Somogyi Néplap, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-07 / 132. szám

C/Mwor.vi w<fPT Ap

„Hej, Frederico Garda Lorca!

U

Harminchét esztendős, amikor életét csendőrgolyó oltja ki a granadai temető falánál egy nyári hajnalon. 1936-ban történt ez, akkor, amikor az az eddig ugrásra kész nemzetközi fasizmus kirobbantotta azt a háborút, amelynek halált okádó ágyúira, halállal terhes repülőgépeire 1945 kiáltott csendet: Békét, a világ egy részén. A spanyol szabadságharcosok, hősök egész sora adta életét a köztársaságért a fasizmus ellen vívott harcban. Frederico Garcia Lorca halála jelképesen mutatja annak a világégésnek kezdetét, amely romokba, könnybe, üszőkbe borította a világot, és szolgaságba gyűrte ismét a spanyol nép homlokát.

Néhány nappal a tragikus esemény előtt Lórca forradalmár, alkotó életének teljében, szűk baráti körben olvasta fel a »Bernarda Álba háza« című drámáját, majd szülőfalujába indult, a Granada melletti Fuente Vaquerosba — pihenni. Itt látta meg a napvilágot 1899. június 5-én. Apja módos parasztember, édesanyja tanítónő volt. Atyjától egyéb híján a heves spanyol-vérmérsékletet és szabadságszereter tét, édesanyjától a művészetek iránti fogékonyságot örökölte. Lorca paraszti származása kétségkívül nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Cervantes után ő legyen az, aki legközelebb kerül a spanyol nép leikéhez, aki leghivatottabban tolmácsolja a spanyol nép életét; páratlan tollát és ragyogó szellemét végig népe szabadságáért folyó küzdelmének szentelje. Eszmélő korától «élte az egyszerű nép életét', így magától értetődően sodródott a leghaladóbb eszmék harcosai közé.

Lorca bölcsészetet és jogot tanul a granadai egyetemen, de a költészet mellett zenével is foglalkozik. Zenei tanító- mestere nem kisebb egyénisége a zenetörténetnek, mint Manuel de Falla.

Madridban adja ki első verseskötetét ^Versek könyve« címmel. Röviddel ezután kerül színre a »Marianna' Pineda« című első színpadi műve. A »Cigány románcok« 1928-as megjelenése egy csapásra a XX, s izad lírájának jelentős

képviselőjévé avatják. Két évvel később az ifjú Lorca New Yorkban tölt egy évet. Kiapadhatatlan tarsolyában a kapitalizmus gépies lélekrom- bolását leleplező verskötettel tér haza innen.

Mikor újra hazai földön járhat, már kikiáltották a köztársaságot. Ekkor alapítja meg

és bocsátja útra a kormány nász« izig-vérig spanyol népi megbízásából a »La Baracca« dráma. A béke mellett, a gyil- nevű legendáshírű színtársula- kos fegyverek ellen emelt szót tát, amellyel járja a civilizá- ebben Lorca. S ez a magyarázótól távol eső falvakat, élő zata annak, hogy a »Vérnász« módon juttatva el a szabadsá- azóta is sikerrel járja be a vi- gát még csak ízlelgető spanyol lág valamennyi haladó színpa- néphez a kultúrát. Egyik, két- dát, ahol csak a forradalmár ségkívül kiemelkedő drámáját drámaköltő szót kaphat. Lor- 1933-ban mutatja be. A »Vér- ca szelleme évenként hozza

hervadhatatlan virágát újabb

Ballada *

a spanyol csendőrökről

| Feketék a paripáik,

| patkójuk is feketéllik.

, Köpenyükön felcsillanva i tinta s viasz foltja fénylik, i Nem sírnak, mert nincsen

Kettesével rohanják le a falut, hol ünnep árad.

Ki nem fogyó golyók zaja futja át a tölténytárat Kettesével tépnek lyukat

i koponyájuk szürke ólom,

1 kilakkozott leikeikkel 1 vadásznak az országúton.

| Púposak és éjféljárók, j parancsokat osztogatnak:

I nyúlós, sötét gumicsendet, i fiuomporú riadalmat i Mindenhova behatolnak,

• s a fejükbe rejtve zárják 1 bizonytalan pisztolyoknak ! ködös asztronómiáját

i Óh, te kicsiny cigányfalu! i Minden sarkon zászló villog.

• Karóra szúrt tök a hold is,

1 meggy-befőtt a sok-sok csillag.

’ Öh, te kicsiny cigányfalu! j Nem felejt el, aki látott:

, fahéj-színű suta tornyok, i szirupban főtt cigányátok. i Mikor leszállt már az éj is, i éji éjjel éjszakája,

1 kovácsftllőn felszikrázik 1 ezer csillag csillogása.

| Egy sebesült ör< g kanca , nem tágít a kapufától, üvegkakas kukorékol i Jerez de la Fonteráből. i Meztelenül fordul a szél sarkokon más utcába,

• az ezüstös éji éljél,

J éji éjjel éjszakába.

| Szűz Mária és Szent József j elvesztik a kaszír.nvettet, i keresgélik a cigányok, végül mégis rája lelnek.

! Szűz Mária beöltözött ■polgármester asszonyának;

■ ezüstpanír ruhájára [ dísznyak éket, mandulát rak. j Szent József selyemkabátja , hányavetin libeg karján, i mögötte egy torreádor i s három hetyke perzsa szultán, i Gólya nyakát nyújtogatja

• sárga félhold kandi képe,

1 lobogók és lampionok

1 ülitek ki a sok kéményre, jj Tört tükörben szépülnek már , a csípőtlen táncos lánvok. i Jerez de la Fond érából j nedves árnyon fény szivárog.

b Oh, cigányok falucskája! s Csupa zászló minden utca! i Fényed oltód el — ne világíts

• a közelgő szuronyokra!

[ Óh, cigányok falucskája,

[ nem felejt el, aki látott —

, Messzefutó tengerpartról i közeledik már az átok!

könnyük,az éj sötét szövetébe

A csillagok sarkantyúja fényes csíkot vág az égre,

A félelem elszabadult, egy ajtóból ezeregy lett, csendőrök törnek be rajtuk, m*nt fergeteg, fut a hegynek. Befagyott a ketyegés az órákba, s az üvegekben a konyak is csenddé dermedt, nehogy ő is gyanút keltsen. Kiáltások nyújtott röpte ütődik ?. szélkakasnak, kardél metszi szét a szellőt, s durva csizmák rátaposnak. Vénasszonyok menekülnek félhomályos utcán által, pénzből font nyakláncfűzérrel, s törzsük néhány jó lovával.

A meredek utcák alján peregnek ?. baljós léntek — nyitott ollók forgó éllel testbe, húsba, vérbe tépnek!

A betlehem kapujában a cigánvok összebújva —

Szent Józsefnek teste ver-zik, s szüzet tesz a ravatalra. Éleshangű, makacs puskák dörrennek, az éjt zavarva.

A Szent Szűz a gyerekeket cdi'r.'Tn"!"gvó?'*'{to‘?.i S a csendőrök Ht is. ott i§ feltobogó máglyát rr.kuak, hol az Ifjú és meztelen képzelet *«= holttá hamvad, Camborioék nyögve dűl * kapufához Kót szép mellet — jaj! - «vágták, helyén fekete fír tá*»«.

Sötét h-íi7iie a lányek.-.t kin* az é’hen, lonnrtél fekete rózsák

ez ét sz^ében. Henehtinf. héíeertettlk földrerentett barázdáin — ... Ringatja a hrtn»l tes'é- csupasz falak füstös válla, Oh, c!»ány«k fp.Vieskájal a csetv.lörök messze járnak... mi* a lángok lassan lengnek.

Oh, cigányok falucskája Nem felejt el, aki látott!

S alti mégis elfeledne, lelolvashat homlokomról; ,

játék holdfényből s homokból. J

(Fordította: András László.)!

,és újabb alkotásokban. A ►Vémász« után következik a »Yerma«, majd a harmadik színpadi mű, a »Dona Rosita a hajadon« című drámája.

Majdnem kész életmű áll mögötte már, amikor beköszönt az 1956-os év nyara. Lorca alkotó erejének csúcsait járja ekkor, tele van az élet szerelmével, tervekkel. Mielőtt visszavonulna a számára eddig ismeretlen pihenés nyugalmát élvezni oda, ahol először nézett farkasszemet az élettel, még megörvendezteti fegyvertársainak szűk körét azzal, hogy felolvassa körükben a »Bernarda Aba háza« című drámáját. Aztán elindul — szívében a végzett munka öröme — kísérve a baráti szívek melegétől. Nem sejtve, hogy az annyiszor megénekelt spanyol csendőrök — a fasizmus hű kiszolgálóinak — golyója már ott lapul a tölténytárban, már célzásra emelkedik a puskacső, hogy egy harcos, aki életreszólóan esküdött hűséget a spanyol szabadság ügyének, kiessen a hadrendből.

Lorca nem a szó hétköznapi i értelmében vetten politikus

■ költő. Kifejezetten politikai J verset nem ír. A népről ír, a J nép lelkét égő csipkebokorrá J gyújtó eszmékről, s így lesz ’ majd minden sora forradalmi »és megmásíthatatlan politikai

■ hitvallás. Költészeteben lebi- [ lincselően oldja fel az »én«-t;

| nmikor azt érzékeljük, hogy 1 most cSOk önmagát mondja,

1 akkor is egész népét tolmái csolja. '

■

i Születésének hatvanadik év- ! ordulója alkalmából nyújtjuk ! át olvasóinknak a nálunk kü- [ ionosén népszerű »Cigány ro- 1 máncok« egy remekét.

Szökőkút

(Péter János felvétele)

BERTÓK LÁSZLÓ:

Cjjzuttatá

Bárányfelhős tavasz futtatja szívemet, fürödni a zöldben, tornyosulni veled,

mezőt bolyhosító szelekbe fogózni, békadalt lüktető estén csókolózni,

elhinni a májust, ha csodákkal békít, kotlós reggeleknek bolyhos kiscsibéit,

mégis okosodni suttyómba egy évet, fogyva-gyarapodva élve az egészet

(A csodás valót is, az elhitt csodát is, kéjben elsimított intő csalódást is.)

napra kifeszített sugarakra verni, ha cimbalmos kedvem akar kerekedni,

terelni a tájat . kövémapú nyárba, virág illatából tenni a kalászra,

úgy uralni mindent, mintha enyém volna, berakva vigyázva világnagy szatyorba,

szatyrot ölbe fogni, vinni fütyörészve, s lényegnek megtenni téged az egészre.

— Igyál, kis öreg, te drága egykománk. Igyál! — motyogta Gábor, miközben nagyokat csuklóit. Safranek nem nyúlt a borért, csak állt a sok ágáló és hadonászó felsős között, aztán egyszerre emelt hangon kiáltott:

— iQV, ígn akartok ti katonák lenni? Nem, ne vaduljatok, gyerekek, Gyertek visz- sza az iskolába. Ne tegyetek engemet is tönkre! Miért vesződtem veletek három esztendeig? Harminchat éve tanítok. Érett emberek seregét bocsátottam útnak, és . éppen ti lennétek a leghálátlanabbak, akiket mindenkinél jobban szeretek.

A hórihorgas Lojzi közeledett, hogy felölelje a rosszkor- jöttét, de a többiek elálltak az ■.útját, és teljesen kijózanodva — hiszen alig ittak —, lehajtott; fejjel állták körül a most már egész testében reszkető, .síró, zokogó öregembert. Gábor előhalászta zsebéből a pincekulcsot. Kinyitotta az ajtót. És csak ennyit mondott:

— Drága jó tanár úr, ne haragudjon!

És szép libasorban mindnyájan indultak kifelé. A hallható erejű csendbe,— már közel a városszélhez — hirtelen vidám, magas fekvésű éles fér- fihang rikoltotta bele:-Soprik a pápai utcát!...«

Nehéz, vasalt bakancsok dübörögtek, patkók csattogtak a vén macskaköveken. Katonák meneteltek, és most már kórusban harsogták:

»Masíroznak a katonák!...«

Mintha harcba hívó kürt ri- vallta volna. Safranek még jobban meggörnyedt, s . megtörölte verejtékező homlokát.

Mindez már régen történt, még virágzott a% orgona, a pünkösdi rózsa éppen csak bimbósodni kezdett, s most a nyárközép csillogó tükrét beárnyékolják a füstök, csendjét összehasogatják a géppuskák ugató hangjai és az ágyúk dörgése. A fiúk c-tt lapulnak egy félig összelőtt, folyómenti házban. Szegény Szedlacsek már nines velük. Elment! Nagyon messzire ment, oda. ahonnan még senki sem tart vissza.

Éppen alkomyodik. A nappal távoztával még fények vibrálnak, de a közelgő éjszaka már bodorodó jellegekkel a túlsó parton jár, és sorra kilobbannak a búcsúzó • sugarak.

Nyugtalanítóan hallgatott a parti füzes. A láthatár szélén sűrűn cikáztak és aludtak ki a villámok. A víz félelmetes némasággal folyt el a fekete lombok alatt.

Gábor egyedül volt, és mozdulatlanul meredt bele a csendbe. Szinte hozzánőtt a fához, amelynek ágsűrűjébe még délután küldte fel a parancs,: figyelni! Figyelni/«

A gyanús azonban egyre késett — »talán reggelig sem jön meg?« — tűnődött Gábor, de azért meregette szemét, amely már majd leragadt a fáradtságtól, s csak a fülek fülelödtek éberen, amelyek már olyan érzékennyé finomultak, hogy félálomban is kihallották a lombsusogásból, hogy fűzfa lei>ele rezdül-e, vagy nyárfáé zizeg?

Gábor csak figyelt, figyelt, mert ez volt a feladata, pedig majd elaludt. Hogyne, hiszen Miskolától a Bodrogig szinte egyfolytában futtatták az el- ’-""éget.

Viszonylag kitünően érezte

magát a fán. A folyótól nem messze egy gö.sortös fűzfa lógatta hajlékony ágait a parti sás-, káka-, gyékénysűrűre, és a lassúdan folydogáló víz fölé. A függönyszerűen ráboruló ág- és lombszövedék között négy vastag ág, mint féltő kar ölelte, még álmában sem esett volna onnan le. Valahonnan egy ütött-kopoit szalmazsákot szerzett, abból alakított magának fészekszerű leshelyet.

Súlyos, kardnyi szuronnyal megtoldott, egylövetű Werndl puskáját odatette maga mellé, hogy bármelyik pillanatban eldördülhessen a riasztólövés.

— Cudar sötétség van/ — állapította meg magában, és- elnehezülő pillái egyre közelebb csalták hozzá az álmot, hogyne, hiszen nemrég még tiszta szagú dunna takarta be, és olyan jó■ volt aludni alatta, ha elimbolygott az ablaka alatt édesapja lámpája^ hogy eltűnjön az istállóajtó mögött.

Már-már elbóbiskolt volna, amikor a fekete csöndességben megcsobbant a víz. Mintha evezőlapát merülne, gally roppanna. Gábor tudta, hogy az ellenség próbálkozik. Árnyak ereszkedtek és úsztak a vízen. A nagy némaságban a vizenjárók nekibátorodtak. Halk parancsszavak hallatszottak, s az innenső parton mintha csáklyák kapaszkodtak volna meg.

— Ezek ki akarnak kötni! — villant át Gábor agyán a gondolat, és riasztani megcélozta az ugrani készülőt. Ekkor már a többi dereglyéből is kinyúltak volna a csáklyák. Árnyak emelkedtek, szinte zsinórba álltak.

— Bumm! — dörrent bele a csöndbe az ágyú szavával fel- erő roppanás. A partra törekvés egy pillanatra megtorpant. Az éj csendje egy darabig még visszhangozta a lövést, amikor másodszor is villant a puskacső. Elhanyatlott ez a csiklyasor is, amely az első után nyúlkált a part felé. A dereglyékben összezavarodtak, és nagy sietséggel visszaindultak. Ekkor Gábor puskája harmadszor is elpukkant. Már voltak, akik vízbe ugrálva igyekeztek a túlsó part felé...

Ha csak egy, egyetlenegy katona is lett volna az által- kelni akarók között, aki igazságosnak érezte volna ezt a háborút, hát Gábor régen nem, lövöldözött volna múzeumba való mordilyával, hanem némán és tehetelenül ott úszott volna ő is azokkal, akiket az imént küldött el ebből a nyugtalan világból.

Hirtelen ijesztő, vad csend támadt. Még a parthoz csapódó, apró hullámok csobba- násai is felhallatszottak a fán levő rejtekhelyig. Aztán egyszerre megzizzent a nád, a sás, és ismerős hangok suttogták:

— Hol vagy, Gábor?

— Hol, idefönt a fán, mint egy cinege, csak nincs szárnyam, hogy lerepüljek! — mondta Gábor, és leereszkedett a fáról. A fiúk egyszerre felhorkantak:

— Affene a jó dolgodat, nekünk már nem is hagytál ellenséget? Miért nem riasztottál előbb?

— Äiosztottam én!

— Riasztottál, mint a ménkű úgy villogott a fűzfád, de azért pórul is járhattál volna. Na, majd ha megvirradt, beszélünk a fejeddel — mondták, és visszahúzódtak a sötétbe. Gábor egyedül maradt, és tovább meresztgette szemeit a

fekete éjszakába: — »Nem

mozdul-e újra valami odaát!- — De csak egy sokágú villám vágott széjjel a fellegek között, és nagy, viharos zúgással ömleni kezdett az eső, mintha az ellenségnek a lába nyomát is el akarná mosni. Gábor köpenye átázott, már a bőrén folyt végig az égi lé...

Közben a váltás is megérkezett. A sötétben nem láthatta, ki is a következő őrszem, csak az elsuttogott jelszóból értette meg Gábor, hogy egyik pajtása jött meg. Gábor röviden és halkan elsuttogta a történteket, társa elfoglalta fenn a fészket, ö pedig elballagott szálláshelyük felé.

Pillogó lángú pipics fénye embereknek árnyait táncoltatta a vastag falú boltozatos teremben. Körül a falak mentén pokrócokba, köpenyekbe burkolt alakok heverek felöltözötten a padlón, székeken, lócákon, csak a bakancsukat vetették le, úgy tértek éjszakai nyugovóra. Bakancs, puska kéznél, hogy bármelyik pillanatban készen tudjanak állni.

Az alacsony boltív alatt alvók legközepében asztal emelkedett, és vagy kéttucatnyion virrasetottak körűié. Az őrség üldögélt sámlikon, a padlón is és egyikük e»-- ide nem illő karosszékben. A fejek álmosan lecsüngtek. Volt, aki könyékre támasztva állát hallgatott, más meg elnyúlva a lócán szájharmonikán dalt nyekergett. Akadtak, akik csendes, szomorkás álmodozással utána zümmögték:-Se), elindultam, sej elindultam az erdőre hajnalba,

Sej, gyöngyvirágot, sej, gyöngyvirágot tűztem szőke hajamba. Meglátta az öregerdd ifjú vadásza, Es azóta én vagyok a, én vagyok a legkedvesebb, egyetlenegy

babája ...«

A kezdetleges hangokban benne sirt az otthon utáni vá- gyakozás, s a végsőkig váló kitartás állhatatossága. Lassan halkult az ének, csak a leg- éberebbek szája zümmögte még, fokozatosan belesimulva a csendbe, némaságba, álmok-1 ba. Csak Gábor figyelte legkedvesebb komáját, egy vé- konydongájú, alig tizenhét esztendős gyerkőcét, aki sápadtan, fogvacogva kuporgott az egyik sarokban, aztán egyszer csak nem mozdult többé. Reggel a zsebében egy levelet találtak, amely egy dunántúli kisvárosba, édesanyjához volt címezve. A gyászhír, mint fekete madár szállt, suhant. Az írni-olvasni nem tudó édesanyának Safranek tanár úr olvasta fel, hogy most már hiába vár kedves híreket az egyetlen fiúról. Amikor Safranek tanár úr a sorok végére ért, csak ennyit mondott:

— Az én fiaim közül a végső érettségin megint jelesre vizsgázik egy a hazaszeretetből! — és könnye összefolyott egy szegény özvegyasszonyéval. A nyitott ablakon beszökő szél lapozgatni kezdte az asztalon nyitva álló naptárt, amelynek piros födelén lángoló betűkkel állt: 1919..,