Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-01 / 1. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Péntek, 1960. január X. ZcÁ9a<D Ijl^t t(D/| í Mihályi Morgó: I FATÁLIS TÉVEDÉS — ÍRÓI UTÓIRATTAL NÉZZÜNK TÜKÖRBE A szatirizdló kedv nemes hagyomá­nyaiért nem kell ugyan a szomszédba men­nünk, az »Elszabadult toll« cím alá első­ként mégiscsak Gogolt idézzük, a szatíra nagy orosz mesterét, aki azt mondta volt: »Ne a tükröt szidd, ha a pofád görbe!« Nagy igazságot hordoz ez a mondás, amely minden szatíraíró elszabadult tollá­nak ihletője kell legyen. Reméljük, hagyományossá válhat, hogy ha évközben nem nagyon van is időnk tükörbe nézni munkánk iramától, legalább az új esztendő első napján a javulás szán­dékával szembenézhetünk görbeségeinkkel, mint ezt most is tesszük. Karinthy zseniális »Így irtok ti«-je után igaz, módfelett nehéz folytatólagosan meg­fogalmazni, hogy az »Így írtok ti« nagyjai után hogyan is írunk mi, somogyi írók és újságírók. Abban azonban bizonyosak vagyunk, hogy az »Elszabadult toll« tükre igazmon­dó, s használni is képes lesz, nemcsak mu­lattatni! BORZÓ LÁSZLÓ: T o r z, ó h ... Torz, óh, ha torzó­mélyén az ember méláz szélrázott őszben egyedül, megtöltekezve nyolc duplával s agyán koffein hegedül. Margit! Ott van kint a kamrában kötél, melyet szerelmed ide leereszthet addig, míg két karom fölér, nézd, megírtam már százhúsz verset! Torzok a dolgok itten, s vadiudak g ágoknak távol eszelősen ... én ide hallom hangjukat, na, hozd már azt a kötelet, azt is sajnálod tőlem? ★ Derék ember Kora reggeli szürkület. A város peremén járok, ahova nem jutnak el a Kossuth tér ostornyeleinek fényei. A Nosz- lopy Gáspár utca higanygőz­égői sem küldik errefelé ké­kes sugaraikat. Érzem, hűvös van. Felhajtom barna bőrka­bátom gallérját, s pirosló fü­lemre húzom szürke nyúlszőr kalapomat. Jó, hogy megvet­tem a Nagyáruházban. Léptek dobbanását visszhangozza a betonjárda. A váltón csattog­nak a gyékényesi személyvonat kerekei. Ritmus, ritmus, min­denütt ritmus. Távolból isme­rős zajt hallok: robog a sínku­li. Odaérek a Gyár kapujához. Látnám, hogy csillog az Él- üzem-jelvény, ha ki volna vi­lágítva a bejárat, vagy ha meg­kapta volna ezt a kitüntetést a Gyár. De miért is nem kapta meg? A komor kérdés egyelő­re ködbe vesz. Ám ma bizis- ten fényt derítek rá. Amott embert pillantok meg. A portás lehet, mert a kapus­szoba ablakán dugja ki fejét. Arca: tipikus munkásarc. Az izzó vassal formázódtak voná­sai. Ezüstös bajusz' éktelenke­Morc Ali az " alvilágban (Titkos jelentőségű jelenet) IDŐ: Néhány nappal azután hegy Morc Ali cserfalomb- koszorús író eltűnéséről a rendőrségi hírek között olvashat­tunk. (Gyengébb memóriájúak kedvéért inézzük a hír szöve­gét: »Morc Ali marcali illetőségű illető, nagybani tinta- és pa- pirfogyasztó Lucá-napra virradóra szőrén-szálán eltűnt. A szőrén-szálán nyomokon elindult nyomozás lázas iramban ku­tat az elveszett után.«) HELY: A pokolnak ama bugyra, ahova egyik legkiválóbb alvilági idegenvezetőnk, Dante szerint a költők, írók és más hazudozók nyernek beutalást. Az eltűnt Morc Ali felhő­karcoló magasságú papírhalmaz tövében ül. A fűtőördö­gök derekasan fűtenek. Morc AU elhalóan sóhajtja: — Hej, te magasságos, kénköves föördög úr! — Nem mer megmoccanni sem, mert körülötte mindenütt letargia. Akár­hogy vigyáz, mindig ebbe tenyerei bele. Most hirtelen egy ör­dög terem mellette, és fültövön teremti: — Hó-rukk. Ali! Ali talpra rukkol, és a kezében levő szerszámokkal — körző, gyalu, mérleg, esztergapad, ácsszekerce, toll stb. — nyögve indul a felhökacolónyi kézirat tetejére. Sátáni kacaj kíséri. Önérzeteskedve szól le a viháncoló pallérördögnek: — Jelentem alássan, már egy elbeszélésem szerkezetét megreparáltam! Ismét sátáni kacaj. — Egyet? Az smafu, fiacskám! — Micsoda, kérem? Ezt a kifejezést feljegyzem, mert az író abból él... — Hagyja, kérem! Magáról titkos feljelentés érkezett hozzánk szó szerint ezzel a szöveggel: «■...vinné el az ördög, ez a Morc Ali nem képes megtanulni, hogy kell szerkezetet csinálni.« Továbbá: »...vinné el az ördög, ez a Morc Ali fi­gyelmeztetéseink ellenére nyakig ül a naturalizmusban .:.« Hát dologra fel, cserfalombos, mert három nap a tanulóév nálunk! Morc Ali kedvetlenül fanyalog feljebb, egyre feljebb a kézirat-hegyen. A pallérördög pedig az egyik kemence hűvö­sébe húzódva szundikálni kezd. E pillanatban jelenik meg a letargia tavacskákat kerül­getve két rendőr. Egyik rendőr: — Psszt! Morc kartárs! Követve a szőrén- szálán-nyomokaí, megtaláltuk. Másszon csak le onnan, mert készek vagyunk visszaadni önt az önt nagyon nélkülöző iro­dalmi életnek. A pallérördög hortyogásától remeg a levegő, amint el­osonnak mellette. Amikor hallótávolon kívülre érnek a boldog­ságban fürdő Morc Alival, sátáni kacaj reszketteti meg a le­vegőt : — Viszontlátásra, All! Viszontlátásra jövő Luca-napkor! A zseniális emberrablás hírére a pallérördögöt felkereső újságíró a következő kérdéssel fejezte be a rövid interjút: — Miből gondolja, Abrah kartárs, hogy Morc Ali visz- szatér? Mire a megkérdezett ezit a választ adta: — Kutyából nem lesz szalonna! Hát akkor... ebben maradunk? dik, vagy mit mondok: dísze­leg orra alatt: ahá. megvan: paraszti káder a bácsika — fa­luról került az üzembe. Átké­pezte magát? Lehet. De az is megeshet, hogy kétlaki. Nem vállaikozhatom a kérdés el­döntésére. Tegyük fel, mun­kás ... vagy mégis tősgyökeres földművelő. Avagy mindkettő egyszerre: munkás volt az ap­ja, s falusi anya szülte. így hát önmagában megtestesíti a munkás-paraszt szövetséget. Mennyi, de mennyi izgalmas kérdés, és valahányat homály fedi. GILINGALANG ZSÓFI: Ars poetica helyett. .. Cserebogár, skorpió, tücsök, béka meg dió, fülemüle, pinty, rigó, dínomdánom dáridó! Ott ragyog fenn a nevem, én a szépet kedvelem, csak a szépet, csak a jót, lépesmézet, mogyorót, kikovácsolt rímeket, ■ mik miként a kisdedek, tapsikolnak, játszanak, aranyos zöld fák alatt, esztelen és meztelen, soha mással, csak velem, hancúrazunk nagy vidáman, más dolgunk nincs a világban, de nekünk ez is elég, fogva múzsánk kis kezét csengve-bongva, csivitelve csevegünk, mint pinty meg fecske, pontosan, fegyelmezetten, dúsan polgár-érdemekben! — Hogy dalomban nines új ritmus? — Éljen a szocializmus! A gyermek, a szaporaságá- ról' híres Maszat-csa- lád legkisebb sarja csillogó or­ral oldalgott be a nevelői szo­bába, ahova kihallgatásra ren­deltem, jó előre megígérve, hogy nem taposom ki a puc- rát, még cso.k cipóra sem ve­rem a képét, mint szeretett édesapja, Maszat Titusz ma­szek ószeres tette, valahány­szor az italboltban járt mi­nőségi ellenőrzésen. Ez a Peti. ez a Peti... Igaz, hogy orvosi igazolványa van arról, hogy ő nem tudja azt visszatartani. amit minden rendes ember már kétéves gyermekkorában képes vissza­tartani, és ott elintézni, ahol azt kell, de hát mégis. Az is­kola, az osztály közössége vé­gett vállalnom kellett, hogy elbeszélgetek a gyerekkel, hogy már megint miért vizes a nadrág, és miért vizes a pad. Egyszóval intézkednem kell, nemcsak egészségügyi okokból kifolyólag, hanem azért is, mert az apjának megígértem, akivel tegnap a fogorvosnál ta­lálkoztam. Három fogát húz­ták ki, ezért nem vettem túl­ságosan zokon, hogy míg be­szél, köpköd jobbra-balra. — Rázza csak gatyába, taní­tó néni! Gatyába rázni, földhöz A tárgyalóteremből Űjságiré a vádlottak padján Elgondolkodva nézem az ol­1. vasóközönség dr. Felelősségre- vartó-tanácsa előtt' álló har­minc éves férfit. A vád ellene: többrendbeli eseményhomályo- sító kísérlet, Számtalan izga- lommetntes bírósági tudósítás, ötrencbeli elnagyolt, ismétlődő cikk és egyrendbeli jogi zűrza­var ... Figyelem, vajon meny- 2. nyíre döbbenti meg tettének súlya. Nem látszik arcán a megrendülés jele, csak amikor az ítéletet hallja: 8 napon belül meg kell írni az év legérdeke­sebb színes és izgalmas bíró­sági tudósítását. Amikor szót adnak neki, ezt mondja: — Súlyosnak találom az íté­letet, enyhítésért fellebbezek. Megtörtnek látszik, ahogy a két újságárus elvezeti. Figye- 3. lem őt a folyosón. Már megint könnyelmű, mintha fittyet hányna a bent történtekre. Igen, a bíróság kiszabta a tett súlyához mért büntetést. Ezzel azonban nem elégedhetünk meg. A nagy kísértések töme­ge továbbra is fennáll. És arra gondolok, mi biztosítja, hogy ez a tollforgató egy érdekes bírósági tudósítás helyett nem megy-e el megint a váróterem­be éjszaka riportot csinálni, részletesen megírván, melyik álmos ember mit vágott a má­4. sík álmos ember fejéhez, mert az a pádon vakarózott éjjel kettőkor. Nem fut-e majd éjje­li pillangók után ismét egy-íkét légycsapóval... ? Súlyos gon­dolatok ezek. De ha úgy képzeljük őt el, hogy rend­szeresen eljár a bírósági perekre, ahol csupa jót és szépet tanul, megérti, mi a különbség jó és rossz, enyém és tied között, altkor nem kö­vetheti el többé a bűnéül fel­rótt cselekményt. Ehhez azon­ban felelősségem tudatában ki­5. jelentem: kevés a reményem. Kissé cinikus modorából úgy látom, hogy csak a legközeleb­bi lappéldányig tart a bünte­tés hatása. És hamarosan itt láthatjuk őt megint a többszö­rösen visszaeső bűnösök sorá­ban. Pedig nem kellene hagy­ni elveszni. Kemény eszközök­kel le kellene nyesni róla a vadhajtásokat. Esetleg elkülde­ni javító-nevelő munkára! Ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy a társadalom fa­6. raghatna belőle még valamifé­le becsületes embert. taknyolni! Az kell az ilyen rablóvezérnek, az anyja szép szerelmes ... ÍVJ őst aztán itt a Peti. öz- barna szeméből félelem sugárzik. Félig ugrásra készen áll, tudja, hogy fejmosás kö­vetkezik. s tart tőle. hogy ott­honi módszerekkel, pucor ki­taposással meg a többiekkel. A legszelídebb hangomat veszem elő. — Mondd csak. fiacskám __ H a neke ... olyankor, amikor .. .szóval ki kell menned, miért nem jelentkezel? Egy ilyen nagy fiú, mint te. már nem mehet ki bent! Várom a hatást. De Petinek esze-ágában sincs röstelkedni. Egyenesen néz velem farkas­szemet, mintha nem is én vol­nék a számonkérö. hanem ö. — Tanító néni. kérem... én jelentkeztem! Kis híján elönt a méreg, de türtőztetem magamat. — Na és. akkor mégis, hogy történhetett ma háromszor is? — Amikor jelentkeztem, mindig feleltetni tetszett, kap­tam is három ötöst! 1/ át így figyelmeztetett engem Maszaték legki­sebb csemetéje, hogy hiába ért az ember a gyermeki létekhez, eshet azért fatális tévedések­be. Azóta persze, ha Peti je­lentkezik, tudom a kötelessé­gemet, és nagyon büszke va­gyok, hogy sikerült a gyereket »gatyába« ráznom. S mi több, száraz gatyába! * * * XJi. A fenti történetet meg­nyugtatásul nyújtom a kedves olvasóknak, mintegy bizonyí­tékául annak, hogy a natura­lizmussal való szakításom hí­re ellenségeim gálád kitalálá­sa! Kemence Bence: Csend-szó beszél (27 333,899. versem) Sors-pók kacsáz izomdagadókon, sors-kovács-üllön cirreg a billeg, pirkad harmat-ropogósan és ropogós-harmatosa n. Rám-pattan ölelő-gondja cseresznye-szájú szeretőmnek, ki foszlós tésztát dagaszt éppen, sugár-ujja alatt ájul a tészta, ájulok én is. Hitem kinyilatkozik előtte, simogatón, formáit di »érem, bajlós venyige-karján gondviselés szikrák bolha-pattogása. — Megölel: — cibegek.., Elereszt: — melegem van... Viribelünk lepke-gyönyörben, epermaszatos gyermekkorom emlék-tengere csiz-csivegéssel lódít az ölébe. Ámulok-bámulok, fütyörészek barázdabillegető örömömben, felejtve sárgairigység jóslatait, hogy eltemet egyszer krőzusi költőiségem. Bánom is én, legyen úgy, de addig izomdalolással ápolom lelkét a somogyi szónak, libegőn lebegtetve, hogy vászna fehér a világnak és táltosparipákon száguld a jelen! Bűnbödésre bünbődés... (írhatta volna Várcsáki Dános, de nem vállalkozott rá) — Üljön le! — ordított az íróra Tenyér János kétszeres fejszés gyilkos és golyó általi halállal megidvezült hőse, ke­zében azzal az ominózus szerszámmal, amivel a zöld­ben bodrozó kert alól vissza­rohant volt jobblétre szende- riteni hajdani szeretőjét és annak hajadon leányát Sze- rénkét. — Üljön le már, hallja, ne játsszon az idegzeteimmel! Most számolunk, mert ne­künk, pajtás — Tenyér János szemét tenyérnyi könnyek ön­tötték el — számolnivalónk van. Na. azért nem kell úgy beijedni, hé! Itt van egy kis szíverösítő. nem árt a penna- koptatónak sem! Tenyér zekéje zsebéből la­pos üveget kotorászott elő »Embervér« felirattal. Várcsákit hétszer rázta ki a hideg, és egyszer környé­kezte meg a gutaütés, mire kinyögte: — Köszönöm, én még nem élek vele. Talán máskor... A férfi viaszszínű arca mo­solygásra torzult, és barátsá­gosan, de nem minden fenye­getés nélkül bökte oldalba az írót a fejszével. — Hát az nem bizonyos! — Nagyot húzott az üvegből, két oldalt megtörölte a szájáról lecsorgó vért, és gyöngéden ültette vissza a székre a föld­re ájult írót. Az író homlokát vastagon verte ki a hideg veríték. Ide­gei pattanásig feszültek... Mit akarhat tőle ez a Tenyér János? Kétszeres gyilkos, ö mégis keresett számára könnyzacskókat fakasztó mentséget. Mély humanizmu­sa odáig ragadta, hogy az ítéletvégrehajtás előtt nála járt védőt is megríkatia, még a marcona fegyőrt is elérzé- kenyítette. Arról nem is be­szélve, hogy legalább három- százszor népszerűsítette felol­vasásokon ezt a gazfit, aki most azzal a fejszével akar­ja öt... Nem vitás, hogy így akarja próbára tenni, komo­lyan gondolta-e, amit írt. Tenyér János borízű hang­ja a füle mellett csattant, mi­közben orra alatt ott érezte a fejsze csiklandozó élét: — Szóval hogy történt? — Mi hogy történt, kérem szépen? — Hallja, ne kerülgessük a kását, nem írók között van, Tenyér Jánossal beszél, akit ártatlanul ítéltek halálra, ezt maga bizonyította be. Maga, aki megkeserítette az élete­met! — Én? — hebegte az író kékre váltan. — De hiszen nem is tetszik már élni, ked­ves gyil... akarom mondani Tenyér úri — Nézze, ne húzzuk az időt. Még csak öt litert ittam, és mielőtt visszamegyek a más­világra, be akarok ugrani a borkóstolóba. De előbb meg­aprítom egy kicsit a fejét. — Kegyelem! — Az nincs! Mert hogy re- balihitált, vagy hogy mond­ják, az hagyján. De abba már nem nyughatom bele, hogy megjelentetett százhuszonöt- ször, felolvasott háromszáz- hétszer. — Kegyelem, magának is van gyereke! Tenyér János szeméből is­mét tenyérnyi könnyek pe­regtek alá. Hát — szólalt meg végül, amikor a zokogás ab­bahagyta már vállalnak ren- getését — gyerek... a gyerek miatt most az egyszer meg­bocsátok. De esküdjön meg, hogy többet nem olvas fel en­gem sehol. Az író összeverődő térdek­kel ereszkedett Tenyér lába elé, és remegéstől elfúló han­gon mormolta utána az eskil szövegét. Tenyér ezután ismét elősze­degette a lapos üveget, oda­nyújtotta az írónak, s az bol­dogságában mind kiitta. ami még benne volt. Tenyér ez­után fejcsóválgatva tűnt el a játszadozva oszladozó bá­rányfelhők alatt, mint né­hány évvel ezelőtt... S mi. akik tanúi lehettünk e szívélyes találkozásnak, kí­váncsian várjuk a fejlemé­nyeket. ..

Next

/
Oldalképek
Tartalom