Somogyi Néplap, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-20 / 195. szám

SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1959. augusztus 28, A grófi szérű robolosui emlékeznek A serény munkáskezek megállnak egy pillanat­ra. Amint bontják a téglát, az egyik fal mellől poros, időrág­ta, fakult, egykor kék és sárga színű iratcsomó hullik alá. Iga­zolványok. A »Földmunkások és Kisgazdák Országos Szö­vetsége« egykori tagsági iga­zolványai. Belül a kiállítás Idő­pontja: 1919. Az idő, az elsu­hanó 40 esztendő gazdáik túl­nyomó többségét már elenyész- tette. S most, négy évtized múltán, amikor Varászlón egy régi cselédházat bontottak el, hogy helyébe művelődési há­zat építsenek, újra előbukkant a múlt. Beszéltem a még élő öregekkel, hogy megismerjem akkori életüket, melynek védel­mére, megszépítésére szövet­ségbe tömörültek... A z előbb még zúnott, ■ do- hogott a cséplőgép, s egymásután teltek aranyló, sárga búzával a zsákok, de most csend van. A gépeknél dolgozók a fák hűvösében ke­resnek menedéket a nap tüze elöl. Itt fogyasztják el ebé'Hű­ket. Tóth Pali bácsival, akit lakásáról hívtam magammal, itt találom Karácsony Feren­cet és Kúti Imrét is. Egytkük, Karácsony bácsi a gépnél se­rénykedik, Kúti bácsi meg ép­pen erre hajtja deleidre a va- rászlói Aranykalász Tsz álla­tait. ö már 80 éves, csak azért állt munkába, hogy veje is a gépnél dolgozhasson. Emléke­zésük 40 esztendőt röppent vissza... — Cselédek voltunk vala­mennyien. Gróf Sennyey cselé­dei. Itt laktunk a cselédházak­ban. Két családnak jutott csak egy szoba, a konyha pedig még jóval később is közös volt. Szolgák voltunk, s legfeljebb csak 4—5, esetleg 6 elemit jártunk, sokan még annyit sem. Azt tartották gazdáink: »Elég a cselédnek annyit tudni, hogy a falnak tie menjen«... Napi harminc krajcárért jártunk dolgozni. A nap már kint ta­lált bennünket a földeken, s bizony még sokáig dolgoztunk azután is, miután a nap pi­henni tért. Ismerősek ezek a szavak. Hi­szen nemcsak Varászlón, gróf Sennyey egykori birtokán, ha­nem az egész országban így éltek a cselédek, a földmunká­sok. Munka után a sötét cse­lédházak, a bűzlő petróleum­lámpa és a kenyeret kérő gyerekek várták őket... Megváltozott-e az életük? Tóth Pali bácsi 73 éves, ki­öregedett már a munkából. Lányával és vejével él, ők mindketten az Aranykalász Tsz tagjai. A 80 éves Kúti Im­re bácsi is lányánál, vejénél él, s néha-néha segít a munkában. Karácsony bácsi a »legfiata­labb«: 62 éves, s még dolgozik a szövetkezetben ... A község 1953—54-ban köves utat kapott, s könnyen meg­közelíthető a járási és a me­gyei székhely. Két esztendeje nagy ünnepe volt a falunak: akkor vezették be a Villanyt. Az egykori cselédemberek, akik régen holtfáradtan haj­tották munka után álomra fe­jüket, most művelődési házat építenek, hogy legyen hol szó­rakozniuk ... Egy cselédházat bontottak el erre a célra. A község KlSZ-fiataljai adnak majd itt műsort, no meg az énekkar, ebben az öregek is közreműködnek. Mert szeretik a szórakozást, a színdarabot, az éneket. Unokáik?... — Is­kolába járnak, tanulnak, s bi­zony ők már most többet tud­nak, mint mi — mondják büsz­kén a múltra emlékező cse­lédemberek ... Elég volt a múltból, mert fájó még az emlékezés is... A jelen szólít. A cséplőgép új­ra dohogni kezd ... Két vagon gabonát már elcsépeltek, s még vagy 18 vagon hátra van. S az egykori cselédek meg fiaik pedig mennek, hogy mi­előbb raktárba kerüljön a ga­bona. Nem hajtja őket már az intéző, a gróf úr, csupán lelki­ismeretük buzdítja őket jó munkára: hiszen nem a grófé, hanem az övék munkájuk gyü­mölcse. Szalai László Cselédháztól a konzulátusig — Külföldön van. Berlinben, a követségen. A konzulátus vezetője — világosít fel anyja, Széchenyi gróf hajdani gyóta- pusztai cselédje, amikor fiáról, egykori iskolatársamról érdek­lődöm. Cselédgyerekből — íő- konzul...!? Nem csódálatos, sőt tipikus nálunk az ilyenféle karrier, s mi, fiatalok már egyáltalán nem lepődünk meg rajta. Milyen út vezetett ilyen ma­gasra? 1946-ban végezte el a pölgá­ri iskolát Marcaliban kitűnő eredménnyel. És most hova? — tette fel magának a kérdést. Egy darabig szüleinél dolgozott a oár hold juttatott földön, az­tán a jegyzőségre került írnok­nak, majd 1950-ben szakérett­ségis tanfolyamra jelentkezett. Ketten indultak el akkor Marcaliból: ő. Bíró János és a rövid idő alatt építőipari se­gédmunkás brigád vezetőből hitelszövetkezeti tisztviselővé lett Horváth János, egy folto­zóvarga középső fia. Teljes el­látás meg száz forint, hazul­ról egy fillért sem várhattak. És tanultak. Mohó szorgalom­mal, példamutató lelkiismere­tességekkel habzsolták a tudo­mányok egy évre összesürített alapjait, és nem is hiába: mindkétten kitűnő bizonyít­vánnyal örvendeztették meg szüleiket. Együtt mentek tovább is: a budapesti Jogtudományi Egye­temre iratkoztak be. s nem lankadó igyekezettel vették fel EMBERSÉG IVT em is kéll oly nagyon messzire nézni. Tizenöt év csupán a távlat. S ha akarjuk, képzeletünkben megelevenedik az utca, vasútállomások, széles terek környé­ke. Alamizsnáért kezüket nyújtó koldusok, a családba1 ki- iaszilott öregek, csökkent szellemi képességűek szánalmas légmja vándorolt városról városra. Beléjük rúgtak, űzték őket, ínrégkonyhák mocskát loccsantották eléjük. . Nem védte őket törvény, nem takarta be őket senki — a társada­lom előtt nem számítottak embernek. Tizenöt év sem telt el, s ezek az emberek otthonra ta­láltak. Százával, ezrével vannak az országban nők és férfiak, akiknek csak az a feladatuk,- hogy rájuk vigyázzanak: ha fáznak, betakarják őket, ha éhesek, enni adjanak nekik. Emberség! Tartalmat igazi értelmet kapott ez » szó. Egész­ségházak, szociális otthonok, intézetek és intézmények fo­gadlak ma be a régi társadalom »ágrólszakadtait«. Berzencén az egykori nagyúri kastély termeit is ilyen, magukkal tehetetlen nők és férfiak népesítik be. Ebben az épületben 115 főről gondoskodik az állam. — Üregek, szellemileg betegek, testi fogyatékosságúak egyaránt voltak itt — mondja Szakállas Ricáéi d, az intézet vezetője. — Július 1-től azonban csak elmebetegek kapnak helyet. A 115 betegre 16 ápoló vigyáz. Leírni vagy szóval kife­jezni, hogyan élnek itt a 22 tagú személyzet gondjaira bízot­tak, aligha sikerülne. Ruhától kezdve a napi cigarettáig — a nemdohányzóknak a cukor adagig — megvan mindenük. A falak képekkel öltöztetve, csinos térítők az asztalokon, párna a székeken .. . s a konyha? Csak azt lehet mondani, hogy a legkorszerűbb. Horváth Irén, Szabó Józsefné, Mikus Sándomé, Vueskies Mária szakácsnők talpig fehérben. Mindennap ízes és elegendő ételt varázsolnak az asztalok­ra. Az ápolónők? Ismerik a betegek szeszélyeit, türelem­mel, szeretettel veszik körül őket. Kevés a hely elmondani " az ott látottakat. Pedig nem ártana, írjgrt még Berzencén is so­kan vannak akik csak annyit tudnak, erről az otthonról, hogy lé- í tezik. Ee'sö életét nem ismerik. S ha éjszakánként fájdalmas 5 kiáltás, lidérce alól szabadulni akaró valamelyik beteg ön­ti tudatlan kiáltása kiröppem az épületből, nem átallják azt mondani: bántják őket. Pedig ha tudnák, hogy ilyenkor a fehérköpenyes' ápolónő milyen igyekezettel siet a gyógy­szerrel, nem mondanának ilyet. Sokan még csak nem is gondolják, hogy mennyi meg­értés közvetítője az injekciót osztogató ápolónő, nem tudják, hegy egy igazán emberséges kor és társadalom lolmácsolója, olyané, melyre joggal büszkék lehetünk. G. S. Egy üdvözlő lap margójára TŰT ária írt a Fekete-tenger parijáról. Jól érzi magát, üdvözöl. Ákos a Tátrában üdül,- Ferenc pedig most készül áz NDK-ba. Fiatalok, munikásgyerekek mindannyian. Márta Kőbá­nyán dolgozik egy vas- és acélöntődében, Ákos nyomdász, Ferenc pedig gépkocsivezető. S most — először életükben — átlépték a határt, baráti államokban töltik szabadságukat, élvezik az újat, az eddig ismeretlent. Ugye, egyszerűen hangzik mindez? Pedig sok-sok mun­ka, küzdelem következménye, hogy manapság már a Hala tón sem elég Rostock és Sopot, Várna és a Csorba-tó lép a helyébe. — Nem új az, hogy külföldre járnak a fiatalok — mond­ják néhányan az öregebbek közül, ök is jártak valamikor más országban, barangoltak Európában, és eljutottak még a tengeren túlra is. De azt már nem mindenki mondja, hogy miért is kellett külföldié menniük, hogy a kínzó munkanél­küliség kényszerített sokakat az országúira. Abban az idő­ben nem volt szakszervezeti üdültetés, jutalomutazás kül­földre. A legtöbb munkásember örült, ha szabadsága alatt otthon, a ház körül tevékenykedhetett, gondolni sem mert nemcsak külföldre, de még a Balatonra sem. Apám az idén Hévizén kezelteti magát, tavaly nyáron Krausz Simon volt bankár szabadság-hegyi villájában töl­tött két csodálatosan szép hetet; hozzá hasonló munkásem­berek üdültek ott, gyönyörködtek a televízió műsorában, és nagyokat szippantottak a kristálytiszta hegyi levegőből. Em­lékszem, ott volt Víg Mariska néni, az idős kommunista, aki »a régi jó világban« cementpadlós börtönökben tapasztalta a kapitalista társdalom gyönyörűségeit. Ott voltak ők, akik­nek fiatal éveikben csak robot és nyomorúság jutott osztály­részül. Nem, ők nem beszéltek a valcolásról, Béos és Párizs nevezetességeiről, az Alpok festői tájairól. Arról annál in­kább, amit itthon láttak, tapasztaltak, ami ellen teljes erővel küzdöttek. Azt mondják némelyek, hogy amíg fiatal az ember, a rosszat el tudja felejteni, és a jó sokszoros nagyításban tű­nik szeme elé. De vajon szükség van-e nagyításra, amikor a mai fiatalok külföldi útjairól beszélünk? Aligha. Mert ezek az utak a jó munka jutalmazását jelentik, vagy pedig a szorgalmas takarékosság eredményeként jöttek létre. Hányán és hányán vannak manapság, akik — mintha csak a szomszéd házba mennének — Erdélybe igyekszenek, vagy a drezdai képtár megtekintésére készülnek. Moszkva és Kijev nevezetességeivel ismerkednek. Fiatalok és öregek. Akiknek eddig nem volt lehetőségük, és akik előtt most nyílnak a kapuk. Nem vágyálom ma már a tengerpart és a Magas Tátra. Valóság.:: P. Gy. 1 a versenyt gimnáziumot vég* zett társaikkal. Az első év si- I karét kitűnő, illetve jeles bizo- : nyítvány igazolja. Bíró János joghallgató a következő év­től kezdve 800 forint, barátja ugyancsak a legmagasabb ösz­töndíjban részesül. De nefn pi­hennek habáraikon: a Tudo­mányos Diákkörben dolgoznak, eg’dkük az alkotmányjogi tan­széken könyvtárosként, mási­kuk marxista szemináriumve­zetőként gyarapítja társai tu­dását. Együtt írnak pályamun­kát a párizsi kommünről, s harmadik díját nyernek vele. Az egykori segédmunkás ki­dolgozza a lengyel nagykövet­ség által kiírt, alkotmányos kérdésekkel foglalkozó pálya­munkát. 1200 forintot kap ér­te. Rendszeresen írnak a diák­lapokba, tevékenykednek a szakszervezetben és a Dísz­ben. Elröppennek a mozgalmas diákévek: Bíró János piros diplomával, Horváth János je­les oklevéllel hagyja el az egyetemet. A sors messze veti egymástól őket. A hajdani cse. lédgyerek a Külügyminiszté­rium mellett működő diplomá­ciai tanfolyamon tanul tovább, elsajátítja a német nyelvet, megismerkedik a protokollsza- bályokkal, aztán Berlinbe ke­rül, és csakhamar az ottani magyar követség konzulátusá­nak vezetőjévé nevezik ki. Az­óta ott képviseli a Magyar Népköztársaságot, és intézi a külföldön élő magyarok jogi ügyeit. Nehéz, alapos felké­szültséget, sok körültekintést igénylő munka, de dr. Bíró Já­nos megállja a helyét. Nemré­giben újra előléptették. És barátja? Dr. Horváth Já­nos járá.sbíró szülőfalujában, Marcaliban. Mély emberiessé­ge, a jogszabályok elmélyült ismerete, igazságos ítéletei ré­vén csakhamar eloszlatta azo­kat az előítéleteket, amelyek­kel »rendes« érettségivel ren­delkező társai fogadták, és ma már tekintélyes, megbe­csült igazságosztója a marcali járásnak. A járás dolgozói szí­vesen vallják magukénak, hisz tudását közéjük jött vissza gyümölcsözte tni. Nyaranként találkozik a két jó barát. Emlékeznek az egy évtizeddel ezelőtti indulá­sukra, a szívós tanulással telí­tett szakérettségis tanfolyamra, a mozgalmas, sok munkát kí­vánó, de sikert eredményező egyetemi évekre. Beszélgetnek felelősségteljes munkájukról, amit taníttatójuk, a Magyar Népköztársaság iránti feltétlen és odaadó hűség jegyében vé­geznek. Tudják, kinek köszön­hetik, hogy idáig eljutottak .:. P. L. Híradás a törvény győzelmét ól C ijesztőnk odaszól ne- . kém az étkezdében: — Szükség volna egy cikk­re augusztus 20-ról . . . Megköszönöm a megbízást, s kicsit fölvonom a vállam. Ebben az akaratlan mozdulat­ban benne van a gondolat: ne­héz lesz. Mi újat lehet még mondani arról, amiről a törvé­nyek szólnak, amit mindenki tud, mindenki gyakorol: mi szebbet lehetne -alkotni annál, amit az alkotmány már lerög­zített, s amely minden nap­pal tökéletesedik? Még aznap délután véletle­nül kezembe került egy sta­tisztika, amely a többi között tudtul adja, hogy Somogy me­gyében 1938-ban a középisko­lás diákok száma 670 volt, s ennek is csak 6—7° j,-a mun­kás- és parasztszülök gyerme­ke, ma pedig csaknem három­ezren tanulnak ezen a fokon, s ezeknek több mint ötven százaléka kerül oda a városi perifériákról és falusi geren­dás szobákból. Különösek a véletlenek. Ép­pen azon gondolkodom, mit lehet ezekből a számokból ki­hozni, egy gondolattársítással pedig azon, no és mi van a nem középiskolás, vagyis a fel­ső fokon, amikor kezembe ke­rül jegyzetfüzetem. Lapozgatom, elolvasok egy címszót: »Doktorrá avatáson«, és földerülök. Ez az, erről kell írni. S mindjárt le is hango­lódom: hát én is ilyen fele­dékeny vagyok, én is lebecsü­löm azt, ami a törvény betű­je mögött naponta érik? Ami- i öl a betakarítás emlékünnepén hírt illik adni? Arról az ered­ményről, amit nem látnak so­kan, mert nem személyes rész­vevők, de tudniuk kell, mert mint a társadalom részei tu­lajdonképpen önnön kezükkel hoztak létre? Most pótolom a mulasztást. De vajon vissza tudom-e adni azt az érzést, ami a doktorrá avatáson, abban a hatalmas boltozatú oszlopos épületben, abban a régi teremben elfo­gott? Vissza tudom-e adni úgy, hogy mindenki megérezze azt a nagyszerűséget, amely a bű­vösnek és hivatalosnak tűnő ceremónia mögött megbújt? * * * V1 pár sort írtam le a jegyzetfüzetbe másfél hónapja, az esemény után, még aznap este: "öreg, cérnalábú, széles csizmájú paraszt asszonyát tá­mogatja fiával, az új doktor­ral..« "A vak ember — az egész terem percekig tapsol.« »A két asszony — aki öt évig munka után tanult, köz­ben anya, feleség volt. S a két férfi — hű társak, akik talán már; nem is lesznek doktorok.« v * * * gy történt. A két asszony hívott meg bennünket a fővárosba. Nagy meleg volt, az aszfalt olvado- zott. Kiléptünk az autóból, nyújtózkodtunk. Sétáltunk egyet az épület előtt. S ekkor láttuk meg a három kis embert. Az épület felé tar­tottak, középen a szinte észre­vehetetlenné soványodott fej­kendős, törékeny öregasszony, mellette tömzsi, szökés, sötét­ruhás fia, aki karjával még át iS' ölelte anyját, s jobbról az öreg, keskeny karimás pörge kalapban, sötétszürke posztó­ruhában, görcsös botjával. Amint lépkedett, széles szárú, fénytelen csizmája satnyult vadliját verdeste, s látszott, nem szokott sima földhöz, mert lába nagyokat lódult, s enyhe kis kört írva huppant a kőre, térde kicsit psszebicsak- lott, mint aki hozzászokott az utak és mezők gödreihez, s most szokatlan neki, hogy itt nem kell még menés közben sem erőlködni. Előttünk men­tek föl az impozáns épület lépcsőin, úgyszólván vitték a kis asszonyt, odahajolva hoz­zá, féltő gonddal, mint egy drága kincset. Az pihegett, né­ha megállt, rájuk nézett, külö­nösen fiára, aztán indultak tovább a nagy eseményre. Fönn a karzaton láttuk őket, az ember egy másik ráncos ar­cú paraszttársával üldögélt; az asszony kibontotta főkötőjét, néha meglegyezte magát, s le­nézett, előre, ahol fia állt a többi feketeruhás férfi és nő között, akiket most oktattak ki, mit kell tenni, amikor be­jönnek az egyetem legfőbb ve­zetői, és kimondják a bűvös szót: »doktorrá fogadom«. S elkövetkezett az is. Az az óra, amikor mint a nagyító fó­kuszában, összegyűlt itt min­dén, amiért az egész történt, az előzmények és következmé­nyek, a múlt és a jelen, a küzdelmek és az értük járó jutalom is. Valaki elmondta mellettem, hogy ez már negyedik napja tart, s mindig százon felül van az új doktorok száma; ezeknek csak a fele az igazi diák, a többi olyan, mint a mi két asszonyunk, levelező úton végezte el iskoláját. Most felállt a dékán, s olyan csend lett az izgatott teremJ ben, hogy szinte érezni lehe­tett a visszafojtott várakozást. Üdvözlő szavai után a volt hallgatók, leendő doktorok le­tették az esküt, s egyenként az asztalhoz járultak kézfo­gásra. S mind a négy pro­fesszor azt mondta nekik: »doktorrá fogadom«. A hallgatóság nézte őket. Anyák, apák, testvérek, bará­tok, férjek és feleségek tapsol­tak, nevettek, integettek felé­jük, vagy néztek maguk elé egy pillanatra, hagyták, hogy elvonuljon előttük az idő, a nagyobb idő, az öt év vagy ta­lán az élet is. Most a tömzsi fiú követke­zett. A.Z erkélyre néztem. Az anya szemét törölte, az öreg meg ránézett, és lassan meg­fogta a kezét. Ugyan mire gondoltak a büszkeség mellett, amely minden szülő sajátja? De mindenki így tett most. Engem, a kicsit kívülállót is megérintett ez az érzéshullám, hátára vett, mert meg kellett értenem ez óra minden szépsé­gét és nagyszerűségét. Meg­néztem a mi asszonyainkat, s nem néztem a férjre sokáig, akinek elhomályosult a szeme, s elfordult egy kicsit a falnak. Néztem az asszonyokat, akik dolgoztak, háztartást vezettek, és egyúttal anyák voltak és mindenek a családban. Cso­dáltam akaraterejüket, mert magamról tudtam, micsoda ki­tartás kell ehhez az időhöz, hogy miről kell lemondani, mennyit kell idegeskedni, mert a munkát is el kell végezni, s igy két felé gondolkozva ké­szülni a vizsgákra. S elisme­réssel gondoltam a nagyszerű férjekre is, akik gyöngédek és megértők tudtak ily hosszú ideig maradni; akik segíteni akartak a háztartásban, a gye­rekekkel való foglalkozásban, és minden egyébben; akik szintén lemondtak fiatal éveik egy részéről, a másikért; akik sohasem érezték az irigységet a másik emelkedéséért, mert bíztak társukban, hogy az olyan marad, amilyen volt va­lamikor, amikor megismerték és olyan is lesz, amilyevv megálmodták egyszer az ig" rit. Ott elöl folyt a kézfogás, amelyről meg lehetett ismerni az embert magát, a lendüle­test, az óvatost, a kedélyeset, a komolyat, a bizalmaskodót és mértéktartót, amikor szólí­tottak egy embert, aki azon­ban nem egyedül lépett elő. Vezették az asztalig, profesz- szőrtől professzorig. Magasra tartotta fejét, nyílegyenesen maga elé nézett, mint a va­kok. A közönség lassan ismer­te fel a tényt, hogy valóban az is. S attól kezdve zúgott a taps, hosszú percekig csattant a tenyerünk, bravó kiáltások is vegyültek az elismerő zajba. Ez az ember csak hallásból ta­nulhatott. Micsoda ember, mi­csoda kitartás, micsoda fele­ség! Le voltunk nyűgözve. Mi­csoda emberek! És s micsoda kor ez a mienk! Micsoda társa­dalom, amely kibontakozni en­ged annyi tehetséget, szorgal­mat és tudást; amelynek vál- lain ily tömegű szellemi kincs teremhet évről évre. Mentünk lefelé a lépcsőn boldogan, vidáman, gondola­tokkal és érzelmekkel terhel­ten. Kiléptünk az utcára, az élet­be, mely ugyanolyan volt, mint két órával azelőtt. Látszólag úgy tűnt, nem vesz tudomást rólunk és azokról, akik visz- szaadják azután majd nekik, amit kaptak tőle, akik láttuk ezt az eseményt, és hírt adunk róla mindenkinek: él a tör- -Any, élteti a népet, amely ‘re’'ózta. * Ki *nda!om ege. Csákvári János i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom