Somogyi Néplap, 1960. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-24 / 20. szám
VLAGYIMIR SZOSZJURA ukrán költő: a Somogyi Néplap kulturális melléklete v^wwyvnv^nwnwv^ Maradandó)' alkotni Ab ukrán és a magyar nép Összetartozása, barátsága nagy múltra tekinthet vissza. Népeink történelmében sok a közös vonás, s nemcsak abban, hogy a népvándorlás előtt a magyarság is a sztyeppék fia volt, hanem abban is, bogy ugyanúgy tartottuk évszázadokon át egyik kezünkben a szabadságért, a nemzeti függetlenségért harcban villogó kardot, mint ukrán barátaink, s a másik kezünk ugyanúgy nyugodott az eke szarván. A szabadságra való törekvés egyesítette népeinket, és nemhiába került ki sorainkból Petőfi Sándor, s az ukrán nép soraiból Tarasz Sev- csenko. Az egyik arra hívta a népet, hogy élesítse baltáit a hóhérlelkű cár ellen, a másik arra bnzdilott 1848- ban, hogy »Akasszátok fel a királyokat«. Népeink barátságában mégis a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, majd pedig a felszabadulás nyitott új, történelmi távlatokat. Mai kulturális mellékletünkben megszólaltatjuk Szovjet-Ukrajna. irodalmának néhány képviselőjét. Szovjet-Ukrajna írói, költői felbuzdulva azon a jelmondatos vállaláson, amit egy most épülő dnyeperj vizierő- mű befonfalán olvashatták: »Maradandót építeni!« ■— közős ars poétikáinkul ezt választották: »Maradandót alkotni.« Van, mi ihlesse Szovjet- Ukrajna íróit, hiszen ami a szovjet ember keze műve, az mind fenséges. S a szovjet olvasók egyre Inkább ehhez igazítják irodalmi igényeiket is. Az ukrán írók, költők alkotásaiból kitűnik, hogy bátran néznek népük hősi korszakának élete mélyére, hogy szándékuk olyan műveket alkotni, amelyekkel részeseivé válhatnak a kommunista embernevelésnek. SZEMJON ZSURAHOVICS* Családi GYŐZNI FOGUNK Győzni fogunk! így zong a tél s a hótakarta kőszál. Ezt zúgja fülünkbe a szél, mely kint a síkon kószái. Est mondja fent a csillag is. rétek fölött ragvo-fva. s a hold fényűm rámutat a bujkáló bakók a. A nap nekünk erről d i'ol, s fölénk borítja p aj-* ’ t — mert ott a győzelem, ahol az igazság s szabadság! (Kapuvári Béla fordítása.) / Sj/légre elmegy a vendég. C (/ Samráj becsukta mögötte az ajtót, s jóizül ásított. A szája előbb szélesre nyílt, majd kxkerekedett, mint a pirosra sült pogácsa, s az ásítással együtt valamiféle lágy, erőtlen »ó-ho-hő* hasig bukdácsolt ki rajta. Fáradt léptekkel odament az ablakhoz, amely mögött már a késő éjszaka sötétsége borított mindent, végigsimított har lántékán, majd kezét a hasára tette, s összeráncolta a homlokát: »Nem szabad éjszakára ilyen sokat ennem...« A vállán és a mellén valami szorítást érzett. Csak jó sokára jött rá, hogy a kabát szo- tritja. Gyorsan ledobta, kibontotta nyakkendőjét, teleszivta mellkasát a szoba fülledt, füstös levegőjével, s leült a karosszékbe. Lábát kényelmesen előre nyújtotta, — Ezt már régen megtehetted volna — mondta a felesége. Az asszony zajtalanul tettvett a szobában, összekotorta az ételmaradékot a tányérokról a tálba, egymásra rakta a sok edényt — tányérokat, tá- nyérkákat, csészéket, csészealjakat —, * kivitte a konyhába, Az arca elkinzott volt. megnyújtotta a szavakat: — Természetes, hogy otthon vagyok ... Természetes ... De ez a Danyila Nyikitics ... Hogy is mondjam?... Eredeti figura... Érted ? ... Idejön hozzánk vendégségbe, s úgy viselkedik, mintha otthon volna. Érted te ezt? Vera felkapta a fejét, cso- dálkozón felhúzta a. szemöldökét, s gyermeki természetességgel — legalábbis Samrá j- nak úgy rémlett — megszólalt: — Nem, nem értem. Sarnráj jóizűt ásított. Lusta volt, szeretett volna lefeküdni, karjait szétvetve, nem gondolni semmire, fejest ugrani az álomba, mint forró nyári napokon a vízbe. Valami azonban nyugtalanította, zavarta, meg kellett szabadulnia tőle. Újra meg újra ellibegett előtte felesége, a leheletnyit már hízásnak indult harminc éves asszony alakja .,. Kissé széles arca a fáradtság ellenére is frissnek, nyugodtunk, sőt elégedettnek látszott. Nemhiába fáradozott: a vendég el volt ragadtatva mindentől, ami az asztalra került, igazán nem fukarkodott a dicsérettel. Kötelességét tehát teljesítette. Már csak az asztal leszedése maradt hátra. A mosogatást reggelre hagyja. Egyszerűen nincs már hozzá ereje ... — Miért nem fekszel le? JP amráj nem felelt. Álmodj siló lustaság gyötörte, s ,, . ■ , . , , mar-mar úgy érezte: leA vendeg váratlanul erke- mőzi aH a ggándékái, hogy zett. Samráj csak déltájban kimondjon bizonyos nyugtala- tudta meg, hogy jön. így szólt nítő s ráadásul a borgőztöl a feleségéhez: »Vera, legyen Cse^*l ^^lv”Ͱ?ndolatok/lt gondod rá, hogy jól érezze magát.- S az asszony másodszor is leszaladt a piacra s a2 üzletekbe, sütötl-fözött, s közben a lakást is kitakarította. Aztán jött a vendég, fogadni kellett, beszélgetni vele, mosolyogni. Vera vendégszerető/ háziasz- fszony volt. Ma azonban a bol- Ettem, de azért mértékkel. — ‘ dog háziasszony teendői jobban Megfordult s bizalmaskodó mo- kifárasztották, mint az egész $oly kiséretében megkérdgzte . Kezét a hasához szorította, s csaknem felnyögött: — Ilyen sokat enni éjszakára. .. — Ugyan, nem is ettél sokat — jegyezte meg az asz- szony. — Valóban? — kapta fel a fejét Sarnráj. Jólesett neki, amit az asszony mondott. — l napi munka. Lehet, hogy |I azért, mert lelke mélyén az első pillanattól kezdve megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a vendég iránt. De az is lehet, hogy valami más volt — S láttad, ő hogy evett? Mintha éhinséges vidékről jött volna... S a szemét hogy ki- düllesztette, mintha el akart az oka; akárhogyan is történt, volna nyelni vele mindent, ami számára az est véget nem érőn az asztalon volt. fárasztóandkej MALIS KO ukrán költő: A béke hazája Nem szellő, liajnaltáji permet nem vészes, szárnyas fergeteg — Hazám lehelete csapott meg és járta át a szívemet, viharvert, napsütött vizekkel akár tavaszi áradat, mezőkkel, melyek mint a tenger, az égig felhullámzanak: ahogy a gyermek ajka rebben, röpítve madarak dalát, lágy szirmok íellegével frissen, üditőii, mint az ifjúság. Nem pirkadat piros rubintján kápráztatott el a világ — Hazám, a te szemed tekint rám, tüzes napként telkembe tát. Erő és bölcsesség c szempár, mögötte múltunk harctere s jövendőnk hajnala dereng már, világos sorsunk int vele. Milyen bástyákat vertünk szét mi, milyen ufak hatunk megett! Zizegnek Volgánk bő sztyeppéi, dombok kéksége integet. Barátságot, békét, e tájról vitt szovjet földünk hős fia a Kárpátok ormára, s távol a Duna-taj lankaira. Pusztuljon minden rabság végre, csalás, erőszak vesszenek! Anyám - a szabadság felé te ■ főidet szárnyakon viszed! hosszúnak, nagyon nak tetszett. Futó pillantást vetett férjére, helyesebben nem rá, hanem a tükörben látható képmására, kissé bágyadt, sárgás arcára, összeráncolt izzadó homlokára, s megismételte: — Már rég levethetted volna a kabátod ... Ha a vendég leveti, neked miért ne volna szabad? Sarnráj megcsóválta a fejét, elgondolkozott, s köhécselni kezdett: — Khe, khe __ Neki lehet! D e nem tudom, mit szólt volna, ha én is nekivetkőzöm? — Miért? Hiszen otthon vagy — vonta meg vállát az asszony, fölkapta a tányérhalmot, s kiment a konyhába. — Meg lehet érteni,., Hosz- szú útról érkezett — vont vállat az asszony. Sarnráj becsmérlőn legyintett. — Hosszú útról!... Egyszerűen, fesztelenül viselkedik. Hogy miért? Azért, mert rendkívül nagyra tartja magát. Bizonyára még tegezni sem meri magát, hanem valahogy igy szól önmagához: »Engedje meg, Danyila Nyikitics.« Sarnráj megélénkült, elkergette magától az alvásra csábitó lustaságot, kedve támadt a beszélgetéshez. — Hallottad, mit fecsegett Fedosz Momotról? Mondd, hát nem disznóság? Nyomába se léphet Fedosznak. Nyugodtan elhiheted ... Végül is Fedosz nem rokonom ... De milyen feje van! S hogy bírja a munkát! De nincs szerencséje, s minden hiába... Ez meg mintha burokban született volna! Nevetséges is, de siralmas is, hogy---------- Danyila a vállalat vezetője, • Szemjon Zsurahovfcs népszerű Fedosz pedig beosztott mérei,bi"éw' n niű! Zt nők űz egyik üzemrészben. Hlrosi és falusi élet aktuális kérdé- _. , .... s einek, konfliktusainak eless zero ü szén minden gyermek előtt tPolgar István fordítása.) megfigyelője. világos, hogy éppen fordítva O amráj átfogta tekinteté■ (7 vei felesége karcsú alakját, amelyre feszesen rásimult a ruha, tenyerével megtörölte a homlokát, s felsóhajtott. Amikor az asz- r.zony visszatért a konyhából, Samrá) megszólalt, nyilván még mindig töprengett azon, amit mondott, mert erősen kellene lennie. Teljesen tárgyilagos vagyok. Kérdezz meg akárkit. Mit csinál Fedosz? Magától értetődik: dolgozik! De hogy! Ég a keze alatt a munka. S mindig vidám. Ha látja őt az ember, kedve kerekedne föltüml az ing ujját, s hegyeket megmozdítani. Ilyen a mi Fedaszunk! Na és mit csinál Danyila Nyikitics? Ez is magáitól értetődik: terebélyesedik. . Máris hogy megnőtt! — Sarnráj felnevetett. — Tudod, ma este azt hajtogattam magamban: el ne felejtsd, hogy nem egyszerűen. Danyila, hanem Danyila Nyikitics. — Semmi borzasztó nincs abban, ha régi barátok, volt évfolyamtársak keresztnevükön szólítják egymást — mondta Vera. Sarnráj összerezzent. — Az ördög tudja, hogy fogadná ... De ahogy Fedoszt ócsárolta! Tehetségtelen, szürke kis mérnök... Bmelygett a gyomrom. Ki tehetségtelen? Ki szürke? Ó, egek! S*7)',ra lerámolta az asztalt, ^ \S s 6 is leült, kötényére fektetve szép, erős kezét.-7 Nem értem; miért vagy úgy felháborodva? — mondta, s figyelmesen nézett a férjére. Már nem a tükörbe, hanem őreá magára. — Mit nem értesz? — csodálkozott Sarnráj. — Ki engedte meg, hogy piszkálja itt Fedoszt? Kf? — Te, Mihajló — válaszolta Vera és sóhajtott. Sarnráj félrekapta a fejét, mintha valaki a fülébe kiáltott volna. Pedig az asszony egészen csendesen beszélt. — Verunyka, te tréfálsz? — Miért tréfálnék? Amikor ő becsmérelte Fedoszt, te helyeseltél neki.,. Nem várta meg, mit . válaszol a férfi, odament a tükörhöz, s kezdte kibontani a haját. Nem is vette észre Sam- ráj mozdulatát, ahogy ámulatában széttárta karjait. A férfi egyáltalán nem volt álmos; ingerültségét cseppet sem fékezve felmordult: — Engem nem arra neveltek, hogy ököllel essek neki a vendégnek! És mondta, egyre mondta. Vera, előre hajtva a fejét, a copfját bontogatta, félrefordított tekintetét lesütötte a padlóra. Férje szavait meghallat- lanul elengedte a füle mellett. Csak arra figyelt föl, amikor befejezésül kedvesen, jól ismert könnyed nevetésével kísérve ezt mondta a férfi: — 0, naív kis Verunykám... Pontosan olyan vagy most is, mint házasságunk első napján. /J- asszony nem mosoly- gott. Százszor is hallotta már ezt a férjétől. Samráj pedig várta a mosolyát, hogy aztán odarriehessen hozzá és átölelhesse. Olyan vonzó és fiatal volt az asz- szony ebben a pillanatban. — Miért ököllel? — szólalt meg Vera, s nézte a férjét a tükörben. — Mondhattad volna, amit az imént mondtál nekem, hogy Fedosz okos és tehetséges ... Ha én ismerném Fedoszt, így tettem volna. Sarnráj felnevetett. — Milyen gyermek vagy! Kényelmetlenül ült, fejét oldalt fordítva, hogy láthassa feleségét, s gyönyörködhessen a hajában, amely gazdagon szétomlott a vállán és a hátán. Minek is kezdte el ezt a beszélgetést! — Természetesen mondhattam volna — folytatta, dör- mögve, nehogy az asszonyé maradjon az utolsó szó. — S elkezdődött volna közöttünk a vita. Tíz éve nem láttam, s rögtön vitázni vele. Szép lett volna! — Akkor hallgattál volna. — Vera fölhúzta szőke szemöldökét, s keményen összeszorí- totta telt ajkait. Sarnráj várt egy kicsit, majd egy hosszú »ó-ho-hó«~hang és ásítás után erőltetett közömbösséggel mormolta: — Valóban, hallgathattam, volna... Bár ez se valami udvarias dolog: a vendég beszél, én meg csak hallgatok. A férfi fölállt, nyújtózkodott. A beszélgetés véget ért. Vera arcán erőtlen, szomorú mosolyféle futott át: — Igaz, hallgatni sem lehetett ... Na, ideje lefeküdni... Sarnráj ismét leült, tenyerével végigsimította a halántékát. Ránehezedett valami az agyára és nyomta. Mit is mondott az asszony? Valóban, miért nem nyugodhatott a nyelvem? Miért helyeseltem Da.nyi- lának, amikor rosszindulatúan becsmérelte Fedoszt?,.. Kár, hogy nem lehet visszahozni azt a pillanatot, s elmondani Fedoszról mindazt a jót, amire kétségtelenül rászolgált, nyíltan megmondani, teli torokból, még akkor is, ha ez nem tetszik a gőgjében fölfu- valkodott Danyila Nyikitics- nek. Hirtelen olyan undor fogta el, hogy hányinger kezdte feszegetni a torkát. Nyelt, s többször egymásután mély lélegzetet vett. Megkönnyebbült; s így szólt: — Egyébként... Ki tudja, Fedoszt már régóta nem láttam. Lehetséges, hogy valóban ilyen kisszerű, szürke mérnö- köcske lett? Mit gondolsz? Vera gyors mozdulattal odafordult, de nem tudta elkapni férje tekintetét. — Ideje lefeküdni — mondta. , —y elgyújtotta az apró égői ( a zöld gomba alatt, s •feloltotta a csillárt. Nyugalmat árasztó félhomály borult a szobára. Sarnráj elégedetten bólintott, s kényelmesen elterült a karosszékben. Álmossága végképp elszállt, s mivel lelke mélyén még ott volt az a kellemetlen bosszúság, kis idő múltán újra szóba hozta a vendéget. — Ki gondolta volna, hogy Danyila így feltört? Maradj még, Verunyka... Az évfolyamunkon, ahogy mondani szokás, a sereghajtók közé tartozott. És most?... Hallottam valamit... A kramatorszki gyárban nem tudta bevezetni az új szerszámgépet. Pedig milyen dérrel-durral fogott hozzá. Aztán leküldték Fedoszt, aki feltűnés nélkül, csendben mindent rendbe hozott. Egy dologhoz azonban Danyila nagyon ért: hogyan kell egyre följebb kapaszkodni. Igen, ahhoz irt... Sarnráj fölállt, kezét dörzsölve, már indulatosan, sőt dühösen járkálni kezdett az aszta,, körül. Rövid, szaggatott mondatokat lökött ki magából: — S milyen a fellépése! »Est csináltam, ezt mondtam« ... Valaki tolja.., Vera ült, Sarnráj pedig nyugtalanul mászkált a szobában. Egyik kezét a hasára szorította, a másikkal kis köröket rajzolt a levegőben, mintha elhessegetni akarná azt a ködös bosszúságot, amelyet ez a látogatás hagyott benne. — Nem értelek téged, Mihajló — szólalt meg végre Vera. — Egesz este olyan élénk voltál, beszélgettél, nevetgéltél.,. —^ Persze, hogy nevettem! Nem sírhat az ember! — Mi dühített fel most így egyszerre? Mi. dühítette fel? F.gy pillanattal ezelőtt még maga sem értette. Most akaratlanul robbant ki belőle: — Hogyne dühöngenék! Meg kell hívnom magamhoz vendégségbe ezt a fölfuralkodott pulykakakast, kínálgatnom kell, mosolyognom neki.., Szép kis história! Vera. kerekre nyitott szemével oly csodálkozva nézett férjére, mint a gyermek, amikor valamely ismert dolog teljesen új oldaláról mutatkozik meg előtte. — Azt mondtad, hogy barátod, évfolyamtársad... — szólt Vera zavartan. — Most pedig... De miért hívtad meg? Nem értem ... ■ — Mit kell itt érteni? — szakította félbe Sarnráj. — Befolyásos ember. Vera ugyanolyan kerekre nyitott, csodálkozó szemmel nézett rá. — Vagyis, hogy értsem? jt férfi dühös lett. Hosz- £ ff szűkös arca még jobban megnyúlt, s le lehetett olvasni róla: »0, istenem, még ezt is magyaráznom kell!« — Fönt van — bökött Sam- ráj nagyujjával a mennyezet felé —, az ember nem tudhatja, mikor lesz szüksége rá. Vera lehunyta szemét, s hátra vetette a fejét. Egész teste sajgóit a fáradtságtól. Mennyi fáradságába, energiájába került, hogy kecsesen s illőn fogadja férje ifjúkori barátját, s a végén kiderült, hogy mindemögött valami egészen más rejtőzött — ahogy az ujjá- val mutatta a férje, a mennyezet felé bökve. Sarnráj ismét beszélt valamiről. Az asszony nem figyelt rá. Fejében összefüggéstelen gondolatok kavarogtak. Az egyiket közülük megfogalmazta: — És ha Fedosz érkezett volna a városba, lehetséges, hogy meg se hívod, ugye? — Mi köze ehhez Fedosznak?! — heveskedett Sarnráj. — Torkig vagyok vele ... Egész este mást sem hall az embert csak Fedosz, Fedosz, Fedosz.., — Tudod, hogy sohasem láttam őt — mondta az asszony csodálkozva s kissé megbántottam — A te Fedoszod .., — Enyém .,, Tied .., — hadonászott a karjával Sarnráj, — Kotkodáesolsz itt, mint egy vénasszony. Halkabban, felébreszted a gyereket.., Ideje lefeküdni. — Eredj. Megfájdult a fejem — mondta a férfi és sóhajtott. Végigsimított halántékán, s az »ó-ho-hó—ban már fájdalmas sértődöttség remegett, — Elalszol s elmúlik. — Nem, most már nemigen fogok elaludni — szólt erőtlen hangon a férfi. — Te pedig m ég... (Folytatás a 6. oldalon.)