Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-10 / 108. szám
0 SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. májas Ift Jíiá4u.ll(L A lány a körtefa alatt tejet öntött a két doromboló macskának, és amíg ettek, a lombok között bújócskázó csillagokat nézte, amelyek messze voltak, nagyon messze. Édesanyja a teheneket fejte, ő pedig minden este itt várakozott, hegy a tejet a csarnokba vigye. Amíg a friss tej habozva zuhogott a fejőkébe, a macskák szájukat nyalogatva el- osontak. Az istállóban koppant a fejőszók. Mehetsz, Juliska! A lány kezébe vette a tejeskannát és elindult. Szeretett a csarnokba járni, mert ott találkozhatott a lányokkal, cseveghetett a nap eseményeiről, életükről. Különösen így tavasz idején mennyi mondanivalója van egy tizennyolc éves lánynak! Kilépett az útra, és megvárta Tamás Esztert, aki messziről integetett, aztán lépteiket , összehangolták. — Hogy vagy? — kérdezte Eszter megszokásból. — Középfinoman! — nevetett Juliska. — Hallottad, hogy a Fenyves Margit menyasszony? — mondta Eszter, amint továbbkocogtak. — Hallottam! Az a tutyimu- tyi Fehér Jóska a vőlegénye, ugye? — A Jóska nem tutyimutyi vélekedett Eszter —, maja meglátom, te milyen kányát fogsz! Csilingelő nevetésük felverte az utca csöndjét. — Holnap este tánc lesz a földművesszövetkezeti italbolt udvarában! — örvendezett Eszter. — Holnap? — tűnődött Juliska. — Igen. Május elseje! — Az ám. — Eljössz? — El! A sűrűsödő estében Kozma Pali köszönt rájuk. — Jó estét, lányok, hogy vagytok? — — Ahogyan akarjuk! — válaszolt Eszter, mert ő volt a nyelvesebb. — Ne-te-ne! — méregette őket a legény. Együtt léptek be a csarnokba. Amíg Eszter a mérőbe öntötte a tejet, a legény valamit súgott Juliskának, majd ők is átöntötték a tejet, és hazafelé indultak. Eszter egész úton szótalan volt. Talán hallotta, mát súgott Pali, vagy csak sejtette, ki tudná megmondani, ki lát bele a lányszívekbe. Juliskáéit háza elé érkezve, Eszter elbúcsúzott, ők pedig a kapuban megálltak beszélgetni. — Remélem, eljössz a táncba? — duruzsolta a lány melegen. — Számíthatsz rám! — simogatta szemével a legény. — De nem ittasan! — tiltakozott Juliska. — Ti, legények, úgy szoktátok, hogy bátorságot meríttek jó néhány pohár borból, azután uccu neki! Pedig az táncol szépen, aki józan. — Az igaz — hagyta rá a legény —, de mi lesz a botlábú lányokkal, oda erő kell. Ezen mindketten jót nevették. — Mi újság? — kérdezte aztán Pali. — Semmi! Mi volna ilyen szürke faluban. Majd elfelejtem, a Dara Marci azt mondta nekem, ma éjszakára kössük meg a kutyát, hogy ne mocorogjon. — Azt mondta? — vágta fel a fejét Pali. — Azt! Most meg lassan lehajtotta, mint amikor hegyek mögé bukik a nap. Juliska az öklével felfelé nyomta a legény állát, huncut- kásan megfricskázta az orrát, és duzzogva mondta. — Majom! A közelben szemtelenül nő- tázni kezdett egy tücsök. — Mi bajod van, mi lelt?— kérdezte a lány szorongva. A legény nagyot sóhajtott. — Menj be, mert megfázol. Hűvös van! — Nem megyek be, amíg meg nem mondod, mi bajod van! — elevenedett meg Juliska. — Akkor jó éjszakát! — köszönt el Pali, és távozóban még hozzátette —: a kutyát kössétek meg, hogy ne mocorogjon! — Pali, állj meg, állj meg! — könyörgött a lány. Közéjük hullt a csönd. — Pali! — kiáltott újra kétségbeesetten. Édesanyja kilépett az ajtón. — Nem jössz be, te szégyentelen, mért rikoltozol, mindjárt arcon csaplak! Juliska hevesen dobogó szívvel besomfordáit a házba. Pali meg búnak eresztve buksi fejét ballagott hazafelé. Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Dara Mártonra gondolt, s dühében még a csontja :s átforrósodott. Az akar májusfát állítani Juliskának? Hej, te magasságos ég! Azért sem megy el májusfát vágni. Már a művelődési felé közeledett, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét. Megállt és hallgatózott. Dara Marci vitte a szót. — Három májusfa kell, hajnalban indulunk. Kozma Palit is szólítsátok meg, tavaly ő is ott volt. — Abból ugyan nem eszei! — gondolta. — Engedély van? — Ez a Flóris Laci hangja volt. ■— Nincs és nem is kell! — bölcselkedett Marci. — Tave'y sem volt. Ha volna se mennék! — acsarkodott Pali. Három órakor hiába zörgettek Kozma Paliért, csak a kuvasz csaholt. Hajnalodott. Az erdőőr, aki a faluban lakott, felült az ágyban, és az ablakot vizsgálta. Igaz, hogy máma ünnep van, de sose ' lehet tudni, akadhatnak ünneprontók — morfondírozott magában. Felöltözött, puskáját vállára vette, pórázra fűzte a vizslát, és az erdő felé ballagott. Ahogy kiért a faluból, szekérzörgést hallott. — Lám, mégiscsak jó volt felkelni! — gondolta, és a vizslát csitítgatva megsimogatta. A derengésben is felismerte Tompos Miklóst. — Álljon csak meg, Miklós bácsi! Tompos megállította a lovakat, és ingerülten hümmögött. — Magának sincs ilyenkor jobb dolga? LAJOS BÉLA: LEVÉL APÁMTÓL Levelet kaptam. Apám irt. Betűi, mint vénülő repkény, fáradtan kúsznak a boríték kék mezejébe. Ugyan mit írt apám ma nekem, miért fogott csontos kezébe tollat? Tudom, nehéz munka neki az írás, szemüvege tán repedt volt, s mint háló szálai sz étfutottak előtte a szőrmellényű, megrokkant betűk ... Apám ritkán ír nekem. Kis húgomra hagyja e roppant műveletet, s pipa alól mondja: »jól vagyunk fiam...-« De ma apám írt! Ünnepel lelkem! S mikor felnyitom, mint ünnepi aktus beszél a levél: »Beléptem, fiam ... Együtt vagyunk a közösben, sok-sok család egy megifjadt családban, enyém a falu, s én azé vagyok...-« ÜJ somogyi gőgtől dagad kebelem, apám jövője lüktet ereimben, g e kis levél mosolyog... — Amint látja, ez a kötelességem! — szólt hozzá áz erdőőr barátságosan. — Melyik erdőből hozta? — A községéből! — Vigye be a tanácsudvarba, és rakja l.e! — Beviszem!. — Látja, Miklós bácsi, ezt szeretem. ígérem, hogy más következménye nem lesz az éjszakai fuvarnak. Barátságosan elköszöntek, de az erdőőr hallotta, hogy Miklós bácsi távozóban a le- és felmenő családfáját emlegette. Nem sokat törődött vele. Nem azért volt' erdőőr, hogy a falu dicsérettel elhalmozza. Füty- tyentett a szaglászó vizslának és továbbhaladtak. Már jó ideje mentek, egyszer csak a vizsla megtorpant, beleszagolt a levegőbe, és egyet vakkantott. — Majd meglátjuk! — simogatta az erdőőr az okos állatot. Hiába várakoztak, nem hallottak semmi neszt. — Ezek nem erre jönnék, a kút felé, hanem a dűlőúton, a temető irányában, arra közelebb — okoskodott magában, aztán megrázta a vizsla pórázát. A temetőhöz érve beálltak egy fűzbbkor mellé, mert a pirkadat ölelni kezdte a tájat. A pórázt is levette a vizsla nyakáról, de a hű állat a lábához feküdt. Az enyhe légáramlásban hallatszott a hajnali vonat zö- reje, de olykor-olykor közeledő lovaik príiszkőlése is. eztán kibontakozott a kép. Az erdöőr a dűlőútra lépett, : — Megállni! — emelte fel a. karjai. — Itt az ördög! — tréfálkozott Flons Laci. A rosseb enné mee1 _ m érgelődött Dara Marci' és' fejszéjét beievágta a legszebb majusfaba. — Honnan hozzátok? — kér- dezte-az erdőőr erélyesen. — A községéből! — düny- nyögte Béres Gyuri, a kocsis. — Engedély van? A lepények. hallgattak.. — Volt szívetek, kivágni ezeket a szép, sudár fenyőfákat, amikor úgyis, kevés a fenyőéi uő. k? — Maga is a szívével Szereti az erdőt — próbált hízelegni Dara Marci —, ez kell a szerelemhez is. Sándor bácsi is volt fiatal, és ha most nem volna tapló a szíve helyén, azt mondaná: vigyétek a fenébe! — Engem nsm veszel le a lábamról, öcsém. Fiatal én is voltam, de nem leptam. — Dehogynem! — fölényeskedett Flcrís Laci — az asz- szony szívét ki lopta el? — Az más — mosolygott az erdőőr. — Ha engedélyetek volna, még azt is elnézném, hogy ilyen szép fákat kivágtatok, de így nem. Vigyétek be a tanácsudvarba, és rakjátok le. Sarkon fordult, füttyentett a nyomozó vizslának és elindult. Reggel már az egész falu tudta a májusfák sorsát, sajnálták is, nevettek is. Estére kelve el is felejtették, s hiába fogadkoztak a tetten ért legények, hegy csak azért se mennek el a táncba, ők u ott voltak Juliska nyugtalanul várta Palit, mert tőle akarta részletesen megtudni a történteket. A legény az ivóban nyakalta a bort, s amikor a zenészek hangolni kezdtek, kilépett az udvarra. Juliska mindjárt mellé szegődött. — Nem fognak megbüntetni a májusfákért, Pali? — Engem biztosan nem — mondta a legény jókedvűen —, én nem voltam ott. — Ne-em?! — döbbent meg Juliska. — Gyáva! — vágta a legény arcába. — Nem, nem vagyok gyáva — mentegetőzött a legény csöndesen —, de senki lány kedvéért lopni nem fogok. Édesapám mindig arra tanított: légy becsületes, fiam! A zenészek ráhúzták a csárdást. Pali a csinos, takaros Tamás. Esztert kérte táncra. Juliska szemében a csodálkozás kigyúlt, csak nézte-nézte őket, aztán kedves arcán végiggurult két kövér könnycsepp, melynek fénye vetekedett a csillagok fényével... Vámosi Vilma: Csendélet, (Magyar Képzőművésznők II. kiállításáról.) Bp. Ernst Múzeum. Tavaszi vers A fiú nem régóta ismerte a lányt. Szerelmük olyan hirtelen virágzott ki, mint ahogyan a tavasz hírnökei az első napsütés után máról holnapra kidugják fejüket a földből. Esti sétáikon szemérmesen arról suttogtak, hogy az ember élete csupa tanulás, ugyanis a fiú szigorlatra készült, a lány érettségi előtt Nehezen múlt az idő vasárnapig. Minden délután együtt sétáltak ki a tavaszt sugárzó fák alá, egymás kezét fogva andalogtak, s minden este azzal búcsúztak, hogy ismét elmúlt egy nap... Ügy számit- gatták az idő pergését, mint a karácsonyt váró kisgyerekek. És megjött a vasárnap. A fiú korán kelt, hogy mire a sarki újságárus kinyitja, zöldállt. S oly jó volt ez a kölcsö-1 re mázolt bódéját, ő már ott nos megértés, er a barátra ta- t legyen, s elsőként vehesse meg lálás. A fiú odáig hogy verseket írt. .4 tavaszról és a szerelemről. Set el is vitte őket a szerkesztőségbe. A szerkesztőség megállapította, hogy nem is rossz versek, és megígérte, hogy egyet közöl belőlük. Ezt a csodálatos nagy élményt és költői várakozást már a lány előtt sem lehetett eltitkolni. Sőt éppen meg kellett neki mondani, hogy igenis ő, Kovács István nem akármilyen közönséges egyetemi hallgató, hanem költő is egyúttal, okit fogadott ér. hellyel kínált meg egy felelős szerkesztő. S talán majd eljön a pillanat, amikor olyan I a lapot. Nagy siettében meg merészkedett, ! meg is előzte az újságárus nyitását fél órával. Mire az előkerült a hatalmas újságkö- tegekkel, Kovács István ifjú költő náthásra fázott a reggeli •sétától. De sebaj, egy nyomtatásban megjelent saját vers minden áldozatot megér! Gyorsan kifizette, és remegő új jakkal nyitotta szét a lapot. Izgatottan csapkodott hátra az irodalmi rovathoz. Ügy képzelte, hogy ■ legfelül lesz nagy betűkkel a neve, s alatta, dőlten szedve, szinte mindenkinek a szemébe ug- róan az a hat versszak, amelyen már egy hónap óta dolgozott. De hiába nézte fent, hírnévre tesz szert, hogy nem nem volt ott... csak lent, legő fog a szerkesztőségbe menni, hanem a szerkesztők fognak ő elcbe versekért járulni. A lány tágra nyílt szemmel j és még tágabbra nyílt lélekkel , hallgatta, hogy éppen ő, Sándor Éva az, aki megihletett egy rendkívüli tehetséget... Bódultán vette tudomásul, hogy a vers meg fog jelenni. Már most vasárnap, vagy ha akkor nem, jövő vasárnap biztosan. Mert hát nagy a tülekedés. Sokan írnak verset, és a szerkesztő kénytelen helyet adni a régebbi munkátársak- nak, De ez már így van, mióta világ a világ. A fiataloknak várniuk kell, a fiatalokat mindig kicsit mellőzik ... A lány áhítattal itta magába az elhadart szavakat, és szerette volna látni azt a remekművet, de a fiú nem mutatta meg. Majd nyomtatásban, úgy sokkal érdekesebb lesz. Egészen más a nyomtatás, mint egy kézirat. A nyomdafesték szinte glóriát von a rímek köré ... .BABATH SÁNDOR: ■ ■ Dombon ■ ■ • ■ Ropog az ág a talpam alatt, a görnyedve porlad a földcsomó, ■ cserjék..ü melegség tanyázik, a nagyot ásít a zöld takaró. ■ ■ I Ívelő dombokon a csendben ■ tekintetem titkon rajt delel, " estalkony halvány homályában ■ villanypontok porszeme hever. Pongrácz Vilmos:, alul, egészen kicsire nyomva... De még így is szép volt, így is jó volt. .. Bolondul táncolt a szíve. Csak akkor állt el a verése, .mikór a nevét kereste. .. A neve, éppen a neve nem volt sehol... A nevét elfelejtették odanyomni! Keserűen hajtotta össze az újságot. Gyalázatos világ! hogy mindig kitolnak a fiatalokkal! Mit szól majd Éva ... ? Nem, nem, így képzelte ezt:.. Hátha a lány kineveti emiatt? Persze, a gyenge és rossz verseket szokták úgy lent közölni... És név nélkül! Mintha nem is írta volna senki, csak úgy magától keletkezett volna. .. Lassan, prilsszögve bandukolt haza, a szállására. Szobatársa még aludt. ^ Éppen jó, nem is szól neki a dologról. Ingre vetkőzve visszabújt az ágyba, és fejére húzta a paplant. Késő volt már, mikor újra felébredt. Egy kicsit meg is feledkezett mindenről, az alvás elmosott valamit a hajnali csalódásból. A lap ott feküdt az éjjeli szekrényen, s ő most " már remegés nélkül nyúlt ■ utána. Kinyitotta. Azután el■ olvasta a verset egyszer, két- „ szer, háromszor. Nem, nem ■ rossz mégsem... S ha név \ nélkül is, mégis legalább le■ jött.. . Ha Évának nem beszélt 2 volna róla annyit, nem is bán■ tana, fő, hogy kifizessék a hó- 2 noráriumot, az a néhány fern rint se kutya... Talán ötve- 2 net is adnak érte... Színház- • ba megy majd rajta, és Évát ■elviszi cukrászdába. A tervek m úgy kovácsolódtak benne, 2 mint a hullámgyűrűk fodrozá- msa. Minden pillanatban tágult ,\a kör... J Kint csodaszép idő volt. Az ablak előtt zölden nyújtogatták ágaikat a gesztenyefák. És amint nézte a halvány lombsátort, új rímek születését érezte ... Szá jával is próbálgatta a bontakozó sorokat, és belemelegedett a gondolatba, hogy ő igenis költő, és ez a most születő verse még jobb, mint amelyik az újságban megjelent... Az nem is az igazi, hiszen ott a második szakasz harmadik sorában van egy kifejezés, ami neki magának sem tetszik .,. csak éppen hogy nem tudott más szót találni... Délután a szokott időben várta a lányt. Zsebében ott lapult az újság, bár ki tudja, a lány nem olvasta-e már a lapot, s most lemosolyogja... azt hiszi, hogy nem jelent meg a verse, mert nem látta a nevét.:. Éva huncutul ringatta magát karcsú lábán. — Szervusz! — kiáltotta messziről. Azután, hogy közelebb ért, hozzátette. — Be lógattál, te haszontalan! Nem hozták le! A fiú éppen közbe akart szólni kétségbeesetten, tiltakozva, az igazát magyarázva, mikor a lány könnyedén, szinte éneklő hanglejtéssel folytatta. — Volt ugyan ott a lap alján valami vers név nélkül, már azt hittem, hogy a tiéd, de azután elolvastam, s mindjárt tudtam, hogy nem te írtad ... Gyenge fércmunka volt csak, te sokkal jobbakat írsz, ugye ? A fiú sápadtan hallgatott. Alig bírta a lány elé nyújtani a kezét, annyira vacogott egész testében. — Mi van veled? Olyan rossz színben vagy! — Náthás vagyok... — sóhajtotta a fiú, és zsebében szomorúan tapogatta meg az újságot. És ugyanakkor valami furcsa érzés támadt benne. Hátha igaza van Évának? __ D e hogy megtartsa költői fölényét, végigsimított csapzott fürtjein, és közömbösséget erőltetve válaszolt: — Igen, ezúttal kimaradt... legközelebb több helyük lesz . . . Tf s arra a versre gondolt, ‘ amely ma született. Még javít rajta egy kicsit, azután beviszi. Ez sokkal lendületesebb, ez fog tetszeni Évának is! És majd külön szól, hogy ne hagyják le a nevel... Hogy most megtörtént, szinte szerencse, sőt betelefonál holnap reggel, hogy nem kér hibaigazítást ... Borzasztó lenne, ha ezek után kiderülne az igazság! És míg áhítattal hallgatta a lány csacsogását az érettségi tételekről, gondolatban hálát adott annak a feledékeny nyomdásznak. Szabó Ibolya