Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-27 / 74. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 ▼asámap, 1960. március VU — Látja azt az embert ? — kérdi társam. — Melyiket? — Azt, amelyik ott fekszik a metró rácsán. — Az is magyar. Kellemetlen hideg eső vág az arcunkba mikor kilépünk a kocsiból. Megborzongok. Teljes erejével vág belém a hajléktalan emberek nyomorúsága, akiket a párizsi nép clochard- oknak nevez. Három férfi alszik a zuhogó esőben a metró szellőzőnyílásán, ahonnan jó meleg levegő csap fel az arcomba, mikor lehajolok, hogy az embert, akit társam mutatott, felébresszem. Zavartan motyog valamit tört francia- sággalí Arcán az az ijedt kifejezés uralkodik, ami általában az esett, kettétört egzisz- tenciájú emberek sajátja, ha idegenbe szakadnak. Nem kellene bocsánatot kérni, de megtesszük, hogy felébresztettük, hiszen hozzászokott a gyakori ébredéshez, az apró, rövidlélegzetű alvásokhoz, melyeknek kellemetlenségét még tetézi a zuhogó eső. Vigasztalan idő. Reménytelenül sötét, vastag felíiők ontják a vizet, amit hűvös, az Atlanti-óceán felől fújó szél tesz szinte elviselhetetlenné. A három napja zuhogó eső még a lakások levegőjét is nyirkossá teszi. Emberünk eléggé bizalmatlan arccal kel fel meghívásunkra. Ebben az időben még a ^száraz« embernek is jólesik az ital. Hát még az olyan embernek, aki csak úgy tud aludni, hogy míg az egyik oldala szárad, a másik oldalára fordulva teszi ugyanezt egész hajnalig, amíg valamelyik vásárcsarnok környékén rakodni nem lehet. Hamarosan találunk megfelelő restaurant-ot, oda betérünk. Kevés vendég ül néhány asztalnál, főleg alkalmi munkások az elmaradhatatlan negyedliter vörös bor, a «quatro viin rouge« mellett Italt és ennivalót rendelünk. Koccintás után, melyet a számunkra kedélyesen ható csin- csin üdvözléssel kísérünk — célozva a pohár csengésére —, megszólal honfitársunk. — Még mindig semmi? — kérdi. — Amíg az okmányok nincsenek meg, nem tehetünk semmit — válaszol társam, aki a Magyar Népköztársaság konzulátusának tisztviselője. Majd kérésemre elmondja a hosszú históriát, mely szerint K. L. budapesti 37 éves villanyszerelő disszidálás után okmányait elvesztve, alkalmi bemondás után kiállított papírokkal teng már évek óta Franciaországban és több mint egy éve Párizsban. Haza szeretne menni, de megfelelő igazolás nélkül ez nehéz. Komárom környékén született, és így az okmányok beszerzése még nehezebb. De reménykedik a hazajutásbam, mert mint mondja, itt már minden remény nélkül él, testileg-lel- kileg lezüllve, kiégve. — Tudja-e, monsieur, illetve... elvtárs — nehezen mondja ki a szót, láthatóan zavarban van —, hogy jó állásom volt, és azért vesztettem el, mert jó munkaerőnek bizonyultam? — Csodálkozásomra így folytatja. — Mikor ide megérkeztem, és a segélyek eldugultak, megpróbáltam munka után nézni. De az itteni törvények értelmében munkapapírt csak úgy lehet kapni, ha francia állampolgár vagyok. Állampolgárságot viszont csak igazolt munkával, amit csak munkapapírral lehet szerezni — lehet kiérdemelni. Így mondta »kiérdemelni«, mert aki e circulus vitio- sust — hibás körforgást — akár összeköttetés, ritkább esetben pénz révén meg tudja szüntetni, annak már valóban »érdemei« vannak. — Különböző alkalmi munkák után — uszálykirakodás, építkezés, sőt egy ízben három napig kocsikísérő-rakodó is voltam —, egy kora tavaszi napon egy harminc éve kint élő magyar ismerősöm elvitt Párizs egyik peremvárosába, Aubervilliers-be egy villanyszerelőhöz, s ott a szakmában helyezkedtem el. Feketén, papír nélkül, a minimális törvényes fizetés feléért, mivel ez az alkalmaztatás főnököm részére bizonyos rizikóval járt. Ez volt a való ok, de ez a francia, SOMOGYI GÉZA: A jó munkaerő A DOMANOVSZKY-KIÁLÜTÁS KÉPE BÓL aki 14 emberrel dolgozott, nyelvi nehézségekre hivatkozva állapodott meg így velem. Még lakást is szerzett. Sebaj — gondoltam —, majd a szakmai tudásom áthidalja a nyelvi nehézségeket. Bíztam magamban, hiszen otthon kiváló szakmunkásnak ismertek, és igen sokszor hallottam, hogy »egy ilyen szakember, mint maga, tudja-e, mit keresne Nyugaton?« Önbizalmamat még az is növelte, hogy munkatársaim közömbösen fogadtak, vagyis nem voltam ismerősük, de etranger — idegen — sem voltam nekik a szó bántóan is hatható francia értelmezésében. Körülbelül két hét után már önálló munkát bíztak rám. Na, most itt az alkalom. Most bizonyítsd be, mit tudsz — gondoltam. Erőállapotom még viszonylag jó volt és kedvem is, jóllehet kevesebbet kerestem mint alkalmi munkás. Éppen ez ösztökélt, hogy elérjem jó munkával a fizetési nívót. Magyarul »raboltam«. Ügy istenigazában rávertem a munkára. Egy hét után már megvolt a siker — erkölcsileg. Főnököm — aki elég száraz ember volt — láthatóan meg volt elégedve, és olyan munkákat bízott rám, amit a legkiválóbb munkásának szokott adni. Mindent elvégeztem, amit csak lehetett. Dolgoztam látástól vakulásig, néha fáradtabban, mint a zsákolás idején, de ott lebegett a cél: egyenértékűnek lenni. Igen. Egyenértékűnek lenni a nálam gyöngébb, képzetlenebb szakmunkásokkal. Nem látszott elérhetetlennek, hiszen legalább hat-hét társamnál tudtam többet, ahogy e rövid idő alatt megállapíthattam. Űjabb üveg bort kértünk. Emberünk hosszan kortyolgatta az italt. Láthatóan felmelegedett testileg is, hangulatban is, ámbár a keserűség vonása nem engedett fel borostás, ápolatlan, de értelmes arcán. — Most bizonyára azt kérdik, miként kerültem mégis ide a clochard-ok közé. Majd arra is rátérek. Még csak any- nyit, hogy volt olyan külső munkám, amire másfél napot szántak, illetve kalkuláltak, és én nagy csodálkozásra már aznap délután fél négykor készen voltam. Éppen ennek és a hasonló eseteknek lettem az áldozata. A jó munkám lett a tragédiám. Nagy lélegzetet vett, töltött. Ivott. Utolsó mondatával rendkívül fokozta érdeklődésemet. Szinte sejtetni engedte a gyö- kértelen emberek oly gyakori elbukásának tragikusan logikus törvényeit. Szó nélkül ültünk. Hagytuk, hogy gondolkodjék. Maga elé tartott üres poharába bámult. Keserű mosollyal jelezte, hogy gondolatban összegezte az eseményeket — ki tudja már hányszor —, majd nagy sóhajtással, töredezett mondatokkal folytatta. — Mint mondottam, főnököm nagyon meg volt elégedve velem. Körülbelül úgy fogalmazhatnám meg, hogy üzleti érdekeit tökéletesen kiszolgáltam. Fél munkabérért két ember helyett dolgoztam, és gondolom, önök is megértik, hogy ritka jó üzletnek számítottam, vagyis jó fogást csinált. Dicséretet is — módjával ugyan —, de kaptam. Sőt néha — nagy ritkán — meghívott egy pohár borra, ha kijött megnézni, mint haladok a munkával. Felemelte fizetésemet 1000 frankkal, és ha számításba vesszük, hogy egy rendes, valamire való ebéd 500— 600 frank, és havi fizetésem is csak 15 000 frank volt, nem jelentett különösebb nagylelkűséget a havi 1000 frank emelés. De egy lépés előbbre ez is. A hibát — legalábbis az én szempontomból — akkor követte el, amikor példaképül állított a többiek elé. No, nem termelési értekezleten — mert az ilyesmi náluk egy személyben, beleszólás nélkül, önnön koponyájukban zajlik le —, hanem hajtva őket, soha meg nem elégedve. Többet kívánva, mint eddig, hivatkozással rám. Ennek a következménye meg is látszott. Nem merném állítani, hogy a többletmunkában. Inkább abban, hogy kezdtek piszkálni. Már nem voltam számukra közömbös. Már ismertek, és már elhangzott a végzetes szó is, hogy »piszkos idegen«. A szó igaz, valódi értelmét csak az tudja megérteni, akinek nemcsak a körülményekkel kell megküzdeni, ha- nem e megbélyegző jelzővel is. A válsággal küzdő Francia- országban elképzelhetetlen kenyéririgység uralkodik, és a nemzetiségi munkatörvény, mely csak öt százalék idegent enged foglalkoztatni országos viszonylatban ■— munkaterületre való tekintet nélkül — amúgy is a lappangó sovinizmust, a nyílt ellenségeskedést szítja. S egyszer elhangzott ez is: — Piszkos idegen! Lenyeltem, mert munkaadóm, aki egyetlen védelmezőm volt, továbbra is ellátott jelentős munkákkal. Általában kint dolgoztam egy algíri segédmunkással, egy »szidi«-vel, ahogy az algériaiakat hívják. Ez a szó talán még az én jelzőmnél is veszedelmesebb. Volt úgy, hogy csak a fizetésemért mentem be a műhelybe. Talán ha többet vagyok bent üzemtársaimmal, meg tudom magyarázni helyzetemet, meg tudom értetni velük, hogy miről van szó. Így azonban csak apró megjegyzésekből, amiket inkább sejtettem, mint értettem, meg sötét pillantásaikból következtettem arra, hogy valami nincs rendben. Eleinte abban a hiszemben, hogy a »szidi«-vel való barátkozásom miatt kerülnek, megpróbáltam szegény arab kollégámat vigasztalni, erre egy-két nap múlva felvilágosított, hogy nem vele, hanem velem van bajuk. Én vagyok szálka a szemükben. Én, aki örültem, hogy dolgozhatom, aki még ha akartam volna, sem tudtam volna rossz szót szólni, mert még ányanyelvüket, beszédüket sem tudom jól. Remegő kézzel gyújtott rá egy Galois-cigarettára, csendes maliciával jegyezve meg, hogy egyetlen valami, ami megközelítőleg hazai ízeket juttat eszébe. Olyan, mint a Terv cigaretta Kifújta a mélyen leszívott füstöt, majd sűrű egymásutánban szívta cigarettáját. Kérdezés nélkül hagytam. Láthatóan Megnyugodva folytatta. — Egy napon- emlékszem, nagyon meleg volt — úgy három óra felé végeztem egy négynapos munkával, és a szerszámokkal megrakva visz- szaind ültünk műhelyünkbe. Ha nincs valami apró javítanivaló, ma korán szabad leszek. Ilyenkor — elég ritkán ugyan — magyar ismerősöm, aki szabómester volt, felpakolt Vespa robogójára, kezembe nyomott egy köteg horgászbotot, és kimentünk a Marne folyóhoz. Ütközben a vincennes-i erdőben megittunk egy pohár sört, és tíz óra körül sikeres vagy sikertelen fogás után hazajöttünk. Jólesően gondoltam az elképzelt programra, miközben megérkeztem a műhelybe. A formaságok után főnököm valóban elengedett úgy, hogy reggel fél nyolckor kezdek egy új munkát. Rendbehoztam magam, és éppen indulni akartam, amikor egy huszonöt év körüli fiatalember — Roger Bourgois, nagyhangú előmunkásféle, akit épp hogy ismertem látásból — meghívott egy pohár borra. Meglepődtem, de elfogadtam. Szó nélkül mentünk az egyik bisztróban. Ö sem szólt, én sem. Mikor elénk tették az italt, szó nélkül felhajtotta, majd türelmesen megvárta, míg én is megiszom, akkor megszólalt, nem éppen barátságos hangon. — Tűnjön el innen, de minél előbb. — Miért? — lepődtem meg. — Mert ha nem, begyújtunk magának. Kínlódva szedtem össze a szavakat: — Ügy tudom, nem ártottam senkinek. Furcsán mosolygott: Olala! Senkinek és mindnyájunknak. Szóval menjen a fenébe. Azzal megfordult, és köszönés nélkül otthagyott. — Mit tehettem mást, másnap elmondtam a főnökömnek. Csak hümmögött. De nem szólt semmit Még három hétig dolgoztam, mikor egy napon főnököm közölte, hogy másnap nem tart igényt a munkámra. Szóval kidobtak. Hivatkozott a többi alkalmazottjára, akik közölték vele, hogy vagy az idegent — mármint engem — küld el, vagy ők hagyják ott, azonkívül feljelentik. Mindnyájukra nézve káros volt az én munkateljesítményem, mert hiszen többletjövedelem nélkül tőlük is sokkal több munkát kért munkaadójuk. A többit értik önök is. Lakásomat nem tudtam soká tartani. Utcára kerültem. Önbizalmamat a hosszú, sikertelen munkakeresés szétrongyolta, idegeimet felőrölte. Alamizsnát nem akartam elfogadni. Elfogott a honvágy, s mindjobban elhatalmasodott rajtam. Hiszen otthon munkámat megbecsülték. Otthon technikusi végzettségemmel is mérnöki beosztásban voltam. Itt meg csak egy megtűrt »piszkos idegen«. Azóta sok minden történt... — legyintett lemondóan. Ma már örülök, ha hajnali két óra körül a vásárcsarnoknál kapok valami munkát. De a múltkor még meg akartak késelni is. Napokig nem mertem odamenni. Csak egyben bízom még, hogy hazajutok. Bármilyen munkát szívesen .vállalok, csak otthon lehessek. Hallgattunk. Emberünk készülődni kezdett. Munka után kell nézni. * * * Nemrég találkoztam vele. Itthon. Mint szakmunkás kapott állást. Megnősült. Csöndben, nyugodtan, ha nem is gond nélkül él. De él. A keserű vonást, amit a három év arcára vésett, nehéz lesz letörölni, a fény városa, Párizs az ő számára sötét folt marad. De nem bánja, hisz így találta meg hazáját, otthonát és önmagát. KONCERT BORÖNTÖ «.at TUSVÁZLAT BODA ISTVÁN: JHíLC CL i'doo Lizái Sütött a hold, s fél csonka arcát rácsorgatta a házereszre, s aztán, mint aki lopni indul, sunyim ráhullt <£ levelekre. Csak én vettem észre, míg némán a napraforgós zsákra ülve hallgattam, hogy vitáznak ismét nehéz érvek fcozí elmerülve, aszályról, nyárról, reménységről. A lányok napraforgót rágtak, s mögöttük a legények szótlan figyelemmel cigarettáztak. Majd egy menyecske, míg az elnök gyufát Robbantott, karcsú hátát megringatta, és a sarokban gyerek tátotta el a száját, s ő is hallgatta kerek szemmel, hogy kölcsön kell a hizlalásra, mert száraz év volt, s kevesebbet fizetett a tavaszi árpa, de kenyér van; s egy fényes csillag felderengett a pipafüstben, s ahogy ott ültem tétovázva a körém hulló hold-ezüstben, tudtam, hogy gond van itt még számi jut is és marad is belőle, de akinek csak gáncsra telik, hazug az ma. E nép jövője odaíródott porral, fénnyel a szívekbe, mint józan álom. És szállt a szó, együtt, s az őszi kopott és csonka holdvilágon már a jövő szólt, és én hittem: bízni érdemes; sorsát jó harcosokra bízta bennük az ember-arcú Magyarország,
