Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-30 / 203. szám

SOMOGYI NÉPLAP

7

Vasárnap, 1959. augusztus S#i

]a nus Pannonius

Ötszázhuszonöt évvel ezelőtt született Vitéz János vá- radi püspök unokaöccse, akit Janus Pannoniusként irodalomtörténetünk a kiemelkedő magyar humanisták között tart számon. Magyar költő kívüle alig várt hosszabb ideig arra, hogy felfedezzék, magukénak vallják azok, akiké szeretett volna lenni már korábban is.

Mint a tudománybarát püspök unokaöccse tizenegy évet töltött Itáliában azokban az években, amikor az olasz ' föld telítve volt az újrakezdés, az újjászületés ujjongó hangulatával; a humanizmus, a szellem forradalma az egyházzal szemben már "hozta első virágait. Az első humanisták maguk is egyházi emberek voltak, mégis — mint ezt tréfásan Janus Pannonius mondta —, -«költő és hívő nem férnek össze«. Pannonius költeményeiből az újjászületés üde- sége árad; számos epigrammában fejezte ki a humanisták életelveit, a középkori kötöttségektől való szabadulás hirtelen örömében.

Ám a magyar humanizmus nagy költőalakját lehetetlen elválasztani Mátyás királytól, aki korának leghaladóbb uralkodója volt, maga is humanisja. Nem azáltal, hogy írt volna, hanem azáltal, hogy az ö udvara volt az első nem olasz udvar, ahol a humanisták otthonra, pártfogásra, biztatásra találtak. Mátyás egyike volt a reneszánsz nagy fejedelmeinek. maga köré gyűjtötte korának jeles tudósait, alkotó művészeit, így Janus Parnoniust is

Mátyás alakja fennmaradt közüttünk mondában és fényességben, de a köréje fonódó humanista udvar csekély kivételével elenyészett.

Jár,nus Pannonius, amikor hazatért Itáliából, már keveset ír. ö maga így mondja:

"Itt barbár földön barbár az ajkon a szó.

Jöjjön e földre Marro, zord hangot ad csak, a lantja,

Jöjjön bár Cicero, s néma lesz ajka legott.«

Irodalmi csodagyerek volt. tizenöt-húszéves kora között írta jobbára azokat a verseket, melyeknek humanista világhírét köszönhette. Itthon már költőnek és diplomatának kellett lennie, és nem csoda, ha e kettős kötelesség teljesítése közben a múzsák húzták a rö rídebbet. híeki kellett képviselnie a magasabb szellemet a csürgősipkások, a tör- pelelkűek alakoskodásaival szemben.

Hogy mennyire rendkívüli érzékkel bírt a tökéletes formák iránt, azt bizonyítják ma is élvezhető költeményei. Mintaképe Martialis volt, a csípős szellemességű »szent« költő — ahogy őt Pannonius nevezte —. s noha lelke mélyén epikus szeretett volna lenni inkább, az epigrammában lett naggyá.

Névváltoztatásáról ezt írja:

János volt a nevem s Janus, ki e verseket irtai

Megmondom, ha netán tudni kívánod okát.

Nem buta gőgből hagytam cserben régi nevem, nem!

Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem?

Ezt hittem magam is. s lásd. Janus lettem, amikor a

Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.

Azt jósolta, hogy Pannónia általa lesz híres. Az ötszázéves jóslat teljesedett, korában e föld ontotta a dalokat, fenn ragyogott a szellem forradalmának, a humanizmusnak napja, s fényt értő szívvel és elmével idézzük most 'mlékézetünkbe, amikor születésének ötszázhuszonötödik évfordulóját ünnepeljükBERTÚK LÁSZLÓ:

FÜTYÖRÉSZŐ

Tarisznyakötő reggelen melyik az utad, vándor? mTűnődés ring a szemeden, mint sziromban virágpor.

Az- ég felhőket mosogat locsogó, lágy vizében. Megismered-e napodat a sziporkázó égen?

Hosszú út magát eszi meg, végeit sose látod,, tüdődbe, melyik a tied, mely átér egy világot?

Tarisznyád egynapi nehéz, de szíred tele hittel.

Hát röptesd föl az egekig, úsztasd barna vizekre, pirosló emberszívekig, utadat ő jelezze.

És indulj, hiszen jóanyád sütött omlós pogácsát, apád adott egy zseb dohányt, nagyanyád meg tanácsát.

Szívünkben bánat hegyezd, vándorbotodnak végét, de csendben mindegyik hiszi, hogy megmented reményét.

Ott messze, nézd, ott fény

remeg,

csillagok, állnak össze,

Hiszed, hogy lesz baráti kéz, menj arra> hátha emb’erek mely bármikor megismer? csillognak új örömre.

Röptesd el kék madaradat, hadd tudják meg előre, hopii jön valaki szavakat fc-gdosni zöld mezőre.

TV dóm a füttyödben bízol, ked"~d b'.i- madarában, mit úr7i tá1áliál valahol mezőid ha-’valában.

Bellyei László:

Aran?törme!ék

Hazánk lelett a nyári kék ég,

Mint üveggttiHb, tartja a napot. Oly mély, szelíd, kemény a kékség,

Izzó zománca fénylik rajt, ragyog.

A gömb alján ember porszemek, Nem naplopók. és te Lenkédnek. Munka után pibemii remek:

Nagy ereje van így a csendnek:

A természet játszik gömbbel,

S kis családunk, ha bűiig ázik:

►►Előjelzés^?! — gerinced tört el, Még az ember csak tétovázik.

Új a nyár, s új taktusra ver ?zívtink vére, s újul szerelme. Emberi vágy az egekre fel Napot, eget újra szerelne ...

A nemrég elhunyt Jlménezben egyik legnagyobb költőjét

vesztette el a modern spanyol

líra. Munkásságát 1956-ban

— Nyár, szabadság! — ó mily kék Nobel—dip jutalmazta*.- Platero

. t, a 1 z . . a*eg! meg én című »andalúz elégiá«A nap tüze vulkánként tör fel, - _ . v

Nem porszem már: aranytörmelék, ja — a költő és pajtása, egy

Sió-torkolat (Vaszary János műve).

UJ KÖNYVEK

JIMÉNEZ:

PLATERO, MEG ÉN

Jí

LÁSZLÓ IBOLYABETYÁROK KÚTJA

Vén kút áll az aranyló határban.

Régóta már csak önmagába néz.

Kávája nincs, rég ledöntették Vendég jelein tő őrszemét.

Magányos kút, nem látogatja Ember, csak szél, felhő, madár,

Hisz odvas mélyén már a kandi szem Ezüstös enyhet régen nem talál.

Akár véneknek, lágy kemencezugban, Csak este ered meg szava,

S elmondja túl az alkonyon,

Hogy milyen szép volt léte-hajnala.

Akkor keresték tűzvérű csikón Vágtatva járó pusztai legények.

És hús vödréhez hajtván bús fejük Vendéglőjüknek mindent elmeséltek.

A portyákat, a pandúrok haragját, Erdők zúgását, kedvesük nevét,

S mohos mélyébe, minit nagy kőlapokra, ügy íródtak a szóval írt mesék.

/

Később a betyár, hogy pandúrnak állott Vagy szántani a másik rögét,

Jöttek köréje szelíd csordák,

Morc kanak, lágyhúsú göbék.

Pásztorok nézték tiszta tükrén

A csiillagnyitó égi kerteket,

Napokon kérdezgette őt, hogy mit farag Teralő-botra a bojtárgyerek.

Akkor még dél volt, most sűrű éjszaka, Nem látogatja ember, csak szél, felhő, madár, Hisz bedőlt mélyén már a szomju száj Csorduló enyhet régen nem taláL

A változó táj sokszor kicsúfolja,

Mint vásott kölyök, s magányán nevet, on gesz telésül a vén krónikásnak írtam s ajánlom ezt. a versemet.

kedves csacsi története — költői prózában írott lírai emlékezés, az újabb spanyol irodalom egyik *legszebb és külföldön is legnépszerűbb alkotása. Szelíd fényekben csillogó, narancsvirágos, olajligeies délspanyol táj elevenedik meg az ihletett tollal ‘ fölidézett mesevilágban. (Európa.)

PAP KÁROLY:

A NYOLCADIK STÁCIÓ

Ez a könyv a leginkább regény Pap Károly művei között. Egy Leviát nevű fiatal festőről szól — nem nehéz benne magám az íróra ismernünk —■, aki a város forgatagából először az erdei magányba menekül, majd egy faluban elvállalja egy stációkép megfestését. A falu erőszakos főbírája felismerni véli magát az egyik gonosz római katona alakjában, s bosszút esküszik. A festmény körül kikristályaf . sódnak a falu társadalmi ellentétei, a kép az erősek és. elnyomottak közötti küzdelem szimbólumává válik. (Magvető.)

úriszoba az íróasztallal meg a könyvszekrénnyel, most raicta tele könyvekkel, a papa rendelte egy könyvügy nőktől, direkt neki, van abban mindenféle, a kötésük nagyon szén, hogy mi pénzt adott ki értük* a papa, de nagyon unalmas mind, nem is muszáj azt elolvasni, csak kell, hogy legyen a polcon, hadd lássa, aki a tanítóékhoz jön, már csak többet érnek az Annuska könyvei, most majd elkéri a Marino Marinellit, a hentesné mondta, hogy gyönyörű, ő is szerette volna, de a könyvügynök azt mondta, és ezt nem is érti meg, hogy miért, hogy ja, kérem, az vásári ponyva, az nem való egy taníiónénak, így hát majd elolvossa az Annus- káét, és Annuska lelkesen és boldogan ígéri oda, igaz, hogy abból is hiányzik egy pár füzet, de ha Pannika odaér, ő majd szívesen elmeséli, hiszen tudja ö azt majdnem szóról szóra.

/ Belép Görbe Takács András. Nem lehet tudni, melyikre büszkébbek Takácsék: a lányukra, aki tanítónő lesz, vagy a fiukra, aki tegezödik a jegyzővel, és mind úri barátai vannak.

András bizonytalan léptekkel megy el a kanapéig,. ráhuppan, maid két öklére támasztja elnehezült fejét, és pirosló véres szemeivel bámulja Of két lányt■

— Már megint ittál? — korholja szelíden az anyja. — Hát mire való ez mindennap, te gyerek?

— Asszony! — csattan kintről az öreg Takács hangja — törődj a lányoddal, ha iszik, iszik, teheti, ha megnősül, majd ráncbaszedi az asszony.

Es Takácsné el is hallgat. Közben a próba be is fejeződött. Annuska mindent megjelölt, és a ruhákkal, gombos- lükkel együtt búcsút is vesz,

alázatosan, félszegen, görbén, és senkire sem nézve kisurran a szobából, ahová holúap estére isméi várják. Valósággal lefut a tornác lépcsőin, ki a kapun, és az akácok alatt, ahol már hűvösebb a levegő, és átragyognak a lombokon a csillagok, könnyelműsködik, megengedi magának, hogy egy kicsit lassabban menjen, lopja a drága időt, de most olyan boldog, ezért szép pénzt kap ám, ő varr meg mindent Pannikának, ruhákat, fehérneműt, ágyneműt, úgy ám, jócskán szaporodik a pénz, ha így megy nemsokára övé lesz az egész ház. Régen volt ilyen boldog és megelégedett. Ügy elmerült gondolataiban, hogy mikor Molnárék kertje végében át akarta lépni a sövényt, hogy rövidítse útját, okkor vette észre, hogy jön mögötte valaki. Rettenetesen megijedt, mert az már ott is van mellette, szorosan, csa.k kapkodja a levegőt, és szorítja magához a sok drága ruhát, mikor végre felismeri Görbe Takács Andrást. Erre meg is nyugszik, valamit biztosan elfelejtett, azért küldték utána.

— Elkísérem — mondja a fiú -—, erre nagyon hamisak a kutyák.

Annuskának elakad a lélegzete, elkíséri őt, őt kíséri, Tana Annuskát a Görbe Takács András.

— Nem félek én — mondja riadtan■

— Dehogynem — feleli a másik nevetve, és borgőzös le- hellete a lány arcába csap.

És niennek, át a nagy kerten, szalmakazlak mellett, és többet nem szólnak. Annuska, mikor eléri háza kapuját, megáll, de András nem, elhúzza átnyúlva a kapu tetején a riglit, és már mennek az udvaron. Annuska feje olyan zavaros, hogy nehezen találja a kulcsot, mikor végre megvan, és nyitja az ajtót, a legény

csak átöleli hátulról, szorítja és fogdossa, és úgy szuszog, mint egy fújtató. Annuska elretten, tiltakozni próbál, de már viszik is befelé, és úgy szorongatják, hogy úgy érzi, minden csontja összetörik. Dulakodnak hangtalanul, míg végre egyik játékosabb lesz, a legény suttog mindenfélét, forró a szája, a keze, Annuskának folyik a könnye, de lassan olyan boldogság keríti hatalmába, hogy nem tud tiltakozni, a kezét sem bírja megemelni, és hagyja szinte bénultan, hogy Görbe Takács András az ágyba cipelje.

» * *

A nap besüt az ablakon, eddig láthatatlan pókhálókat aranyoz be a gerendák közt, és Tana Annuska szeme belefájdul a fénybe. Először elrémül, mert amióta az eszét tudja, sohasem jutott ideje henyélésre, mindig korán kelt, későn feküdt, ez volt az élete. De most mégis visszatette fejét a párnákra., valahogy semmi sem volt most fontos, a ruhák, a cérnák, tűk meg a varrógép mind elvesztették jelentőségüket, most már ez a ház sem volt fontos. Érdekes, most vette csak észre, milyen kicsi és alacsony, és milyen régiek a gerendák. Andrásék háza, az igen. András. Jaj, arcába szalad a vér, de csak fekszik a párnák között, elnyúlva a dagadó dunna alatt, és nagyon boldog• Ki gondolta volna azt, hogy ő, a szegény Tana Anna megtetszik a híres, szép Görbe Takács Andrásnak, mikor minden lány odavan érte, szegény és gazdag, szép és csúf. Itt megriadnak a gondolatai, sokáig csak néz, aztán hirtelen kilép az ágyból, és mezítláb odamegy a meghomályosult, vedlő fényű tükörhöz, ami ferdén áll a falon egy nagy kampós szegen, hogy a ruhát próbálók a lábuk ujjúig nézhessék

benne magukat. Nemigen szokott ő tükörbe nézni, és most mégis belenéz, az arcát nézi szégyenlősen. Hiszen nem is olyan csúnya ő, csak nem ért rá eddig magával törődni, a nagyra nyílott lázas szemétől meg is döbben, aztán elfordul vékony, hajlott képétől, és miközben kevéske haját fono- gatja, csak Andrásra gondol.

Aztán hirtelen nekibuzdulással rendet tesz, enni nem tud, nincs is egészen észnél, és belekezd a varrásba, varrja Pannika ruháit, és varrás közben arra gondol, hogy estére megy hozzájuk. Erre elhagyja az ereje, 'ölbe ereszti a kezét, és nem tudja elképzelni, hogy akkor mi lesz. Ha András szólt már, hogy ők ketten, de biztosan szólt, vajon mit mond majd Görbe Takács? Ügy kezdett tőle félni, hogy nem volt biztos abban, hogy estére át meri lépni a küszöböt.

Az este egy-kettőre leszállt, a kutyák kezdtek furcsa vissz- hangosan felelgetni egymásnak. Annuslca karjára hajtogatta a ruhákat, és megindult, a szíve úgy ugrált szűk kis mellében, hogy majd megfulladt. Takácsék kapuja előtt sokáig állt, bent csend volt, csak az ablakok fénye élt. Ahogy belépett, és Görbe Takács nem volt a megszokott helyén, elszállt a félelme. A szobában senki sem volt, csak Takácsné. Szeme végigvillant Annuskán, és nem fogadta a köszönését, szóhoz sem hagyta jutni— Tegye le a ruhákat — mondta élesen és utálkozva —, nem számít, hogy nincs kész, de ide többet ne tegye a lábát ... egy ilyen jóféle.

Annuska az utcán tért magához. Világos, hogy mi történt, András szólt, és őt keveslik, a gőgjük nem tűrheti, hogy öt vigye a házukhoz. Frissen, fürgén lépeget, néha

hátranéz, nem jön-e utána András. Van neki háza, ott is meg lehet élni, Takácsék majd megtörnek. Beteszi a kaput, de a riglit nem tolja rá, és csak fogja a kilincset, és nem bír a szívével. Sem enni, sem dolgozni nem bír. Lecsavaija a lámpa lángját, kinyitja az ablakot és vár. Virágok illata lengi körül, és az éjszaka sok furcsa neszezése járja körbe a házat.

Léptekre dobban a szíve, már ugrik is, mondja is, hogy András! De akkor a fák árnyékából legények durva rö- heje felel rá, és mindenféle csúfságot kiabálnak be az ablakán- Annuska elrettenve csukja be az bálakot, és sírni kezd.

...

Ifogyott a sötétkék cérna. Leveri magáról a cérnaszálakat, és csak úgy papucsban megy a Suba-bolt felé szaporán, mikor észreveszi, hogy előtte, mögötte, a másik oldalon megállnak az asszonyok, férifak, suttyó legénykék, és leplezetlenül egymásra meg a szemébe nevetnek- Megelevenedik az utca, az ablakokból, a virágcserepek mögül is nevető arcokat lát, a sarkon álló legények összeröhögnek, ahogy a közelükbe ér, lökdösik egymást, és érthetetlen megjegyzéseket mondanak utó,na. Annuska döbbenten menekül a boltba, és az első, hogy a segéd is kajánul rávi- gyorog, és összenéz a boltossal, aki aztán igen furcsa arccal rakja eléje a cérnát. Hazáig rohan, mintha űznék, és végre, mikor becsukhatja. maga mögött a kaput, szinte eszelősen néz maga elé, fuldokolva sír és semmit sem ért,

Még egypárszor megpróbálkozik az utcára menéssel, olyan lesz, mint egy űzött vad, végigrohan az utcán lehajtott fejjel, valósággal lesnek rá, hazáig mennek utána, és mindenki csúfot űz belőle. Nem lépi át többé a kaput, a szomszédék unokáját küldi, ha kell valami. A varnivaló is megcsappan, étel alig megy le torkán és napokon át csak összegörnyedve üldögél.

Egy este a szomszédban lakó Vargáné átjön, csendes kis öregasszony, egy darabig csak nézi a maga elé bámuló lányt, aztán kis sóhajjal elkezdi, hogy már csak ne haragudjon egy ilyen vénasszonyra, de ő jót. akar, de mégiscsak szólni kell már, édes lányom, mert hogy Takácsék meg az András, szóval az András a kocsmában, ott beszélték meg a minap, hogy nincs is már szűz lány a faluban az András miatt, hacsak nem a Tana Anna, hát az se legyen, oszt húsz liter bor meg miegymás, ez volt a fogadás, hát így, hogy ■ aztán András összehívta a barátait a kocsmába, a jegyző írt neki egy kitüntetést, azt kitűzték a mellére, megitták a húsz liter bort, az András meg csak mondta, hogy 1'ót, mint vöt, annyit röhögtek, hogy belegebedtek, hát így történt, az isten bocsássa meg ezt a sok rosszat a földön.

Tana Annuska ekkor bezárta a kaput, rendbeszedte a kis szobát, összehajtogatta a ruhaanyagokat, mindenikre rászúrt egy névvel ellátott cédulát gombostűvel, aztán bezárta az ajtót és megindult rt kút felé. Estike illata; töltötte meg a levegőt édesen, most kelt a hold, ugattak a kutyák, és az akácok árnyéka befödte az udvart. Tana Annuska megállt a kút káváidnál, és a kezét lassan a nagy feketeség fölé nyújtotta, és leengedte a kulcsot• Sokára csobbant meg a víz, ekkor tétován háirasimí- totta a. haját forró tenyerével, aztán rádűlt a kút kávájára, aztán belehajolt, aztán' eltűnt a feketeségben

Mihályi Margt*