáradtan. Meglepődve, de mosolyogva néznek rám. Meglepődöm én is: milyen fiatalok, és már ekkora gyermekeik vannak! — Ö, hát én már 17 éves koromban férjhez mentem — mondja az asszony, és nevet. Gyakran és jóízűen neveti el magát, mintha nem is végzett volna ma egész nap megerőltető fizikai munkát, mintha nem is volnának gondjai. Pedig — ahogy megtudtam — kemény küzdelem volt az élete. — Mindenünk, amink van, két kezünk munkájának eredménye. Kidolgozott munkáskezek, mennyire szépek, mennyi boldogságot teremtenek. Mert valóban nem volt semmijük, amikor összeházasodtak, szűkölködtek. Hamarosan jöttek a gyerekek, sőt amikor a férfi nővére meghalt, az árván maradt három gyerek nevelését is magukra vállalták, de azok már felnőttek, kiröppentek. — Mindig arra vágytunk, hogy legyen egy kis házunk. — Szindzsékné nagy barna szeme majdhogy könnyel nem telik meg, amikor erről beszél. — Hosszú éveken át takarékoskodtunk, mindig csak a legszükségesebbeket vettük meg. Az elmúlt tavasszal, hogy segítsek magunkon, beléptem a szövetkezetbe, bár nem volt csak 500 négyszögöl földem. Nagyon sokat dolgoztam. A többi asszony is jól dolgozott. Sokuk elérte a 170—200 egységet, nekem 242 volt — mondja szerényen. — De bizony elvállaltam a legnehezebb munkát is! Aztán munkacsapatve- zetö lettem. Féltem egy kicsit ettől a tisztségtől, igaz? — tekint férjére. — Vettem egy munkaegységkönyvet, esténként a férjemmel együtt tanulgattunk, végül is rájöttem, nem is olyan nehéz dolog ... És beszél a munkáról, valamennyiük munkájáról. Talán észre sem veszi, hogy szavai mint árulják el az ö egyéni fejlődését, s azt, hogy a vágya teljesüléséért küzdő asszony mint nevelődik át, mint kapcsolódik össze saját célja a többiek, a szövetkezet asszonyainak érdekével. A fáradhatatlan munka megtermetté első gyümölcsét: felépült a ház. — Ügy indulunk, mintha most kezdenénk együtt az életet — mondja halkan a férfi. — Sok nehézség előtt állunk még — fűzi tovább gondolatát az asszony. Majd a férj folytatja: — Minden erőt továbbra is latba kell vetni, hogy helyf tudjunk állni. — Én nagyon reménykedem — szólal meg újra az asszony, s gondolata szinte kint ül az arcán. — Reménykedem, hogy ebben az évben még jobb lesz a tsz-ben. Bár akadt olyan, aki a tavalyi gyengébb eredmény .után próbálta elvenni a kedvemet, de azt nem lehet. É?i bízom, hogy mindenki jobban hozzáfog a munkához, és így jobb lesz a termés. Valahogy azt szeretném, az volna jó, ha egytől egyig mindenki egy akaraton lenne. — Igen sokat beszélgetünk erről a feleségemmel, mint is kellene csinálni — szól közbe •, férj. — És azt hiszem, sokat lendített a dolgon, hogy a feleségemet elküldte a szövetkezet Siófokra az asszonytalálkozóra ... Szindzsákné izgatott lesz, meg- megbotlik a nyelve, mindent el akar mondani. — Beléptem a nőtanácsba. Miért? Olyan jó volt ott Siófokon. Ügy tetszétt, ahogy ott beszéltek, nagyon aranyosak és főleg nagyon igazságosak voltak. Az igazság az, amihez mindenben és mindenkor ragaszkodom ... Azt hiszem, helyesen cselekedtem... Újra a férjére néz, az megnyugtatóan bólint. Egyikük se mondta ki szóval, mit változott egy év óta gondolatviláguk, csak a munkájukról, az életükről beszéltek.. A ki nem mondott gondolatot tetteik juttatták kifejezésre, s az így még szebb for- :<*4i, szebb értelmet nyert. ...A pirostetös, vakolatlan házban mindenki végzi a maga teendőit. Tisztelettel hajtanak fejet a munka előtt, mert azzal érték el első álmuk teljesülését: az otthont. Vörös Márta csit megtorpannak, a fiatal tanítónő egy újabb kérdéssel megvilágítja a megoldást. — Gondolkozz csak, egy mázsában hány kiló van? A másik csoport, a 12 második osztályos tanuló a füzetek fölé hajol. Át-átpislognak a nagyokra néha, aztán róják a sorokat nagy gonddal tovább. Fogalmaznak. A táblán gyöngybetűkkel felírva: »Leszúrták a disznót.« Mielőtt íráshoz fogtak, a tanító néni kérdésekkel igazította el őket. »Vágtatok-e disznót, Klári?« — Igen, nagyon kövér volt. Mielőtt levágtuk, kukoricával kicsalta édesanyám az ólból. »Mivel etettétek a disznót?« »Mi készül a húsából?« A kérdések után tisztán láthatnak már a kicsinyek. A kislányok nagy szalagjai csak úgy rezegnek az izgalomtól* amikor elkezdik az írást. Amikor a számtan házi feladatot felírták a negyedikesek, következik néhány fogalmazás felolvasása. Az egyszerű, kerek mondatok után a többiek elmondják véleményüket. S ha a rövid kis dolgozatban egy szó többször szerepel, észreveszik a vizsla fülek. A gyerekek a pádból alig látszanak ki* de okos, helyes bírálatot mondanak. A törékeny, kedves tanító néni minden szavából a szeretet csendül ki. Mint az igazán jó pedagógusok, ő sem egészen elégedett tanítványaival. — Nincs meg a kellő szókincsük, nem beszélnek, fogalmaznak szabatosan. Ezen sokat kell csiszolni még. A tiszta tanteremben, a hófehér falon faliújság. A Dunántúl rajza felett felirat: a földrajzverseny győztese. Mellette nevek: Domokos Sándor* Fodor Sándor, Túri József. — Ó, ez egy kis lelkesítő. Magyarország egy-egy tájegységének megtanulása után földrajzversenyt rendezünk, s a győzelemért mindenki harcba indul. Bernáth Ilon® örül, hogy jó közösségbe került, nagyon szereti kis tanítványait. Tisztelet- tudóak, s könnyű velük boldogulni. Szünet után a maradék uzsonnákat elrakják, kijönnek a kicsik. Kezdődik egy új óra* harc a tudásért. Merényi Károlyné
