Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-06 / 56. szám

-4 Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE NAGYNÉ GYANÓ ÁGOTA: i W^WdWW.'V^ VWWw^-^­( MIHÁLYI MARGIT; ) SZERGEJ- KÁPOSZTA E' isik az eső hóval ve­gyesen, súlyosan és sűrűn. Vékony, fe­héredé paszták lepik be a föl­det, azután kevés idő múlva sárrá válik minden. A lyukas ereszcsatorna perceg-pattog, és a kőpárkányról visszaverődő vízcseppek sugarasan csapód­nak szét az ablak üvegén. Szür­ke az ég. Nehéz, sötét, hósza­got hozó felhők ereszkednek a délutánra. Idebent erősen sö­tétedik. Anyám vasal. Szénvasalóval. Ö így szereti, csak így szép a ruha Hunyorog a fekete vas­testben a vörös parázs. A szo­bának friss, enyhén pörkölt ruha szaga van. Fejem ökölre támasztom, és nézem anyámat. Jó itthon. Ár­nyak nőnek a falakon, és a kis kályha tűzfénye színesedni kezd a mennyezeten. Az óra finoman ketyeg. A békességes csendben, melegben, orozva kí­sért az álom. Ekkor megszólal anyám. — De megennék moßt egy kis Szergej-káposztát! Összerezzenek, és felemelem a fejem. Milyen különös is, hogy régmúlt percek visszajár­nak. Szergej-káposzta. Hogyan jutott ez most anyám eszébe? Azért talán, mert teljesen olyan az idő, mint akkor. Ugyanígy hullt a havaseső. Fejetetején állt a világ. Csapa­tok jöttek a híg, cuppogó sár­ban. Jöttek, mint az áradat. Minden szürke volt és szomo­rú. Az emberek feje lógott, és senki sem tudott okosat. Anyám ezekben az időkben állandóan mérges volt, gyor­san eljárt a keze. Most értem csak, hogy sok fájdalmat, lel­ki búját ezzel az állandó per­lekedő méreggel zabolázta. Egyedül maradtunk. Apámról, bátyámról két év óta nem tud­tunk semmit. Én nem is tu­dom, hogyan éltünk. Anyámat nem érdekelte semmi, senki, csak a katonáink. Főzött ne­kik, mosott rájuk, és zsíro6bö- dönünk rohamosan fogyó le­sütött húsát jóformán a kato­nák ették meg. Mindeniket ki­faggatta. Apám és bátyám volt minden második szava Fényképüket már köténye zsebében hordozta állandóan, hogy kéznél legyenek, ha kér­dez felőlük. Ha csapatostól mentek az utcán, akkor kiállt a kapuba. Összefogta magán kis fekete kötött kendőjét, állt az esőben, és csak nézte, nézte őket. Mi­kor már majdnem sírva kér­tem, jöjjön be, hiszen teljesen átázik, csak rám villantotta nagy fekete szemét, hogy be­lém fojtsa a szót. Aztán mégis megenyhült, és ennyit mondott csendesen: — Megint mennek szegé­nyek. Nagy lehet a baj, mert akkor mindig a magyart kül­dik. Nem is nyugszanak addig, míg mind ki nem irtják a ma­gyart Nem lehetett vele vitába szállni. Sohasem sírt, pedig a fényképek agyonkoptak már, és aztán egyre gyérültek a csapatok is. Néha alig láttunk egész nap egy-két embert, de anyám azokat is összeszedte. Pedig akkor már jóformán csak sültkrumpli járta. Ha ilyenkor szólni merészeltem, hogy ez már mégis csak sok, felemelte az ujját és messzire nézve így szólt: — Ezt így csinálja most min­den' asszony. Hátha apádnak vagy bátyádnak így ad most enni valaki. p gy nap aztán német szóra ébredtünk. Nyüzsgött az utca tőlük. Anyám arca megint vi­hart ígért, ö csak magyar ka­tonát bírt látni. Tett-vett a ház körül szünet nélkül, köz­ben villogott a szeme, mint két csuda gyémánt, mert a mi csa­ládunknak negyvennyolc óta E! sok baja volt már a némettel. Egy délután csak kaparász­tak az ajtón, és kevés kilincs­keresgélés után megállt egy hosszú, cingár német legény a küszöbön. Meresztgette sze­mét, mert már sötétedett ide­bent, aztán lendítette a lábát, hogy beljebb lépjen, mikor anyám elépenderült, és rári- pakodott vésztjósló hangon. — Mi kéne, ha vóna, te le­veli béka? A német gyerek nem értette, de azonnal megereszkedett a hangra. Behúzta a nyakát, és tanácstalanul nézegette anyá­mat, majd hebegve vartyogni kezdett valamit. Hiszen csak ez kellett. — Na, fiam, ha jót akarsz, csak tágulj innen, azt mondom — és megbökte ujjúval a kato­na mellét. Az pedig csak állt, mereszt­gette a szemét a haragvó asz- szonyra. Ha férfi áll előtte, va­lószínű, hogy nem állt volna ilyen tanácstalanul, de hát bát­rabb katona is mit kezdhet egy fúria szemű asszonnyal. Aggódtam anyámért, sírásra állt a szám, de jobban féltem tőle, mint a némettől, és így nem mertem neki szólni. A német fiúnak lassan tisz­tult a köd az agyáról, mert az­tán zsebébe nyúlt, és valami írást tartott anyám orra elé. Ismertük már ezeket a papíro­kat, így foglaltak szobát, is­tállót, takarmányt, élelmet Kár volt elővenni, mert azon­nal kikapta a szájtátó német gyerek kezéből, miszlikbe tép­te, és úgy vágta a földhöz. Majd kilökte az ajtót sarkig, ujjaival utat mutatott, és két nyíló rózsával az arcán, mint a vércse, úgy vijjogott. — Nix dájcs, fiam! Nix kvártély, nix krucifiksz, don- nervetter! A nagy mélák ész nélkül otthagyott minket Másnap a szomszédunk, az öreg suszter mint német tol­mács jött egy katonával nagy bocsánatkérések közepette, mert ismerte jól anyámat, és katonásan bejelentette, hogy azonnal jelenjék meg a pa­rancsnokságon. Ügy beszélt, hogy ne kelljen anyámra néz­nie. Jól is tiette, mert anyám olyan lett, mint a förgeteg. Azon nyomban el is viharzott, a kapuból ígérve vissza nekem a nyaklevest, ha közben kifut a tej. Később tudtam meg, hogy ott sem tett lakatot a szájára. El tudom képzelni, hogy miket mondhatott a potrohos őrnagy­nak, hogy az éppen ott levő boltosunk, akit pálinka végett nyaggattak a németek egyelő­re finoman, kínjában és rémü­letében a hallottaktól nem tu­dott anyám mentségére fel­hozni okosabbat, mint hogy homlokára mutató kezével je­lezte, ne törődjenek szegény asszonnyal, láthatják, hogy nincs ki a hatra. Ügy gondolom, hogy meg­bánta még azt is, hogy a világ­ra igyekezett valaha, mert anyám minden haragja ellene fordult, megértve az egyezmé­nyes kézjelet. Hazáig kergette szegény szatócsot, aki beugrott a boltba, és megpróbálta le­húzni a redőnyt anyám orra előtt. De ő kikapta a horgas végű redőnyhúzót a halálra vált ember kezéből, és utána iramodott a szobába. Aztán hogy annak sikerült kiugrani a hátsó ablakon, a felesége anyám nyakába borult, mert annak két fia volt oda, így jól kisírták magukat. Csak itthon vette észre jó anyám, hogy a redőnyhúzó még mindig a ke­zében van. Nekem kellett visz- szavinni, nehogy látására vi­lággá fusson szegény szató­csunk. A ztán oroszok jöttek. Hullt a havas eső, patakként " folyt a híg sár az út közepén. Anyám vasalt, én a tüzet igazgattam, mikor az ajtó óvatosan kinyílt, és bekémlelt rajta egy agyon­ázott, csapzott fej, göndör sző­ke hajjal, világoskék derűs szemmel, nevető szájjal. Meghajolt, ahogy bejött. A ' nevét mondhatta, amiből csak annyit értettem, hogy valami Szergej. Jo negyvenes ember lehetett. Megmeredtem a ré­mülettől, mi lesz most megint, uramisten. Anyám ránézett, végigmérte tetőtől talpig, de nem szólt. A katona a tűzhöz ült, föléje tartotta meggémbe- redett kezét. Anyám vasalt tovább, de villámlott a szeme. Én meg csak néztem kétségbe­esve egyikről a másikra. A ka­tona zsebkendőjével megtörül- gette az arcát. Aztán jóked­vűen mutogatott, hogy főzni szeretne valamit. Anyám úgy tett, mint aki se lát, se hall. Végre is megembereltem ma­gam és megszólaltam: — Anyám, nagyon éhes le­het szegény. — Hát egyen, felőlem ehet — dobta anyám a szót harapór san. A katona közben észrevette a savanyúkáposztás hordót. Szemét az égre függesztette és megsimogatta a hasát, majd mutatta, hogy kér belőle egy kicsit, egészen kicsit. Aztán kavarta a levegőt a tűzhely fe­lett, éppen úgy, mintha főzne. Legalábbis úgy értettem. — Adhatok neki egy kis ká­posztát? — rebegtem félősen. Most is anyámtól féltem job­ban. — Mit bánom én! A katona hátizsákjából elő­vett egy lábast, rátette a tűz­hely piruló tetejére. Egy kis üvegből zsírt tett bele, a zse­béből kihúzott egy jól megter­mett vereshagymát, bicskájá­val ügyesen lehéjazta, és sebe­sen apróra vágta a sercegő zsírba. Egy kevés idő múltán az alaposan kifacsart apró ká­posztát beleszófta, jól megke­verte, és hagyta főni. Vissza­ült a székre, és ránk mosoly­gott. Restelltem anyám szótlan mérgét, és óvatosan háta me- gett próbáltam mutatni, hogy jó asszony, csak most egy ki­csit mérges. Ügy látszik meg­értette, mert ő is mutatta, hogy neki is van otthon mama, és az is így csinál, ha mérges. Hát csinált is hozzá torz po­fát, de olyat, hogy azt hittem, nem bírom ki nevetés nélkül, de ki kellett bírjam, mert biztosan nyakon teremtett volna. Mikor a konyha tele lett a sülő káposzta szagával, a ka­tona elővett egy nagy olajos- hal-konzervet. Ügyesen felnyi­totta, és az aranyló olajlében fehérlő halhúst ráborította a káposztára, majd megfogva a lábas füleit, összerázogatta nagy szakértelemmel. A ká­poszta meg most már tovább Totyogott a halhússal együtt. Micsoda illata volt! Még most is összefut a nyál a számban. Mivel anyám befejezte a vasalást, a katona az asztal közepére tette a gőzölgő lá­bost, és kedvesen hívott min­ket a vacsorához. Nem is sej­tette, hogy ebben a pillanatban nyert ügye volt. Anyám híres volt a főztjéről, sok lakodal­mat végigfőzött, és nündig ételrecepteket gyűjtött. Bele­nézett a lábasba, lassan meg­kavarta, megszagolta, meg is ízlelte. Majd tányérokat rakott ki az asztalra és csuda jóízűen ettünk mind a hárman. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna olyan finom íze­ket, mint annak a káposztás IVE halhúsnak volt. Anyám ráné­zett megenyhült szemekkel katonára, és fejével bólintva mondta: — Jó. .Amaz boldogan mosolygott és kék szeme még jobban kide­rült. Anyám, hogy adósa ne maradjon, a betegség esetére tartogatott köménymagos pá linkéből adott neki egy kis po­hárral. Mikor a katona menésre ké­szen állt, akkor anyám azt mondta csendesen: — Kár, hogy nem értünk szót, micsoda jó recepteket mondhatna ez nekem. Aztán elővette zsebéből a fényképeket, és megmutatta a katonának. — Te! — fenyegette meg az ujjával — aztán vigyázz ma­gadra, és ha az uramat meg a fiamat látod, nehogy bántsd őket! A katona bólogatott, mint aki érti. ikor elment, anyám meggy új tóttá a lámpát, elővette a szakácskönyvnek kinevezett híres füzetét, amibe évek hosz- szú sora óta írogatta a külön­leges ételeket. Kinyitotta, megnyálazta tintaceruzáját, egy kicsit gondolkozott, aztán írni kezdett enyhén dülöngélő betűkkel »Szergej-káposzta« — aztán kevés gondolkozás után odaír­ta: »valódi orosz«. Egy nagy fej vereshagymát futtass meg egy kanál zsíron. Végy két összmarék, jól kifacsart apró káposztát... . Valahol kint puska ropogott. Ilyenkor már vacogni kezdtem a rémülettől, de most csak néz­tem anyám lehajló fejét a lámpa fényében, és ekkor eny­hült meg bennem évek rette­gése. Anyám receptet ír. Hi­szen jakkor egyszer vége lesz ennek a sok szörnyűségnek. Vége kell hogy legyen, mert miért írná le anyám az ételek elkészítésének módját, ha nem azért, hogy egyszer, amikor már nem lesz más gondunk, meg is főzze azokat! Találkozás a múzeumban (Constantin Meunier Kikötőmunkás c. szobránál.) Fehér márványból álmodott, némán beszélő ajkak titkát figyeltem cllmvölten. Csak a tereroör széke .fájdult a misztikusnak tűnő csendben. Aztán megláttam őt. És nem tudtam szabadulni tőle! Feketén állt a szobrok között, pillantása messze tűnt e5ől?,m. A talpalatnyi kődarabkán, akár hazája tengerpartján, hajóra várt a kikötőben. Féllábával pihenést keresve óriás voít sötét fényű teste, izmos melléhez tapadt az ing. Ottmaradt szemem rabul vágyat keltő széles vállain. Egyedül voltunk a csendes teremben. —^ Kutattam szemét, mely nem nevet szemembe: Harcot fejez ki, vagy reménytelent? Szorosra zárt ajka hogyha beszélne, szélvihar zúgna most a tengeren! Vagy tompán a mélybe hullna a sző: Nézd karon» izmát, mely ma acél! De bődül a gőzkürt, s partra kiér, ontja a terhét, s vár a hajó. Vállamat nyomja, mázsányi súlya, térdem berogy! Múlnak az évek, az erő a karomból lassan kifogy. És tűrök, mert jaj, ha a munka szünetel, nőmnek a boltban nincs több hitel! Megtörik a hátam, fojt a köhögés. Fogyó izmaim ban láthatatlan vés a szobrász, a kérlelhetetlen! A művészre ezért nem nevettem. Sajnáltam és csodáltam őt. Magányos volt, büszke és sötét körülötte márványkeblű nők, bőrük fehére minden öltözék. A múzeumra közelgett az este, fél lábával pihenést keresve a tengert nézte és a kikötőt. BERTÚK LÁSZLÓ: Szaladjunk a rétre, elolvadt a hó, tavaszt készít titkon ezer kis manó, hóvirág csilingel, ibolya nevet, szaladjunk a rétre, add a kezedet, lessük meg az első Játék pacsirta dalát, az erdőt, hol bölcsen rügyeznek a fák, a mezőt, hogy issza a nap sugarát, s ha jövünk majd vissza, hol senki se lát, csókolj meg, s tavaszba döccen a világ. KEMÉNY ERZSÉBET: GYERMEKRABLAS Ilona még egyszer a gyerek fölé hajolt, és megcsókolta a hidegtől pirosra csípett ar­cocskát. — Most menj be szépen — nézett komolyan a fiúcska fe­kete szemébe. — Itt maradsz öt óráig apádnál. Akkor érted jövök. Tudta, hogy oda kellett vol­na mondani az »édest« is, de hiába, nem akart ráigazodni a nyelve. Hideg szó ez így: apád. Mindegy, megérdemli, kemé­nyítette meg magát. Ha itt tudta hagyni a családját amiatt a... — No, menj! — mondta még egyszer a gyereknek. Aztán el­fordult, de még látta, hogy a fia lassan, kedvetlenül belép a kapun. Bent Vajda Sándor, az apja már várta á gyereket. Épp ak­kor lépett ki a folyosó üvegaj­taján, aviikor Sándorka be­óvatoskodott az udvarra. Vaj­da rögtön megfogta a fia ke­zét, és bevezette a szobájába. Nem vetköztette le, őunaga is felöltözött sietve. Sándorka jó­formán körül sem nézhetett, már indultak is. Apja vállát ferdére húzta a nagy utazótás­ka, úgy látszott, alig bírja. — Nem baj — közölte fiá­val —, mindjárt kiérünk a buszhoz. Megyünk Pestre! — csillogtatta meg az utazás gondolatát a gyerek előtt. Sándorka nem felelt semmit. kényelmetlenül motoszkált benne a gondolat: anyu érte jön öt órakor, vajon akkorra itthon lesznek-e? Hatéves kis életéből hosszabb utazásokra emlékezett: reggel korán in­dultak, és sötét volt, mire ha­zaértek. Nem ért rá sokáig gondol­kozni, hamarosan bent ültek az autóbuszban, és az még mindig új és érdekes volt szá­mára. Hát még a vonat! Az elsuhanó villanypóznák, a vasúti kocsi, amelyben ha jár­kál az ember, minduntalan lehuppan a padra, meg vala­melyik bácsi vagy néni ölébe. Nem, nem volt hosszú az út, pedig apu azt mondja, Pest messze van, ő mégis sajnálkoz­va lépett le a vonatról, ami­kor odaértek. Valami ijedt szorongást is érzett a nagy üvegtetejű csarnokban, mert látta, hogy már besötétedett. — Hány óra? — aggódva tette fel a kérdést apjának — Hat — felelte az. Sándorka tudta, hogy ez több ötnél, és hirtelen legörbült a szájacskája. — Anyuka... — kezdte volna, de apja haragosan vil­lantotta rá a szemét. — Eleget voltál 'anyáddal — mondta. — Most velem ma­radsz! — De ... — vett bátorságot újra a gyerek, Vajda azonban most is félbeszakította. — Nyolc hónap óta nem lát­talak, anyád eltiltott tőlem. Most az enyém leszel egy da­rabig. Hát nem. szereted apu­kát? — lágyította meg a hang­ját. A gyerek felnézett rá, ide- genség volt a tekintetében. Szerencsére jött a villamos, Vajda feltuszkolta rá a fiát, s azt ismét elfoglalta a sok lát­nivaló. A szállodában egyágyas szo­bát vett Vajda, egy pamlaggal, amelyre a fiút fektette. Az es­te nehezen telt, otthonról ho­zott kolbászt, szalonnát vacso­ráztak. Sándorkát lefekvéskor az apa kénytelen volt álomba meséim, mert gyanúsan csil­logó szemeiben előtörni készü­lő könnyeket látott. Az éjsza­kájuk sem volt nyugodt, a gye­rek néhány órai nyugtalan al­ifás után leesett a pamlagról, és véget érni nem akaró sírás­ba kezdett, Vajda alig tudta lecsendesíteni. Reggel mindketten rossz- kedvűén ébredtek. Az apa vi­dámságot színlelt, elmondta a fiúnak, hová mennek ma, be­ígérte az állatkertet, vidámpar­kot. Ez hatott. Sándorka emlé­kezett még a sok nagyszerű szórakozásra, amiket máskor ezeken a helyeken talált. Fel­élénkülve futott a szálloda lép­csőjén, beszélt, nevetett. Vaj­dának sikerült erre a napra el­felejtetnie vele az anyját. (Folytatás a 6. oldalon^ j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom