Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. október Ml L/TKERESZTEZÖDÉS A motorkerékpár egyen- letes bugással futott az országúton. Vezetője gya­korlott mozdulatokkal kerülte ki a lassan döcögő szekereket, és tért ki a szembejövő jár­művek elől. Az útszéli fák le­felé pergő sárga levelei meg­libbentek az őszi szürkület­ben, amint a fekete Pannónia elsuhant mellettük. — A legközelebbi dűlőúton balra, a síneken keresztül, ar­ra sokkal rövidebb — hajolt előre a hátul illő Madár Laci a vezető füléhez. Tóth Péter bólintott, és szabályos fordulattal tért rá a dűlőútra, amely tulajdonkép pen csak egy kitaposott ösvény volt, és gyalogosok meg ke­rékpárosok használták. Az egyenetlen talaj erősen igény­be vette erejét, s a motor las­sú zötyögéssel haladt előre. Madár Laci, hogy elűzze a hallgatás unalmát, ismét meg­szólalt: — Csak a feleséged meg ne haragudjék. Tóth Péter jobb kezével a levegőbe legyintett. A kor­mány megbillent. Egy ideig eltartott, amíg a gép egyensú­lyát, lábával is segítve a kor­mányzásban, egyenesbe hoz­ta. Csak azután szólt hátra egy kissé hangosabb hetyke­séggel, mint ahogy a motor berregése megkívánta: — Én megígértem, hogy ha­zahozlak, te pedig megígér­ted, hogy elviszel a ti hires szüreti bálotokba. Megiszunk egy pohár bort, azzal kész. Senkinek semmi köze hozz A másik nem felelt. Ismer­te barátja konok természetét, és különben is a gép most zökkent át a vasúti síneken, s ilyenkor nem lehet beszélget­ni. Sorompó nem volt, csak egy tábla hirdette mindkét oL dalon: »Vigyázz, ha jön a vo­nat!-« Már erősen sötétedett. Csak akkor szólalt meg újra, mikör a motor egy szélesebb köves útra fordult be. — Visszafelé is erre jöhetsz, csak jól jegyezd meg az utat. Tóth Péter ismét bólintott, de nem válaszolt. Kevés be­szédű volt. Madár Laci tudta ezt, és nem is várt feleletet. A távolban apró jánosbogár-csil- logással feltűntek a falu lám­pái. * * * A kivilágított pályaudvar, Za mint magányos félszi­get, csendben álldogált az éj­szaka sötétjében. A személy­vonat indulásra készen állt. A mozdony sűrű egymásután­ban keskeny, fehér gözasíko- kat pöfékelt az ég felé. A for­galmista már kinn állt a vonat mellett, és óráját nézte. Az a pár utas, aki ilyen késő éjsza­ka kénytelen utazni, már be­szállt a sápadtan világító ko­csikba. Még egy perc az indu­lásig. A mozdony nyitott fülkéjé­ből ketten figyelték a forgal­mista mozdulatait. — Minden rendben? — kér­dezte Varga II. György moz­donyvezető. Nevében a máso­dik szám azt jelentette, hogy rajta kívül még van egy ha­sonló nevű. idősebb mozdony­vezető a Főnökség szolgálatá­ban, aki a kor iránti tisztelet­ből az I. számot viseli. Horváth Imre fűtő, akit Egri Béla: K í 99 rr m eső oszon Az erdő szélén egymagámban Elmerengve ballagok, És a sárga holt avarban Ügy tűnik, hogy rám ragyog Az elmúlt nyárnak tűzsugára. Látom ismét kebledet. Hogy simulsz domb hajlatára Évszázados rengeteg. Olatárban úszó tarka rét, Virágaid csak képzelem. És a csermely tiszta vízét — Hol a nád és sás terem — Lábaimnál érzem, hogy cso­bog. Egyet lépek — víz sehol — Fonnyadt lombot búsan tapo­sok. Mi ez? Tán madár dalol? Ah! Fejem fölött az őszi szél Tépett könyvből dalba vág: Ablakomon kopogtat a tél, S nyílik már a jégvirág. mindenki csak Imre bácsinak hívott, bólintott. — Éjfélre otthon leszünk — mondta mély basszus hang­ján, és ebben a mondatban benne volt a feltett kérdésre a felelet. Régóta utaztak már együtt, a fiatal mozdonyvezető és Im­re bácsi. Ez alatt az idő. alatt jól összeszoktak, de az egy­szerű megszokáson felül meg is szerették egymást. Gondo­lataik és mozdulataik össze­hangolódtak, s kevés szóval is biztosan és pontosan vitték a vonatot állomásról állomásra. Azonkívül egyformán szerették a mozdonyt, a süvítő szelet, a kerekek kattogását és a vonat alá futó síneket. A világító tárcsa magasra lendült, és Varga II. György az indító emeltyű felé nyúlt. * » * A nagyteremben vidá- ** man szólt a zene, és a kipirult arcú párok fáradha­tatlanul ropták a táncot. Az ivóban kevesen tartózkodtak, és azok is inkább a táncotokat figyelték. — Még egy pohárral, ko­mám! — kiáltott jókedvűen Madár Laci. — Erezd jól ma­gad nálunk! Terítetten aszt-l mellett ül­tek két másik fiatalember tár­saságában. Előttük az asztalon sokasodtak a borosüvegek. — Ez az utolsó pohár — mondta Tóth Péter nagyon komolyan. — Még ma haza is akarok érni. — Fenét utolsó! — rikkan­totta az egyik fiatalember magasra emelve poharát. — Ebből a vörös borból minden pohár csak utolsó előtti le­het. Vérré válik ennek minden cseppje. Tóth Péter is felemelte po­harát: — Bolondok vagytok. £n tu­dom a határt. Ez az utolsó, ha mondom. Ha még egy pohár­ral iszom, berúgok. Eddig még mindig meg tudtam állni a határnál. — Igazad van — állt fel hirtelen Madár Laci, aki már közel állt a részegséghez —, gyere, inkább láncoljunk. Tóth Péter is felállt, és megrázta a fejét, mert úgy érezte, hogy megfordult vele a szoba. De ez csak egy pilla­natig tartott, aztán egyenes léptekkel megindult a táncte­rem felé, és gondolkodás nél­kül lekérte az éppen arra tán­colj pártól a lányt. — Sári vagyok — mondta a lány a bemutatkozó kézfo­gáskor. Szabályos arcú, egy kicsit szeplős, de bársonybőrű lány volt. Talán 18—19 éves lehetett. Melleinek halma ki- gömbölyödött a selyemruha alatt, és szinte sütötte a férfi mellét, amint az magához hjizta. Szeme világos fényben égett, és színét pillanatonként vál­toztatta: hol kék, hol szürke, hol zöld színű lett, legalábbis Tóth Péter igy látta. Haja ne­vetségesen két kis copfban végződött, s ez az asszonyos és kislányai ellentét megzavarta a bortól felhevült férfit. Per­cekig nem tudott szólni, csak a lány hajának illatát szívta kábultan. Nem is vette ész^e, hogy a zene elhallgatott, s ok állnak szótlanul egymás mel­lett. A lány hangjára ocsúdott fel. — Mire gondol, miért ilyen szomorú? — kérdezte a lány inkább kíváncsian, mint kacé- ran. — Arra gondolok, hogy ma­ga sokkal szebb, mint... Elhallgatott. Azt akarta mondani: mint Manci, a fele­ségem. Mint ki? — buggyant ki a lányból az örök kíváncsi­ság. Tóth Péter nem felelt, mert újra megszólalt a zene. Pár lépés után lekérték a lányt, s akkor visszament az ivóba. Barátját egyedül találta az asztalnál. — Hát tényleg nem iszol többet? — kérdezte Madár Laci, akinek arca már bíbor­piros volt, és nagyokat pislo­gott. Tóth Péter egy pillanatig maga ele nézett, aztan hirte­len az üveg utas, nyúlt. Töl­tött, és egyetlen mozdulattal felhajtotta a bort. Aztán újra töltött. • * * A vonat álmosító zakato- lássál futott az éjsza­kában. A mozdony hosszan előre nyúló reflektorfényében néha megcsillantak a sötétből szemberohanó sínek. A veze­tőfülke két oldalán, a szélvé­dő üveg mögött két szempár figyelte a fény és sínek játé­kát, vigyázta az utat. Varga II. György át szólt a másik ol­dalra: — Remek kezdő sebessége van ennek a masinának, • és úgy húz, hogy öröm nézni — mondta inkább tárgyilagosan, mint büszkén, és tekintetét becézve futtatta körül a mű­szereken. Imre bácsi bólintott, majd a lapát után nyúlt, és szenet dobott a kazánba. Csak az­után szólalt meg: — A kezdő sebességet én is adom — mondta dörmögő hangon. Erre meg a másik bó­lintott. Ha már így megtörték a csendet, Imre bácsi elővette táskáját, hogy egyék egy-két falatot. Egyszer régen gyomor­műtéten esett át, azóta sok­szor kell ennie egy keveset. Amint a táskát kinyitotta, elő­bukkant egy literes üveg nya­ka. — Valami kis iióka? — kér­dezte a fiatalember ingerked­ve, mert tudta, hogy az öreg nemigen kedveli a szeszesitalt. — Az bizony — bólintott Imre bácsi, és felemelte az üveget. — Az asszonynak vi­szek egy kis pálinkát hülés el­len, meg keneqetésre a fájós libára. — Odanyújtotta az üveget. — Megkínálom, ha el­fogadja — mondta jószívüen, és szemében huncut fény csil­logott. A fiatal mozdonyvezető ijedt tiltakozással nyújtotta előre kezét. — Szolgálaton kívül bem szoktam, hát még szolgálat­ban ... — mondta nagyon ko­molyan. Imre bácsi megvonta a vál­lát, és eltette az üveget. Ar­cán mosoly bujkált, de nem árulta el, hogy az üveg al­ján pár korty maradék citro­mos tea lötyög csupán. Ami­kor felegyenesedett, csak eny- nyit mondott: — Édes fiam, nekem már nem sok van hátra nyugdíja­zásomig. Szeretném, ha addig még együtt utazhatnánk. Varga II. György a síneket figyelte, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen motorvonatot is vezethetne, hiszen letette a vizsgát. De még a gondolatát is elvetette annak, hogy szere­tett mozdonyától megváljék, meg persze Horváth Imre bá­csitól. — Nem. szeretem a motort — szólt át hirtelen a falatozó fűtőhöz, nem is tudta, hogy a kimondott szavakkal már tel­jesítette is az idős ember óha­ját. — Mert ott minden ber­reg meg dudál — tette hozzá magyarázóan <—, itt meg min­den csupa ritmus és zene. — Egy pillanatig hallgatva fi­gyelték, hogy tényleg igy van-e, és szemük összemosoly- gott, mikor magukban megál­lapították, hogy a kitóduló füst huhogásának ritmusa s a vidáman szálló füttyszó mind­mind csupa zene. Pedig csak hivatásszeretetük boldogsága dobogott együtt a robogó moz­dony lüktetésével. • * * \1?Q egyszer táncra kérte 'L*~ a »Copfost«, ahogy ma­gában elnevezte, de agyát már elbontotta a bor gőze. Forró szavakat suttogott anélkül, hogy tudta volna., mit beszél. Nem vette észre, hogy a lány ijedten int szemével egy ácsorgó fiatalembernek, az rögtön lekérte. Aztán újra ivott a gyöngyöző vörös bor­ból, és megint csak a lányt kereste, de az eltűnt a táncte­remből. Talán hazament. A.k- kor visszabotladozott az asz­talhoz, és felrázta . békésén horkoló barátját. — Komám, én igen-igen jó ember vagyok — magyarázta részeg dadogással a nagyokat bólogató fiatalembernek. — A feleségemet is csak akkor verem meg, ha iszom. Pedig jó asszony meg szép is. De én sohasem szerettem. Hirtelen az asztalra csapott. — Minek szült nekem hét hónapra gyereket! — kiáltotta haragosan. — Mondtam néki, hogy ne, de ő az istennek sem hallgatott rám. — Közel hajolt a másik füléhez. — En ezt a lányt... ezt a Sárit... ha megtalálom ... Felállt, és az ajtó felé tán­torgott. — Most hazaszaladok — motyogta magában — kido­bom a gyerekkel együtt, aztán visszajövök Sárihoz. Vissza én... — Már elmész? Hiszen még tizenegy óra sincs! — kiáltotta utána valaki, de ő nem hallot­ta. A lépcsőn majdnem lebu­kott, de mégis megtartotta egyensúlyát. Sokáig rugdosta a motort, amíg végre begyul­ladt, Aztán arra eszmélt, hogy hideg szél csap az arcába, és ő görcsösen fogja a kormányt. A reflektor fénye imbolyva pásztázta a köves utat, és á gép dülöngélve követte a fénycsikot. Nem emlékezett, mikor gyújtotta meg a lám­pát. . A hideg kissé magához térí­tette. A motor búgása egyen­letesebb lett, és a fénycsík csak néha fordult hol az egyik, hol a másik árok felé, hogy ijed­ten kanyarodjék vússza az út közepére. — Hiába káricálja folyton a vén Kati néni, hogy egyszer kitöröm a nyakam — motyog­ta hangosan —, ezt a szívessé­get nem teszem meg neki. Át-, megyek hozzá, és azt mon­dom: előbb töri ki maga a nyakát, ha folyton károg, mint én. Megmondom .., meg én. De előbb kidobom az asszonyt. A gyerek maradhat, majd a Sári felneveli. Elvégre mit te­het az a gyerek róla, hogy megszületett. Hát én? En ta­lán tehetek róla? Már egészen jól érezte ma­gát. Nagyobb sebességre kap­csolt, és elmélázva figyelte az utat anélkül, hogy látta vol­na. — Marhaság! — vitatkozott magával — hiszen a ház a Mancié. Hogyan dobjam ki a saját házából? Ezen egy ideig eltűnődött. — Ha jelenetet csinál meg­verem, aztán lefekszem aludni — döntötte el a kérdést. Agya lassan tisztulni kezdett, és gyakorlott mozdulattal fordult rá a sínek felé vezető dűlöút­Indul a Somogyi Néplap nagy őszi rejtvénypályázata A jövő héten már öles plakátok hirdetik szerte a me-i gyében, hogy 1959. október 25-én indul a Somogyi Néplap nagy őszi rejt vény pályázata. Sok száz olvasónk kívánságá­nak teszünk eleget ez újabb akciónkkal, hisz levelekben* élőszóval, sajtóankétjainkon is elmondták, hogy mindeddig hiányolták újságunkból a keresztrejtvényt, mely sok em­bernek szerezhetne vasárnaponként tartalmas, élvezetes szórakozást. Szerkesztőségünk ezért ügy határozott, hogy hat for­dulóból álló rejtvénypályázatot indít. A keresztrejtvények —» melyek tartalmukban a múlt és jelen Irodalmi, művészeti, kulturális és egyéb somogyi eseményeit tárják az olvasó elé — folyamatosan, vasárnapi lappéldányainkban Jelennek meg. A rejtvényekhez rejtvényszelvényt Is mellékelünk. A megfejtéseket egyszerre, a hatodik forduló után kell majd beküldeni szerkesztőségünkbe, és mellékelni kell valameny- nyi forduló rejtvényszelvényét is. A beküldési határidőt a hatodik fordulóval egyidejűleg közöljük lapunk hasábjain, A pályázaton vájó részvétel természetesen nemcsak Jó szórakozást nyújt olvasóinknak. A szerencsés pályázók érté­kes dijakat nyerhetnek a sorsoláson. Mindenki, aki a hat keresztrejtvényt sikeresen megfejti, és határidőre beküldi szerkesztőségünknek, részt vesz a sorsoláson. A főnyeremény egy mosógép lesz. A második díj Wer­ra fényképezőgép, a harmadik egy 16 köves, értékes német karóra. Két negyedik díjként egy négyszemélyes presszó­gépet és egy férfi neszesszert, három harmadik díjként egy Uvegszámlapos ébresztőórát, egy alpacca cigarettado­bozt és egy porcelán süteményeskcszlctet sorsolunk ki. Ezeken kívül több hatodik díjat nyerhetnek a pályázók, ezek között kristályvázát, hangulatlámpát, villanyvasalót, termoszt stb. sorsolunk ki. A díjak egyébként a jövő hét közepétől megtekinthetők a Kaposvári Kiskereskedelmi Vállalat Május 1 utca 12. szám alatti rövidáru- és kézi­munka-boltjának kirakatában. Kérjük olvasóinkat, hogy a postás kézbesítőnél jó előre biztosítsák a Somogyi Néplapot, nehogy laphiány miatt ki­maradjanak a pályázatból. Va árga 11. György három állomáson nem hasz­nálta ki a mozdony híres kezdősebességét. Nem húzta fel magasra az indító kart egy pillanatra, hogy aztán újra visszaállíthassa kezdő sebes­ségre, ahogy ez induláskor szokás, mert csak igy lehet a gép erejét gyorsan feszültség­be hozni. Igaz, hogy ezzel né­ha megrántja a szerelvényt, és ez éppen most nem kívánatos. Mert az egyik állomáson va­júdó asszony szállt fel a vo­natra, és hazaigyekezett há­rom megállóval odább. Meg is érkezett baj nélkül, anélkül, hogy tudta volna: Varga II. György mozdonyvezető őt vi­gyázza az indulásnál, a meg­állásnál és a váltó döcögtető veszélyein át. Jólesett ezen tűnődni és ar­ra gondolni, hogy az ő felesé­ge is ilyen veszélyben volt a kis Gyurikával. Mert alig­hogy a mentőautóval beérkez­tek a kórházba, már még is született a baba szerencsésen. Igaz, hogy a gépkocsivezető olyan óvatosan és mégis gyor­san vezette az autót, ahogy csak kitelt tőle. Most legalább egy kicsit törlesztett az adós­sápból, — Hány óra van?’ — kér­dezte Imre bácsitól, pedig a mozdony órája pontosan mu­latta az időt. — öt perc múlva tizenegy — mondta Imre bácsi, aki na­gyon büszke volt pontosan já­ró, hatalmas zsebórájára. Mindketten arra gondoltak, hogy nemsokára hazaérkez­nek, ahol a fárasztó, de öröm­mel végzett munka után gon­dos kezekkel és szerető szív­vel melegen tartott vacsora es pihentető agy varja őket. Es pihenés várja mozdonyt is, a megbecsült, kedves társat, »aki« szintén becsülettel ki­vette részét • a közös munká­ból. De ez még csak ábránd. Mert most még harcolni kell a térrel és idővel, hiszen az út utolsó szakaszán sem sza­bad lankadni. A mozdony rohant a sötét éjszakában, és vezetője az el­suhanó árnyakat figyelte a szűk kis fülke peremére kö­nyökölve. A táj koromfekete hátteréből csak néha villant elő egy-egy visszafelé szaladó bokor vagy facsoport, mégis pontosan tudta, hol járnak, mi van a sötétség, mögött, hiszen úgy ismerte a vonalat, olyan részletesen és pontosan, mint otthon a saját lakását. Most is tudta, anélkül, hogy csak gondolt volna is erre, hogy mindjárt meg kell szólaltatni a sípot, mert egy sorompó nélküli átjáróhoz közelednek. Még egy kicsit vár, mert előbb egy kanyar következik. Addig van idő arra, hogy a gondolat előre szaladjon, haza a kis családhoz, feleségéhez és Gyu­rikához. Asszonyának meleg szájára gondolt és simogató kezére, nagyon lassúnak talál­ta a mozdony futását, amely most fordította be orrát az enyhe kanyarba. A fiatal mozdonyvezető azt a kis fényfoltot figyelte, amely ott jobbra elöl imbolygóit fel­felvillanva, mintha valaki lámpást lóbálna a kezében. Vajon ki lehet az, aki ilyen késő éjszaka is az utat járja? Hová siethet és milyen céllal? — gondolta magában eltűnőd­ve. A kis fénypont pedig egy­re nagyobb lett, mintha a sí­nek felé közeledne. Most már ki lehetett venni, hogy vala­milyen kerékpár lámpája ku­tatja az utat, és hol erre, hol arra pásztázza végig a mezöt, mintha keresne valamit. Varga II. György a gőzsíp fogantyúja után nyúlt. A füttyszó élesen és vésztjósloan sivított bele az éjszaka sötét­jébe. * * * A rázós dülóút felkavarta gyomrát, és ismét rosz- szul lett. Néha fájdalmas hányinger gyötörte, de ilyen­kor agya kitisztult, és majd­nem egyenesen vezette a gé­pet. Amikor azonban gyomor- görcsei enyhültek, el-elbóbis- kolt, s csak lábának ösztönös es begyakorlott mozdulataival tudta egyensúlyban tartani' magát. Már nem gondolt sem a copfos lányra, sem feleségé­re, aki jó is volt, meg szép is volt, csak éppen.nem sze­rette. És nem gondolt Kati né­nire sem, akit talán nem is azért gyűlölt annyira, mert folyton az ő nyaktöréséről ká­rált, hanem azért, mert Man­óival olyan jól megértették egymást. Bágyadt tehetetlen­séggel imbolygóit az ülésen, és néha egy-két pillanatra el is aludt. — Azért sem töröm ki a nyakam — motyogta időnként, amikor a mind lassabban ha­ladó motor zökkenései fel­riasztották. Szeretett volna rá­borulni a kormányra, és sem­mivel sem törődve belezuhan­ni a süket semmibe. Egyszerre csak arra eszmélt, hogy valami nyugtalanítja. A motor alig pöfögött, és szinte egy helyben mozgott. Agyában furcsa sivitó hang hasogatott, mintha valaki egy fűrész fo­gait reszelte volna. Csodál­kozva látta, hogy lámpájának fénye nemcsak előre, hanem keresztben is világít. — Gyerünk gyorsabban! —■ rúgott előre dühösen a sárhá­nyó felé, és teljes gázt adott. A motor felbögött a hatalmas erőfeszítéstől, és előre ugrott a sínek közé. Tóth Péter csak egy pilla­natra látta a vakító szemű szörnyeteget. Aztán halálfé­lelmében felordított, és arca elé kapta kezét, mert érezte, hogy a sivitó szörny egyene­sen rarohan. • * * T\/f ikor megálltunk, én ^ előre szaladtam — magyarázta Imre bácsi a bi­zottságnak. — Akkor már nem találtam semmit. De a moz­dony eleje olyan volt, mintha vörösborral fecskendezték vol­na be. * * * temetés után lassan szétszéledő rokonok és ismerősök között három asz- szony lépegetett hallgatagon. Kisírt szemük a kötelező rész­véten felüli együttérzésről ta­núskodott. A középen haladó idősebb asszony megfogta két társa karját, és megállásra kényszerítve őket, szipogva igy szólt: — Én mindig mondtam* hogy egyszer ez lesz a vége. A másik kettő komolyan bólintott. Igen, Kati néni min­dig mondta. Balogh Gyűl®

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom