Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-05 / 30. szám

Pé. -sk, 1960. február 5. 3 SOMOGYI NfiPLAP II lámpa késő éjszaka is világít Gyékényest KISZ-fiatalok között Pillanatok alatt meleget va­rázsolnak elő a kis vaskályhá­ból a fiúk, a lányok pedig, ha még kabátban is, de már le­telepedtek a székekre. Titkos beszélgetés folyhat, mert ha valaki a közelükbe jut, elhall­gatnak, és jóízűen felnevetnek. Hat óra körül jár az idő, s tél­idében faluhelyen ez már öreg estének számít, legalábbis az idősebbek így mondják. Bez­zeg a fiatalok másként véle­kednek! Ilyenkor van itt az ideje az összejöveteleknek, a sakkcsatáknak és a politikai kör foglalkozásának; ilyenkor ülhet össze a színjátszó cso­port, hogy elpróbálja azt a darabot, mellyel a Felszabadu­lási Kulturális Szemlére neve­zett be. A szekrény egyik pol­cáról előkerülnek az apró báb­figurák is — mókás játékuk az apróságoknak szerez majd sok­sok örömet. Mielőtt azonban a napi prog­ram foglalkozásai megkezdőd­nének, beszélgessünk egy ki­— Régóta hitegetnek bennün­ket.^ esft Gyékényes KlSZ-alapszer- vezetének munkájáról, a fiata­lok problémáiról, terveiről. — Régóta hitegetnek ben­nünket, hogy a pártszervezet épületéből, ahol most is va­gyunk, máshová helyezik a la­kókat, s így jó néhány helyiség felszabadul, nem kell szűkös- ködnünk — panaszkodik a tit­kár, Mándoki György, a fiatal pedagógus. Mert így valóban szűkén állnak a hellyel. A 6x5 méteres terem kicsinek bizo­nyul, nem nagyon lehet pél­dául táncpróbát tartani benne. Most kaptak jó munkájuk ju­talmául 15 űj széket a megyei KISZ-bizottságtól. Még ugyan­községi leánytanács javaslatá­ra alakították meg az együt­test, négy leány és egy fiú a tagja. Persze nemcsak a bábosok működnek. Nagy igyekezettel A kiszesek nagy többsége részt vesz az »Ifjúság a szo­cializmusért« próbákon. 25 fia­talnak már megvan a 20 órás társadalmi munka elvégzésé­ről is az igazolás. Próbál a bábcsoport készítik elő a közeljövőben tartandó pettyes-bált. — A fiúknak például pety- tyes nyakkendőt kell felvenni — mondja Pálffy Ágnes, ami­kor arról szól, hogy mi min­den érdekesség lesz azon az estén. A kulturális élettől elválaszf- hatatlan a művelődési ház, de most más miatt beszélnek ró­la a fiatalok. — Társadalmi munkában vagy száz mázsa leszórt be­tont törtünk fel a művelődési ház padlásán és dobáltuk el, mert leszakadással fenyegetett a mennyezet... Húszan-hu- szonöten, lányok és fiúk ve­gyesen csinálták ezt — hallom. — A fiúknak pettyes nyakken­dőt kell felvenni... Mándoki György még azt is elmondja, hogy a község veze­tői mindig számíthatnak a fia­Szinte mindenki úgy véleke­dik, hogy a Járási KISZ Bi­zottság egy kicsit mostohán bánik velük. Ismerik Mező elvtárs nagy elfoglaltságát, tudják, hogy egymaga nem jut­hat el mindenfelé, de kérik, szakítson időt magának, és se­gítsen az ügyes-bajos dolgok megoldásában. Ugyanezt kérik a lányok a járási leánytanács­tól is. Egyre gyakrabban esik szó a zászlóavatásról. Alapszerveze­tük Schönherz Zoltán nevét vi­seli, s most zászlót szeretné­nek. De már a nyárra is gon­dolnak. A járási bizottságtól néhány sátrat kémek, és ke­rékpártúrára indulnak, vagy pedig a Balaton mellé men­nek. Sportolóik pedig arról a röplabda-mérkőzésről beszél­nek, melyet a határőrség csa­patával vívnak. • • • Ilyenkor esténként nagy sakkcsatát vív egymással a két »mester«, Lőrincz János és Keszelicze József. A bábosok próbálnak, a többiek pedig be­szélgetnek. Aki a KISZ helyi­sége felé jár, azt láthatja, hogy a lámpa késő éjszaka is világít. Mert olyan jó együtt lenni. Polesz György Tőlük függ a jős*agftenyés&tés sikei*e Amikor a kercseligeti szövetkezetek egye­sülési közgyűlésén dönteni kellett arról, ki legyen az állattenyésztési brigádvezető, így indokolta a javaslatot a jelölő bizottság el­nöke: »Mi Proics Istvánt tartjuk a legmeg­felelőbbnek erre a tisztségre, mert egyéni korában is szép jószágokat tartott.« A mos- dósi Alkotmányban ugyancsak jól választot­tak, amikor Báli Józsefre bízták az állatte­nyésztés irányítását. Kora reggel, napköz­ben és este későn is járja az istállókat. Gond­ja van arra, hogy érdem szerint kapjon pót­abrakot a jól tejelő tehén, s szabvány sze­rint adagolják a takarmányt az állatoknak. Mindig személyesen ellenőrzi az etetést, s állandóan kalkulál: hogyan kell beosztani a szénát, a silót, hogy elég legyen a kitavaszo­dásig. Vetésforgó ide, vetésforgó oda — de ő váltig hangoztatta az ősszel: addig ne szántsák fel a gabonatáblákba beékelődött pillangós parcellákat, amig megfelelő nagy­ságú összefüggő területen nem díszük lóhe­re és lucerna. A szerfából való istálló építé­se mellett is síkraszállt. S ha azt tapasztalja, hogy beteg valamelyik jószág, azonnal megy vagy üzen az állatorvosért. Száz meg száz brigádvezetőről elmondhat­nánk ugyanezt. De vajmi kevés sikerrel jár­na ügybuzgalmuk, fáradozásuk, ha utasítá­saik, elgondolásaik csak óhajok maradnának, s nem volna, aki a szakmai rendelkezéseket, az állattenyésztés terveit szívvel-lélekkel igyekszik megvalósítani. Az állatgondozókról van szó — azokról az emberekről —, akik­nek lelkiismeretességén vagy hanyagságán áll vagy bukik a szövetkezet jószágtenyész­tése. Betértem a minap délután a nagyberki Győzelem egyik istállójába. A tizennyolc ló­val dolgoztak a fogatosok, de az etető sem tétlenkedett. Tiszta almot készített be, meg­rakta a saroglyákat szénával. Nagy köny- nyebbséget jelent ez a fogatosoknak. Este leszállnak a kocsiról, a jászlakhoz kötik a lovakat, s másnap reggelig nincs velük más dolguk. Ami az etetést, itatást illeti, az már Kalányos Imre gondja. El is látja ezt a mun­kát legjobb tudása szerint. S ha a 18 ló úgy serénykedik, hogy vagy az istráng szakad, vagy a teherrel megrakott kocsinak kell mennie — akkor a kilenc fogatos gondoljon arra: része van a lovak munkabírásának megtartásában, fokozásában az etetőnek is. Ugyanebben a szövetkezetben dolgozik az ötvenkilenc esztendős Horváth József is. ö tíz tehenet gondoz. Törzskönyves jószág mindannyi. A Pirók, a Narancs, de a többi is jó kondícióban van. öt-hatezer literes tehe­nek ezek, vigyáz is rájuk, hadd adjanak szép és értékes utódokat. Az állatgondozók nagyon elfoglalt embe­rek. Igaz, hogy az ő könyvükbe jegyzik be a legtöbb munkaegységet, de nekik van a legtöbb dolguk is. A növénytermesztő bri­gád tagjai télen meg a nyári esős napokon jobbára pihenhetnek, ám a jószággondozó­nak nincs munkaszünete. Az állat enni kér, gondozást kíván akkor is, ha süt a nap, meg akkor is, ha zuhog az eső, vagy csikorog a hó a csizmatalp alatt. S ebben a beosztás­ban csak fekete betűs munkanapok vannak — a jószág nem ismer piros betűs ünnepet! Talán éppen ezért van az, hogy állatgondo­zást leginkább öregek vállalnak. Öregek, akiknek karja nem bírja már a kapát, a ka­szát, de akik a jószágot szívesen és nagyobb megerőltetés nélkül el tudják látni. Ide húz­za őket a szívük is, mert szeretik — egy éle­ten át megszerették — az állatot. Elsőbb dolguknak tartják, hogy oda öntsék a ke­rékét a jászolba, aztán rendbe tegyék az is­tállót, mint azt, hogy ők maguk egyenek. Igen, reájuk, akiknek van »érzésük« a jó­szág iránt, reájuk nyugodtan bízhatja állat- tenyésztését a közös gazdaság. S amikor elismeréssel szólunk az idős ál­latgondozók munkájáról, nem hallgathatunk néhány nyugtalanító jelenségről sem. Akad köztük, aki idegenkedik a szabvány szerinti takarmányozástól, s most is — mint egyéni gazda korában — annyi szénával eteti a te­heneket, amennyi a bendőjükbe fér. Kívá­natos volna szakkönyvet adni az állatgondo­zók kezébe, hadd egészítsék ki évtizedes gyakorlati tapasztalatukat a tudományos kí­sérletek legújabb eredményeivel. A szabadnap problémája sincs megoldva. A szövetkezetek többségében akadna meg­felelő vállalkozó, aki hetenként egy-egy na­pig ellátná az állatokat, hogy a jószággondo­zó pihenhessen. De éppen ők — akiknek munkáján könnyítene ez a váltás —, ők til­takoznak a legerélyesebben ellene mond­ván: »Nem engedhetem át az etetést másnak, hiszen engem ismernek az állataim.« Sok igazság van ebben, de az is elvitathatatlan, hogy új gondozóját is megszokja a tehén, a ló vagy a sertés — főként ha rendszeresen ugyanazt az embert bízza meg a szövetkezet az állatgondozó helyettesítésével. Ha ezt a rendszert sikerülne meghonosítani, akkor bizonyára a fiatalok is kedvet kapnának az állattenyésztési munkához. Mert most mit mondanak a legények? Ezt: »Dehogy válla­lom ezt a lekötöttséget. Hiányzik az nekem, hogy vasárnap ne mehessek el a szomszéd faluba vagy este a bálba?« Az állatgondozók a közös vagyon tekinté­lyes részének — az állatállománynak — az őrzői. Ha mindenkor becsülettel helytállnak, akkor virágzik a szövetkezet — ha eseten­ként gondatlanok, nem törődnek a tehenek szakszerű ápolásával, itatásával, jártatásá- val, akkor csak félig lesz a fejősajtár, meg­csappan a tejpénz. A tehenészek, a hizlalók, a borjúgondozók, az ellető kanászok munká­jától nagyban függ a szövetkezet gazdasági helyzetének, a tagság anyagi körülményei­nek alakulása, hiszen az állattenyésztés és az állathizlalás a legfőbb jövedelemforrása a közösségnek. A hivatásuknak élő szövetke­zeti állatgondozók nagy megbecsülést ér­demelnek. Kutas József ennyit várnak a közeljövőben, s ha az is megérkezik, igazán nem férnek el a szobában. A kulturális lehetőségekre terelődik a szó. Azt mondja Teszlák Ilona, hogy létre le­hetne hozni egy gyékényesi kultúrcsoportot, s abban nem­csak fiatalok, hanem időseb­bek is szerepelhetnének. Tánc­csoport és állandó színjátszó együttes kellene. — Csak az a bökkenő, hogy nincs, aki rendszeresen foglal­koznék velünk — mondja va­laki. Pedig, mint ahogy a bábcso­port élére is került vezető Ko­csis Rozália óvónő személyé­ben, bizonyára akadna a fiatal pedagógusok közül valaki, aki segítséget nyújtana a tánc- és színjátszó csoportnak. A bábosok az Igazmondó ju­hász című darabot tanulják. A talokra, csak pontosan határoz­zák meg, miről lesz szó. — Mert hiába mondják, hogy fásítsunk, ha nem gondoskod­nak fáróL A KISZ vezetősége nagyon lényegesnek tartja a fiatalok politikai nevelését. Most a »Világ térképe előtt« című elő­adásokat hallgatják rendszere­sen a kiszesek. Vagy harmin­cán jelennek meg a filmvetí­téssel kísért foglalkozásokon. Legutóbb például Moszkva és Peking nevezetességeivel is­merkedtek meg. A jövő hónap­tól kezdve az MSZMP VII. kongresszusának anyagával foglalkoznak majd közösen a pártszervezetteL FELELNEK AZ ESZTERC/APADOK ... A két »mester« csatája. Petőfi tér 1. Azt mondja va­laki, menjek az emeletre, a párnás ajtón Csuka A.lbert ne­ve áll, el sem lehet tévesztem... Este van, a hároméves Kati versikét szaval, anyu a köny­velői tanfolyamra készül, a férj, Csuka Albert pedig a szakmunkás-vizsga anyaga fö­lé hajol, és beledarálja az es­tébe: »...a nyomatékváltó, kapcsolt fogaskerekes sebes­ségváltó legtöbbször csak...«. Aztán hirtelen félretolja a könyvet, az ablakhoz áll, és ki­néz a térre. Valahonnét most csattog a váltókon egy vonat. Elvillanik, aztán megint sötét lesz. Csuka visszaül az asztal­hoz, egy papírdarabot kotor elő, és lassan írja rá a betű­ket: »Felajánlás. Én, Csuka Albert felszabadulásunk 15. évfordulójára vállalom, hogy — « Hirtelen összegyűri a papírlapot, odamegy a fele­ségéhez, és csendesen — mert halk szavú ember a 33 éves Csuka Albert, az egykori zalai cselédgyerek — azt kérdi: — Te mit szólnál hozzá? — Mihez? — Ha én most megírnék egy versenyfelajánlást, és holnap odatenném az igazgató asztalá­ra. — Csak annyit vállalj, amennyit teljesíteni is bírsz. Különben nagyon örülök neki. Ha én volnék az igazgató, ta­lán mindjárt el is fogadnám ... Csuka megint az ablakhoz lép. Ügy érzi, forró a homloka, s nekiszorítja a fagyos üveg­nek, aztán mélyet lélegzik, mint amikor minden erejét összeszedni készül az ember. Bgy másodpercre felvillannak benne az első napok emlékei, amelyeket a TRANSZVILL re­volver-esztergapadja mellett töltött. Teljesítménye akkor még alatta maradt a régi mun­kásokénak. Vajon, hogyan vé­lekednek róla, ha ö holnap versenykihívással rukkol ki? S versenyre hívja nemcsak a kaposvári telep, hanem a bu­dapesti anyavállalat meg a megye összes revolver-eszter­gapadján dolgozó munkásokat? Talán akadnak, akik kimoso­lyogják. De aztán eszébe jut egy epizód... Hogy is volt csak? Igen, később, amikor már belelendült a munkába, Sütő szaki, a váltótársa dél­előtt megcsinált 220 munkada­rabot. Erre ő délután 250-et gyártott. Sütő is nekidurálta magát, és másnap délelőtt 250- nel rukkolt ki. Csakhogy ő délután már a 300-nál tartott. Sütő kapitulált. Bejelentette, hogy »komám, 250-nél többet nem tudok csinálni, de azért versenyzek veled«. Hirtelen elhatározással visz- szaül az asztalhoz, és ír, ír se­besen. Másnap a gépíró leírta a ver­senyfelhívást, és odakerült az igazgató asztalára. Említést tett róla a revolvereseknek és a művezetőnek, Lovas elvtárs­nak is. A művezető azt mond­ta: »Igen, nyélbeütöm a dol­got-«. De túlságosan nem rész­letezte. Mi lesz, ha nem veszik figyelembe majd sem az irodá­ban, sem a műhelyben? — töprengett órákon át. — Mi lesz, ha kimosolyogják? És egyszer csak hívatja a főmér­nök. — Először is hadd gratu­láljak a versenyfelhívásért — mondja Csukának. — De ha megengedi, van hozzá egy ja­vaslatom. Emlékszik, ott, ahol azt vállalja, hogy minden se­lejtes darab után egy százalé­kot vonjanak le teljesítményé­ből ... No, ezt mi egy kicsit soknak, mondhatnám túlzott­nak tartjuk. Mert gondolja csak meg ... Azt hiszem, in­kább egy tized százalék lenne a reális ... Csuka képzelete újra szár­nyakat kap, és visszapergeti az elmúlt hónapokat. Selejije szinte alig volt. Ezt is teljesen megszüntetheti. Hogyha ... Há­romszor is beállítja a revolver­gépet, amikor nem biztos a dolgában. És m,inden esetben megmutatja az első kész dara­bot a meósnak. Kizárt dolog, hogy így selejtet gyártson. Ezért határozottan azt mond­ja a főmérnöknek: — Kitartok az egy százalék mellett... A főmérnök bólint, és meg­ígéri, mindent elkövet, hogy ez a kihívás eljusson oda, ahová szerzője szánta, a munkások­hoz. Néhány nappal később, ami­kor a vállalat elkészítette ver­senyfelajánlását, Csuka is ott volt a kihirdetésen, és nagy- nagy melegség öntötte el szí­vét, amikor az ő nevét említet­ték először... Az idő pereg. A TRANSZ­VILL revolver-esztergapadosai már elfogadták a kihívást. A pestiek is megkapták már a hírt. Most latolgatják a felhí­vást, és itt, Kaposvárott nyolc revolver-esztergályos várja, hogy feleletet küldjenek a test­vérgépek. Egyszer jön majd onnan is a hír: felelnek az esztergapadok. Most azért jöttem el a Pető­fi téri lakásba, hogy megis­merkedjem Csulca Alben, el. Nincs benne semmi rendkívüli, talán még csendesebb, mint amilyennek mondták. Csak belül sustorog, forr, izzik eb­ben az emberben valami, és ha már nem bírja magában tarta­ni, akkor tollat ragad, mint legutóbb is, és írja az üzem faliújságjára munkatársainak: »Szeretném felhívni figyelme­teket .. .« Hogy mire? Minden­re, ami elősegíti a kollektív, a jó munkaszellem kialakítását. Mert szerinte enélkül nehéz számottevő eredményt elérni. Igen, olvassa az újságokban, hogy a felszabadulási munka­versenyt éves versennyé kelle­ne fejleszteni, és fogja ceruzá­ját, írja a felhívást elsőnek, írja a szívével, karjával... először nekünk kell többet ad­ni, hogy többet kapjunk. És azt hirdeti, hogy »emberek, ágién bennünk a munka láza«. Sötétedik. A vágányon vo­nat csattog át. Kinézek az ab­lakon, az útra. amelyen Csu­ka jár. Indátok. Szép, kivilágí­tott, biztos út az, el se lehetné téveszteni... Szegedi Nándav

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom