Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-25 / 251. szám

Vasárnap, 1959. október 25. 6 SOMOGYI NÉPLAP ^€íf käznaiii *— TANÁR ÉR! TANÁR ŰR! — kiabálta már messziről Komi ős Jancsi, a három év­vel ezelőtti tanítvány, aki most öles ugrásokkal kerülgette a gyalogjáró pocsolyáit, rohant a bizonytalan léptekkel porosz ■ káló férfi után. — Tanár űr! — szólította egész közelről, és megállt.. — No, mi az? — fordítt hátra megtántorodva. — Te vagy, Jani? A tizennyolc éves suharic szégyenkezve, sajnálkozva lé­pett közelebb. Még lihegett a futásitól. — A kalapját ott haavta a kocsmában. Azt mondták a fiúk, hogy bele vizelnek, úgy­sem veszi észre, mert maga mindig részeg. — A fiú hang­jában szemrehányás csengett. Köblös zavaros szemmel bá­multa a gyerek feli'nevült ar­cát. Nem értette egészen, mi-' ről is van szó. Megmarkolta a feléje nyújtott kalapot, fejébe nyomta, és sarkon fordult. — Disznók... piszok disznók — morogta maga elé. Menté­bén nékivágódott a kerítés­nek, amint hátrafordult. Jan­csi még mindig ott állt, tor­kát elviselhetetlenül szorítot­ta az utálat. A férfi lehajolt, és egy ma­rék sarait dobott a fiú felé. — Te is röhögsz, kölyök? A tanítódat röhögpd? Ökör! Jancsi erőt vett. magán, pe­dig szájaszéle remegett az in­dulattól, hogy most végre meg­mondja ennek az embernek, hogy összeveszítette a világgal, önmagával, amióta bemehet ő is a kocsmába egy-egy fröccs- re. Hallotta már iskolás kará­ban is, később is, hogy Köblös tanár úr iszik, de úgy gondol­ta, az a jó, az a férfias. A ta­nát úr nem tehet mást, csak a jót. De amikor először látta a söntéspultra támaszkodva, amint részegségében újabb meg újabb fröccsöt követelt, valami megfordult a szívében. Titokban azit remélte, majd csak akad valaki ember, aki beszél a tanárral, hogy- nem szabad így gyilkolnia magát, tönkreteszi a becsületét, ujjal mutogatnak rá még a kis ti­zennégy évesék is, akiket ta­nít. A nyelve hegyén volt már, hogy elmondja ezt az egészet ő, a parasztgyerek, amikor a gyenge fényben meglátta, hogy Köblös egy féltégCával közele­dik feléje. — Tanár bácsi! — szakad ki belőle sikolt ésszerűen a régi megszólítás. — Menjen haza! Hallja? A férfi keze meglendült, a gyerek félreugrott. Nadrágja széfét így is súrolta a téglada­rab. — Pusztulj! Takarodj a sze­mem elől! — kiabálta Köblös eszeveszetten tajtékozva. A fiú futásnak lendült, de rögtön lassított, amikor utol­érte a becsmérlés: — Gyáva kölyök! Taknyos! Háborgott lassan lépkedve tovább. Nem gyáva ő, de nem akar Köblösre mégsem kezet emelni. Tanította, osztályfőnö­ke volt nyolcadikban. Minden­ki tudja róla, hogy kiváló ta­nár, csak embernek gyenge. Nem fordult többé vissza^ Ott­hon a vétkezésnél vette észre, hogy nemcsak a nadrágszárat érte a tégladarab, súrolta a bo­káját is. Hát jól van. így is jól van, tanár úr. Csak pusz­títsa el magát, forrongott a le­gény, amikor magára húzta a takarót. KÖBLÖS NEM EMLÉKEZ­HETETT a történtekre, mert néhány nap múlva kesernyé­sen jegyezte mag az utcán mellette haliadé kollégának: — Ezek a taknyosok kö­szönni is elfelejtettek! Jancsi hajtott el az úton az egy szem szürkével. A világért sem nézett volna a tanárra, pedig ezt a Köblöst szerette, aki hóna alatt nagy rakomány könyvet szorongatva megy ha­zafelé az iskolából. Tanított. De micsoda érdekesen, mekko­ra türelemmel, szeretettel! Mennyit tudott íjiagya rázni Siikér Sanyinak, pedig hát a Sanyi nem kötött barátságot a tudással se akkor, se azután. Annyit használt neki az isko­la, mintha nem is látta volna belülről. Ezt az embert becsül­te, a tanárt, a példaképet, aki arra bíztatta, hogy tanuljon, mert neki érdemes. Nem lehe­tett. Apa nélkül nőtt fel. öz­vegy anyja nem bírta volna a hat holdat egyedül, míg ő az iskolapadban ül. De a három nappal ezelőtti Köblöst gyűlöl­te részegségéért. Jancsi akkor éjjel megfogadta, hogy nem lé­pi át a kocsma küszöbét, in­kább eltűri a komák csúfoló­dásait, akik most játsszák a legnagyobb borisszaságot, s kedvük telik benne, hogy a bor bódulatában vállonvere­gethetik volt tanárukat,' sze­mébe röhöghetnek, letegezhe­tik. A gyerek elkapott jó néhány ilyen megjegyzést, hogy elfe­lejtett köszönni. De kemény anyagból gyúrták. Amikor el­maradt a művelődési házból is, mert Köblösre bízták a ve­zetését, a könyvtárba is az anyját küldözgette. A hadüze­netet Köblösnek meg kellett értenie végül is. JÖ KÉT ÉV PERGETT EL, amikor Jancsi beleunt a reme­teségbe. A tanárral pedig úgy volt, hogy nem érdekelte már. Lelkében kezdett elmosódni a kamaszkori példakép fény- és árnyképe. Kívánkozott a falu­beli fiatalok közé, s nemcsak azért, mert ugratták, hcfgy bi­zonyosan máshonnan hoz majd asszonyt, azért pattan a mo­torjára,. amikor csak teheti. Mások nagyképűséggel, büsz­keséggel vádolták. Elhatározta, hogy véget vet a visszavo- nultsiáignak. Ű is elmegy arra a gyűlésre, amit meghirdettek. A könyvek mellől, anyja so­pánkodó közeléből eleven, hoz­zá hasonló korúak közé vá­gyott. A művelődési házba me­net beugrott az italboltba: Cso­dálkozással fogadta a csapos. — Kit ^látnak szemeim! Már azt hittem, békaember lettél, komám, csak vizet iszol. Jancsi fanyalogva nézett kö­rül a kihalt helyiségben. Le- hörpintette a kisfröccsöt és ment. Fel sem tűnt neki, hogy Köblös nincs a kocsmában. Hallotta, hogy a tanár elveszí­tette az édesapját — az alko­holizmus vitte sírba —, hogy sok baj volt vele, át akarták helyezni. A gyerekek is mond­ták, hogy nem jár Köblös a kocsmába, kajánkodva persze hozzátették, hogy valószínűleg otthon iszik suttyomban. Nem érdekelte már. Aki rongy em­ber. az rongy ember marad. Apjának ezt a mondását őrizte emlékezetében, s ebből nem engedett. Amikor belépett a művelő­dési ház nagytermébe, a paj­tások nem mulasztották el a tréfacsinálás kitűnő lehetősé­gét. Kovács Pista a jelenlevők nagy derültségére, szónoki póz­ba vágta magát: — Méltóságos uram, a Pity- ke dűlő jövendőbeli váromá­nyosa, jeles emberkerülő és antialkoholista! Legyen üdvö­zölve szerény körünkben. A fiatalok tenyere összeve­rődött a dikció után, Jancsi pedig nevetve ereszkedett Ná­das Marika mellé. — Jó helyre ültél, komám! — Ö ne tudná, hova kell ülni? — Hát, most az egyszer — nagylelkűsködött az előbbi szó­nok —, pedig azt a helyet én stoppoltam magamnak! — A nyomaték kedvéért kacsintott egyet. Az idősebbek egy darabig mosolyogva figyelték őket, az­tán ki-ki visszapártolt a maga társaságához agyoncsapni a vá­rakozás unalmát. Negyedóra múlva kezdődött az előadás. A hallgatóság meg­lepetésére nem egészen az, amit vártak. Itt most a falu téli tervét hirdették megbe­szélni. De egész más lesz ebből..., — Elvtársak, én nem szóno­kolni jöttem, hanem azért, hogy a terveken kívül is be­szélgessünk. Bizonyos, hogy akad a faluban sok olyan probléma, amit érdemes nyil­vánosan megvitaitni. Itt van a művelődési Ház, vannak itt fjatalok. Beszéljünk talán ró­luk. Kovács Pista állt fel elsőnek. — Hát én mondanám, hol szorít minket a* cipő. De ha az ember igazat beszél, holnapra jó sok haragosa terem a falu­ban. Az elvtárs pedig elmegy. Pedig lenne mondanivalóm. Nevetés hullámzott végig a termen. Mikor elült a derült­ség, csak megindult a lavina. — Többet vámánk a pedagó­gusoktól. Elfoglaltságukra hi­vatkoznak meg ezer másra, amikor segítségüket igényel­jük... Pedig nagy szükség van rájuk a falu társadalmi életé­ben — így a Népfront elnöke, a hófehér jiajú Szabó bácsi. — .A fiatalok nevelődének nem lehet velük bo’dogulni. Törnek, zúznak, nem becsülik a közvagyont — panaszolta a művelődési ház vezetője, a Suszter. ÖZÖNÉVEL HANGZOTT EL egymásután a sok felszólalás, de hiába kanyarodott másfelé a beszélgetés fonala, csak visz- szatért a pedagógusokra meg a fiatalokra.. Jancsi annyira el volt foglalva Marikával, hogy önkéntelenül össze-á z' ódott. amikor Köblös hangát ismer­te fel. Jól hallott. Ott ir t a ta­nár az első sorban. — ...a KISZ-fiatalok kőül jó néhányan eljárnak a plébá­nos előadásaira. Ez tarthatat­lan állapot. Hiába akarnánk elődásokat rendezni számiikra, nem jönnek el. Ami pedig az ifjúság fékezhetetlenségét ille­ti, ennek okát a kétféle neve­lésben kell keresni. Áz iskola természettudományos alapokon tanít, nevel, és mást kap ott­hon a családban a gyermek... Hosszáig, megfontoltan be­szélt. Jancsiit mégis a méreg rázta belülről. Alig győzte tü­relemmel, míg leül a tanár, je­lentkezés nélkül pattant fel: — Azt mondta itt valaki előttem, hogy a fiatalok nem akarnak tanulni. Ez valótlan­ság! Akarnak. De érthetőnek találom, hogy nem mennek el egy részeges tanár előadására! Rosszat nem akarunk tanulni, a rossz magától is beleszívódik az emberbe, ha nem vigyáz. Az idősebbek felszisszenésé- ből, a fiatalok písszegetéséből Jancsi megértette, hogy valami A világ legrégibb könyvét a pá­rizsi Nemzeti Könyvtárban őrzik. A papiruszra írott könyv i. e. 3350 évvel íródott, és Egyiptomban, Théba közelében végzett ásatás során került napvilágra. * * * A világ legterjedelmesebb köny­ve egy ősi kínai lexikon, amely nem kevesebb, mint 24 580 kötetet számlál. Az- elképzelhetetlenül ha- ta’mas munka magában foglalja mindazokat az ismeretekét, ame­lyeket a világnak akkoriban leg­fejlettebb és legműveltebb népe összegyűjtött. , Terjedelem szem­pontjából második helyen ugyan­csak egy kínai munka áll: a nagy hiba vaii felháborodása céltáb­lája körül. Csak úgy sustorgott belőle a két év ó*a visszatar­tott harag. Köb’ös néma szem­rehányással emelte rá tekinte- lót, tenne szakadt a szó. Ami­kéi’ pedig írre!.’ének szegező- dett ez órgonabúgású hang, mélyen lehajtotta a fejét. . — Te itt vagy, János? A teremben ülők moccanat­lanul lesték a szavakat. — Én is itt vagyok, fiam, pedig úgy tudod, ugye, hogy másutt vagyok szívesebben? Hát volt idő... de eltelt két év. Az idősebbek arca enyhültén derült a férfi felé. Kicsit ké­nyelmetlenül feszengve hall­gatták az önvallomást, pedig igazáról ffi^r meggyőződhettek. Becsülték érte Köblöst, hogy. miután felhagyott az ivással, elhelyezték volna új, másik falusi iskolába, de maradni akart, itt rendezni1 a becsüle­tet. Jancsi nem annyira értet­te, mint érezte, hogy érdemte­lenül rontott a tanárnak, oko­sabb nem jutott eszébe, pedig mondani kellett valamit. — Látom, hogy itt ran, de itt marad-e... a tanár úr?! Köblös felfénylő szemmel nézte a fiút. A mellében feszí­tő viharzást alig sejtették tompán koppanó szavai. — Megmondtam, maradok! AZ ELŐADÓ ZAVARTAN köszörülte a torkát, róla egé­szen megfeledkezett a terem közönsége, nem bánta. Megsej­tette a moccanatlan, villamos­sággal telített csendben zajló párharcból, hogy itt most nagy dolog történt, nem két ember — egy ember és még ezerki- lencszázkilencvenkilenc között. A tanár és a falu között... kínai szótár, amelynek 5020 egyen­ként 170 oldalas kötetét a xyil. században nyomtatták. * * * Méretek szempontjából a világ legnagyobb könyve egy 1823 és 1830 között kiadott anatómiai at­lasz, amely 190 cm magas és 90 cm széles. A külön könyvszek­rényt igénylő hatalmas könyvet a bécsi állami ipari szakiskolában őrzik. A világ legkisebb- könyvét 1897-ben nyomtatták az olaszorszá­gi Páduában. A könyv magassá­ga 18 mm', szélessége 6 mm, olva­sásához különleges triiferoszkópra van szükség. Lászlá Ibo'ya ÉRDEKESSSÉGEK - FURCSASÁGOK (Folytatás az 5. oldalról.) vagy valami efféle marhasá­got. Nem te irtod? — Alázatosan jelentem, nem! — Szerencséd, mert ezen összevesztem a menyasszo­nyommal... Kétszer küldtem neki virágot, de semmi... Azt üzente, csak olyanhoz megy, aki megérti a művészet <. Na, majd megmutatom neki. azt a fűzfánfütyülőjét!' Mondta az egyik írnok, hogy te költő vagy... írsz most egy szép ver­set, mi az neked, én meg oda­adom a menyasszonyomnak azzal, hogy az én művem! Ép­pen ma van a születésnapja... így majd kibékül velem. Tudsz egy szép verset írni? — Igenis! — No hát, akkor láss neki. Én kimegyek a gyakorló Isárra. de délre bejövök. Addigra megírod. De figyelmeztetlek, nem szélhámoskodhatsz. Ha ri­vers nem lesz szép, becsulcat- lak, hogy meggebedsz! A menyasszonyom , valóságos szakértő, mindig verseket mond, teleírt már vagy ót könyvet. No, nekilátsz'1 — Alázatosan jelentem, az nem megy csak úgy... — Mi?! No persze... Annyit mondhatok, a menyasszonyom­nak Anna a keresztneve, szőke és kékszemű. Elég az . neked. Meg eztán... szép... na! Délre kész legyen a vers, mert ku­tya világ lesz! — Csákót vá­gott a fejébe, autóért csenge­tett, s a belépő Segédtisztnek azt mondta keményen: — Ez a honvéd itt marad a szobám­ban, míg vissza nem jövök. Adjanak neki papírt, ceruzát' Hozhatnak neki tízórait a számlámra. Végeztem! — S ki­csörtetett. Egyedül maradtam a kelle­mesen meleg parancsnoki iro­dában. A segédtiszt gyanakod­va méregetett, mintha fogdá­ba akarna vitetni. Egy sunyin röhögő írnok jött be, ceruzát, papírt lökött oda, s mikor pi­siét kértem tőle, rám formed' ■ menjek a fenébe, a folyosó m­, gén van a csap. Ki akartam menni, de akkor meg a segéd­tiszt ordított, visszalökött az irodába. Erre hozott az írnok vizet, de kitölt velem: ihatat- lanul langyos volt. Mit csinál­jak hát? Mindenekelőtt ismer­kedtem a helyzettel. Köpenye­met hanyagul a .fogaira akasz­tottam, s elfoglaltam K pa­rancsnok díszes íróasztalát. Az ablakon kovácsolt rács, besü­tött a kora tavaszi nap. Oda­kint madarak viháncoltak, nó- táztak. Kissé megfeledkeztem a parancsnokról: verseket kell írnom a szőke és kékszemű Annának a parancsnok nevé­ben. Nyílt az ajtó, bejött egy kacér szöknyájú gépírónő, mintha dolga lenne, a szek­rényben kutatott. Közel jött, rám nyitotta nedves fényű bar­na szemét: — Nekem köszönheti, hogy itt van — mondta halkan. — Ne vicceljen, kisasszony — fölényeskedtem. — Én mondtam az alezredes úrnak, hogy maga költő. Ol­vastam egy versét a Tolnai Világlapjában. Mondja, min­den nőhöz tud verset írni? — Az asztal sarkára támaszko­dott. — Csak áld..: izé., nagyon tet­szik. Akit szeretek. — Jé... ez nagyon érdekes. Most még semmit se írt... Tudja, én naigyon szeretem a szép verseket. Azt hittem, az alezredes úr nekem akar írat­ni, azt ígérte... Aztán most... — törülgette a könnyeit. Eszembe jutott a sok men­demonda, mit híresztelnek ezekml a gépírólányokról; ndmesak a tiszteknek, néme­lyik írnoknak is sikere van náluk. Ez meg talán az alez­redessel szűrte össze a levet. Megsajnáltam. — Majd írok magának is verset. De nem azért, mert az ales megígérte. Mi a neve? — S néztem a középtermetű, jó alakú, de kissé csúnyácska nőt. — Gizi... De a menyasszonyt Annának hívják. Utálatos per- szóna. — Most annak muszáj össze­tákolnom valami vacakot, de magának majd szép verset írok, Giziké... _ — Nézett rám seprős pillájú szemével. Mele­gem lett, zavaromban firkál­tam. — Majd beküldőm a hi­vatalos postával. — Jaj, azt ne, mert ezek itt észreveszik, és csak röhögnek. Ha igazán szép lesz a vers, te­lefonáljon, aztán találkozunk, de... van civil ruhája? Mert a katonaruhát nem szeretem. Meg aztán*. Megértettem: nem mutatkoz­hat egyszerű katonával. Ha tiszt lennék, az más lenne. In­tettem, hogy civilbe öltözhetek, erre rendbehozta az arcát, és kiment. Odakint kiabált a se­gédtiszt, hívta őt. ekikönyököltem a vers- 1 ” írásnak, de elkárom­kodtam magam, mert kétszer is Gizit írtam Anna helyett. Kék szem helyett meg barnát. De hát mit tegyek, tényleg szép szeme van Gizikének. A fene egye meg az alezredest a szőke menyasszonyával együtt. Giziké talán a szeretője, ha egyszer ennek is verset Ígért, Néhányszor újra kezdtem, de semmisre nem jutottam. Egy­szer csak arra eszméltem fel, hogy kint éledező kürtszó kö­zeleg. »Tattad-rattad-rattad- ra... Tattad-rattad-rat tad-ra.«.., Úristen, dél van, jönnek a gya­korlótérről. Nem az izzadt, fá­radt katonákra gondoltam, ha­nem az alezredes úrra, aki ki akar békülmi a szőke és kék- szemű Annával. Szégyenben mamdják? Hiszen hadbíróság­gal fenyegetett. Csak ne jött volna be Giziké, egészen meg- zdvart a sírás, barna szemé­vel. Mi lesz most? A kürt kö­zel harsogott, rezpgtette az ab­lakokat a közelgő századok pattogó éneke. Szokás szerint pajkos nótákat kiabálták a laktanya melletti villanegyed­ben. Életemben nem plagizál­tam, se azelőtt, se azóta. Ak­kor nem tehettem mást. Kívül­ről tudtam Juhász Gyula örök- szép versét. írtam hál) sebe­sen. Éppen végeztem, mikor kint felharsant az alezredes úr hangja: — Nem szökött meg az a honvédegyén? Jelentettékj neki, hogy reggel óta szakadatlanul dolgozom, még a tízórait sem fogadtam el. Bejött, vette le a csákóját, és rám morrant. — Megcsináltad? — Igenis! — Eredj az asztalomtól! Ol­vasd fel! Az ablakhoz támolyogtam, elszorult torokkal, nem mer­tem felnézni. — Alázatosan jelentem, a címe: Annához. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, hogy szőkék a mezők s ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, e szőkeségben újra érzem őt. Az alezredes félbeszakította áhítatosi felolvasásomat. Mér­ges volt. — Várj csak. Khm... Szerin­ted ez egy jó vers, te nyava­lyás? — Alázatosan jelentem, ez nagyon jó vers! — Olvastam tovább. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, de ha kinyílnak ősszel az egek, a szeptemberi bágyadt búcsúzánál, szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme. nem tudom már, de tavaszodván', ha sóhajt a rét, úgy érzem, Anna meleg szava szól át egy tavaszból, mely messze, mint az ég... Azt hittem, azért hallgat olyan sokáig, mert a vers nagy hatássál volt rá. Vagy tán ész­revette volna? Nagyon, meg­ijedtem. Az alezredes ordítani kezdett, s közben taszigált en­gem. — Szélhámos, csirkefogó! Nem megmondtam, hogy én békülni akarok, te meg .ilyen nyavalygossál etetnél! Ez vers? Zagyvaság, az ördög érti, nincs benne semmi tűz, semmi kato­nás! Megmondtam, engem nem csapsz be. Hé, főhadnagy úr! — Csak legyintett a bedobba­nó segédtisztnek, s utálattal intett felém. — Ezt a csirke­fogót vitesse a fogdába! Majd később megmondom, hány nap szigorított fogság jár neki! irángattak az irodából A vers lehullt a kezem­ből. Futva jött az őrség hama­rosan, iáfűzték a bakancsom, szíját, elvették' a szuronyomat. Többen megnéztek a lajcianya- udvaron, amint kísértek. A fogdában azon keseregtem es­tefelé, miért nem fogadtam el legalább a tízórait. Nem hoz­tak semmit enni. Dideregtem a sötét betoncellában. Morzsol­tam az órákat, átkoztam Gizit, az alezredest, a menyasszo­nyát, az egész világot. Még az őrség sem állt velem szóba. El voltam készülve mindenre, él­jél vacogtam álmatlanul, és halálfélelem gyötört. Néha benézett az őr. Felhúz­ta a kémlelő reteszt. Lassan változtak odakint a • zajok., éreztem, már reggel lehet. Bú­csúlevelet fogalmaztam ma­gamban a hozzátartozóimhoz. Százféleképpen is elgondoltam, hogy milyen borzasztó sors vár rám. Minden büntetést jo- goßnak éreztem rettenetes bű­nömért, amiért elloptam Ju­hász Gyula versét... De hát mi* tehettem volna? Azt mondta pz ales, müveit az Annája, biztosan rájött a csalásra. Ha ugyan maga észre nem vette a parancsnok, csak nekem nem szolt. Odakint lépések dobbantak, az őr jelentett, de félbeszakí­tották. Nyitották az ajtót, és maga az alezredes jött be, szi­gorú képpel, kiküldte az őrt. A priccsemre tette csizmás lábát, és azt mondta cinkos mosol y- lyal: — A fene egyen meg, azt hittem tegnap, hogy becsaptál. De hát a fene ismeri ki magát a versekben. Tényleg nagyon jó verset írtál... Annácska há­lás volt nekem. Azt mondta, nagyon örül a születésnapi versnek. Elégedett vagyok ve­led. Tegnap kiadtam a paran­csot, hogy hét nap szigorított, ezt hát letöltőd; katonadolog, mi? De utána elmehetsz három hét szabadságra. Az este meg­szavazta a társaság Annácská- éknál a költőnek a jutalmat, így megkapod. Három hét sza­badság. Ez aztán jutalom! örülsz, mi, nyavalyás?! Pengette a sarkantyúját, s mielőtt elment, a képembe sziszegte: — De aztán tartsd a pofád, ami történt köztünk marad.* Ezért nem veszem vissza a büntetést se, megértetted? Ne­hogy azt hidd, hogy komáz- hatsz! — Igenis! Elment. Nemsokára hoztak enni. A büntetést nem nagyon bántam, legalább vezekelhet­tem Juhász Gyula előtt, öt szegényt aligha jutalmazták verséért három hét szabadság­gal, mint engem a nagyhatal­mú alezredes. Kiszabadulásom után Gizikének is le kellett ír­nom a verset, mert hallott már a nagy sikerről. S gratm Iáit a jutalomhoz.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom