Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-04 / 233. szám
Vasárnap, 1959. október 4. 6 SOMOGYI NÉPLAP ■ BEKÖTÖTT SZEMMEL... Szemerkélő, esőben sétálok Karúd utcáin. Ismerkedek. Már az első nap délelőttjén sok érdekeset látok. Olyat is, amiről szívesen beszélünk, olyat is, amiről többször kellene. Nézem az arcokat, hangákat hallok anélkül, hogy közbeszólnék. Ráérek. Később sem jeltett szándékkal szólítom meg a járókelőket, legalábbis úgy hiszem. Csak kedvtelésből, vagy mert falu- hélyen úgy szokás, hogy a jónapot mellé még mondjon valamit az ember... Kati néni ■— én neveztem el így, mert nem mutatkoztunk be egymásnak — a piacról igyekszik hazafelé. Hóna alatt üres a nagy kosár, arcába vág az eső. Köszöntőm, elfogadja. XJgmtó kedvemben lévén, átkozni kezdem az esőt, úgy szegődök mellé. Felhorkan: De iszen csak esne három napig! Tudja is maga, mi köll a parasztnak... Mentegetőzöm. Jobban megered az eső, no meg Kati néni ajkáról is a szó: — Miesinyájjunk, nem tud szántani, vetni az embör. Olyan kemény a főd, mint a kü. Hanem azér dógoznánk, csak azzal az átkozott téesszel ne nyomorítanák az embör fiát. Menjen oda, akinek teccik, mink megvagyunk így is... Füstölög, szitkozódik, hetet- havat összehord a tsz-re. Nem is kérdeztem, csak úgy magától beszél. Akár így, akár úgy, itt valami feszíti már az emberek szívét — erre gondolok —, még ha ezerszer is ellene beszélnek az újnak. De méghozzá milyen közvetlenül: — Nézze csak mög. A tsz fődjin még ott a kepe, az egyéviekén nem lát! Én tudom, milyen az. Vótam ott. Akik nem szeretnek dógezni, azoknak igen, azoknak jó. Aztán még[ ük követeltek. Mönjön csak oda, aki akar.., Vitatkozom. Kicsit babusgatom is Kati nénit, pedig felháborodhatnék. Hogyisne, mikor tudom, hogy a körzetben a Búzakalász végezte el először a tavaszi munkákat, s a cséplés- ben is övék a babér. Kati nénit mintha leforrázták volna. — Ugyan ki lehet ez, és hóimét tudja — ezt olvasom szeméből, meg hogy bosz- szantja a leleplezés. Aztán elfordítja fejét, és vagdalkozik tovább... Bestéi, de gondolataim már máson járnak. Ez az asszony egyszerűen nem meri levenni szeméről a kendőt. Fél, hogy belesüt a nap szúró fénye. És akkor azt is be kellene vqlla- vi önmaga előtt, hogy megbánta már, hogy visszacsinálná a tagságot. A gyáva és kétség- beesett ember a:ónban — ha senki se fogja kézen, és így lehet — ártani próbál, hogy leplezze kínos vívódását... ...Vacsorázom az élelmiszerboltban. Egy középkorú asz- szony robban be, amikor éppen arról kérdezősködöm, hogy miről beszélnek az emberek a faluban. A boltvezető — isméid vevőit, meg kell hagyni — így szól: — Na, itt jön... kérdezze meg. Ez az asszony már alig várja, hogy beléphessen a tsz- be. — Köll ám a fekete rosseb- nek! — Így Rozi néni. Azt mondják róla, legalább ötször jelentkezett, amikor annak idején a szájakat osztogatták, de azért más következtetést is le lehet vonni gondolatmenetéből. Tudja egyáltalán, hogy milyen a tsz? — Rossz! De nem is érdekül. Próbálok példálózni. Hagy a mozit se szerethette, amíg nem látta, honnét tudta volna, hogy milyen az, hasznos-e, szórakoztatja-e. — Én még nem vótam ott..i asse érdekül. Mer azt is csak azér csinyájják, hogy mindenféle marhasággal elvegyék az embör kedvit a munkától. Nem tudom, ki dogozik majd, ha mi megdögliink. Na, isten velük... — Ne ám, hogy megírja — így kérlelnek a boltban, amikor Rozi néni elviharzik. De hallottam én több Rozi néniről isegyszer már érdemes kutatni az okokat. Mert ezek az emberek beszélnek, és nem meggyőződésből ellenünk. Maradiak, tudatlanok, vagy valami sérelmük van. És egyszerűbb lenne velük megbeszélni a dolgot, mint később nagyon is ferde nézeteik hatásával bajlódni... ...A kiskapuban Pista bácsi beszélget a gépállomás igazgatójával. — Ide hallgasson mán, iszen én mindig géppel dógoztattam. Mi tagadás, most is köll. Egyetlen vontató, na, tudja, a trágyaszállításhó. öreg is vagyok má, meg az olcsóbb is. Igazán segélhetne... — Nem tudok, Pista bácsi Szövetkezetekben dolgoznak a- gépek. Azok az elsők. Magának is meg kell érteni. — De ha egyszer köll. Mindig csak a szövetkezet? Más embörfia nem is dógoztathat géppel? — Majd jövőre, Pista bácsi. Jövőre már maga is megpróbálhatja odabent. Akkor lesz vontató is, kombájn is... — Én? Még hogy én? Hát hajja-e, inkább meghalok... Beszélgetnek még, nem fülelek tovább. Arra gondolok, csak még legalább tízszer kérne vontatót az öreg, s a tizedik után már nem kívánná a halált. Hisz okos emberrel beszélget, s kiút van a vontatónélküliségből... Csak hinni kell, és meggyőződni, hogy van és lehet jobb a réginél. Sietek végig az utcán, esteledik. A pártházban most ül össze az új pártvezetőség. Hallgatom terveiket, új, nagy nekibuzdulásukat a választás után. Azt hiszem, megtalálják az utat ezekhez az emberekhez^ Jávori Béla Bárdos Lajos 60 éves éve. 1899. október 1-én ^ született a magyar kórusirodalom és -mozgalom Ko_ dály Zoltán utáni legnagyobb és legeredményesebb élő mestere: Bárdos Lajos. Azzal a küldetéssel, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomdokain népszerűsítse az európai rangra emelkedett új magyar muzsikát. E nagy jelentőségű küldetésnek eleget is tett. Karénekes generációkat nevelt fel a magyar kórusmozgalomban, jól felkészült karnagyok _ százait bocsátotta útra a karéneklés szeretetével. és ezreket — kicsinyeket csakúgy, mint felnőtteket — nevelt és vezényelt országos dalosversenyeken és helyi rendezvényeken. Személyének és műveinek vonzó varázsa — a nagy bartóki és ko- dályi életművek előiskolája — tömegeket állított életreszólóan a magyar kórusmozgalom soraiba. A neves dalárdamozgalom részben az ő hallatlanul agilis pedagógiai működésével alakult át nemzetközileg is elismert kórusmozgalommá. Bárdos Lajos munkásságának egyik legszebb és legmaradandóbb hajtása: több százra rúgó kórusműve. E művek — a kisebb igényűektől a legna- gyobbig — immár évtizedek óta csendülnek fel napról napra a magyar énekkarok műsorain. Alkotásaiban a hallatlan precízség, a biztos pedagógiai felkészültség, a kórustechnika alapos és szinte fölényes ismereté, az invenciózus termékenység, a kivitelezések páratlan népszerűsége, jókedvű és sziporkázó műveinek kórusokat rabul ejtő varázsa. Ez mindmind hozzájárult ahhoz, hogy kórusművei á legnépszerűbbekké válhassanak hazánkban. Nincs az a legkisebb falu, amelyiknek akár iskolái, akár felnőtt kórusának műsorán ne szerepelnének művei. IV emcsak művei, jó maga " is állandóan járta az országot, szervezte a magyar muzsika és dal ügyét, növelte kórusmozgalmunk jó hírét. Vezényelte — sokszor ezer főre is megszaporodott összevont ünnepi kórusok élén — mesterének, Kodály Zoltánnak a műveit Ilyen útján több alkalommal járt nálunk Somogybán is, rendszeres nyári pihenőjét Balatonmárián szokta tölteni; Részt vett a Somogy megyei Népi Együttes ötéves jubileumi hangversenyén 1955-ben, amelyre az együttesnek »Somogyi Kalászok« címmel népdal szvitet írt. Ugyancsak ott láttuk a karmesteri dobogón a somogyi földművesszövetkezetek lellei dalostalálkozóján 1957 nyarán Falusi énekkaraink azóta is emlegetik nevét; Utoljára a Kodály Zoltán 75. születésnapjára Kaposvárott rendezett ünnepi díszhangversenyen vett részt, amelyen »Kodály köszöntése« című művét mutatta be a Somogy megyei Népi Együttes énekkara; Ekkor itt vezényelte a kaposvári általános és középiskolák és felnőttek egyesített több száz tagú kórusát. A! őst, amikor alkotó életé- nek 60. esztendejéhez ért, köszöntjük szívünk igaz szeretetével a kiváló Kossuíh- díjas alkotó művészt, és kívánjuk, hogy gazdag életét még gazdagabb művekkel gyarapítKanyar József KLÁRIKA Mégiscsak keserves dolog hatévi szabadság után minden reggel hét órakor felkelni, _ és nyolcra elmenni az iskolába! Annyira nehéz ez, hogy nem is mindig sikerül — mármint az, hogy nyolc órakor ott üljön a kisdiák az iskolapadban... A szokásos reggeli forgalom már elmúlt, a háziasszonyoké ilyenkor az utca. akik karjukon kosárral Igyekszenek bevásárolni. Délelőtt fél tíz. De 'ni csak, a szatyrok, kosarak között kényelmes lassúsággal, ügyesen kerülgetve a járókelőket egy piros kabátos, hátitáskás kislány ballag az iskola felé. Nézegelődik, és szemmel KOLDUSTARISZNYA Hogy s mint adta fejét Törzsök János az egyik legnyomorúságosabb foglalkozásra, a koldulásra, azt derítsék ki nálam okosabb emberek. Egy bizonyos, hogy akkor inaskodott e foglalkozási ágban, amikor ebben az országban volt még kívüle kétmillió-kilencszázki- lencvenki lencezer-kilencs zá zki - lencvenkilenc koldus. Ezektől abban különbözött és különbözik, hogy míg amazok örömmel vetették sutba a koldustarisznyát tizenöt sztendővel ezelőtt, Törzsök János akkor restaurálta a maga kezével a már itt- ott lyukas kenyérkereső társat. Törzsök János, azaz Istenes Jani bácsi abban maradt, amiben volt, mégpedig azért, mert foga sohasem fűlt a dologhoz. Jobban szeretett függetlenül, szabadon élni. Meg aztán a legkoldusabb időkben is akadtak jótét lelkek. No, ez a jóság ugyan pokolra vivő jóság volt, mert akkor kellett volna Jani hácsi füle közé csördíteni, amikor még Jancsi volt és ép, egészséges ember. Már most hiába minden. Marad a maga jól kitaposott nyomorúságában, amit a rossz megszokott- ság körmei vájtak ki olyan mélyre, hogy alig jut el valami fényesség az emberi szellemből az alant olyan vígan élő figurához. Ne is próbálkozzék senki meggyőzni őt, hogy nem élet az ő élete, mert van ezer és ezer érve, hogy de bizony az. — Mert nézzék — szokta mondogatni —, jók az emberek. csak tudni kell velük beszélni, áldja meg őket az én istenem. Nem hiányzik neki semmi? Család, a dolgozó ember biztonsága, rangja, becsülete a társadalomban? Nem. Pedig bírna még dolgozni, nemrég hagyta el ötverinegyedik évét. De ennek is mi haszna? Nem' akar mást, csak napjában jóllakni legalább egyszer, adjon, ne is annyira az isten, mint inkább valami jó ember egy- egy fröccsre valót, s ha leszakad a cip>ő meg a ruha, legyen, aki ad. Olyan tulajdonságok fejlődtek ki benne, mint a gyors felismerés, ravaszság, színészi készség és ami még kell egy jóravaló koldusnak: istenfélelem. Hát ez utóbbiban nincs is hiány. Hogy mennyire őszinte Jani bácsi mély vallásossága, ne firtassuk. Félő, hogy rosszul járnánk vele is, mint az istent sokszor emlege- tők legtöbbjével. Meghittebb nevét, az »Istenes«-t onnan nyerte, hogy nem hiányzott soha a megye egyetlen búcsújáról sem. Ő tudott a legcifrábban kántálni, s mindig megérte, mert a kiváló szónoki készség kamata gyanánt mindig az övé volt a legtelibb tarisznya. Jani bácsi sok iártában-kel- tében — noha újság a saját bevallása szerint már csak azért sem volt a kezében, mert olvasni már az iskolában sem szeretett — persze megismerkedett a megváltozott élet fogalmaival, fény- és árfiyolda- laival is. Most, hogy reumás lába már nem viszi messzire, új módszereket dolgozott ki magának. Ugyan, ki az az ember, aki ellent tudna állni, amikor így köszönt be hozzá: — Dicsértessék... jónapot! — A továbbiakban pedig: — A koldusok és könyöradomány-gyűj- tők szakszervezetének ügyvezető titkára vagyok. Erre a bemutatkozásra igazán leeshet az ember álla, és a megszólított csak akkor ocsúdik pergősza- vú megcsalatására, amikor Jani bácsi már a következő kiszemelt házban mondja a verset: — A koldusok és... Az emberek hálásak a derűért; márpedig ahova beállít Jani bácsi, oda a derű köszönt be, vele egyidejűleg. Rámenős- ségével — ami elvárható egy ügyvezető titkártól, ha védenceiről van szó. akik helyett koldul — elkápráztatja az embereket, s mikorra rövid gondolkodás után kiderülne a turpisság, ő már odább állt. Előfordult, hogy nagyokat mérgelődnek a mögötte becsukódó ajtó mögött s ajon méltatlan- kodnak, hogy láttak már szemtelen embert, de ilyet még nem. Tagadhatatlan tény, hogy mióta Jani bácsi nem jár búcsúkra, akár meg is változtathatná a nevét »szemtelenre«. Ez inkább találkozna az emberek tetszésével. Mert mi történt nem is olyan rég egy vaLÁSZLÓ IBOLYA: Öreq&mbw, aszi naplítiq Most őszi réteken barangol, és lassan télbe ér, meg-megáll tűnődni mélán, liépzeletében már fehér a katáng és-á pitypang szirma, a fűzfák ágai, az ég mezeje, melyen felhők fodroznak játszani. Ily ráérősen ballag, elhalt a sürgetés, mindent betakarított, nem várja új vetés. Már őszi réteken barangol, ahova gyermekek zúdulnak piros arccal, víg lepkefergeteg. Érettük érdemes volt minden az ég alatt, a már behegedt sebhelyek, a sokszor szűk falat. Mint elszabadult förgeteg, meghódítják a rétet, rajuk előtt így hódol meg majd az egykor zsarnok élet. Még őszi réteken barangol, társa a bölcs látás, füvekkel beszél, virágokkal: — idején jött a váltás! Füvek, virágok bólogatnak, zümmög méhecske szél, egészség, erő zaja kíséri, - nem bánja már, hogy télbe ér! sámapon, amikor megszokott cseri látogatását végezte mindenkori útitársával, a dél felé már hízásnak indult tarisznyával? Egy kertes házba csengetett be. Ide csak ritkán vitték ráérős léptei egy töredékes felirat miatt, ami így szól: »Vi ku har.« A fatáblácskát elcsúfította az idő. de Jani bácsi mint gondolkodó ember hamSr megfejthette, mit jelent a töredé- ker felirat, mert egyszer bátor benyitásáért igen megszabdalta amúgy is szabdalt nadrágját a ház négylábú őrzője. Akkori kifakadására jelentették ki a háziak, hogy ott a felirat, miért nem olvasta. Szóval csengetett. Jött is a háziasz- szony a kikukkantás után, és nem üres kézzel. Az öreg árgus szemmel figyelte az elemózsia bőséges gyarapodását, de mielőtt az »isten fizesse meg«-gel a száján odébb lépett volna, rácsodálkozott az asszonyra: — Hát a sütemény? — Mi... Miféle sütemény? — A sütemény — vetette oda az öreg foghegyről az asz- szonyt mustrálhatva, tenyér- csiklandó szemtelenséggel. — Nem sütöttem! •— Ne... em? Na. ne mondja! Vasárnap?! Ezzel se szó. se beszéd, faképnél hagyta a levegőért kapkodó asszonyt, aki megkövültén hallgatta a távolodó morgolódását: — Éppen olyan világ van, hogy. nem sütnek süteményt vasárnap! Minek néznek engem, nem vagyok én hülye! Az esetnék hamar híre ment, s Jani bácsinak csak most van igazán gyöngyélete. Na hallják! Tarisznyájából nem hiányzik soha a sütemény sem, •mert olyan a világ. Benne pedig, ha nem vették volna nég észre, jobbak, elnézőbbek az emberek. L, I, láthatóan kiválóan elszórakoztatja az, hogy egy-egy lehullott levélbe belerúghat, vagy egy alagsori ablakon bekukkanthat. Mi más dolga is lehetne iskolába menet? Vagy tán nem oda igyekszik? — De igen, iskolába megyek — mondja, s mint aki arra várt, hogy végre valakivel társaloghasson, kapva kap az alkalmon, megáll, s a legnagyobb barátsággal beszélgetni kezd. — Már elsős vagyok, és tegnap kaptam írásból egy ötöst. — Hogy hívnak? — Uj Klárika — mutatkozik be —. és a Drimitrov utcában lakom. — Hát nem nyolcra kell menni iskolába? — kérdem ezen az őszinte nyugalmon elcsodálkozva. — De igen — mondja ártatlan természetességgel, s mintha egy kicsit furcsállná, hogy még azt sem tudom, hogy ő mikorra megy iskolába. — De hiszen akkor elkéstél nagyon! — s próbálom megmagyarázni, hogy ez milyen helytelen. — S mit fogsz mondani a tanító néninek? — Hát megmondom, hogy jól aludtam, meg reggelizni is kellett, meg a tízórait is be kellett raknom a táskámba — folytatja a legnagyobb nyugalommal. Úgy tűnt, hogy szemrehányóan néz rám, miért nem értékelem kellőképpen az ő sok munkáját?! — Nemcsak én kések el, az Edit is elkésett tegnap. Nem ismeri? — kérdi felcsillanó szemmel, remélve, hogy új vágányra terelődik a kellemes délelőtti beszélgetés. — Nem ismerem Editet. — Érdekes — mondja meg- rovóan — pedig itt lakik ebben a nagy sárga házban. — Mondd csak. Klárikám, hány órakor indultál el hazulról? — Eljöttem már nyolc órakor. Bizony messze van a Szabadság parki iskola attól a Dimitrov utcától, legkevesebb másfél óra kell ahhoz, hogy az ember a parkig eljusson. Hogy lehet ezt nem megérteni?! — Nem mondom, szeretek iskolába járni — folytatja változatlan nyugalommal Klárika —, de az óvoda jobb volt — Látod, most majd pótolni kell mindazt, amit elmulasztottál! — Mi az, hogy pótolni? —• kérdezi naivan. Próbálom megmagyarázni röviden, hogy mit jelent, s hogy csak őneki rossz ha mulaszt, de szomorúan kellett látnom, hogy érveim nem meggyőzőek. Ha nem szólítom fel arra, hogy most már tényleg siessen, akkor talán még tovább érdeklődik, kérdezősködik, de így elindult. Kényelmes lépésekkel, minduntalan hátrafordulva ment tovább. Nyoma sem látszott rajta a sietségnek vagy a bűntudatnak. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ő most elkésik, mert igen jól aludt, no meg hát reggelizni is kellett! , Furcsa emberek ezek a felnőttek, hogy nem akarják mindezt megérteni. V. M. SZÜRETI BÁL CSÁKÁNYBAN A régi hagyományokat figyelembe véve és felújítva, nagyszabású szüreti bált rendezett a csákányi KlSZ-szer- vezet. A hivó szóra a község szinte minden lánya és fia megjelent, hogy részt vehessen a színpompás felvonuláson. A népviseletbe öltözött fiatalok nagy sikert aratták. A nézőközönség nevetve tapsolta meg a cigányok igen ötletes felvonulását, de bőven jutott dicséret a magyarruhás lányoknak és nem utolsósorban a lovasoknak is. A jól sikerült szüreti bálon — mely a késő éjszakába nyúlott — remekül szórakozott az egész község lakossága. Felvételeink a felvonulás résztvevőiről készültek.
