Somogyi Néplap, 1959. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-27 / 227. szám

▼asämap, 1959. szeptember 27. 6 SOMOGYI NÉPLAP • • • • A PAVLOVI ÖRÖKSÉG A TERMÉSZETTUDOMÁ­NYOK lendületes előrehaladá­sában Galilei után akkor tör­tént először észrevehető meg­torpanás az élettudomány te­rületén, amikor a magasabb- rendű élők és a külvilág kö­zötti kapcsolat igen bonyolult szerve — az agyvelő — vált megismerendő ismeretlenné a kutatók számára. Úgy látszott, hogy a természettudomány itt nemcsak nagyon komoly, ha­nem válságos szakaszhoz is ér­kezett. Az emberi agyvelőnek — amely addigra már megis­merte a határtalan világmin­denségnek és az ezer arcú életnek számtalan »titkát«, lét­rehozta a tudományok rend­szerét — egyszerre csak azt kellett tudomásul vennie, hogy önmagát ismeri legkevésbé, hogy maga válik a természet- tudomány vizsgálati tárgyává. S a páratlanul csodálatra mél­tó agyvelőneík ez az önmagára döbbenése azt eredményezte a XIX. század második felében, hogy a tucósokniak egész sora fogott hozzá annak a jelenség­nek az alaposabb tanulmányo­zásához, amelynek köszönhet­te egész eddigi tudását és min­den ismeretét. Ebben a nemes munkában kiemelkedő szerep jutott Iván Fetrovics Pavlovnak, a nagy­nevű orosz arvostudósnafc. Fő érdeme abban van, hogy olyan kísérleti módszert dolgozott ki, amellyel az agykéreg életmű­ködéseit természetes körülmé­nyek között biztonságosan le­hetett vizsgálni. Ezzel bebizo­nyította, hogy lehetséges a gondolkodás, a psziché vizsgá­lata materiális eszközökkel és alapon annál is inkább, mert a magasafbbrendű (pszichés) idegműködéseket is materiális tényezőik váltják ki, éppen ezért semmi titokzatos nincsen bennük. A NAGY TUDÓS száztíz esztendővel ezselőtt született Rjazamfaan 1849. szeptember 27-én. Minit szegénysorsú lel­kész gyermeke kezdetben papi szemináriumban tanult. Ter­mészettudományos érdeklődése és a darwini eszmék világot bejáró tanításai azonban ha­marosan elterelték a' teológiá­tól. 1870-ben a pétervári egye­tem természettudományi fa­kultására iratkozott be. Élet­tannal és kémiával kezdett foglalkozni. Még egyetemista, amikor a hasnyálmirigy mű­ködésének idegi szabályozásá­ról szóló munkájáért arany­éremmel tüntetik ki. Az egye­tem elvégzése után tanulmá­nyait az Orvossebészeti Aka­démián folytatta, majd kiváló képességei alapján külföldi ta­nulmányút következett Bres- lauba és Lipcsébe. Hazatérése után a Kaforaaorvosi Akadé­mia és a Kísérleti Orvostudo­mányi Intézet professzora lett. önálló kutatási munkáit csak ebben az időben, tehát elég'ké­sőn, negyven éves kora után kezdte el. Kutatásai három területen mozogtak: az emésztőszerv­rendszer, a keringési szerv- rendszer és a magasabbrendű idegműködés élettana. A fő fi­gyelmet azonban Pavlov kez­dettől fogva az , idegrendszer működésére és .lelenitőségének tisztázására fordította. MAR 1883-BAN a »Centri­fugális szívidegek« című mun­kájában elsőként állapította meg a szívműködést erősítő és gyengítő idegek létezését. Ugyanebben a munkájában ki­fejtette a »nervizmus« néven ismert tanítását is. A biológiá­ban ennek az élettani iránynak a lényegét úgy határozták meg, hogy az idegrendszer hatása a szervezet tevékenységének le­hető legnagyobb részére kiter­jed. 1904-ben az emésztés élet­tanára vonatkozó kutatásaiért Nobel-díjjal tüntették ki. Ez­után élete végéig minden ide­jét a magasabbrendű idegmű­ködés tanulmányozására szen­telte. Már az emésztési kísér­letek során felismerte, hogy pl. az étel megpillantásakor meg­induló nyálelválasztás éppúgy reflex, mint azok a velünk született reflexek, amelyek az élő egyén magatartását szabá­lyozzák a környezet hatásaival szemben. Az utóbbi, feltétlen reflexekkel szemben az előb­bieket feltételes reflexnek ne­vezte el. A reflexek vizsgálata vezette el Pavlovot tulajdon­képpen a magasabbrendű ideg­működés vizsgálatához. Megál­lapította, hogy az emberi érte­lem kialakulását a szóinger, a beszéd és a fogalmi gondolko­dás kifejlődése tette lehetővé. Bebizonyította, hogy a lelki je­lenségek az agykéreg működé­sének megnyilatkozásai, tehát anyagi folyamatok. Hosszú évszázadokon át a lélektan és az élettan mint egymástól független tudomá­nyok szerepeltek. Az élettan (fiziológia) az emberi szerve­zet működését vizsgálta. A lé­lektan (pszichológia) az ember lelki megnyilvánulásait. A fi­ziológia hiányossága az volt, bogy a magasabb iaegtevé- kenységet, amely az agy mun­kájával kapcsolatos, kísérleti­leg nem tudta megközelíteni. Nem találta meg azt a mód­szert, amellyel hozzá tudott volna férni az agykéreg ter­mészetes működésének megis­meréséhez. Ilyenformán a lelki folyama­tok tanulmányozása idealiz­mushoz vezetett. A pavlovi reflextam ázonban merőben újat hozott. Érthetővé vált, hogy a le!'-a jelenségek elsza- kíthalallarí’k az agy fiziológia: működésétől, anélkül azonban, hogy azonosak volnárak. A fiziológia és psuchológia kapcsolatát Pavlov igen szé­pen fejezte ki, amikor azt ír­ta, hogy a fiziológia vászon, amelvre a pszichológiát mint hímzést kei! ráóltenü EREDMÉNYEKBEN GAZ­DAG é’etének alkonyán, 1936- ban Iván i'etrovics Pavdov le­vélben fordult az ifjúsághoz, így írt: SZENT AI SÁNDOR: (Balatoni íz Zoddes hullámok halkan csevegve Verődnek a parti kövekhez, Felküsznak meredélyeiken, Majd holtan visszazuhantnak. Hullámok s pajkos habok, Játékotokat senki se nézi. Néptelen a Balaton, s néptelern Csönd van, csönd ül a tájon, Csak a nád zázegése zenél, Sirályok hangja sdkong, S vadludak búcsúja zeng. Nyugodt a víztükör is, Csak itt-ott leng pár vitorlás. Fehér szárnyaikon tán épp most tűnik a nyár. Elment a sok fiatal, Elmúlt hát ez a nyár is. » Komor halászhajök hozzák újra az őszt »Sohase gondoljátok, hogy ti már mindent tudtok... Emlé­kezzetek arra, hogy a tudo­mány az embertől egész életét követeli. A fiataloknak csak­úgy, mint nekünk, becsületbeli kötelességünk, hogy megfelel­jenek azoknak a nagy remé­nyeknek, amelyeket hazánk a tudománnyal szemben tá­maszt.« A nagy tudós határtalanul syrette hazáját, és rendíthe­tetlenül hitte, hogy a tudomá­nyok és a munka révén az em­beriség előtt ragyogó távlatok nyílhatnak meg. Nemhiába. Olyan iskolát teremtett, amely világraszóló eredményei mel­lett a kollektív kutatómunka mintaszerű egybehangolásával is példát mutatott. Halálával — 1936. február 27-én — nagy veszteség érte a tudományos életet. Ugyanak­kor azonban Pavlov tudomá­nyos eredményei felbecsülhe­tetlen értékként örökül marad­tak az emberiségnek. Ma már elképzelhetetlen a pavlovi tanítások aiapelveinek figyelmen kívül hagyása az or­vostudomány különböző ágai­ban. így a pavlovi úton halad­va az ideggyógyászatban szá­mos módszertani eljárást dol­gozták. ki a pszichés betegek legfelsőbb idegtevékanységé- nek tanulmányozására, az ide­gi és szervi betegségek gyógyí­tására. A feltételes reflexekre vo­natkozó tanítás a gyermekgyó- gvásziati kutatások új ága lett. Igen nagy gyakorlati jelentő­sége van csakúgy, mint a gyógypedagógiában. Megálla­pították azt is, hogy a gyer­mek felsőbb idegtevékenysé­ge a táplálkozástól nagymér­tékben függ. A táplálkozás mindenféle rendellenessége kedvezőtlenül hat az agy fej­lődésere. Ebből az következik, hogy a gyermek helyes táplá­lása, különösen az első évek­ben, rendkívül fontos. S ha a Földön élő ember nem nélkülözheti a pavlovi eredményeket és útmutatáso­kat, sőt azok továbbfejlesztése és szélesebb skálán való feltá­rása indokolt, akkor ez hatvá- nyozottabb mértekben vonat­kozik egy modern területre, a világűrben való utazás prob­lémáira. Ki ne tudra arról napjainkban, hogy a pavlovi módszerek alapján készült a La,ka kutya utazására,,s a je­lenlegi kísérletekben is alkai- .'Lázzák e bevált módszereket. BÁTRAN MONDHATÓ te­hát, hogy a pavlovi irányzat napjainkban már mit feszi1: ette a íöldi korlátokat, és méltó módon tárgyához, a csői üa- tosságában és bonyolultságá­ban határtalan agyvelőhöz, tú­lad a megismerés - égtélén út­jain, Horváth Zoltán, a TIT tagja. Fehér Kálmán s Hitvallás a létről Nem félem az elmúlást, hiszen meghalok úgyis, s oly mindegy, hogy rettegek-e. Mégis sasmadarak vájkálnak gyerke húsomban, sötét árnyékuk mez­telen álmaim gyötrik, hogy a halálom szörnyű leoz, vad borzal­makat keltő. Mint Hirosima után ezernyi sárga japán, elrohadok, pedig nem va­gyok leprás és mégis, sorsuk enyém. Nemcsak én veszek kínhozó bajjal, kis feleségem is, Pettyes, lel­kem, édesanyám és Géza barátom, társaim mini ide jutnak. Csöpp Magyarország, romteli vén Európa, valamint zsenge világ. Temetővé válik a Föld, rettenetes temetővé. Temeíetlen hollak bo- rítnak üszkös városokat, csöndes legelőt, hajdan zöldellő rétet. Többé nem nevel búzát a barázda sora, nem lesz gyom se, acat, mit verítéktől gyöngyöző lányka kapál, míg két kemény melle ring kacér blúza alatt. Nem zúg a gyárak riadó kürtje, munkás sem hajlik gépe fölé iz­mát igazítva, s a lélek mérnöke szófián bukik rá tolla hegyére, mely tompa, mint sohasem fakadó patakok csobogása. A Hold is hiába fogadta szüzlányként vágyaink büszke nyilát, veszt­ve hű szeretőjét hullik az űrbe, s távoli köddé válik Tuna lágy mosolya. Elmúlásé a tér, a halál dermesztő jéghidege az időé. De idő sincs, hiszen nincs, alti mérje múlását. Minden értelem megszün, mert nincs miért élni, mert nincs már élet, nincs aki életet adna. Számot vetek mind a miérttel, hogyannal, mert ez a dolgom, míg itt vagyok: ember. Am nemcsak én vagyok, sőt mások által ér­zem a létet igazán. Es mind, aki látja és tudja és féli a szörnyű véget, aki élni szeret, nem teszi karba kezét. Ellenszegül földünk népének milliárdja, s ha vesszőkből állna csu­pán, sem gyenge nyaláb ereje! Beledobban az agyba, a szívbe, a vér viszi szét a tagokban az em- berebb ember sziklaszilárd akarását: máglyára küldeni vészt, gyilkoló hidrogénbombát, gyorsan ölő fegyverekét s minden ret­tenetes halált okozó gondolatot. Szárnyaszegetten hullik a porba setét ámyékú saskeselyük serege, szétoszlanak az abroncsba szorító démoni álmok. Tündié szivár­vány ragyog át az ég tetején, és hídjaiu ömlik testvér-ölelésre az emberek áradata. Temetővé válik a Föld távoli kínai rizstábláktól az eszkimó jégbo­rította honáig, s mint kezes bárány tűri a természet, hogy va- karássza fülét az egykori pásztor, mert a széledő nyájat villa­mosáram őrzi manapság. Hívógatón búg a gyári sziréna, és a kétkezi munkás izmai helyett eszét igazítja a gépré. Már kénletek adják a hidvasakat meg a könyvet, mely este kezébe kerüL Fenn messzi a Marson vagy a vénuszi tájon az emberi elme zász­lói lobognak. Apjává fogadta a Földet a Nap, s a Szaturnusz! gyűrű frigyjelként veszi körbe a bolygót, mert egy család lön az egész világegyetem. Nem lesz katona a göndörhajú gyermek, s míg birtokba veszi a csillagokat, már nem tudja, mit apja tudott, mikor csizma tipor­ta a hátát, s vérében fűrdött milliónyi sakáL Merjem-e mondán! annak a drága nevét, ami eljő? Béke és béke! Úgy tudok hinni tebenned, mint terhét viselő kis- anyában, hogy felneveli a csecsemőt, ha önmaga lesz is az ára. Nem félem az elmúlást, hiszen meghalok úgyis, mindegy, hogy ret­tegek-e. De ha úgy halok én, hogy nem pusztulok, mert tetemem humusza lesz egy kornak, me ly az ígéretek földje, a béke világa, haljak csak értelmes élet után, érdemes hittel benned: mag csí­ráztató emberiség. Ezt az épületet vették meg óvodának a gamásiak 70 ezer fo­rintért. Még 20 ezer forintot áldoznak az épület rendbehozá­sára. »A tavasszal már ebbe az óvodába fogtok járni-« —* mondja Balogh Lajos, a v. b. elnöke három érdeklődő kis­lánynak. Kéf pezsgőbontás Ma az övék szinte az egész vonat. Fiatal legények, bevo­nulok. Arcukon még ott ra­gyog az otthonmaradottak csókja, egynémelyik képén alig serken a férfitekintélyt hang­súlyozó legénytoll. Húszévesek, inkább fiúk még, mint férfiak. Mesélgetnek egymásnak, és amikor felharsan körükben a derűnek másokat is derűre hangoló zenéje, a nevetés, hát­ravetik fejüket, teljesen átad­ják magukat a féktelen vidám­ságnak. A dombon felfelé alig ván­szorog a vonat. Buzgón prüsz­köl a mozdony, korom meg füst csapódik be, de ez most nem számít. Oly lassan hala­dunk, hogy ha valakinek ki­kapná a léghuzat a kalapját, leugorhatna érte, s még utol is érhetne a fújtató szerel­vényt. ■— Idenézzetek, fiúk! — emel ki a máris katonásan elrende­zett holmik közül egy üveget az egyik. A nyitott láda ott ékeskedik az ülésen. Mi az, Józsikám? Mi volna! Pezsgő — f on vállat a barnapiros arcú pa­rasztgyerek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a pezsgősüveg a bevonuló pa­rasztgyerek ládájában. — Ka­ticától kaptam búcsúzóul. — Az asszonynak valótól? — döngeti hátba baráti köteke- déssel a társa. — Felbontod? — ugratná a másik. Józsi arca egy pillanatra el­komolyodik. Arra gondol ta­lán, hogy jó lenne őrizgetni még a kislány ajándékát. A barátok várakozásteljes arcá­ba néz, és keze máris mozdul lefejteni a bumfordi fejű dugó­ról az ezüstöt. — Miért ne?! — veti oda hetykén. — Elő a poharatokat. Van? — Fogmosó, de vadonatúj. — Nekem is az van. Szedd elő, pajtás. Te is, Jani! És a pajtások nem késleked­nek, Az útitársak pedig mo­solygó érdeklődéssel figyelik a fiúkat. Az út elején összeverő­dött népes családban, a sza■* kaszban csak egy embernek nem tetszik, amit lát. Ott ül a fiúknál, az ablak mellett. Ádámcsutkája le-fel mozog, mint a csak nagyon szomjaso­ké, amikor italt látnak. Morog, zsörtölődik: — Csak össze ne fröcsköljék a ruhámat. Ki hallott még ilyet, pezsgőt bontogatni vona­ton! — Hangjában rosszindu­lat, irigység. — Ne féljen, bácsikám, tu­dom én, hogy szeret futni a pezsgő! — nyugtatja közvetlen­kedve Józsi, de az ádámcsutka elfordul, és bosszúsan nyeldes. Az emberek pedig elértik a kis szóváltást. Tetszik nekik, hogy a Józsi nevű leszerelte a fanyar öregurat. S amikor az ünnepi csendet megtörő puk­kanás után pezsegve ontja az üveg szája az újdonatúj mű­anyagpoharakba az arányszínű folyadékot, az egész kocsi ne­vet. — Egészségedre, pajtás! — Neked is, komám! — Egészségükre! — így a harmadik. Az útitársak pedig bólintanak köszönve a kedves figyelmet. A fiúk mellett üldö­gélő néni tréfás ijedtséggel csapja össze a kezét: — De hogy szalad beléjük ez a fi­nom ital!. Uraknak való az, gyerekeim. — Uraknak, néném? — ka­csint rá a Katóka ajándékát kezében tartó gyerek, és tölt a maga poharába. — Kóstolja csak, néném, nem hal ebbe bele az ember. Egészségére! A nénike pironkodva szabó- dik, hogy nem, hát azt még­sem. Nem ivott ő még ilyet, de még a szagát sem ismeri. Nincs mentség. Éppen azért kell in­nia. Amikor ajkához emeli a poharat, az ádámcsutlcás ismét elfordítja fejét. Tüntetőén bá­mul ki az ablakon az őszülő tájba. Őt nézem, és hívatlanul rajzolódik elébem egy régi, gyermekkori emlék. Kilenc­éves voltam akkor, és nagy- szüleimnél jártam iskolába ... Lassan eltűnik minden, ami most ölel körül. Nem vagyok vonaton. Ott állunk a kukori- cacsutával etetett tűzhely kö­zelében a konyhában. A nagy- nénéim gondosan összekészített karácsonyi csomagja körül csa­ponganak a gondolatok. Kin­cseinket méregetjük, amiket maguk helyett küldtek nénéim. A sok puha meleg holmi kö­zött üveg. Nem is akármilyen. Pezsgősüveg. . — Az ántiját, anyjukom! Nem vagyok én gróf, hogy ilyet igyák! — méltatlankodott öregapám, de azért igen ha­mar szívére ölelte a cifraságos- cifra üveget. Nagyanyám aggodalmasko­dott: — Ki bontja ezt fel, ap­juk? Robban ez, mint a szent- györgynapi mozsár! Hát tényleg, ki is bontsa fel? — Az ántiját, a.z ántiját! — morfondírozott az öreg. — Megtette volna egy kis szilvó- rium is a fájós fogamra! Ezen jót nevettünk nagy­anyámmal együtt, mert ismer­tük az öreget. Gyakran fájt a foga, pedig még ott virított mind a harminckettő a helyén. Nagyapám szerint azért, mert szilvóriummdl erősítgette a gyökereit. A csomagnak csodájára járt a majorság népe. Mindennek nagy sikere volt, de az érdek­lődés középpontjában csak a szép, karcsú flaska állt. Meg az, hogy ki legyen az a bátor- ságos bátor, aki hozzányúl a pukkanás üveghez. Végül a suszter vágta el a gordiuszi csomót. — El kéne hívni a tanítót. Az úr féle ember, biztosan ért az ilyenhez. Megköszöntük a jó tanácsot. Karácsony szombatján fel is kerekedett az én nagyanyám ünneplősen a tanító úrért. Az meg is jött. De nem tüstént, mint szerettük volna. Az ün­nep másnapján. Műértö keze alatt egy-kettőre kicsavarodott az üveg nyaka. Fele akkorát sem szólt, mint a mozsár,.még­is nagyot sivalkodtunk. — Más poharuk nincs? — biggyedt le a tanító úr bajszos szája, amikor az egyetlen csempe pohár társaságában meglátta a tót fazekasdZ há­rom odakészített hasas csup­rát —■ Jó az nekünk, tanító úr! 0 kegyetlen gúnnyal csat­tant fel: — Igaz, parasztnak az is jó. No, egészségükre! = Tisztelem az urat! — emelte fel nagyapám a mókás formájú edényt, az utolsó csepp után megjegyezve: — Hát azért a szilvórium csak jobb italú! — Magáruik, öregem. Ne­künk az büdös. A tanítót csak úgy rázta a nevetés. Koromfekete körsza- kállával olyan volt, mint egy nevető farkas. Töltött a csorba pohárba és ivott. Mi meg csak néztük. Nagyapám növekvő bosszúsággal, hogy mind meg­issza egyedül a kincset, és a susztert még meg sem tudja kínálni. Nagyanyám pedig szé­gyenkezve. Mikor a tanító vég­re készülődött, oda settenked­tem a súrolt asztalhoz. — Mind megitta! — szakadt ki belőlem a kétségbeesés, el­feledkezve a mester úr intel­méről, hogy felnőttek között a gyerek neve hallgass. Rám is nézett elmenőben erősen, hogy lesz nemulass az iskolában. Amikor kikísérték az öregek, sírva borultam az asztalra, s csak most dereng bennem, hogy nem a félelem, hanem a megalázottság könnyei voltak, amik olyan dúsan körülgyön­gyözték az üres üveget meg a három kinevetett pocakos bög­rét, amiből olyan jó volt reg­gelente a nagyanyám forralta tej... László Ibolya

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom