Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-31 / 26. szám
A Somogyi Néplap CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KÉT VERSE KULTURÁLIS MELLÉKLETE tf^-SVaWW^.WV^VAW»».VWJV.WWVAV.V.W.V.W,VV.-jin. KJ»,» V^wwwwwwv.'J-_._HJ._A. P. CSEHOV 4 ezelőtt, 1860. /\JyJ január 29-én Tagan- rogban született »a próza Puskinja«t az orosz Maupassant. 44 küzdelmes évet élt Ez a rövid élet is elég volt annak bizonyítására, hogy embernek és barátnak, orvosnak és írónak egyaránt nagy volt; következetesen és teljesen az. Különös hangulat, bensőséges világ bontakozik ki írásai nyomán. Mintha egy nyárfaliget öreg faházának tornácán egy férfi ülne és gordonkázna. A dallam szomorú, meleg, mégis bizakodó. A nyár melegét idézd, amely olyan ritkán és oly rövid időre látogat el erre a vidékre és ebbe a szívbe. Nagyapja még jobbágy volt, e szívós munka nyomán 3500 rubellel váltotta ki családját a jobbágyságból. Az unoka már gimnáziumot végez, színházba jár, és nagy küzdelem árán orvosi diplomát szerezi. Elveszett, sosem-volt ifjúságát novelláiban álmodta meg. Minél nevesebb író, annál szenvedélyesebben elemzi a kisemberek sorsának nagy próbáit. Szúrós szeme egyre teljesebben fogja át az élet és a jövendő merész távlatait. De a halál hamar torkon ragadja. Tüdőbaj hatalmasodik el szervezetében. S mikor talán legbátrabban mondaná a szót — az emberit, az igazat, a jövőt ígérőt — elborítja torkát a vér. Realizmus és pesszimizmus, humanitás és irónia különös módon keveredik írásaiban. Gogol realizmusa és keserűsége, Turgenyev oldott színei, Puskin lírai lobogása, Tolsztoj filozófiája mind-mind felbukkannak műveiben. De valami sajátos szemlélet és ábrázolás, a valóság tipikus megjelenítése, puritán egyszerűség és drámai tömörség, valami szebb, igazabb és újabb utáni mohó vágy — és még sok minden más — ; csehovivá, jellegzetesen egyénivé teszik írásait. Az induló, fiatal író szívósan, makacsul, de óvatosan lát munkához. A klasszikus- hagyományok és polgári felfogás nyomai rendre fellelhetők írásaiban. »... szabad művész szeretnék lenni...« írja egyik levelében; »... sem liberális, sem konzervatív nem vagyok ...« Vicclapokban és a kormánypárti Novoje Vremjá- ban éppen úgy megjelentek munkái, mint a liberálisok újságjában vagy önálló kötetben. Orvosi tapasztalatai, a társadalom helyzetének és az egész korabeli orosz életnek az elemzése csakhamar rávezetik a fiatal novellistát tévedésére. Ráeszmél arra, hogy nem elég lelkesedni az »igazságért«, a »szabadságért«. Társadalmi és politikai ismeretek nélkül az élet »nem élet«! ovellái tették ismertté ' í/C a neyét — s méltán! Ebben a műfajban — világirodalmi mértékkel mérve — rendkívülit alkotott. Pedig látszólag kopott, félszeg, kicsinyes és jelentéktelen az elbeszélések világa és szereplőgárdája. Kisemberek eseménytelen élete tárul fel előttünk, amelyet csak néha pezs- dít meg a humor — de annál gyakrabban fojtogat valami keserű magány, valami mérhetetlen szomorúság. A polgári kritikusok ebből a világból valami polgári nosztalgiát hámoztak ki, s megtették Cseho- vot a szép szomorúság finom dalnokának. Nem akarták észrevenni, hogy ez a bánat egy megvalósulandó szebb és emberibb élet utáni őszinte vágyakozás. Vidéki emberek, elhájaso- dott, közönyös orvosok, félszeg csinovnyikok, mogorva kocsisok, elszáradt cselédek, rettegő parasztok, iszákos esztergályosok, kiszolgáltatott házitanítók, kereskedők, tanárok, ügynökök, pincérek, altisztek sorakoznak rendre. Piacok, Várótermek, előszobák, hangversenytermek, vonatfülkék, kórházak, vagy éppen a sztyeppe a szintér. És az emberekkel nem történik különös, rendkívüli vagy éppen lázitó. Csak vannak. Tesznek-vesznek, töprengenek, hümmögnek. Tudomásul veszik az életet és önmagukat. Talán meg is futa- modnának, ha nagy tetteket kellene végrehajtaniuk. Félnek az emberek minden eseménytől és hatalmasságtól. Félelmük szinte groteszk, mint Cserjakové, aki a kor megfélemlített kisembereinek tipikus figurája. Egy színházi előadáson rátüsszent az előtte ülő főtisztviselő fejére. Bocsánatot kér, de nem hiszi el, hogy megbocsátottak neki. Mentegetőzésével addig zaklatja a tábornoki rangú főembert, amíg az ki nem dobja az aggályoskodó csinovnyikot. Erre Cserjakov hazament »... vé-* gigfeküdt a divánon és ... meghalt.« (A csinovnyik halála.) Mosoly gun k, csóváljuk a fejünket és bosszankodunk. Mert az írás legalább annyira komikus, mint tragikus. Pedig a kor barbarizmusa és önkénye sok íélszeg kisembert ítélt halálra! JCA sehov eleinte szemlélj lődik és megjelenít. Kevéssel, markánsan és lényegeset. Maga alig lép ki a mondatok mögül, flaubert-i »személytelenséggel« próbál háttérben maradni. De ez egyre kevésbé sikerül. A polgári élet kicsinyes, közönyös, áporo- dott légköre egyre jobban in- gerli magát az írcrt; is. A karcolatszerű, anekdotisztikus írások lassan elmaradnak. Témái, szereplői egyre több társadalmi-politikai mondanivalót ölelnek fel. A 6-os számú kórterem már azt bizonyítja, hogy az író leszámolt magában a tolsztoja- nizmussal, a passzív szemlélődéssel, a belenyugvással. Ez az írás már azt a ki nem mondott megállapítást lobogtatja felénk, hogy csak cselekvő, felelősséget vállaló emberek változtathatnak az életen. De változtatni kell rajta! Ragin doktor — a kórház vezetője — szelíd, jámbor, jó szándékú, de akaratgyenge ember. Elnézi, hogy a kórház piszkos, hideg, a betegek éheznek, és megverik őket. A zárt idegbetegek — a 6-os számú kórterem betegei — közül Iván Dimitries Gromov vitába száll Raginnal. Igyekszik meggyőzni őt, hogy tettekre, határozott kiállásra, felelősségvállalásra van szükség, mert az »öntökéletesedés« — »nem filozófia«. Ragin töpreng és nem hisz. S íme; kegyetlenül kell bűnhődnie! Betegként volt kórházába kerül: a 6-os kórterembe. Szíven sújtja a valóság. Most már tenne valamit, változtatna az életen, ha lenne hozzá lehetősége. De már nem törhet ki a rácsok mögül. Nyomorultan pusztul el. Nyomasztó írás! Nem csoda, ha Leninnel együtt a cári Oroszország olvasói azt érezték: »... mintha én is be volnék zárva a 6-os számú kórterembe.« Egyre bátrabban, egyre nyíltabban tárja fel a kor ellentmondásait, bár határozott állásfoglalás helyett még most is inkább csak bemutat, jellemez, utaL Belikov (A tokbabújt ember) kegyetlen és kétszínű, gyáva, és minden új ellensége; Sztracev doktor (Jönics), a valaha tevékeny, jól képzett orvos — embergyűlölő, önző, közönyös nyárspolgárrá aljasul, és belesüpped a vidéki tunyaság mocsarába. Megdöbbentő figurák! De »A pöszmétebokor« c. novellában már .megfogalmazza az író állásfoglalását is. »Az ember feladata ..., hogy küzdjön a társadalmi bajok ellen.« f) assan kirajzolódnak Csehov új világának körvonalai. Az óhajtott, várt, igazabb, emberibb élet képe. Azé a világé, amelyet sejtett és jövendölt — amelyet azonban nem érhetett meg. Egyszerűség, kevés szereplő, kevés esemény, mértéktartó leírások, egyéni stílus, tipikus helyzetek tipikus figurákkal; ez jellemzi novelláit általában. A táj csak akkor és annyit szerepel bennük, amennyire a szereplők és az események feltétlenül megkívánják. De mindéin hűségesen, pontosan, a maga helyén van, tömör és jellemző. S ezt az egész kicsinyes, maradi orosz életet átlengi valami fájdalmas szomorúság. Nosztalgia, de nem a régi után, hanem az eljövendő újért Drámáiban kísérelte meg teljesebben és fejlődésében feltárni azt, amit novelláiban mozaikszerűen felvázolt. Itt már nagyobb lehetősége van korrajzra, részletes jellemzésre, á fejlődés, változás ábrázolására, sokoldalú lélektani elemzésre Számos jelenet, vígjáték és egyfelvonásos mű mellett a »Sirály«,, a »Ványa bácsi«, a »Három nővér« és a »Cseresznyéskert« legismertebb drámai alkotásai. Színpadi műveiben sem lett hűtlen általános írói elveihez és szemléletmódjához. Keveset, jellemzőt, kevéssel és jellemzően; mindenképpen az igazat, a szépet, az emberit! A drámákban nincs zsúfolt, mutatós cselekmény. A belső harc, a belső történés nagyobb jelentőségű. Az élet természetessége, a valóság élménye mindenütt nyilvánvaló éppen úgy, mint a komikus és tragikus mozzanatok váltakozása. A Sirályban — amely először megbukott — két író és két elv küzd egymással. Az igazi író, a »szenvedő művész« csak a halálban talál engesztelést. A Ványa bácsiban egy fellengzős tudós és egy áldozatvállaló rokon konfliktusának vagyunk tanúi. Az erkölcsi győzelem a lenézett, elmaradottnak tartott, de áldozatokat bátran vállaló kisemberé: Ványa bácsié. A Három nővér három boldogtalan vidéki leány boldogtalan és reménytelen életét elemzi. A Cseresznyéskert a hanyatló polgári világ szelíd temetése. Rrnyevszkaja, »a jóságos asszony« és a »szószátyár« Gajev a halálra ítélt nemesség tehetetlen, akaratgyenge típusai. Firsz, a hűséges szolga elpusztul a költői szépségű cseresznyéskerttel — és urai letűnő világával. Csak Lopahinban van bátorság és vállalkozó szellem, aki a pusztulásra ítélt kert területét okosan fogja hasznosítani. Trofimov, a liberális gondolkodású diák — bátor megnyilatkozásaival (és házasságával) már a demokratikus eszmék előhírnöke. A műben nem ütköznek össze a társadalmi osztályok, de már szemben állanak egymással. A pusztuló kertet talán a költő is siratja egy kicsit. Mégis, talán ő is fejszét fogna, hogy segítsen kidönte- ni a dekadens nemesi életet szimbolizáló cseresznyéskertet. Ö is szívesen látna új, szabad, tág területeket. A szereplők inkább a vidék értelmiségi rétegéből kerülnek ki. Darabjaiban »... az emberek olyanok, mint amilyenek, nem pedig mesterkélt figurák.« Az orosz színpad fejlődésében Csehov működése jelentős állomás. A formalista és hatásvadászó darabok helyett gondolkodtató és életet megjelenítő műveket adott. Igaz — mint a novelláit — színdarabjait is átszövi valami borongó líra, valami romantikus szimbolizmus. A szereplők élményei, vágyai, érzés- és gondolatvilága mégis a köznapi és az igazi életet adják. B. Shaw méltán sorolja Csehovot Ibsen mellé! Ez a rövid megemlékezés semmiképpen sem tarthat igényt a teljességre. Annyit tehet meg, hogy elismeréssel tisztelegjen a nagy író emléke előtt. /OV em volt szocialista; a ' dl^ munkásosztályt nem ismerte, nem vette észre a munkásosztály fejlődését Humanizmusa, a szép, igaz és új utáni őszinte vágya a klasszikus kritikai realizmus nagyjai közé emelik. Gorkijjal valljuk, hogy »... írásaiból, amelyeket a szerető szív szomorú mosolya ragyog be és elbeszéléseiből, amelyeket az élet mély tudata, a bölcs elfogulatlanság és az emberek iránt érzett részvét — nem sajnálkozás, nem a mindent megértő, okos, finom emberek részvéte — hat át, még a nemzedékek hosszú sora fogja az életet megismerni«. Szirmay Endre (1803. január 23-án, 135 évvel ezelőtt halt r. r- C okon r.i vitéz Mihály, a felvilágosodás nagy magyar poétája.) Á szabadsághoz Szép szabadság! óh sehol sincs E világon oly becses kincs, Mely tenála nagyobb volna, Vagy tégedet kipótolna. Te könnyited terheinkel; Ha bú rágja, szíveinket, Biztatsz minket. Az oly madár igen ritka, Melynek kedves a kalitka Bár arannyal van béfedve, Mégsem telik benne kedve. Bár meg ne kelljen szűkülni, Mégis mindég fog készülni Kirepülni. Mit ér, mit ér a rabságban Kínlódni sok gazdagságban? Mit ér minden, ha köteled Békás lábadon viseled? Ha a kínos szolgabot vér, Ügy a pompa, a nemes vér S a rang mit ér? Minden vágy a szabadságra, Kevés a pénzre s országra; Több vágy szabadon pihenni, Mint pénz közt gazdag rab lenni: Kilvál egy bölcs ebne mindég, Egy poétái lüzesség, Csak ettől ég! A békesség Elmúltak a hadak, mar megnémulának Gyászos harsogásl Mars trombitájának, A halált menydörgö ágyuk nem ropognak, A puskák s köszörült kardok nem villognak. Maga a dühösség, a hadak magzatja, Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja. Az arany békesség templomát megnyitja, Űjúl szakadozott oltárán kárpitja, Kötvén homlokára szagos olajágot, Beledé szárnyával az egész országot, Hogy annak árnyéka és védelme alatt Az embernek kedves legyen minden falai, Hogy a szántóvető főidet mívelhessen Annak árnyékába bátran és csendessen, Hogy félelem nélkül lévén a határok, Bátran járhassanak bennek a kalmárok, Hogy újra épüljön a most számkivetett Igazság trónusa, kit a had levetett. Hogy a mesterségek mind helyreálljanak A békesség alatt virágozhassanak. Hogy a múzsák, kik már a vérbe öltözött Halálos fegyverek csattogás! között Elhallgattak vala, szólani kezdjenek, Már Mars és Bellona ne járjon ellenek, És hogy országunkat a boldogság lakja, Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja. BALOGH GYULA: Ti A VONAT SEBESEN EVSl pQrp'p a féli éjszakában. A jól fűtött fülkében kevesen voltunk. Ki-ki bóbiskold vagy cigarettázott a maga módja szerint. A kinti csípős levegő után engem is elbágyasztott ez a meleg, a vonat egyhangú zakatolása elzsongitott. Küzdöttem az álmosság ellen, nem akartam a vonaton utazók groteszk pózában, félrebillentett vagy hátrahajtott fejjel elaludni, de éreztem, hogy hiába minden ellenállás, szemem mind gyakrabban és mind hosszabb időre csukódik le. Ekkor a vonat megállt egy állomáson, majd nyílott az ajtó, és egy rokonszenves arcú, jól öltözött fiatalember lépett a fülkébe. Körülnézett, és pillanatnyi habozás után leült velem szemben. Pár másodperc múlva azonban ismét felállt, levetette télikabátját, és gondosan felakasztotta az ablak melletti fogasra. Szép új, szürke télikabátja volt. — Szép kabátja van — szólítottam meg, miután ismét leült. Hangomból kiérezhette a társra és beszédre vágyó ember örömét, mert elmosolyodott és bólintott. — Mennyibe kerüli? — kérdeztem tovább, csak hogy a beszélgetés fonalát tovább fűzzem. Fiatal barátom — mert később az lett — akkor rám nézenegyes zett, majd nagyon Izomolyan csak ennyit mondott: — Majdnem a becsületembe. *■ * * A HAZAI CSAPAT BAL- FEDEZETE elkésett a beavatkozással. A jobbszélső elhúzott mellette, és szabadon futott a kapu felé. Az ellenfél kapusa kétségbeesetten szaladt eléje, és a tizenhatos oldalvonalánál vetődésre készült. Az óra mutatója az utolsó percre ugrott, és a játékvezető ezt az akciót már nem is követte, csak messziről figyelte a jelenetet. A nézősereg d? •- medten hallgatott. A mérköz 'f 0:0 arányú döntetlenre állt, és az ezzel járó egy pont a hazai csapat őszi helyezése szempontjából óriási jelentőségű volt. A jobbszélső azonban, még mielőtt a kapus eléje vetődhetett volna, hirtelen középre gurította a labdát, pontosan az előretörő balösszekötő elé, aki lövésre lendítette a lábát, hogy a labdát a tátongó üres kapuba küldje. A hazai csapat hátvédje ekkor hátulról akkorát rántott rajta, hogy mind a ketten a földre zuhanták, a labda pedig tovább gurult, ki egészen a partvonalig. A közönség felhördült, de nem tiltakozott. A játékvezető élesen sípjába fújt, és már messziről határozottan a 11-es pontra mutatott. Minden szem Bognár Gyu- szira, a vendégcsapat középcsatárára tapadt, aki a 11-es pontra leállított labda mögött sápadtan nézett farkasszemet a kapussal. Ennek így kell lennie, mert Imre bácsi, az edző már a mérkőzés előtt kiadta az utasítást, mint mindig: — Húsz méternél távolabbi szabadrúgást Németh Jóska, az azon belülit Horváth Laci, a 11-est pedig Bognár Gyuszi rúgja, A játékvezető már jelt adott a rúgásra, de Bognár Gyuszi, a félelmesen biztos lábú 11-es rúgó csak áll a tizenhatos vonalnál, és maga elé néz. Agyában egymást kergetik a gondos latok, és egy pillanatra fel- rémlik minden, ami ma vele örtént. Hogy is volt csak? rí a maiban amikor á mama felkeltette, rosszkedvűen ébredt. Mindig a mama keltette fel, pedig ő ezt nem akarta, de nem tehetett róla, hogy reggelenként olyan jóízűen tudott aludni. A mama. viszont rossz alvó vr.it. Különösen azóta, hogy Béla, a nagyobbik fiú öi- venthat telén itt hagyta őket, és átszökött a haláron Csak egy levelet hagyott hátra, amelyben azt írta: ne aggódjanak miatta, nemsokára sok drága csomagot küld majd, annyit, hogy nekik itthon semmire sem lesz gondjuk. De a csomagok bizony csak nem jöttek, viszont egy-két levél arról tanúskodott, hogy inkább hazulról kellene egy kis segítség; bár ezt kifejezetten nem írta meg. Akkor ő, Gyuszi még technikumba járt, és azzal biz* tatta mamát, hogy bízzék bein ne, ő nem hagyja el soha. (Folytatás a 6. oldalon^
