Somogyi Néplap, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-21 / 144. szám

»OFTOGYl NÉPI-.A

1

Vasárnap, 1959. Jánfns íf.

Létezik egy törvény — megfellebbezhetetlen törvény —, mely megtiltja a gyermeknek, hogy szil leit munka közben megzavarja; törvény, amely minden körülmények között érvényes, millió kivételtől eltekintve.

Nyílik az ajtó, és a küszöbön megjelenik a fiam; arcán bűntudat "tükröződik. Érzi a kihágás súlyosságát, de semmi szín alatt sem mcnd le tervéről. Mutató ujját alsóajkára téve azon töpreng, hogyan is kezdje; hosszú szempilláit a bűn súlya húzza lefelé. Végül elhatározza magát, mélyet lélegzik, és fojtott hangon megszólal, halkan, hogy éppen csak elnyomja az írógép kattogását:

— Papa...

Sóhajtok, jelezve türelmet* lenségemet, de semmire sem megyek vele. Ránézek a gyerekre, amint az ajtóban álldogál; ő tudja, hogy ez nem jelent jót, de nem képes visszavonulni.

— Hányszor mondjam még neked? ... próbálok ráförmedni.

— Igen — felel ő azonnal —, de most igazán nagyon fontos. Becsszavamra, /nagyon fontos!

»Becsszavamra«. Semmi kétség, valami nagyon komoly dologról van szó. Ennek ellenére igyekszem elutasítóan viselkedni, amennyire lehet, és, mint akit egyáltalán nem érdekel a válasza, -megkérdezem:

— Nos, lássuk, mondd el, miről van szó, de gyorsan.

A gyerek felbátorodik, becsukja az ajtót, az íróasztalhoz közeledik. Rám néz, és váratlanul megszólal:

— Papa, kérlek, nevelj egy kicsit engem...

Amióta arra kért, hagy írjak neki azonnal egy könyvet, egy egészen kicsi könyvet, képekkel, és zene is legyen benne, azóta nem jelentkezett többé ilyen meghökkentő kérésekkel. önkéntelenül eloltottam az asztali. lámpát. Aztán, ha jól emlékszem, valami egészen homályos és oda nem illő dolgot mondtam, valami ilyesmit:

— Hogy is van ez? — vagy — nem értem, mit akarsz mondani .. i

Fiam könnyedén vállat vont.

— Egészen egyszerűen: nevelsz egy kicsit engem. Abban a könyvecskében azt olvastam, hogy a szülök nevelik a gyereküket. így.van? így van. Te, ugye, szülő vagy? Vagy nem?

— Az vagyok — feleltem csekély meggyőződéssel.

— Na, látod — nézett ö elismeréssel rám. — Én gyerek vagyok. Nevelj engem.

A dolog kezd komolyra fordulni. Szónokolni kezdek.

— Nézd, édes fiam — mondom neki fontoskodva, miközben vállára teszem a kezemet —, amint látod, nekem most dolgom van.

És újból meggyújtom az asztali lámpát.

A gyerek sértődött ábrázatot vág:

— Minden szülő neveli a gyerekét. A szomszédban Dusánokét is nevelik a szülei. Csak te nem törődsz az én nevelésemmel.

»Ezt biztosan az anyjától hallotta« — gondolom •magamban, és így válaszolok:

— De édes öregem, izé ... hogy mondhatsz ilyen butaságokat? , Hogy-hogy nem törődöm? Amióta megszülettél, ugyanbiza ki foglalkozott - neveléseddel?

— Én nem emlékszem — feleli fiam elgondolkozva.

Felállók, és izgatottan járkálni kezdek fel-alá a szobában. Annak idején vizsgáztam, pedagógiából. Nem emlékszem már pontosan, miről is beszéltem akkor. Mereven nézek utódomra, aki végül is megtöri a hallgatást:

— Látod, most nem dolgozol. Foglalkozhatnál egy kicsit a nevelésemmel, igazán, csak egy pisikét. Nevelsz, mondjuk, egy negyedórád, és aztán újból delgezhct-z, emeddig kedved tartja. Akarod?

S mivel tehetetlenségemben képtelen vagyok válaszolni, ő a hallgatást be'eeovezésnek véve feikuporodik a szék karfájára, és karjait mellén keresztbe fonva vár. Minden jel arra rrvte-t. hogy borzaszt*"'' kívár.c~’, mit is fogok c kedni; a nevelés, elképzel5 jí szerint, bizonyára valami igen irdekfeszttő delog lehet.

*= Azt hiszem, cseng a teleÄ nevelésről

fon — próbálok kibúvót keresni.

De ő nemet int. Valóban nem csengett. — A te korodban — mondom oktató hangon

— a nevelés hatása hetvenöt százalékban az anyádnak köszönhető.

Nem nagyon érti, de a biztonság kedvéért megjegyzi:

— Mama szolgálatban van.

A helyzet egyre kétségbeejtőbb. Vigasztalom magam, hogy a kétségbeesés csupán amiatt van, mert nem tudom folytatni a munkámat.

— Tudod mit? — kérdi ő hirtelen.

Mintha reménysugár csillanna fel a távolban: »Lehet, mondom magamban, eszébe jutottak az építők, és elmegy, hogy felépítsen helyettem és számomra egy pedagógiai intézetet, vagy a helyzetet kihasználva megkísérli megnyerni beleegyezésemet ahhoz, hogy játszani mehessen Dusa- nekkel.« Hiú ábránd!

— Tudod — folytatja a fiam —, rájöttem, hogy miért nem akarsz nevelni engem.

Hajlandó vagyok elfogadni bármilyen magyarázatot,

amely csak egy kicsit is megtisztelő számomra, de örökösöm kereken kimondja:

— Azért, mert neked tulajdonképpen fogalmad sincs róla, hogyan kell nevelni.

••Ez megint az anyja« — öt- lik fel bennem.

Felháborodva válaszolok:

— Hogy jut ilyesmi eszedbe? Eq ostobaság!

— Nem tudsz és kész! -— jelenti ki, és toppant hozzá.

— Idefigyelj — veszítem türelmemet —, elsősorban, ha tudni akarod, én vizsgáztam pedagógiából, és sikerült a vizsgám, másodsorban én kul- túrember vagyok, és olvastam Makarenkót, harmadszor: már közel hatéves gyakorlatom van.

Lehet, hogy míg beszéltem, elpirultam kissé, de ennek egváltalán nincs jelentősége.

Fiam arca kezd felderülni.

— Jó — mondja pajkosan.

— Kényelmesen elhelyezkedik a karosszékben, hátradől, és hozzáteszi: — Akkor kezdjük...

— Mit kezdjünk?

— Azt, hogy nevelj engem.

— Hallgass ide — felelem. mérgesen —, a nevelés nem olyan, mint mikor megmossák az ember fülét. Hosszú évekig tartó ügy. Érted? Bonyolult dolog, ami munkát igényel és méghozzá milyen munkát...

— De hozzáfoghatnánk ma, nem?

— A fenébe is — feleltem elárulva idegességemet —, értsd meg végre, hogy már rég hozzáfogtunk. Nem én ébresztettem fel benned a technika iránti érdeklődést? Nem csináltam neked emelődarut és traktort és egy drótkötélpályát?

— Csak hiszed, hogy nekem csináltad —, felel komoly képpel a gyerek. Aztán elmosolyodva folytatja. — Te szereted a gépeket...

— Nem szerettettem meg veled az irodalmat? Nem olvasok fel neked naponta egy mesét?'

— Nem éppen naponta — szögezi le ő.

— Akkor minden hónapban.., És talán nem figyelmeztetlek állandóan, hogy a leves és a második fogás között nem szokás vizet inni, hogy evés közben nem illik csámcsogni, hogy a tálból előbb a felnőttek vesznek, s csak azután jössz te?... Ez nem nevelés?... Ez...

— Papa, mi az, hogy »fene-«?

— kérdi a fiam leplezetlen érdeklődéssel.

— Ennek semmi köze sincs

ahhoz, amit itt beszélünk — jelentem ki érthető felháborodással. — Vésd az eszedbe, hogy nem illik félbeszakítani a nagyok beszédét, különösen az édesapádét! Khm, mit is akartam mondani

__

A

z a benyomásom, hogy voltaképpen egyáltalán semmit se akartam mondani. Diszkréten az órára pillantok: igazán jöhetne már a feleségem! Fülelek, nem hallats^ik-e a lift zörgése vagy a kulcs csikordulá- ~a. De a csend tömött, akár a vatta. A fiam töri meg ezzel a keserű megállapítással:

— Hiába, te nem értesz a nevelésbe*,

hatást gyakorolnom rá. Kéz» dem valamivel jobban érezni magam.

— Jól van — feleli lemondóan. — Megpróbálom.

Elbúcsúzom a ■ munkámtól, — Bravó! Tehát mától kezd- végleg lemondok a reményről, ve soha többé nem hazudsz: hogy valaki esetleg látogatóba visszaviszed Dusánnak a babáján, vagy hogy kitör egy tűz- jót; rendet csinálsz a fiókód- vész. Lehangoltan ülök a ka- ban; bocsánatot kérsz a néni- rosszékbe, és térdemre ülte- tői, mert eldugtad a szemüve- tem örökösömet. Atyaija'’ meg- gét; és szépen kezet fogsz mos- simogatom a haját, és ilyen- ni.

formán kezdek beszélni hozzá: Megkövültén néz rám.

— Az ember társas lény. — Erről nem volt szó. Csak Ahhoz, hogy te a társyialom azt mondtad, hogy szorgalmas, hasznos tagja lehess, megfele- jó, szófogadp ...

lő nevelést kell kapnod. — És becsületes! Ez azt je— Én nem leszek hasznos lenti, hogy meg kell mondani

tag — szól közbe örökösöm —, az igazat, vissza kell adni a én sofőr leszek. babát, bocsánatot kell kérni.

Ez réges-régen megtárgyalt — Hm — mondja ő elgon- és elfogadott dolog a család- dolkozva. Gyanítom, hogy ez ban. túl sok neki. Rám néz, de

— A sofőr is hasznos tagja azonnal lesüti a szemét.

a társadalomnak — feleltem. — Kétszer megmosom a ke- —, akárcsak a bányász, a tanár, zemet — jelenti ki ünnepélye- és az orvos. sen —, de bocsánatot nem kéAlulról felfelé néz rá-tn. rek.

— Az író is? — Ez nem becsületes dolog

A kérdés, remélni szeretném, — mondom én nyugodtan.

ártatlan, és mentes minden célzatosságtól.

— Magától értetődik — válaszolom —, hogy is kérdezhetsz ilyesmit?

— Jó — mondja kissé bizonytalanul. — Tovább.

— Háromszor... — suttogja kétségbeesve. — Az arcomat is, a térdemet is ...

Kérlelhetetlen vagyok. Nem érti, miért nincs rám semmi hatással az ilyen óriási áldozat. Pillanatig még gondolkoöhöm... De ahhoz, hogy Zik, aztán lesikliik a karosszékvalaki a társadalom valóban hasznos tagja lehessen, becsületes, szorgalmas, kötelességtudó, igazságos, jóindulatú és önérzetes embernek kell lennie.

Közben észreveszem, hogy e pillanattól kezdve szónoklatom nem részesül a megkívánt figyelemben.

— Figyeled, amit mondok7 rázom meg enyhén a vállát.

ről, és nekilódul az ajtónak.

•— Hova-hova? — kérdem én.

— Dolgom van, nagyon fontos — feleli mogorván. Egyszerre sietős lett neki. — A nevelést majd folytatjuk a tavasszal. — És hirtelen eltűnik az ajtó mögött;.

Röviddel ezután megérkezett a feleségem. Olyan arckiPapa suttogja ö , ma- fejezéssel, mint akit fontos ma... ő is hasznos? munkájában zavartak meg, kö— Természetesen, — vála- zöltem vele:

szolom, ez a kérdés már régen — Foglalkoztam kicsit a megoldódott a családunkban, fiad nevelésével.

— És ki hasznosabb, mama, — Igen, vettem észre — vávagy te? kiszólta nyomatékkal. — AmiRögtön látom a veszélyt, kor beléptem a szobába, ez- amely a nem megfelelő válasz zel fogadott: »A fenébe is, maesetén fenyeget. Zavartan krá- ma, miért jössz ilyen későre

kogok.

— Ez a kérdés pillanatnyilag még a tanulmányozás stádiumában van ... De igazán, nem cseng a telefon?

— Nem — feleli ő, és rögtön folytatja: — Mondd, pahaza?«

Vacsora közben többször figyelmeztette a gyereket:

— Leves után nem iszunk vizet, hallod? És ne ess neki mindjárt a tálnak, várd meg, amíg a nagyok vesznek mapa... az embernek mindig guknak! Hányszor mondjam olyannak heti lennie, ahogy az még, hogy ne csámszogj! — előbb mondtad?... pont olyan- Azután felém fordulva. — ReKÉT KÉP

EQY SIKERÜLT KIÁLLÍTÁSRÓL

A Táncsics Mihály Gimná- tak szabad ide.iükkel, amikor zium szakköreinek gazdag ki- a gyakorlati tudás elsajátítása ■állítása igen szép munkára en- végett vállalták azt a többleged következtetni- Azt pél- tét, melyet a diákemberre a dázza a kiállítás minden tár- szakköri élet — hozzá kell ten- gya, hogy a fiúk szorgalmasan ^ rendszeres szakköri élet — dolgoztak az érdeklődési kö- ^ rüknek megfelelő szakkörben. ' , , , ,

Jól hasznosították tudásukat, íme, a tartalmas kiallitasbo

hozzáértésüket, jól gazdálkod- két kép:

Bacsa Barnabás, a felsős biológiai szakkör elnöke és Kovács Lászlé akvarista az édesvizű akvárium előtt a halak etetését végzik . •«

■n

fX- ;

toRShSSw

1 m

> if

'H

* JE

nak?

— Hogyhogy?

— Ehe ... szóval olyan szór galmas és minden ...

— Persze, mindig.

Csend.

— Vasárnap is?

mes! Ez a gyerek úgy nő fel, mint egy vadember. Senki se foglalkozik vele. Mindennel nekem kell törődnöm.

Ránéztem a fiamra. Nagy szemével olyan pillantást vetett rám, amelyben, ha nem Természetes, vasárnap is. tévedek, valami futó, de elég Tyű csodálkozik ő határozott férfiszolidaritást és mindezt egyetlen egy ember véitem felfedezni.' csinálja?

— Muszáj. (A Kolozsvárott megjelenő

Látom, hogy végre sikerült Utunk c. irodalmi lapból.)

Györfi Gyula és Kelemen István az uránatom tízmilliószoros nagyításban elkészített modellje előtt...

;0.0-000:0r0'f .0*0x00:0:00

Qlaqtj, like.* — kcaís níza

Ritka' eseményszámba megy, ha falusi művelődési házak színpadán neves fővárosi művészek lépnek fel, hogy nem annyira a népszerű könnyű műfajjal, hanem komoly, iroBERTÓK LÁSZLÓ:

Tanács

Nem vagy te költő, ne dédelgesd ezt a másoknak tetsző gondot. Ami benned rímekbe ébred, csak igazol egy félbolondot,

aki véletlen bonyolódott az egészbe, s mert hiú, félszeg, kongat egy üres régi hordót, és azt gondolja, ez művészet.

Állj munkapadhoz, mint a többi, vagy menj kapálni most azonnal, senki sem fogja észrevenni,

s ha bírod szusszal, szorgalommal tán azt is el fogják feledni, hogy játszottál a csillagokkal.

SZILAGYI JÄNOS:

HA1NALI VÁGY

Rettenve suttog, búg a sötét; Ereszről cseppje Roppan alá. Betölti lágyan völgyek ölét: Jószagú pára, csendes öröm.

Gomolygó felhőt lengi a szél, Bukkan a hold. Fátylas ezüstje Árnyra nevet. Rám meg az éjfél Ezernyi titkot remegve bíz.

Tudni a sejtést véli a vágy; Mire a Holdat űzi a Nap:

Tüze bíbor, mint duzzad a szád, Ha csókot eped, s számra tapad.

NAGYNÉ GYANÓ ÁGOTA:

Me'letfed áll az édesanyád

Karodon az izmok megfeszülnek, napja még csak virrad életednek; tele vagy vággyal és reménnyel, de ha egy pillanatra visszanézel: mögötted áll az édesanyád.

Szélesre fárt karral azóta ott áll, hogy ölből leszállva járni tanultál. Virrasztás közben, lázas éjszakákon, mikor bénított halál ízű álom;

Remeget érted édesanyád.

Ügy érzed kinőttél már szárnya alól.

Két fiatal kar hív és vár valahol. Tűzhelyet építsz, és vágyad szikrája lángra lobban, tüzet gyújt diája. Tűzhelyed őrzi édesanyád.

És mikor eljön a nagy pillanat, reszket a kezed a pólya alatt; tanácstalan vagy, hát karjába zárja. Gondjaidnak felét otthagyod nála, helyetted ott van édesanyád.

De sötét hajába rohanó évek ezüstöt szőnek és egyre fehérebb. Roskatag a válla, két keze gyenge, nem tud vigyázni többé gyermekedre; akkor is ő az édesanyád!

dalmi értékű műsorukkal hódítsák meg a közönséget. Ilyen ritka eseményben volt része a csurgói közönségnek. A Kaposvárott is elismerést szerzett »Nagy sikereink-“ műsorral vendégszerepeltek Csurgón Tőkés Anna. Kiss Ferenc, Fáy Erzsébet, Környei Lajos, Juhász Tóth Frigyes és . Jávor Alfréd.

A művelődési ház dolgozói jóval a vendégszereplés előtt nagyarányú szervező munkát fejtettek ki, mégis mindössze 176 néző volt kíváncsi a műsorra. Ebből csupán százhuszonhat volt a csurgói, kívülük a közelben táborozó honvédalakulat ötven katonája és tisztje vett részt az előadáson.

Elgondolkoztató, hogy amikor két hangverseny, egy népi est után meg akarták ismertetni a nézőkkel Katona, Schiller, Csehov, Móra és Arany művészetét. Erkel muzsikáját, a csurgói közönség zöme távol maradt- Távol maradt. mert még nem tanulta meg tisztelni azt a művészetet, amely nem két- vagy nagyon is egyértelmű bemondásokká »hódítja« meg a nézőt.

Akik ott voltak a »Nagy sikereink« esten, nem csalódtak. Akik nem voltak ott, sajnálhatják. Az irodalmi és zenei értékeket képviselő műsorokat igénylők nevében pedig azt kérjük: minél több hasonló rendezvényt szervezzenek. Sok ilyen műsorra van szükség, hogy megtörjön Csurgón is a felszínesség jégpáncélja.

Elismerés illeti az Országos Rendező Irodát, hogy viszonylag igen kevés anyagi fedezettel,' tehát kis anyagi (de annál nagyobb erkölcsi) sikerrel megtartotta műsorát. Azoknak,, akik áhítozzak a művészetet, felejthetetlen színházi estet szereztek a vendégművészek Csurgón,