Somogyi Néplap, 1959. november (16. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-08 / 263. szám

a Somogyi Néplap j “* I KULTURÁLIS MELLÉKLETE WJWAVW»WW.%V«VBV.,.W.TAV»V.%,AVAT.VAV.\WWUV.TAV.,VVt W.WWW^> /I SZÍNHAZAK államosításának TIZEDIK ÉVFORDU* 1 949 derekán a magyar színjátszás éle- tében olyan fordulat következett be, melynek jelentősége csak Kelemen László el­ső magyar színháztársulalának, majd a Nem­zeti Színháznak megalakulásához fogható. Színházaink államosítása a magyar színikul­túra soha nem látott felvirágzását, anyagi és művészi felemelkedését hozta magával. Tíz év telt el azóta, s az évforduló alkalmá­ból jó és büszke érzéssel állhatunk meg egy pillanatra, hogy a megtett útra visszanézzünk. A magyar színházművészet, amelynek a XVIII. század vége óta állandóan kemény harcot kellett vívnia az idegen elnyomás és a hazai uralkodó osztályok ellen, a XX. század első évtizedeiben különösen nehéz időket élt át. Az Operaházon és a Nemzeti Színházon kívül állami színház nem volt. A nagy fordulat, az államosítás mégsem ér­te a magyar színházi életet egész készületle­nül. A XVIII. és a XIX. század fényes pél­dáin, a magyar színészet hőskorának buzdító emlekein túl közvetlenebb előzményekhez is visszanyúlhatnak. A Thália-társulat, majd később Hevesi Sándor munkásságához és el­sősorban a dicsőséges Tanácsköztársaság kor­szakához, amely rövid fennállása ellenére is sok mindent valósított meg, vagy tervbe vett azokból a színházi reformokból, amelyeket 1949 után nyugodt légkörben, tervszerűen és jó anyagi körülmények között hajtottunk végre. Irodalmi és színházi bizottságokat ala­kítottak, amelyek új s valóban népi műsorral hódították meg pár hónap alatt a színháztól addig olyannyira idegen népi közönséget. A íehérterror alatt természetesen e korszak minden vívmányát eltörölték, s a Tanácsköz­társaság többi hagyományával együtt az új színház emlékét is igyekeztek kiölni a nép szivéből. Ezt az igyekezetei azonban nem si­került megvalósítani. A Tanácsköztársaság emléke inspirálta azokat a bátor művészi vál­lalkozókat — a Független Színpadot, a Nem­zeti Színház baloldali fiataljainak csoportját, a kommunista és haladó művészek munkás- előadásait, s a munkás színjátszó együtteseket —, amelyek minden eszmei és fizikai terror ellenére is a harmincas években egyre többet hallattak magukról. A felszabadulás azonnal megéreztette hatá­sát a színházi életben részben néhány pozitív vívmánnyal, részben olyan formában is, hogy az állami színházak és a magánvállalkozások közötti ellentmondást a végsőkig élezte. Ebben az időszakban a Magyar Kommunis­ta Párt tudatos harcot indított a népi demok­ratikus irányzat győzelméért a színházakban, szemben azzal a polgári liberális iránnyal, amely a fasizmussal ugyan szembenállt, de az ország döntő társadalmi átalakulásáról nem akart tudomást venni. A társadalmi változások biztos alapjain vi­rágzásnak indulhatott a felszabadult magyar nép színháza. A színház többé nem egy szűk polgári közönséghez, hanem valóban az egész néphez szólt. Ez elsősorban a műsorpolitikán mérhető le. A műsorból, ritka kivételektől el­tekintve, kiszorultak a burzsoá ideológiát pro­pagáló vagy annak maradványait rejtegető művek. A z új műsor vetette fel az új játékstílus problémáját is. Mivel a bemutatott darabok túlnyomórészt a valóság képét igye­keztek torzítás nélkül visszaadni, tolmácsolá­sukra semilyen öncélú, formalista vagy üre­sen deklamáló stílus nem volt megfelelő. Az út szükségszerűen a realizmus felé mutatott, és a leghaladóbb, a legjobb alkotóművészek valóban ez irányzat mellett szálltak síkra. A szocialista világnézetet tükröző drámák még magasabb igénnyel léptek fel, s megkívánták korunk leghaladóbb, legtudatosabb alkotói módszerét, a szocialista realizmust, az ösztö- nösség helyett a tudatosságot, a tervszerű fel­készülést, a művek pontos és gondos elemzé­sét. A színészi munka minőségi változását ala­pozzák meg a színészek anyagi' körülményei. Az államosítás az egész magyar színésztár­sadalom számára megvalósította minden szí­nész alapvető igényét és régi vágyát: a folya­matos munkalehetőséget, az állandó szerző­déseket, a létbiztonságot. Kevesen tudják és talán nem érdektelen megemlíteni, hogy szín­hazaink fenntartása a magyar államnak mi­lyen áldozatvállalását követeli meg. Nézzük csak a mi színházunkat. Évente két és íél -millió forint az az összeg, amely bevételi számlánkon elkönyvelhető, ugyanakkor öt­milliót költünk. Csak munkabérekre egy év­ben 9 775 000 forintot fizetünk ki. Nem kell számtantudósnak lenni, hogy mindezek alap­ján megállapíthassuk: a színházak fenntartá­sa nem annyira a tárgyi, mint inkább szemé­lyi kiadások területén messze felülmúlja be­vételi lehetőségeinket. Érdemes azonban még két dologra kitérni ezzel kapcsolatosan. Az egyik az ún. színészlakások ügye. Ami­kor megjelentek Kaposvár utcáin a plakátok — a nép állama színházat adott Somogynak —, a megyei tanácsnak szinte első intézkedé­se volt a színészlakások biztosítása. Nem le­het «Jéggé hangsúlyozni, milyen nagy jelentő­ségű volt a tanácsi kezelésbe vétel abban a tekintetben is, hogy a helyi önkormányzati szervek teljesen magukénak érezve a színhá­zat, minden erkölcsi és anyagi erejükkel problémáinak segítségére siettek. A közeljö­vőben újabb ajándékot kap színházunk: autóbuszt. A színész alkotó • munkájának legfontosabb tényezője azonban a néppel, a közönséggel va­ló kapcsolat. Az államosítás terelte ezt a vi­szonyt is a széles, állandó mederbe, s adott módot rá, hogy a haladó színház törekvései ne maradjanak magukra, hanem kölcsönös hatásba kerülhessenek azokkal, akikért és akikről szólnak: a néppel. Az államosítás így nemcsak eddig ismeretlen anyagi támogatást és biztonságot jelentett, hanem kialakította a színházak és az új közönség kapcsolatát. M | j tödik évét élő színházunk számadatait ^ vizsgálva a következők tölthetnek el bennünket is jogos büszkeséggel: 1400 elő­adást tartottunk. Előadásainkat 560 000 néző látogatta. A Csiky Gergely Színház megalaku­lásától kezdve feladatául tűzte ki, hogy So­mogy megyében is olyan műsorpolitikát foly­tat, amely gyükeresen különbözik az államo­sítás előtti színházak profiljától. Megismer­tette a közönséget a klasszikus művek egész sorával, hogy csak néhány Szerző nevét em­lítsük: Shaw, Schiller, Priestley, Hugó Viktor,'1 Shakespeare, Corneille műveivel LÁSZLÓ IBOLYA: Itta Uauninc éve Mint vízparton a kotlós, mely kiskacsákat költött, és félelem borzolja, mert elhagyták a kölykök, mellükig veszedelmes anyagban gázolódva most élni távolodnak, — útjuk a folyam sodra ... káráljaik én is látva, hagy oda harminc évem, melyik győztes pirosban, melyik meg feketében? Csak fussatok, gyorslábúnk, eg<gszáguldó szépek, futástok a takarodója a mesék idejének. Ma harminc éve jöttem, és érdemes volt jönnöm, bilincstelen szivemmel • ma két anyám köszöntőm, először Farkas Máriát! Hogy jajgatott világra hozva, hétszeres kin tépte véresre — mivé lesz legelső porontya? S köszöntőm őt, Szabadságun­kat, emlején lettem ember, hogy szíve milliókkal dobban ő mívelt ily csudát szivem­mel. Harminc évem im elszaladt, mért bánjam, nem lettem sze­gény. Győzelmet ígérő harc a ré­szem, ezért: örökkön élek én! Őtven évvel ezelőtt halt meg Gyulai Pál «8 te mégy előre, vagy mennek máídS^j De nem hagyunk halálos békét A magyarnak, míg lelkes csatázások Vérében földje bujára nem ázott. « A dy Endre Harcos Gyulai Pálhoz című idézett versé­ben nem arra vállalkozott, hogy Gyulai irodalom- történész, kritikusi munkáját, munkájának egészét mérje fel. A vers idézett' * órai mégis mintha rámutatnának Gyulai Pál működésének, életműiének legfőbb értékeire, ar­ra, hogy Gyulai elmeleti munkásságának bizonyos részét föl tudta használni a magyar forradalmi demokrácia,'s bizonyos mértékkben hozzátehetjük: ha más körülmények között is, de mi is hasznosítani tudjuk mindazt, ami Gyulai Pál műkö­désében haladó volt. Gyulai a magyar nemzeti öntudat új­raélesztéséért harcolt egy olyan korban, amelyben a nemes­ségnek az volt a véleménye: ». .. elég .volt a gyász, a dal, «' meghalt, föl nem támad: haszontalan minden bánat, hu.,.., étel és ital!- . Gyulai küzdelme — mint ezt tudjuk — és életműve nem kevésbé ellentmondásos volt, de mégis, a magasszínvonalú irodalomért, hagyományainkért, elsősorban legnagyobb ha­gyományunk, Petőfi elismeréséért harcolt. Nem, nem tudott "halálos békét hagyni a magyarnak«, mert tudta, a béke azo­nos a halállal, hogy korában a harc az élet. Harcolt, ha téve­désekkel, hibákkal is, ha néha következetlenül, ha kiful­ladva is. "Nekünk az irodalom és művészet több, mint más sze­rencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété egyszer­smind- — írja. Ez a felismerés* nem véletlen, s nem tekinthetjük ügy, mint az Osztrák—Magyar Monrchia rendszerébe később be- > lenyugvó Gyulai politikai nézeteinek következményét, hiszen ellentétben kall azokkal. Gyulai Pál a magyar liberális nemességnek,'az irodalmi Deák-párt politikájának volt szószólója. Amíg e pártnak vol­tak érintkezési pontjai a nemzeti haldás járható útjávál, ad­dig GyuJai esztétikája gazdagodott, addig dolgozta ki legér­tékesebb irodalmi,' dramaturgiai, kritikai munkáit. 1860—62 után írásaiban egy re inkább helyet kapnak a reakciós elmé­letek, s néhány év múltán teljesen ezek burjánzanak el min­den megnyilvánulásában. Mégis jól számon tartva tévedéseit, Gyulai Pált, a magyar irodalomnak ezt az elmélyült, pá­ratlan szorgalmú munkását' meg kell becsülnünk. Becsül­nünk kell feddhetetlenségét, korai következetességét, de kü­lönösen harcosságát és kritikáinak hazafias tartalmát. Gyu­lai kritikai munkássága, de szépirodalmi működése is azt bi­zonyítja, hogy népünk nagy mozgalmai felszínre hozták a magyar népben meglévő tehetségeket, bizoonyítja azt is, hogy hány ilyen nagy tehetséget vezetett tévútra, fojtott meg a nemzeti, társadalmi politikai elnyomás évszázadokon tartó légköre. arattunk» számottevő sikert. Nem hanyagoltuk el a ma-* gyár színműirodalom haladó hagyományait.* Névadónk, Csiky Gergely művein kívül helyet* kapott a repertoárban a Csongor és Tünde ésj Móricz Zsigmond művei. CSER PÁL: EPPUR SI MUOVE 1959 Egypár igénytele-» nebb operetten kívül Lehár, Kálmán SOHA NEM HITTEM a lé- lakodalmat beszélik, Imre.* lekvándorlásban. Mily csoda, mcst is az a gondjuk. Huszka Jenő legszebb muzsikáit hallhatták a* a minap mégis Galilei inkar- a° kútsor há­nezok, az utóbbi időben pedig rátértünk az* nációjával találkoztam. De ez ^ föié guruló sárga koron- igényes muzsika interpretálásra, ezt jelzi aj szent igaz ám! Bizonysága az got, majd türelmetlenül meg- Cigánybáró, a Háry János előadása és az idei* alábbi történet: rántja nagyanyja kötényét. zenei műsor. Az új magyar drámák területén* Csendes vasárnap délután különösen az 1958-as év volt kiemelkedő. Négy* van, már-már estébe hajló. A új magyar művet játszottunk, köztük Dobozy* nap fáradtan bukdácsol a sző­Imre Szélviharját és a Kötél táncot. Igazán nagy* kőhegyen, keserves kínlódás ,. , , , . , , » ez, vérvörös bele. Az amyaK adósságunk csak egy van. Az orosz klasszt-* , , , J. 6 . . . Jegyre hosszabbra nyúlnak. Az kusok es a szovjet müvek terén. És ha már, £gi magasból füstszínű homály az idei évadnál tartunk, meg kell jegyezni,' permetez alá. Az utca sarkán , hogy egész programösszeállításunk az államo-* öreg hársfa áll, két lépésnyi­sítás 10. évének jegyében született. Hogy ezt* re tőle egy kétlábú, kátrányos , , . , . * vtllanyduc vigyáz. A fáról oszt megint műsorunkkal bizonyítsam, tálán eíeg* szokás szerint levelek pereg- zómbösen. — Mama! Nem látom a ra­kétát! Először nem is ügyelnek rá, de ő makacsul, egyre hangosab­ban rikoltja bele kíváncsiságát az öregek szavába. A hat fő- kötös, ráncok pókhalójával át­szőtt arc mogorván mered a Holdra. — Nagy az udvara, hamaro­san eső lesz — szól valaki kö­lesz egypár szerzőt megemlítenem: Kodály ésj nek, az oszlop csúcsán négy Williams, Bródy és Strauss, Shakespeare ésJ szál rézhuzalt penget a szél. Miljutyin, Darvas József és Millöcker, Ibsen* A fa alatt, az oszlop tövében és Hervé szerepel műsorunkban. » hat öregasszony. Ruhájuk fe­, , . , , * kete, ünneplés, de kötényt kö­Szolrn kell azokról, akak a színház meg-J töttek eJebe. Az egyiknél ve­alakulása óta munkatársként, művészként* konyka pálca, a másiknál vagy műszaki dolgozóként tevékenykednek* kampóba kunkorodó bot vagy — Boldogasszony zsámolya — pötyögi egy derékfájós, nyögdécselős asszony. Fogat­lan ínyén úgy surran ki a szó, mintha imát mondana. — Ott van a rakéta a tegkö- zepén — ujjong fel hirtelen a gyerek, s oda szeretne mutat­ni maszalós kezével, ahol az még — A rakéta az anttkrisztu- sok hazugsága — kiáltja vesz- kiván- szőjét tlóbálva a nagymama. — Az egész világ tudja, hogy igaz — bőg, szüpog a fiút A felháborodott öregek majdnem egyszerre, kórusban fújják: — Ki látta? — Nem enged ilyent az Is­ten! — A menny, a Hold, á csil­lagok az angyalok és az üdvö­zölt lelkek birodalma! > — Hazugság! — Nem az — hősködik a le­gény, csak maguk nem értik a tudományt. Szünet, de csak egy pilla­natra. — Mondd azt, hogy hazug­ság, mert agyoncsaplak! — csattan a nagymama. — Nem’ — mondja halkan a fiú, s ugrana, keresné az utat ki a körből. Az asszonyok megmerednek; Eres. reszkető kezükben ide- oda billeg a bot, az ostor. A színházunkban. Köszönet és hála illeti őket hű-j ^égitest aranysárgában ragyogó nagymama keze gyorsan emel­cÁI7Íi1«árí Pllí'icnrKan nalfiV 77 ha* ÖTIG 6 \cltj . F UJ hämrfii 3 líATTfflo kÖ7Prvtl Sjv- Vűfi i Lr fo] arplll MTlftlrfl. ségükért. Elsősorban nekik köszönhető az, ha* ereszt a pásztor> s 6k kiállnak az együttes kialakítása terén eredménye-* vigyázónak. Ez mindig így két értünk eL Először említjük a színház fő-* van vasárnaponként, mert a rendezőjét, Sallós Gábort, akinek munkájaí férfiak erre, arra járnak, a ■ * fiatalok meg? Eh, ki tudja nyomán nemcsak a színház kollektívája gzi­* azt? S ha jön a jószág, szóval, * Elhangzott a Kaposvári Csiky Gergely Színház Üő9. november 4-én tartott ünnepi társulati ülésén. térdűit meg, hapem számos nagysikerű bemu-J mosollyal kísérik hazáig, rend tató kíséri rendező művészi tevékenységét.* beteszik csendesen, aztán !e- Másodikkánt a színház zenekarát említjük.* oldják kötényeiket, indulnak Nem véletlen, *hogy ennek a kollektívának' mind a eredményeit még az ország egyik legkitűnőbb' zenei szakembere, Kodály Zoltán is elismer-» Nz eg3'1,í . öregasszony |aba" te. Az alapító szmesztagok közül Komlos 1st-» unokája. £ppen hogy legény- ref5 v ván, Gálfy László, Gábor Mara, Tóth Béla,* ke, tán másodikos, harmadikos Remete Hédy, Homokay Pál, Szép Zoltán jut* az iskolában, de ez is alig iát- — Még eszünkbe, de köszönet jár Ekárt Tibornak,'f2**5- 5?^. ’. arc-a. vas*'’1«’ Ruff Belanak es a színház valamennyi dolgo-» a {oga m Mellette kócos ku- zójának munkájáért. * tya hever, vakkogatva kap C * bundájába a bolhák után. ^ok lelkesítő, szép és nehéz feladat áll a' A gyerek hirtelen feláll, magyar színművészet előtt, melynek múltja# szinte ^ amint cinege­evszazadokra nyúlik vissza, de a mai fonna-* .. jában fiatal, s újjászületését 1949-től, az álla-* banSjan megszólal, mcsitás évéitől kell kelteznünk. Tíz esztendő* — Feljött a Hold! nem sok idő, de az elért eredmények széllé-J — Isten dicsőségére — fele­mében, az alkotó munka biztos feltételei kö-» lik ketten is, de valójában zott egyengethetjük továbbra is a nép színhá-J nem ügyelnek a szóra, a Hold- zának, a szocialista színháznak az útját. ra sem. Fél órája Keszi Mari hegyed a korong közepén tétlő árnyat vetnek. ÖREG ANYJA hirtelen elő­rántja köténye alól a kezét. A fíú fejebútján ágaskodó ken­dőbóbitába kap. Magahoz ránt­ja. — Ne káromóld az Istent, te! — Nem káromkodom! — fe­lesel vissza a gyerek. — Ott a rakéta, belelőtték. Ezt mond­ta a rádió is, ezt moüdta teg­nap a tanító néni is. Suhogva csap le a tehénte- vessző a tegényike hátsó hazudsz is, mint azok az istentagadók!? — Nem hazudok, mert igaz! — hősködik sírásba vékonyod­va a cinegehane. Hirtelen beálló csend. Há­rom-négy levél himtáz lefelé a fáról. Most igen jól hallani a villanydrótok pengő énekét. Az asszonyok lassan fekete mégis ott van a rakéta, kört vonnak a gyerek körül. A s ezek után ^ s^tül kutya fejét felkapva figyeli . . ,.., őket. majd komótosan feltá- S2em- ho& « a fogfajos, hit- pás zkodik, s nagyokat asítva vállasra késztetett apróka le. kihal lag a karéjból. gény Gáli’ inkarnációja volfe kedik fel, arcul vágja unoká­ját, pont ott, ahol legpúposabb a kendő. — Jaj, a fogam! — Mondod-e már, hogy ha* higság, te kölyök? Meg se várja a feleletet, csattan a második pofon. A gyerek vonít. — Mondod-e már? — lendül ismét a kéz. — Mondom — kapja félre fejét a legényke. Mmtha könnyű, az egekbe szálló sóhaj szaladna a hor­padt mellekből elő. Az utcaka­nyarban most kondul meg a tehénkolomp. A kör szélesre tágul. Jönnek a tehenek. A GYEREK az öregektől eléggé távol, egy kerítés mel­lett »gugyol«, karjávál kutyá­ját öleli, s sajgó arcát bele­nyomja gubancába. — Tudod, Bundi, azért bű /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom