Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-06 / 56. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. március 6. "1 BORSI D. JÓZSEF: TÖRÖK ZSÖF1: Beteg vagyok Beteg vagyok. A külvilág Hat részre osztott sík üveg: Az ablakom. S e jó barát Színházat pótol. — Szín: a kert. Bohózat íme: Fenn a fán Szurokszín sapkás cinkelány. Az udvarló (vén vadgalamb) Fején makk koppon, s feldagad. Vígjáték: Harkály dolgozik, Miközben csábos dalt dalol. Jő párja, s mondja: — Csip-csirip! — Megérti, s csókkal válaszol. A dráma: Két veréb cseveg. Fiú a lánytól kér kegyet. Ez szól: — Csak hogyha elveszel! — Egy ugrás! — s macska nyelte el. Daljáték: Kórus zeng panaszt, Széncinke trilláz áriát. A dallam könnyeket fakaszd: Szöveg? Ismétli önmagát. Kritikát varjú mondja el. Nagyképűn szóra szót emel. Hadd lássák, mily »nagyember« ő ... — Kár-kár! — csak ez, mi érthető. LÁSZLÓ ERNŐ: Csillagokra lépek Rőt rozsdás csillagok égnek az út kövén, vadludak vergődnek az égbolt függönyén, mint fekete fonál lengő kék selyemben, mint fekete patak kék havas berekben. HAVASI TERÉZIA: Hajnaltájt a mezőn fehér lányok járnak, gyermekláncfű bolyhát pödrik cémaszálnak. Fehér réklit szőnek valahol a vének. Megzördül a táj, ha csillagokra lépek. Új ruha Levetettem a tegnapi ruhát, Dereka szűk, a könyöke szakadt. Kinőttem, mint a gyík — és rám talált Arany köntösű holnapi magam. A szoknya bő, és úgy repül körül. Mint rózsafát a püleszámyú szél. A fodra lágy, és bársonyos belül, És annyi boldog álmodást ígér! Űj szírnek, szavak furcsa mámorát, Hozta el, s szememben több a fény, Nem ismert utak csodás távolát ölelhetem majd. Új vers, új regény ... Megfúvatva már minden harsonát E tettre-hívó pezsgő állapot Csordultig töltve csak te nyújtod át A tegnap kiürített bánatot. (Folytatás az 5. oldalról.) Hanem az estéjük megint rosszul sikerült. A fáradt gyerek nyűglődni kezdett, nem evett, és amikor apja vigasztalni akarta, durcásan elfordult tőle. így is aludt el, haraggal apja iránt, aki elszakította anyjától. A következő napokban egyre rosszabbodott a helyzet. Sándorka unatkozott. Vajda kifogyott a szórakozási lehetőségekből, és már csak sétálni vitte a fiút. A gyerek követelő lett, különleges ételeket kívánt, amiket ezután mégis otthagyott. Észrevette, hogy apja szinte könyörög a szere- tétéért, és hogy mindent megtenne, csak azt hallja: jobban szereti őt, mint az anyját. Minden szeretetnyilvánításnak árat szabott, játékokat akart, villanyvasutat, drága óriás építőkockát. Végül is Vajda kénytelen volt megmondani a fiúnak, hogy elfogyott a pénze, örül, ha arra a pár napra futja még, ameddig szabadsága tart. Ettől kezdve a gyerek konok némaságba süllyedt, ha szólt, az csak panasz volt, fázott, szédült, a fejét és gyomrát fájlalta. — Minek hoztál ide? — nyafogta. — Anyukánál jó volt. — Azután: — Miért mentél el tőlünk, ha szeretsz? Vajda csak nézett rá, és lassan valami hideg haragot kezdett érezni ő is a gyerek iránt. Micsoda ostoba érzelgősség volt tőle, hogy megszöktette a fiút! Miért is tette csakugyan? Csak bajt vett magára, a pénzét elköltötte, értelme meg semmi. Igaz, az anyja most legalább dühöng, tépi a haját, bizonyára kétségbe van esve. De még ez sem érte meg azt, hogy anyagilag így kifossza magát. Most már keményen bánt a fiúval, ha nem fogadott szót, meg is ütötte. A gyerek dacosan tűrt, nemigen értette az egészet. A napokat kérdezgette csak apjától: hányat kell aludni, míg hazaindulnak végre. Anyja után vágyódott, ő volt a szilárd pont, akinél biztonságban érezte magát. A vonaton hazafelé mégsem volt jókedvű. Tudta, hogy azonnal visszamehet anyjához, amint megérkeznek, mégsem örült, egész úton apját figyelte furcsa, fürkésző szemekkel. Vajda úgy határozott ezek alatt az utolsó, keservesen töltött napok alatt, hogy végérvényesen lemond a fiúról, de a figyelő tekintet gondolkodóba ejtette. Újra magáénak érezte őt, eltéphetetlen szálak fűzték megint a gyerekhez. — Hiába! — sóhajtotta, és kibámult az ablakon, hogy elkerülje a nagy fekete szemek lélekbe néző pillantását. — Mintha üvegből volnék — gondolta. — Hogy nézhet így egy hatéves gyerek...? Kedvetlenül kászálódtak le a vonatról, az állomás népte- len volt ebben a kora délutáni órában. Vajda, mielőtt Sándor- kát anyjához vitte, hazament csomagját letenni. Ott már az asztalon várta a bíróság felszólítása a gyerek jogtalan »elrablása« ügyében. = Fölösle(fdi&t lug,qßiiii az altiakon Szikra Annát kislánykora óta ismerem. Apja kiskeresetű, sokgyerekű falusi bognár volt, s nagy megtiszteltetésnek vette, amikor Tagyosi András, a kocsmáros azzal állított be portájukra, hogy a kilenc Szikragyerek közül a legkisebbet — az egyetlen lányt —, Annát feleségül kéri fia, Kálmán számára. Tagyosi András Iába nyomát az utca porában jóformán még el sem taposták, már végigvonult a nászmenet a falun, s röpködtek a lakodalmi pere- cek, Annát vitték esküvőre. Anna szerette a könyveket, és sokszor kellett édesanyjának nógatni: — Annácskám, a könyv csak kisasszony kezébe való, indulj már, tudod, vár a munka! És Anna? Ilyenkor zokszó nélkül letette az olvasnivalót, hogy induljon a mosóteknő mellé vagy a patakra. Munka közben sokszor gondolt arra: Majd ha a maga asszonya lesz, nemcsak szép könyvei lesznek, hanem fehér csipkefüggöny is kerül ablakára. A lakodalom is, mint minden egyszer, elmúlt, véget ért, és Anna kezében ezután már ritkán vagy talán sohasem volt könyv, ablakán pedig valami kifakult, pettyes kék perkál fityegett kirekeszteni a kíváncsi pillantásokat. Bár nem ölelkezést vagy csókolódzást láttak volna a fürkésző szemek, mert a tizennyolc esztendős fiatalasszony inkább hidegborogatások készítésével foglalatoskodott, mint turbékolással. Azért a gólya háromszor volt már Tagyosiéknái, amikor egyszer a kocsmárosfiú egyetlen kö- hintéssel végleg búcsút mondott szép feleségének, a kis pulyáknak és a huszonegy esztendős fiatalasszony most már végképpen lemondhatott könyvről, fehér függönyről, sót színes fej kendőről is, mert az após is utánament a fiának. ges volt — mormogta —, úgysem viszem el többet... A gyereknek odaadta új játékait, kézen fogta, és tíznapos késéssel elvezette a kapu elé, ahol volt felesége lakott. A fiú megfontoltan lépte át a küszöböt, egyszer visszanézett még, de már csak a hátát látta apjának az előre hajló vállak- kal. Ilona lelkendezve szorította magához annyiszor megsiratott és vad haraggal visszaharcolt fiát. Csak pár óra múlva vette észre, hogy a gyerek nem az, aki volt, nem játszik, nem eszik, csak ül a kis sámliján, és nem tudni, mire gondol. Dédelgette, babusgatta, kérdezősködött, de a gyerek szomorúsága lassan őrá is átragadt. Este Sándorka hamar befelé fordult, anyja azt hitte, aludni akar. Csak amikor eloltotta a lámpát, akkor hallotta meg a halk hüppögést: a fiú sírt. Ilona odament az ágyhoz, megsimogatta a gyerek, könnytől nedves arcát. — Mi bajod, kisfiam? — kérdezte gyöngéden, sajgó szívvel. — Mit szeretnél? — Hívd vissza apukát — zokogott föl a gyerek. — Hívd vissza! Nem kell semmi, csak hívd vissza. És sírt, sírt vigasztalhatatla- nul, rimánkodó kezeivel anyja karjába kapaszkodva. Ifjabb özvegy Tagyosinénak most már a kármentőben is volt mit keresni, és várta ól, istálló, udvar, tizenkét hold föld, s az éjszakáiból kellett elcsípnie órákat, hogy három kis gyermeke azért a legtisztább legyen a faluban, udvarán rózsaszín leánderek nyíljanak, maga fejjen három tehenet, de arra már ne legyen ideje, hogy özvegysége tizedik esztendejében arra gondolhasson, hogy valahára mégis fehér csipke- függöny kerül az ablakára. — Hová gondolsz, mit szólna a falu? —■' szokta mondogatni özvegy Tagyosi Andrásné, az anyós, és Anna — ha kiharcolta is már, hogy a kocsmáros- kodással felhagyjanak — egyre jobbéin merült el tennivalóinak tengerében. Ha nyúlt is feléje férfikéz, aki szívesen kevesbítette volna gondját, az anyós mindig elhárította: — Az én házamban, a fiam ágyában idegen a te oldaladon nem álmodik! — És maradt minden a régiben, csak Anna hajában jelentkeztek ezüst szálak, s a legidősebb fiúgyerek már megfordult a lányok után. Hetedhét határban, ha valaki hízelgőt akart mondani asszonyról, gyakorta lehetett hallani: — Valóságos Tagyosi- né! És Tagyosiné harmincnégy esztendejével ott volt, ha a faluban valahol baj volt, s ment tehenei után a barázdában, tartva az eke szarvát, szénásszekeret hajtva, de hiába nyíltak az ibolyák tavaszonta, neki az ibolyanyilás azt jelentette, hogy tennivalói ismét megszaporodnak. A szó Tagyosinét nem tudta kikezdeni, pedig szívesen emelgettek neki kalapot még a legények is, hát még a megözvegyült vagy másképpen magukban élő emberek. Nemrégiben — mint azt az újságok is megírták — a csöndölei faluvégre is odakerült a tábla, hogy »-Termelőszövetkezeti község«. Mielőtt a táblát kiszögezték volna, marcali emberek és néhány falubeli járták végig a községet. Tagyosiné volt az első, aki aláírt. Akik addig »gondolkoztak«, azok is kézbe vették a tollat, siettek Tagyosiné nyomába. Érdekes, különös. A sok újdonság ellenére is a legtöbb ember — fiatal, idős, férfi, nő — valamire — maga sem tudta mire — de várt A zárszámadásra következett vacsora sem volt már közbeszéd tárgya. A barkák is régen elvirítottak a marótsár- parti fűzeken, sőt Tagyosinét egyre többen keresik fel korai salátáért, de a várakozás feszültsége még mindig nem engedett fel. A tanácsháza homlokzatára erősített hangszóró gyűlésre hívta a csöndölei lakosokat. Aki csak mozogni bírt, jelen volt. A tanácselnök bejelentette, hogy az öreg kastély átvételére, rendbehozatalára felszólítást és engedélyt kapott A kastélyban kapott helyet a termelőszövetkezeti iroda, a kultúrterem és a napközi otthon is. A társadalmi munkából minden épkézláb ember kivette a részét. A férfiak téglát, gerendát, cserepet hoztak, törmeléket vittek, vagy falat raktak, szobát rekesztettek, pingáltak, ablakot üvegeztek. Az asszony, vagy lányféle söpört, sikált, súrolta, tisztította a falu új központját, és a végén az ablakokra odakerültek Tagyosiné fehér csipkefüggönyei. A szövetkezeti irodát elfoglalta az elnök, az agronómus, a könyvelő, néhány ügyes-bajos dolgát intéző ember. A kultúrteremben volt diafilmes előadás, filmvetítés, a csöndölei fiatalság eljátszotta a jól sikerült kabaréestjét, sőt elhangzottak János vitéz szavai, dalai is, még a Faluszínház is kapott vastapsot, de a csöndölei szívek még mindig érezték, hogy a megszokottság, a ma- gátólértetődöttség nyugalma még nem terpeszkedett el a falu felett. Tagyosiné özvegyi ablakán még mindig a perkálíüggöny szűrte meg az utcára vetődő fényt, és ez csak annyiban változott a sok évvel azelőttiekkel szemben, hogy most már nem sápadt petróleumfény bizonytalankodott az új járda betonkockáin, hanem villanykörte fehér ragyogása világította meg. A »falhozdobósdit« játszogató fiúk játékideje is meghosszabbítódott, most már nem kellett alkonyattal abbahagyni a pénzdobálást, hanem lehetett Tagyosiné ablaka alatt tovább játszani, s ha valaki nagyon erőltette a szemét, azt is észrevehette volna, hogy ifjabb Tagyosiné most már olvasással tölthette estéit, nem hangzott a vénasszony sürgetése, tiltakozása: — Anna, adtál-e a malacoknak? Anna, ne égesd a drága petrolt! Amióta Anna és a vénasszony tizenkét holdja is benn van a csöndölei termelőszövetkezetben, öreg Tagyosiné egy kicsit megcsöndesedett, menye, az egykori bognárlány — akinek pedig köszönhető, hogy a Tagyosi-porta szebb, mint volt régen — ezután is talán még több szorgalommal, igyekezettel tartott rendet, de a vénasszony próbálkozásait már elengedte a füle mellett, lám, egyre többet olvas munka után. Sőt! Az is megtörtént, hogy a legidősebb fiával elment a kultúrházba megnézni a Faluszínház előadását, és amikor a nézőtéren a kotnyeles Böröcz Kati azt kérdezte tőle: »Keresztanyám itt?« — Tagyosiné a világ legtermészetesebb hangsúlyával mondta: — Most már egyre többször! — de még mindig nem ez volt, ami a szemeket, füleket nyitva tartotta, és még az sem, amikor a megszokott hárász- ker.dő helyett divatos kabát került az alakjára. Az ablakon át kiragyogó lámpafényben, az enyhe estéken a pénzdobáló kamaszok olyan makacssággal játszottak, mintha a titkokat rejtő sötét még mindig az egykori kocsma lugasait takarná, pedig hát hol vannak már azok az esztendők, amikor a Tagyosi- ház első szobájában kármentő mögül fütyülős üvegekben mérték a Bari-hegy vörösborát? Különös dolog a szívbéli vonzalom jelentkezése. A nyúl- szívű legényből bátor férfiút, a komoly emberből ügyetlenkedő kamaszt formál. Ez történt Bencze Gazsival is, a falubeli molnárral A nagydarab, csupaizom, bika hangú ember gyámoltalan, bizonytalankodó emberré változott, és úgy suttogott, hogy az esti szellőktől mozduló jázminágak susogása vészjósló zúgásnak hatott a megszerényült molnár beszéde mellett, persze ez a különös átalakulás azokra a percekre korlátozódott, midőn özvegyi sorának egyetlen vigaszát, a hároméves kis Amálkát Tagyosinénak átadta, aki a nagy dologidőre való tekintettel valami napkö- ziotthon-félét csinált az asz- szonyok könnyebbségére. Ez a nyúlias hangulat olyankor is hatalmába kerítette a molnárt, ha munkahelyéről lakására igyekezvén inkább átment a túloldali járdára, csak ne kelljen a Tagyosi-ablák fényében a játszogatok sorfala közt elmenni. Nagyon mérges volt magára a molnár, aztán megbékélt, ha nagyon vizsgál- gatta önmagát. Két évvel ezelőtt, amikor a tisztesség kívánta özvegyi gyászév már letelt, és Amálkának anyát szeretett volna, magamagát pedig odaszánta a szépen növekvő Tagyosi-árvák apjául, hát jelentkezésekor a vénasszony olyan patáliát csapott, amire való emlékezéstől is pirul. — Még mit nem, az én birtokomba senki be nem ül, az én fiam ágyába idegen férfi be nem fekszik! — mondta akkor a vénség, és ő mentege- tődzve felelt: — De Tagyosiné, kérem, a menyével nem kellene az ön birtoka, nekem ő maga kell fiástul... — Áhá, abból pedig nem eszik Bencze molnár, hogy az unokáim húzzanak-vonjanak néki... De hát miért is jutnak eszébe most mindezek? Hol van már a vénasszony gőgje, butasága, önzése? Anna már a maga gazdája. Ez igaz, de azzal eddig' keveset vagy semmit sem foglalkozott, hogy mit szólna maga Anna. Egyszer aztán játszogató gyerekek ide, játszogató lámpafény oda, a kivilágított per- kálfüggönyös ablak alatt ide- oda sétált, aztán egy hirtelen fordulással megnyitotta a kisajtót. Az úgy tárult ki előtte, mintha csak hívná befelé. A megláncolt kutyá is csak úgy szokásból, illendőségből ugatta meg. A Tagyosi-ház két szobája kétfelől a konyhából nyílott, és a belépőnek akarva, nem akarva találkozni kellett a konyhában tartózkodó idősebb Tagyosinéval. Bencze molnár először meghökkent, aztán illendően köszönt: — Jó estét kívánok! A vénasszony tehetetlen magamegadással köszönt vissza a molnárnak, és inkább visszahúzódott a maga szobájába, mint hogy beismerje, hogy az idő átlépett rajta. A fiatalasz- szony a kopogtatásra bátorítóan kiszólt: — Tessék! — és nagyon meglepődött, amikor a várt asz- szonylátogató helyett a molnár nyomakodott be az ajtó négyszögén. — Csak nem Amálka? — kérdezte Tagyosiné a belépőtől. — De igen, ő is kéri, hogy fogadjon el bennünket három fia mellé... Bármilyen különös is, de a legeslegelső és ha hamar elhessegetett gondolat is, a fehér csipkefüggöny volt az asszony eszében. Kevés szóval, sok gondolkodással jutottak annyiraj hogy Bencze molnár még haza sem érkezett, ifjabb Tagyosiné már ment a szekrényhez, és lány-, majd menyecskekorának féltett kincsével — két igen szerény, de még állottságában is ragyogó csipkefüggönnyel tért vissza az asztalhoz. A keletre néző ablakok fehér függönyein csillant fel a nap első sugara, s talán észre sem vette minden járókelő a perkálfüggönyök helyén fehérlő csipkefüggönyöket, mégis valami magától értetődő nyugalom ömlött a falu felett; csak az öreg Tagyosiné motyogott valamit a függönyök láttán, hogy azok egy újnak diadalmi jelvényei, és egy réginél* pedig fehér szemfedél. „u
