Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-14 / 38. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. február 14­BÉKÉS JÓZSEF: KÖNYVEKRŐL Fekete, fehér, igen, nem... Rém. Bármennyire nem tetszik neki, amit itt hall, bármeny­nyire idegenek is, amint most őszintén kitárulkoznak előtte, akkor sem törődik vele. Nem törődhet! Nem áldozhat fel mindent, ezt nem kívánhatja tőle senki... Igen. Igen, most megtalálta a bol­dogságot, most végre kezében tartja, és soha többé nem en­gedi elrepülni. Hogy a dolgok zavarosak, egyszer fehérnek látszik min­den, aztán feketének? Ez igaz. De hát... Fekete, fehér? Igen? Nem? — ki tudja ezt? »Fekete, fehér, igen nem...« Milyen kedves volt a játék... Hónapokon át nem unták el annak idején, amikor napról napra ott gyülekeztek a bár­sonyos fekete nyáii estéken a főjegyzőék verandáján ők, a vakációra hazatért városi diá­kok. A lányokon könnyű fehér ruha, s rajtuk, fiúkon is fehér ing, fehér vászonnadrág. És játszották: »Fekete, fehér, igen, nem ...« Ostoba kis játék volt, de zá­logkiváltásnál ki lehetett lép­ni a vadszőlővel befuttatott verandán égő lámpa fénykö­réből a kert fekete homályá­ba. És ezért érdemes volt bu- táskodni a fekete-fehér-igen- nemmel. — De most nincs fekete, nincs fehér, és nincs igen. Csak nem! Nem. Nem engedi, hogy még egyszer elszakítsák Jutkától. Legyen az egész világ fehér vagy fekete, koromfekete, ak­kor sem. Nem történhet meg még egyszer az, ami negyvennégy­ben, amikor Bernáth főjegy­zőék elmenekültek, s maguk­kal vitték kisebbik lányukat, Jutkát is, ők pedig, az idős tanító családja, itt maradtak. Akkor fiatal volt, tehetetlen kamasz, nem volt szava ... Pedig úgy érezte, nem tudja elviselni a fájdalmat, szétpat­tan a feje, és le kell vetnie magát a földre, hogy arcát a porba fúrva zokogjon, amikor elhalványodott a fekete éjsza­kában az autó lámpája. Az autóé, amelyet Kálnay, Jutka nővérének férje küldött Ber- náthékért... Nem — rázza meg a fejét, mely szédül már gyötrő gon­dolataitól, mintha részeg vol­na, pedig alig ivott. — Nem — szorítja össze a fogát olyan erővel, hogy aki látja, azt hi- hetné, részegségében vicsorog. Nem fogja még egyszer végig­élni azt a hírt, hogy Jutka már a másé, más asszonya lett. Nem teheti meg, nem dob­hatja el a boldogságot. Most, amikor ismét találkoztak, ami­kor kiderült, hogy elvált, is­mét szabad, és még mindig szereti. Igen, szereti! Szereti, csak őt szereti! Forró remegés futott végig a testen — az elmúlt éjszaka emléke. Ö, hányszor várta ezt az éj­szakát, ezt a pillanatot. Hány­szor képzelte el, hogy magá­hoz öleli azt a rugalmas, fe­hér testet, melynek érintését tizenkét év múltán is fel tud­ta idézni karjaiban. Nem. Soha többé semmi sem választhatja el őket egymás­tól! Hiszen csak a sors akar­hatta így, hogy egyszerre utaz­zanak haza a falujukba, hogy otthon rekedjenek mindket­ten, s alkalmuk legyen újra megtalálni egymást. A törté­nelem tette jóvá a bűnét, a történelem járult most eléje penitenciáért, hogy amit a há­ború végén vétett ellene, le- törlessze a mostani történel­mi napokban. Igen. A történelem hint most kamut a fejére, hiszen ha nem huszonharmadikán utazik el Pestről, talán sohasem talál­koznak. De így találkoztak, és emel­lett semmi sem szárrnt! Nem számítanak még az ese­mények sem, bármilyen fur­csák, akármilyen izgalmasak is. Még az sem baj, hogy egy­szer fehérnek látja őket, más­kor feketének. És az sem, hogy Jutka mindent fehérnek, hó­fehérnek lát, az apja pedig fe­ketének. Vagy nagyon is fe­hérnek ... Igen, fehérnek ... De hát mást ért fehér alatt az apja, és mást Jutka, és bele kell őrülni ebbe a fehér-feketé­be, ebbe az igen-nembe, hogy valami fehér is meg fekete is, hogy egyik pillanatban igen, a másikban nem. De azért ez se számít. Csak a boldogság számít. És a bol­dogság: Jutka. Jutka, aki most ott sürög az asztal körül, és kiszolgálja az apját és a ven­dégeket: Kórodyt, Wemerí és Kálnayt; Jutka, aki tegnap az övé lett. Igen! Az övé! Nem, nem lehet többé soha senki másé. Csak az övé. Emellett nem számít sem­mi. Még az sem, hogy az asz­talnál már telekkönyvről be­szélnek, hogy az erős, robusz­tus Bernáth Zsiga, a hajdani híres ivó, mulató, párasztssz- szony-ölelő Bernáth Zsiga, Jutka apja, azt mondja: — Tény, ami tény, a telek­könyvek annak idején meg­semmisültek. Ki az isten tud majd egy-egy vitás kérdésben igazat tenni? Mit akarnak ezek a telek­könyvekkel? De mindegy! csak beszélje­nek. Nem számít. Jutka szá­mit. És Jutka az este odatér­delt a lába elé, és kifűzte a cipőjét. Nem is térdelt, leült a sarkára, elég távol tőle, fel­ső testét egész előre döntötte, és két karját kinyújtotta. Ru­hája ebben a helyzetben el­vált a testétől, hófehér, telt mellei szabadon hullottak alá. Mit számít ehhez képest, hogy Kórody azt kiabálja: — Igazságot tenni! Tizenkét éven át mindennap százszor lecsinálták az igazságot ebben az országban! Még ez sem számít. Bár ... Bár hamisan cseng, amit ez a Kórody mond. Nem igaz, nem voltak ilyen feketék a dolgok! Nemcsak igazságtalanságból állt itt az élet. Hiszen ... De mindegy! Mondjanak, amit akarnak! Nem fontos. A két csodálatos fehér halom majdnem kibugy- gyant a négyszögletes nyak­kivágásból, és ha nem emel­kedik fel, még egy pillanat és ... És széttépi azt a csodás misztériumot, melyet Jutka az­zal teremtett, hogy azt mond­ta: amikor a másé volt, ak­kor is őt ölelte, s hogy úgy akar az övé lenni, mintha a házastársa lenne... Nem. Semmi sem számíthat Jutka csodálatos odaadása mellett. Még az sem, hogy Kó­rody azt sziszegi: — Amikor mindenemből ki­billentettek, senki sem kérdez­te, igazságosnak tartom-e vagy se! Hadd sziszegjen Kórody! Mit számít az ő sziszegése, amikor Jutka valóban úgy vet­kezett le előtte az este, mint a házastársa előtt. Fekete, feke­te... Kórodynak minden fe­kete, ami tizenkét év alatt tör­tént? Hát legyen fekete! De Jutka teste vakítóan fehér volt, amint egy pillanatig ott állt előtte ruhátlanul a szoba ho­mályában ... Fekete, fekete? Fehér! De ha a kettő összekevere­dik, szürke lesz belőle. Pené­szes szürke mint amilyen Wer­ner arca, Wemeré, aki most ugatásszerűen nevet: — A malomnál viszont ilyen probléma nem lesz! A malom tiszta dolog, uraim! Tiszta, mint a kristály! Tiszta — tehát fehér. Fehér és Werner! Werner, akinek életében egyetlen fehér ügye nem volt, csak fekete! Fekete, mint a szurok. Nevet­ni kellene! De a fehér szobor, mert Jutka olyan volt, mint egy csodálatos, carrarai már­ványból kifaragott, fehér szo­bor, megmozdult, amikor oda­ugrott hozzá és átölelte... Fe­hér Werner vagy fekete, vagy éppenséggel szürke? Nem ér­dekes. Ugasson nevetve, ne­vessen ugatva, örüljön a mal­mának; az sem érdekes. Nem, nem, nem. Csak Jutka az érdekes. Igen, igen, igen! Kálnay úgy ült mellé, hogy észre sem vette. Csak a hangjára rezzent fel, amikor megszólalt: — Úgy látom, neked nem nagyon tetszenek ezek a dol­gok! Zavartan válaszolt: — Tévedsz. Ezek engem nem érdekelnek. — Furcsa. De hát rajtad mindig nehezen igazodott el az ember ... Kálnay egyenruhafélében volt, mint a pár nappal előbb megalakult nemzetőrség pa­rancsnoka. összehúzott szem­mel, fürkészve nézett az ar­cába, és csak sápadtsága és a homloka két oldalán tüzelő, piros folt árulkodott arról, hogy sokat ivott. Mégis ezzel magyarázta hirtelen hangulat- változását is. Mert a követke­ző pillanatban már kedvesen nézett rá, és a combjára csa­pott: — Nem baj, pajtás!' Lesz ez még ígyse... De azért nem ártana... — Félbeszakította magát, hirtelen átkarolta a vállát, úgy mondta: — Nincs kedved egy kicsit sétálni? Ellenőriznem kell az őrségeket, elkísérhetnél. Ki­szellőztetjük, pajtás, egy ki­csit a fejünket, s közben el­beszélgetünk a régi szép idők­ről. Nem volt kedve Kálnayval menni, de vágyott a levegőre, úgy érezte, jót fog tenni egy séta a hűvös éjszakában fel­bolygatott lelkének, felkorbá­csolt testének. Az utca csendes volt, csak­nem teljesen sötét, nagy tá­volságokban égett egy-egy vil­lanykörte, s a csendben csak ritkán hangzott fel valami nyitva felejtett kertajtó nyi­korgása, amint a szél játszott vele, és egy kutya bánatos uga­tása. Kálnay kellemes sétapart- nemek bizonyult. Közömbös dolgokról beszélt egész idő alatt, mintha érezte volna, mennyire elege van már azok­ból, amikről Bemáthéknál folyt a szó. így értek a tanácsházára. Kálnay először benézett ab-; ba a szobába, ahol a nemzet­őrség pihenőben lévő tagjai aludtak, kártyáztak. Aztán egy fegyveres ember kíséretében tért vissza. A fegyveres emberben még a homályos világítás mellett is felismerte Ráczot. Igen, emlék­szik rá. Annyira, hogy még a kakastollat is oda tudja kép­zelni a kalapjához. — Mind az öten itt vannak? — kérdezte fojtott hangon Kálnay Rácztól. Rácz katonásan csattantotta össze a bokáját: — Igenis. — No, jó. — Aztán hozzá fordult: — Gyere, mutatok va­lamit. Félelem cikázott végig a tes­tén, valami megmagyarázha­tatlan rossz érzés. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Kálnay már karonfogta, és A VALLÁS TITKAI húzta magával a sötét folyo­són. Az utolsó szobában égett a villany, s az ajtó előtt egy másik fegyveres ember állt. Ez fiatal volt, nem viselkedett olyan katonásan, mint Rácz, hanyagul cigarettázott akkor is, amikor odaértek, és meg­álltak az ajtó előtt. Önkéntelenül azonnal bené­zett az ajtó üvegén a szobába, melyben csak egy szekre» ts egy hosszú pad állott. A- pá­don öt ember ült egymás mel­lett. A párttitkárt, a csoport­elnököt és a tanácselnököt is­merte fel közöttük. Megdöb­bentette ez a látvány, annál is inkább, mert abból, ahogy Kálnay szó nélkül, acélkapocs­ként szorítva karját végighúz­ta maga után a folyosón, meg­érezte, már nem az az ember áll mellette, aki barátságosan végigcsevegte az utat. Hanem az, aki hidegen, metsző tekin­tettel mondta: »Ügy látom, neked nem tetszenek ezek a dolgok.« Pontosan azon a hangon szó­lalt meg ekkor is: — Hát ehhez mit szólsz? Távolról hallotta saját fakó hangját: — Remélem, törvényesen fogtok velük szemben eljárni, ha egyáltalán van valami bű­nük. Kálnay hangjában nem volt nehéz a gúnyt felfedezni: — Törvényesen. Persze, hogy törvényesen. Legalább olyan törvényesen, ahogy velünk bántak. Hirtelen Ráchoz fordult: — őrmester! Vezesse ki a párttitkár »elvtársat«! — Igenis. Kulcs fordul, ajtó nyílik, s ott áll előttük a párttitkár. Ve­le egyidős, harminc egyné­hány éves férfi, gyerekkoruk­ban játszópajtások voltak, ha néha hazajött, és találkoztak, mindig váltottak néhány szót egymással. Most ott áll vele szemben, az arca nyugodt, csak a szemében parázslik va­lami furcsa fény. Egyre rosz- szabbul érzi magát, nem tud­ja, mire jó ez a komédia, men­ne onnan, rohanna. Kálnay hangja azonban parancsolóan csattan: — Vágd pofon! ■ Azt hiszi, a' volt csendőrnek szól a parancs. De látja, hogy az nem mozdul, hanem vára­kozóan néz rá. — No! Mire vársz? Vágd po­fon! — löki meg Kálnay. — Megőrültél? — dadogja galuskás szájjal. — Vágd pofon! — löki meg még erősebben Kálnay. Maga sem értetto, hogyan történt. A sápadt fényben fe­kete és fehér karikák táncol­tak előtte, egyszerre Hallotta Wemer ugató nevetését, Kó­rody gyűlöletes sziszegését, Kálnay kegyetlen, jéghideg hangját, s mialatt keze meg­lendült, elfordult a teste, és teljes erőből belevágott Kál­nay arcába S csak később suttogta erőt­lenül: 4 — Nem! Kálnay megtörölte az ar­cát, majd szinte minden hang nélkül, csaknem megelégedet­ten mondta: — Igen. Gondoltam ... Hallotta még, hogy Kálnay megismétli: — Igen — és csak aztán vált előtte minden feke­tévé. És a feketeségbe vakító fe­hér villámok hasítottak. Aztán kísérteties gyorsasággal kezdett váltakozni a fekete és a fehér, miközben Kálnay egyre hajto­gatta: — Igen. ő pedig már csak gondolat­ban tudta mondani: — Nem. S távolról Jutka kacagott, és azt kiabálta: — Fekete, fehér, igen, nem... Az emberiség legnagyobb gondolkodói, tudósok, köl- tők és művészek évszázadok óta keresik, kutatják az igazságot a vallási kérdésekben. A kínzástól, a máglya­haláltól, a társadalomból való kiközösítéstől sem riadtak vissza az igazság apostolai, és bátran f eltebb öntették a titkok -eplét. Ez az antológia is bizonyítja, hagy a tömegek tudat­lansága és a felburjánzó babona ellen milyen merész harcot vívtak az elmúlt századok élen járó tudósai, költői és írói, s milyen óriási terhet jelentett és jelent még ma is az embe­riségnek a vallásos miszticizmus. A vallás terhétől lassan mentesülő emberiség lelki fel- szabadulását készítették elő a kötetben foglalt szemelvények írói. Az antológia a világirodalom legjelentősebb antikleriká- lis és vallásellenes műveiből tartalmaz szemelvényeket. Igen gazdag anyagot ölel fel. Külön fejezetként tárgyalja a követ­kező lémákat: Hogyan csinálják a csodákat? Szentek és re­likviák, paradicsom és pokol. A szeplőtelen fogantatás és más misztériumok. Vallási üldözések és inkvizíciók. A sira­lom völgyének glóriája. Űj nemzedék van felnövőben. Az antológia számos nagy gondolkodó elme alkotását tar­talmazza. Egon Erwin Kisch és Stendhal, Boccaccio és Mark Twain, Majakovszkij és Gorkij, Heine és Goethe, Ulrich von Hutten és Bertolt Brecht alkotásai mellett olvashatunk Marx­tól és Engelstől, Lenintől, Holbachtól, Eeuerbachtól, Diderot- tól is és még több más világirodalmi szemelvényt. A magyar irodalmat Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Sza­muely Tibor, Móricz Zsigmond, József Attila, Szabó Pál, Vas István, Dobozi Imre, Gábor Andor, Várnai Zseni, Kohlját Ala­dár írásai képviselik. Külön ki kell emelni az antológiában összeválogatott nagyszámú illusztráció, korabeli metszet és rajz szépségét, Jerzy Putrament: SZEPTEMBER A kiváló lengyel író éles szemmel látja és pompád iró- mával bírálja Lengyelország és főként Varsó 1939 szeptemberében átélt sorsdöntő eseményeit. A politikai hát­tér mesteri megrajzolásával mintegy tükörképet ad az olvasó szeme elé a Pilsudsky-kormány utolsó napjairól, és rámutat azokra az összefüggésekre, amelyek a lengyel nép tragikus letiprását és a hitleri hordák helyzeti előnyét magyarázzák. Amíg Varsóban a kisemberek százezrei azzal vannak el­foglalva, hogy lakásaikat, illetve azok ablakait mindenféle papirosdarabkákkal elsötétítsék, addig a tehetősek megrohan­ják a különböző közigazgatási hatóságokat, hogy »halasztha­tatlan magánügyeik elintézésére« kiutazási engedélyt nyer­jenek Svájcba, Belgiumba vagy akár Argentínába. A sajtó hangja kapkodó, ideges. Az újságírók nem tud­ják, hogy mit kell az olvasók elől eltagadni, mit kell felna­gyítani. Tábornokok és politikusok nyilatkoznak az újságok hasábjain a bevehetetlen Maginot-vonalról vagy a Visztulái erődítések nagyszerűségéről, közben az öregasszonyok a bol­tok előtt az utcán azon sápítoznak, hogy bizony »tizennégy­ben is a cukorral kezdődött«. Az emberek általában nem hi­szik, hogy Hitler »őrültségekre fog vetemedni«. Putrament páratlan drámaisággal és megkapó élethűség­gel rajzolja meg a lengyelekre nézve oly tragikus napok ese­ményeinek képsorozatát. Nem annyira a politikai és katonai mozzanatoknak külső távlatait tárja az olvasó szeme elé, mint inkább a kulisszák mögötti eseményeket, azokat, ame­lyek a házak falain belül, az irodákban, az üzemekben, a kö­zéposztálybeliek szalonjaiban, az emberek koponyájában, az utcán vagy a határmenti gyér katonai osztagok szállásaiii be­lül történnek. Könyörtelen kritikával ostorozza azokat, akik Lengyelor­szág 1939-es katasztrófáját előidézték, nem ijed meg a ke­ményebb kifejezésektől sem, nevükön nevezi a dolgokat. Put­rament könyve a lengyel kommunista irodalom kimagaslóan legjobb alkotásai közé tartozik. A magyaron kívül több euró­pai nyelvre lefordították. Jörge Amado: A HOLT TENGER fii könyv Amado életművének egyik legpompásabb if­júkori gyöngyszeme. A legtisztább költészet prózá­ban s egyben az író szociális lelkiismeretének emberien szép vallomása. A regény cselekményének színhelye a brazil atlanti ten­gerpart két kikötője: Bahia és Santo Amaro. Guma, a fiatal tengerész a tenger szerelmese, gyerekkora óta összenőtt a víz­zel. Ügyes kezű hajós, aki szívesen segít másokon. Ez a fiatal tengerész beleszeret a kikötő legszebb leá­nyába, Líviába, s jóllehet öregebb halásztársai intik: a tenger gyermeke ne vegyen asszonyt a házába, mégis feleségül ve­szi. A feleség állandó rettegésben él, amíg férje állandóan a vizet járja — nemegyszer élet-halál veszélyben. Küzden'e k-ll nemcsak a vízzel, hanem az ország hatalmasaival, a hajó­tulajdonosokkal, a nagyvállalkozókkal, nemesekkel is. Egyik barátjának, a néger Ruffónak felesége beleszeret Gumóba, aki csak nehezen tud ellenállni a szép és érzéki mu­latt nő csábításának. A hiúságában megsértett nő azonban bosszút akar állni Gumón. Férjének azt hazudja, hogy Guma erőszakkal elcsábította, remélve, hogy férje bosszúból meg­öli Gumót. Csalódik, mert férje ővele evez ki a vízre, és ott egyetlen csapással leüti a hűtlen feleséget. Közben Líviának, Guma feleségének gyermeke születik• Nem sokkal ezután halálos sérüléssel hozzák haza halás tár­sai Gumót, ám vasszervezete kiheveri a betegséget. Egy alkalommal gazdái kérésére, hogy életet mentsen, a tengerbe veti magát. A mentés sikerül, de őt visszasodor­ják a hullámok. Lívia egyedül marad gyermekével. Guma és Lívia szerelme természetes háttere annak a tár­sadalmi freskónak, melyet Amado biztos kézzel fest a brazil tengerpart halászainak nyomorúságos életéről, a tenger név­telen hőseiről, akik talán a szebb holnapot készítik elő a jövő nemzedéke számára.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom