Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

A

Somogyi Néplap

r

MÁTYÁS FERENC:

KULTURÁLIS melléklete

WWVWWWWWWVWWWWWWWWWWWWWIWWWMWMI VWWtfUWfiWWWWHVVWWAl'

Shakespeare: HAMLET

/t Hamletét az irodalom- Cst, történet Shakespeare tragikus korszaka nyitányaként tartja számon. A halhatatlan szépségű tragédia, amelynek hőse minden korok emberének szívéhez megtalálta eddig az utat, 1601-ben íródott. Hamlet tragikus sorsa tehát az új század küszöbén élt humanisták aggódását, félelmét, kételyeit tükrözi a megváltozott viszonyok között.

De talán mielőtt tovább lépünk, ejtsünk néhány szót a Shakespeare-korabeli Angliáról. Shakespeare írói jelentkezése időszakában már a feltörekvő polgárság egyengeti útját a hatalomhoz. Mint tudjuk, sem eddig, sem ezután nem volt olyan tökéletes a burzsoázia, az új nemesség és az uralkodó szövetsége, mint ekkor. A feudalizmus hátrálni kénytelen: míg felpezsdül az ipar a sorra alakuló manufaktúrákban, folyik az ádáz küzdelem a tengeri utak birtoklásáért. Fellendül, kiterjed a kereskedelem, viszont a földművelést a kapiUúizáció keríti markába. Ez az eseményekben dús korszak méltó talaja és foglalata, sőt ösztönzője is az angol reneszánsz felvirágzásának. Ám a századforduló súlyos változást tartogat a 90-es évek optimistái számára. A burzsoáziát érdekei szembeállítják a monarchiával, mig a burzsoázia hatalmi pozíciókba való jutása a nép elszegényedését vonja maga után. A humanisták — közöttük is elsősorban az írók —, akik hittek egy boldogabb világ megvalósulásában, sorra mondanak le ábrándjaikról a pénzért folyó tülekedés láttán.

Shakespeare alkotóművészetének második korszaka — a 90-es évek életvidám, vérbő vígjátékai után — e válságélményből növekszik fel, ezt átélve írja legnagyszerűbb tragédiáit. Közöttük a dán miliőbe helyezett Hamletet is, melynek valóságos történelmi, társadalmi háttere a korabeli Anglia.

»Az ember remekmű« —

vallja Shakespeare kedves hősének, Hamletiek kölcsönözve a szavakat. Valóban az, remekmű, jóllehet környezetében a föld, a világ egész berendezésében elromlott, s a rombolásban ott áll a humanista gondolkodással eljegyzett ember, aki cselekedni is képes. Ki lelheti benne örömét? Hamlet semmiképpen. Mégis harcba száll önnön igazát keresve a legdrágább emberi értékekért. Ki áll mellette e roppantónak látszó s valójában is roppant harcban? Barátja, wittenbergi tanulópajtása, Horátio és még néhány örlálló vitéz. A minden — Hamlet szerint a legnagyobb — rossz ellen vezetendő sereg csak ennyi emberből áll, s ez is csak formailag. Hamlet iszonytató kétségbeesése, igazságkeresése, őrlő harca közepette is magányos marad, még testvéri jó barátjával, Horá- tióval szemben is, egészen tragédiája bekövetkeztének küszöbéig. Ügy érzi, mindenki elárulta őt: el az anyja, ki csúf halállal halt atyja öccséhez ment nőül, le sem töltve a gyász idejét; el az imádott lány, Ophélia. Igaz, hogy a királyfit kedveli a nép. De mi haszna belőle? Neki nincs kapcsolata a néppel, magános hős, sorsa azért a bukás. Egyszóval olyan ember, aki önnön- magával is csatázva akar változást, ez pedig meddő erőfeszítés. Innen adódik az, hogy a cselekvés elszántságát sorra »halványra belegíti« Hamlet lelkében a gondolat, jóllehet mint gondolkodó, humanista ember nem. tagadja a cselekvés értékét. De túl világos előtte, hogy küzdelme csak az övé, tehát eleve reménytelen.

Hamlet humanista a szó legszorosabb értelmében, és ez ad erőt neki ahhoz, hogy harcát hűségesen végigharcolja. Szeme előtt atyja példája lebeg, s mellette áll a hűségében töretlen barát, Horátió, a férfi, a barát-eszménykép, aki »nem merő síp a sors ujja közt«. Horátióé az érdem s a tragédiába szemtanúként belépő Fortinbrassé, hogy kedvünk nem borul el, nem fordulunk el az élet igazibb céljától: a küzdelemtől a tragédia végén — mivel a hamleti örökséget ők viszik magukkal abba az új világba, amely felnő a régi romjain.

O zínészeink már korábC/" ban megtanították a kaposvári közönséget arra, hogy becsülje azt a művészi bátorságot és nagyratörést, amelynek révén a közelmúltban nem egy esetben fiatal színházunk felé fordult az érdeklődés. Országos adósság törlesztésére vállalkoztak műrészeink a Cid bemutatójával; figyelemre méltó fejlődésről adtak számot Gogol Revizorának, ez évben pedig Bródy A tanítónő című színművének bemutatásával. A művészi színvonal grafikonját ezúttal Shakespeare örökbecsű tragédiájának, a Hamletnek a bemutatása szökkentette magasra, olyan színvonalra, amelyen a kis vidéki színházak közül alig áll egy is. Mintegy bizonyítva azt, hogy a fiatal vidéki színművészet mércéjét nem kell erőszakoltan magasra emelni, soklcal nagyobb sikerrel kecsegtet az, ha a feladatok nagyságához hangolódik az alkotókedv. Kaposvárott ez történt a Hamlet előadása esetében. S külön megelégedésre szolgálhat éppen azért, mert láttuk, látnunk kellett, hogy színészeink képesek felnőni a legnagyobb feladatok megoldásához is’

A Hamlet a magyar színjátszás régmúlt és jelenkori történelmében nem volt soha kis vidéki színházak bevált műsordarabja. Most azzá lett, anélkül azonban, hogy csorba esett volna a hazánkban virágzó Shakespeare-kultuszon, igényességünkön. Azzá avatták művészeink, elsősorban a darab rendezője, Kamarás Gyula s a feladat nagyságától ihletett szereplők, élén a címszereplő Somogyvári Pállal.

/7J0 szóljunk talán sor- ' // rendben először Kamarás Gyula rendező munkájáról, mely Shakespeare utolérhetetlen színpadi realizmusát, költőiségét sikerrel juttatta érvényre. Az ő rendezői tehetségének, fölényes intelligenciájának, céltudatosságának köszönhető, hogy a hajdan »ködösnek« nevezett tragédia világosan, érthetően szólalt meg színházunk színpadán — a cselekményességre helyezve a föhangsúlyt, arra, ami a drámában végbemegy. Kamarás Gyula elmélyült rendezése töretlen, szép előadást eredményezett, olyat, amilyet Shakespeare csodalatos költő-filozófusi képzelete megálmodott: megindítani a késői korok emberét is, akinek rokonszenvét feltétel nélkül érdemli meg az az örökké tépelódő, önmagával és környezetével vívódó, harcoló és halála árán is diadalmaskodó Hamlet, aki egeszen új felfogásban itt született meg ennek a színháznak a színpadán, s akit bízvást nevezhetünk lelkünk jobbik felének. Külön érdeme a realitásra törekvő rendezésnek, hogy nem élt a szellemjelenés hagyományos — csakúgy irreális, mint naturalista —. eszközeivel!

Stílusosak, igen artisztikusak Wegenast Róbert díszletei, melyek hűséggel idézik a tragédia cselekményének színterét, foglalatát. Hasonlóképpen stílusos Várkonyi Sándor kísérőzenéje is.

() zek után a Hamlet ka(_> posvári sikerének második kezeséről, a címszereplő Somogyvári Pálról kell szólnunk, aki e szerepében művészi pályafutásának új állomására érkezett. Somogyvári Hamletjét a művész fiatalos lendületű, mégis szuggesztív játéka teszi élettelivé. Mozgása dekorativ, mértéktartó, s ami ritka érték — szépen, sti- lizáltan mondja mindvégig a nehézveretű verses szöveget. A Hamlet Somogyvári Pál megformálásában komoly elismerésre méltó, igen elmélyült művészi teljesítmény, mely méltán marad számunkra emlékezetes. Töretlen alakítás, melyben páratlan művészi fegyelmezettséggel jut érvényre az, hogy Hamlet — »csak fölszéllel bolond, de ha délről fű, megismeri a sólymot a gémtől«.

Széles művészi skálájához méltó szerepet kapott a tragédiában Jancsó Adrienne Gertrud királynő szerepében. Megjelenése, gesztusai valóban ki- rálynőiek, melyeken a természetesség pecsétje a művészi értékjel. Játékán — első megjelenésétől színpadi haláláig — a kiművelt tehetség sugárzik át.

Csupán elmélyedő művészi analízis eredményezhet olyan alakítást is, mint Ruttkay Ottó Claudiusa. Ruttkay e szerepében tökéletes illúziót) keltett, mivel a bűnös király egyéniségét emberi vonásokkal rajzolta meg.

Mélyen átgondolt művészi munka Sallős Gábor Horátió- ja is, bár Hamlet hűséges, szinte testvérbarátjának alakja az ő megjelentetésében helyenként halovány. Ennek ellenére e figura megrajzolása

sikeresnek nevezhető a markánsabb színek használata nélkül is.

Homokay Pál Pólonius szerepében hitelesen szólaltatta meg a locsogó, fontoskodó, udr vari szolgálatra termett embert, akinek a költői igazságszolgáltatás halált ítél, bar Hamlet szavai szerint1 nem volt más, nem volt ártalmasabb, csak »szegény izgága vén bolond«.

Csihák László Leartesében többet kaptunk művészileg, mint amennyit vártunk, de annál lényegesen kevesebbet, amennyit Shakespeare megkíván Leartes megszólaltatőjá- tól. Függetlenül ettől, Csihák becsülendő igyekezettel látta el az alkatától merőben idegen színészi feladatot.

Kitűnő és emlékezetes a tragédiában a népet képviselő alak, az I. Sírásó megformálása Fillár István alakításában.

Ugyancsak fenntartás nélkül dicsérhetjük Lóránd Hanna Ophéliáját is, noha értékes kvalitása igazi teljességében az úgynevezett őrülési jelenetben bontakozik ki. Ennek előtte mind Leartes búcsújelenetében, mind pedig abban a jelenetében, ahol atyjának Lord Hamlet dúltságáről számol be, haloványnak, indokolatlanul bizonytalannak érezzük.

Elismeréssel emlékezünk meg Szabó Imréről, Krémer Józsefről, Makay Sándorról, Virág Ilonáról, Szabó Istvánról és a többiekről is, akik ki- sebb-nagyobb szerepüknek eleven életet kölcsönöztek.

bsen szerint: »Vannak emberek, akik mindent elérnek, mert sohasem akarnak többet, mint amennyi erejüktől telik.« örülünk, hogy fiatal színházunk művészei ismét arról adtak tanúbizonyságot, hogy egyre következetesebben a művészi »többet« akarják még akkor is, ha ez távolinak látszik.

László Ibolya

A puszta tanítója

Pista, nem születtél grófnak, a tudásban mégis gróf vagy. Odahagytad a furulyát, s elhoztad a puszták dalát nekünk.

Dal tudósa attól lettél: mély kutakba tekingettél.

S az a kút nem más: a lélek, világunkat abba nézed most is.

Kisszálláson megszerettek, bajban voltál, fölkerestek, borral, kaláccsal kínáltak« s szállást szívükből csináltak néked.

Yio.il se vagy más, csak tanító, lelket jóra igazító.

\'ncsen két lelked, csak egy van, abban csudálatos mag vau s kinő.

Kinőtt a cselédek között, s így vagy te köztük is különb; szórod a magot így tovább, szépüljön velünk a világ újra.

Ez jut eszembe terólad, hogy tudós igazgató vagy.

Kell az Ember embersége, taníts itt is emberségre minket.

TAKÁCS IMRE:

rp rf r t 1 /■

luzgyujtas

Jólábú fiatalasszony guggol a katlan előtt.

Gyufát gyújt, lobban a szalma, nyílnak a lánglegyezők.

Pattog a száraz akácfa; vén, rozsdás kályhaesövön füstbabák születnek nyomban, híznak az cg fele fői,

nehogy a szomszéd falához csapkodja őket a szél!

Nézi a füstöt az asszony, mint Abel nézte szegény.

Aztán az égretekintő fölugrik — nyögve picit, kendőjét megigazítva mutatja kellemeit.

Nem gondol áldozatokra, indul a dolga után; kisikált vas-serpenyőben lassan a viz muzsikál.

PAKOL1TZ ISTVÁN:

Csend

A háztetőre lóg a kajla bold, mint félrebillent kóválygó ladik. Rőt fénye tompa, rozsdás kábulat. — Vagy mondani akartál valamit?

Tudom: a szó! A szavad! A szavunk, amibe már a lélek hálni Jár, fölvillanyozna néhány perére még, mikor mögötted csikordul a zár.

En is a szavak szirmát tépd de szivemből csak hallgatás felel. Mikor az ember nem leli a szót, pár pillanatra önmagára let J

m

KEMÉNY ERZSÉBET;

A kártyavető asszony

— A kártya lett a veszte. A kártya!

Hitetlenkedve nézek az ártatlankék szemű, fehér hajú bácsira. A kártya? Olyat már hallottam, hogy férfiembert tönkretett a kártyaszenvedély. De asszonyt!

Mert a feleségéről beszél az öreg. Tavaly halt meg. Dobrák bácsi azóta is a hiányát sajogja.

— Híres kártyavető asszony volt a feleségem — kezd a történetébe.

— Én is úgy találtam rá újra, hogy ki akartam vettetni a jövőmet.

— Üjra? — szúrom közbe a kérdést.

— No, mert elvettem volna én már tizennyolc éves koromban, de hát katonának vittek, aztán mire hazajöttem, a Ter- ka férjhez ment. Mit tehettem, megnősültem én is. Harminc- három évig éltem az első feleségemmel. Akkor megözve- gj ültem. Jó asszony volt — küld egy sóhajt az első felesége után.

Amikor vettetni indultam — folytatja —, nem tudtam, kihez megyek. Hanem amint fürkésznem az arcát, nagyon ismerősnek tetszett. Szép lány volt, még így öregedőn se változott sokat, ő nem ismert rám — mosolyodik el a hófehér bajusza alatt. — Én mondtam meg neki, ki vagyok.

Akkor már a Terus is özvegy volt, hát összeházasodtunk. Jól ment a bolt nagyon. Nekem a vasútnál volt állásom, ő meg sokat keresett a kártyavetésseL Nagyon ügyesen csinálta. El kellett hinni, amit mondott. Ha csak lehetett, előtte megtudta a körülményeit annak, aki felkereste. Az meg csak bámult a tájékozottságán. Levelet, utazást, udvarlót a lánynak, szép szőke nőt a legényembemek, ilyesmiket jövendölt. Haragost is, hisz mindenkinek van. Aztán egyszeregyszer névtelen levelet. Az igaz is lett minden esetben. A leveleket én írtam, úgy, hogy azért baj. ne lehessen belőle.

Nagy pénzt összeszerzett így az asszony. Házat vehettünk hamarosan. A szekrényt is megtöltöttük fehérneművel, damaszt ágyhüzattal. Ékszerei is voltak a feleségemnek, gyűrűk, karperecek, az órája is aranyból volt. Amellett jól éltünk. Ettünk, Ittunk, ami |ólesett.

Ment ez-egy darabig nagyon szépen. Egészen addig, amíg az asszonynak eszébe nem jutott, hogy magának vet kártyát.

— Te tudod a legjobban, hogy nem - igaz — mondtam neki. — Minek töltőd vele az időt?

Nem hallgatott rám. Este, amikor mindenki elment, beült az ágyba, maga elé tette a tálcát, aztán csak rakosgatta a kártyákat, eluntam nézni, inkább befordultam aludni.

Reggel mindig elmesélte, miket vetett ki. Jót nevettünk «rajta.

Hanem egyszer beteljesedett

a jóslás.

— Jószág áll a házhoz — mondta a kártya.

Hozott is egy kövér libát az nap az egyik páciens, örült né* ki Terka nagyon. Még én Ui

örültem a bolond fejemmel. Pedig ha ez nem történt volna ...

Ettől kezdve komolyan vette a jóslást a feleségem. Először csak magának, azüiua másnak is. Elvetette a régi módszert, és csak úgy vaktában mondta, amit a kártya parancsolt. Sokan elpártoltak tőle, mert mfnd ritkábban vélt be a jövendölés.

— Majd — mondogatta az etégedetlenkedőknek — ha most nem, évek múlva úgy lesz, ahogy a kártya beszéli.

Hanem elunták a makacskodását, másfelé széledtek a megszokott vendégek.

Emiatt több ideje maradt saját magára. Egyik reggel nem mondta el, hogy mit tudott meg a kártyából, Hiába faggattam.

Elkezdett furcsán viselkedni. Nyugtalan lett, ideges, rosszkedvű. Lassan nem érdekelte más, csak a kártyában lakó »szellem«, aki felfedi számára a mások elótt eltakart titkokat.

Velem se sokat törődött akkoriban már. Ha hazajöttem, csak a tűzhely felé intett a fejével, ott volt letakarva a hirtelen főtt ebéd. Megehettem magamban, ha akartam.

Egyik nap azzal fogadott, hogy orvoshoz megy.

— Bajod érzed? — kérdeztem aggódva, mert nem tetszett nekem már régóta ez a különös viselkedése.

— Nem'— válaszolta összeráncolt homlokkal. — Csak elmegyek.

— Jól van — hagytam rá.

— Gondoltam, hátha ki gyógy ltja a mániájából.

El is ment. Az orvos nem talált semmit. Ö azonban csali ingatta a fejét.

— Nem ért hozzá. Elmegyek máshoz.

Járta az orvosokat szegény, de mind egészségesnek nyilvánította.

ű azonban konokul ragaszkodott a betegségéhez.

Csakugyan rosszul nézett ki. Lefogyott, megsápadt, az étvágyát elvesztette egészen. És az volt a furcsa, hogy még örült is neki.

Láttam, amint elégedetten nézegette magát a tükörben.

Rimánkodásomra, kérdezös- ködésemre nem felelt semmit: Figyelembe sem vette.

Tudtam, hogy ennek / rossz vége lesz. Minden szabad időmet otthon töltöttem, féltem, hogy megtébolyodik, és valami kárt tesz magában. Később a gyengeségtől már felkelni sem bírt. Ült az ágyában, megkopott kártyái között, és fogyott, egyre fogyott...

Egy júniusi, rekkenő hőségű napon már a kezét sem bírta felemelni. Feküdt a hátán reb- benéstelen szemmel, szinte lélegzet nélkül. Éjjel tíz óra ót perckor — emlékszem pontosan — hirtelen felült, és annyi hónap után beszélni kezdett:

— Megmondta — lihegte fulladta n — a kártya. Megmondta. Még az időt is. Június kilenc ...

Azzal előrebukott. Odarohantam hozzá. Már nem volt benne élet...

órák múlva esett csak a naptárra a pillantásom. Júniust mutatott, igaz. De nem kilencedikét, hanem tizenegyedikét.

— A kártya — fejezte be elbeszélését sírásba hajló hangon az öregember. — Az lett s veszte, a kártya...