Somogyi Néplap, 1959. május (16. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-24 / 120. szám
OBfOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. május 24. Tavaszi riadó yvgtalanság lett úrrá a ^' falun. A tekintetek elsötétedtek, s idegesen rándul- tak az arcok. Az eget kémlelték akaratlanul is, pedig tudták, hogy ezzel nem állják el a közelgő veszedelem útját. Nem ment a dolog. Az istállóban sem, a jószág körül, a mezőn sem, de még az asszonyok házi munkája is csak immel- ámmal. Olyan érzése volt mindenkinek; mintha azt adták volna hírül, hogy durva ellenség érkezik, s amiért fáradoztak, küszködtek, kegyetlen fegyverével lekaszabolja mind. Erről beszélgettek a szövetkezetben, a csarnokban, utcán, vagy csak úgy a kerítésen keresztül kiabálva egymásnak, megrökönyödött ijedtséggel: »Éjjel ide ér. Itt lesz ...« Feltartóztathatatlanul, mint egy gátját szakított, alattomosan surranó, veszedelmes folyó. S utána csak a pusztulás marad. Mindenki tudott róla, s félelemmel lesték érkezését, de nem tétlenkedő, gyámoltalan- kodó belenyugvással. Riadg volt. — No, ha ez a világűrt boly- gató-egyengető korszak nem talál ki semmi okosat ellene, majd operálunk mi azzal a régies módszerünkkel, amitől vagy megkönnyebbülünk, vagy belepusztulunk. Ezt Kuti Márton mondta a komájának, a kissé hajlott hátú Sáli Péternek, akivel kevés szóval is igen megértették egymást. Máskor meg csak egyetlen kézlegyintés is elég volt kifejezni valamit. — Mikor indulunk7 — kérdezte Sáli, és szokása szerint a földet nézte. A hangja remegett, meg a tüskés bajusza vége. ' " — Olyan nyolc óra tájban. Sáli csak kummantott erre, ami nála a teljes megértés biztosítéka volt. Pár házzal odább ballagott. A felesége nagy gar- ral fogadta: — Hol botolog kend, amikor mindenki a veszedelmet várja? — A nyavalya, aki meg eheti. Én bizony nem várom — felelt vissza az asszonynak, mert nem szerette, ha siettette. Sem dologra, sem más ügyeskedésre. Nem volt neki semmi sem sürgősebb a pipatömésnél vagy az akkurátos készülődésnél, ha a mezőre is ment. Most is leült és rágyújtott. Az asszony krákogott a füsttől, s csak azért is mondta: — ■ Hozzon le még gyékényt a padlásról, mert a dohánypalántákra sok kell. ,-r Még csak ez hiányzott — dohogott az asszony —, hoy/ tönkremenjen idő előtt a termés. Pedig régen volt ilyen sokat ígérő a vetés, a szőlő meg a kert... — De hát megmondtam én már akkor, hogy így lesz, amikor olyan korán beköszöntött a tavasz. Kicsalja a rügyet, virágot, azután egy reggelre arra ébredünk, hogy megfagyott minden. Míg ezeket mondta az asz- szony, rendezgetett, csak olyan megszokott mozdulatokkal, mintha várna valakit. — Lehozom a gyékényt — szólalt meg kis csend után engesztelő hangon az ember ■—, de rád bízom a melegágyak körüli dolgot. Baj ne legyen. Én ellátok az istállóban, azután indulunk a hegyre. A Kuti komámmal már váltottam felőle szót. — Jó is lesz, ha gondolnak kendtek valamit. Azután ... szeretik a bort... — Ez csak olyan befejezetlen gondolatként szaladt ki az asszony száján, mert tudta jól, hogy sohasem állhatta az ura, ha fölöslegesen beszél. Márpedig a bort szereti, az igaz, de hogy az asszony ezt hánytorgassa, nem tűrte sehogy. Még melegen zsebre dugta a pipát, és kiballagott, hogy munkához lásson. Hűvös szél lengedezett, megcsikorgatta a nagy pajtaajtót. — Ennek fele se tréfa — dünnyögte Sáli csak úgy magában, mert megérezte, hogy a hideg nagyon élesen az arcába vágott. Szinte jólesett az istálló melege, enyhe. Mire elvégzett, már a tarisznya púposra tömve a szegre akasztva várta. — Belekészítettem mindent «— vetette oda az asszony, s mintha a megjegyzéssel is siettette volna. De az ura komótosan nagy pokrócokat keresgélt elő meg a bundabéléses dolmányt. Dohánnyal megtömte a zacskót, s két skatulya gyufát is a zsebébe tett, azután nyúlt csak a tarisznya felé. Szótalan volt, de mintha az asszonynak is elvették volna a beszélgető kedvét. Tekintetükben valami riadtság fészkelt, ami olyan eggyé kovácsolta most őket. »Ki tudja, mit hoz ez az éjszaka számunkra?« »Mire is virradunk reggel?« Ezt kérdezte a tekintetük. Sok mindent megér az ilifen egy fedél alá kényszerült ember... Bimbózó életet... Röpke örömöket, tartós bánatot, szomorúságot, dögvészt, fagyot, tomboló zivatart, háborút, halált. És ha fásultan is, de egyek maradnak ők mindig. A Kuti koma kissé felejtette vele az otthon ráragadt rossz hangulatot. Jól felszerelve, hasonló kezebelik- kel, nyakba vetett tarisznyával, szinte szokatlan jókedvet el- árulón köszöntött tája: — Adjon isten! No, ezt jól megbeszéltük. Pontos voltál, komám! — Azzal nehézkesen kinyomakodtak a kisajtón, és félkézzel . visszanyúlt a kerítés fölött, hogy ráigazítsa a nehézveretű reteszt. Kuti zömök teste megterebélyesedett a pokrócoktól, meg amúgy is látszott, hogy nekiöltözködött. A kopott bundás süvege hegyesen csúcsosodott a feje tetején. ■— Nincs is hideg — állapította meg enyhe szuszogás közben, s nehéz csizmája süppedt a sárga homokos úton. — Dejszen ... — felelt rá Sáli, ami részéről ellenvetés volt. Azután jó pár lépéssel odább kiegészítette: — Ennek fele se tréfa. Inén nekiborotválkozott az idő. S valóban. A csípős hideg mozdulatlanul szétterült a tájra. A sápadt telihold magasan vigyázott, mint kérlelhetetlen, kegyetlen pásztor. Pedig menynyi felé tapadó szem kért tőle vigasztalást, hogy könyörüljön rajtuk. ’■•■Ne nézz ilyen sápadt, hideget lehelő ábrázattal ránk«: »Küldj langyfuvallatú szellőfodrokat«. »Burkolózz lágy felhő foszlány ok közé, s meglátod, dús ölű földre tekinthetsz gyönyörködve alá«. Fodrozott a sóhaj, s nagyot fohászkodtak az emberek. O aUék, mint két fekete *'■' imbolygó pont, közeledtek a pince felé. Árnyékuk elnyúlva utánuk kúszott. A csend köröttük szinte megható volt, mintha csak álmodott volna ott minden. A száraznak tetsző venyigék, az éberen őrködő karók, a süppedt élejü pincék félrecsúszott tetősüvegük alatt. Csikordult a zárban a nagy kulcs, azután lenakol- tak, elhelyezkedtek, mintha hazaérkeztek volna. — Jó, hogy nem hordtam a venyigét haza — kezdte Sáli. a csodákat Hétköznapok — Az enyém is mind egy rakáson van — bólintott elégedetten Kuti. — Csutaszár is van, aztán csak egy szál gyújtó kell hozzá. — ügy, úgy. — Persze, csak akkor kezdjük, ha szükségesnek mutatkozik — vetette közbe Kuti. — Nono — így rá a másik. — Csak nem engedjük, hogy elfagyjon a termés, amely már most olyan dús ígéretet mutat. — De nem ám. Még a dolmányomat meg a pokrócokat is a tükékre teregetem,, nem azért dolgoztam, hogy pocsékká tegye a fagy. — Meghiszem azt, én se vélekedem másképp — és térültfordult közben Sáli, s színültig hozta a benyílóból a nagyhasú korsót. Iszogattak. Ahogyan máskor is szoktak, azután meg azért, meri már jóízűen ettek. Ekkor már szinte ágyat vetettek a bornak. Áttetszőén csillogott a magasra tartott pohárban, mint a cseppentett rubint. A szemük is mindig, mindig jobban. Néha a nyelvük is akadozott, amint magyarázgat- ták egymásnak, mit ígér a szlanka vagy a rizling. De bármiről beszélgettek, a vége mindig csak az lett: — Fontos az éberség. Minden tekintetben. — Tudom én, hiszen én is voltam katona — bólintott Sáli. — Olyan ez a fagyveszély is, mint a közeledő ellenség. Ránk akar törni, meg akar semmisíteni. — De nem sikerül neki — emelte fel vastag mutatóujját Kuti. — Mert a kémek jól dolgoztak. Leleplezték. — Az. Bemondta a rádió, így aztán védekezve várhatjuk. — Füstölünk, tüzelünk — vette át újból a szót Sáli, mert *igen elégedett volt azzal, hogy milyen jó irányba terelődött ez az iszogatás közbeni beszéd. Koccintottak is erre, s a. pislákoló mécses' fényénél nagy ön elérzékenyülten egymás szemébe néztek. Azután, ki tudná megmondani, hányszor töltötte meg elégedetlen gyomrát az öblös hasú korsó, ki tudja, hányszor bizonyítgatták éberségüket; elcsendesedtek a széles priccsre dőlve, s karjába ringatta mindkettőt az álom. Mély lélegzetvételük hallatszott csak, s visszafojtottan cincogott az üres korsó, játékosan, mint az ászt f l alatt a I szalonnabőrkét rágcsáló kis egér. /I dakünn deres, fehér, fa- gyos csókját dobálta szét a hajnal. Az égen siető hold mintha a kis ablakon be- nevetett volna. Aztán tovasurrant zsákmányával, mint a magabiztos tolvaj, aki tudja, hogy nem érhet a nyomába senki... Kocsisné Fekete Julianna A Kapos gyarmat tál egy falut képező Jegeskút festői környezetben fekszik. Körös-körül gabonaföldeket ringató dombok. Hűvösükkel, reggeltől estig csattogó madárdalukikal erdőség csalogat. Szelíd, anyásán békés ez a tájék itt, a falutól másfél kilométernyire. Olyan a levegője, hogy akár a jóféle bortól a kedv kicsordul, ettől a levegőtől kitágul a tüdő, felszabadult jókedv keríti hatalmába az embert. Jegeskút környékét cigány- családok lakják. Cigányok, akiket senki sem illet már ezen a néven a kétszáz lelket számláló faluban, amelynek iskolájában tizennyolc beiratkozott tanuló közül tizenhárom jegeskúti gyerek. Nem mintha szé- gyellenávaló lenne a cigány elnevezés. Nem is azért kapják fel a fejüket sértődötten a je- geskútiák, hanem azért, mert ők már más emberek, mint hajdani őseik, akiknek letelepedéskor azt zúgták a falu ellöl- járói: »Ott kint, a falu határán kívül tágasabb!« A férfiak az erdészet dolgozói. Az asszonyok segíteni járnak a házakhoz, vagy otthon dolgoznak, van is mit, hiszen gyermekáldás az van bőviben. Elkél otthon az asszonyi kéz. A jegeskútiak más emberek, mint azok, akikre az évszázadok alatt tudatunkba rakódott ítélettel, nem is kevés keserűséggel azt mondjuk: cigányok. E megnevezésben jelezve azt, hogy amolyan futóhomok lelkű emberekről van szó, akiket a mindenkit egyenlő rangra emelő munka nem tud lekötni. Ka- pcsgyarmat kétszáz lakosába oda számítódnak a jegeskútiak is. Ugyanolyan joggal felruházva, ugyanolyan becsülésre érdemesen, mint a földművelők, az iparosok, akik itt laknak. Gyerekeik iskolába járnak, ők tanácsülésekre, szülői értekezletekre, műsoros rendezvényekre. Egvszóval olyan az életük, mint bárki másé. Már az ősökben is megvolr a röghöz kötődés becsületes szándéka. Annak az eredménye itt az erdőkoszorúzta vidék kis települése. A házak kicsik, de házak, bévül tiszták, ágyak a sarkokban, asztal, lóca, tűzhely. Kívül az udvaron csirke- és disznóól. Veteményes kert, amelyben szépen zöldellnek a konyhakerti növények, örül az ember szíve, amikor végigjárhat a kis birodalmon, bekukkanthat a házigazdák jóvoltából a legrejtettebb zugokba is megállapítani, hogy igen, kétségkívül szépülő világunk egy része az, ámít lát. Olyan fejlődés, amit de jó lenne nemes értelembe vetten »ragályos betegséggé« tenni. S mindjárt nem volna társadalmunknak külön gondja a cigányságra. A tanácsnak is, az itt lakóknak is az a tervük, hogy lassan betelepülnek a faluba. Nem azért, TERMI K gyönyörű itt kint, de gyerekek vannak. Számukra nehéz ez az elzártság. De meg a felnőtteknek sem egészséges, mert munkás életük alapján jogot szereztek arra, hogy a falu szorosan vett közösségében éljenek. * Bencze József: JUtyböeiátás Eltanácsolt falumból a sorsom mezők zöld ösvényén nem járok, kétrétre görnyedt ifjúsággal mit kezdtem volna a kaszások között. Elnyelt a város, ölébe vett, még dajkálta bennem a vágyakat, hogy álmaim hű kondása legyek végül a tornyok s apró tűzfalak alatt. A péktől vett puha zsemle olvan, mint anyám ünnepi kalácsa, isak az íze, vasárnapi édes íze s a Hímes forró teje a reggelik mellől hova lett már? Nagyon idegen ... ! Ha még kéthetenkint haza űz a vágj', vendég vagyok már, nem idevalósi, nem úgy fogadnak a kedves kis léckapuk, mint amikor meztelen talpam rótta a port, kicsit idegen vagyok saját falumban, de mégis megölel kalászával a mező. elmeséli titkait hangosan a föld, kivallat a szól, a tiszta szemű ég, csak az utak kísérnek apadt szavakkal, hova lett a gyermekkor csínytevő láza, a fészkek után csábító picurka öröm? .;: De most már más boldogít, felnőtt vágyak beteljesült szerelme, öklét nyútja keze helyett apám, kíméli finom tenyerem kórházi sápadtságát, Érzi, hogy tollászkodó jövő unokája lettem, de felsír még bennem az a kis mezei néger, a szeder-szutykos cigány-képű fickó, a tehenek előtt baktató buta kis fiú, ott fogant meg fényes lelkem mélyén a költő, ( ott csókolt a mezei múzsa a völgyek ölén, s ülésdeszkán az ostorpattogás volt a ritmusom, Ilyenkor felragyog falumban az este, tánc közben az új kultúrházhan azt csipogják a kacifántos angyalok, hogy szerelemben örökre itt maradok. A szívek násza esküdtet meg holnap, hogy gondjukra írt, örömüknek dalt hozzak ...] Búcsúzáskor otthon kérges kezével megölel apám, s szava kimondja büszkén: megbocsát.,. Orsós Irénke, amint felolvasást tart Kacor király viszontagságairól. Hogyan jutottak el idáig? Bizony, a legtöbbet ezért a tanító tette, Marschall Lajos, aki tíz éve tanít egytantermes iskolájában, amely ha kell, tanácsterem, kultúrterem, sőt templom is. Nem mindig volt könnyű dolga a bogárszemű, fekete fürtű nebulókkal, akik mára már kimosakodva jönnek az iskolába, s ha mégis akadna közöttük, aki reggel haragban lévén a lavórral, tisztálkodási szeretne családjával betelepedni a faluba. Csillog a szeme, amint a hamarjában összeverődött kórust hallgatja — a gyerekek álltak össze énekelni. Az enyhe szél szárnyára veszi a csengő hangokat, a népdalokét és a munkásmozgalmi dalokét. Hamarosan jönnek a kíváncsiak a felső részről is, mosolyogva nézik a rögtönzött műsort, amelyben a tanító bácsi zümmögi egyedül az altot; Nincs mindenki itt. Orsós Irénke verset mond és olvas, ö a tanító bácsi szeme fénye, a legjobb olvasó. Igazán úgy olvas, mint a vízfolyás; Szépen, hibátlanul, hangsúlyozva. Ki hinné el, ha nem a tanító mondja, hogy elsős korában úgy kerüli az iskolába, hogy alig tudott néhány szót magyarul? Senki. Temérdek türelem, tanítás az ára annak, hogy Irénke úgy olvas, hogy gyönyörűség hallgatni. Hát még nézni. Nagy kedve telik benne, örül, hogy hallgatókra talál. Csak egy dologban kell még csatát nyernie, és nem kétséges, az is bekövetkezik, írónké még sokszor találkozik az iskolában a lavórral, a törülközővel, ami a tisztaságfelelős gondjaira van bízva. Nem könnvű hát itt a tanító dolga, de Marschall Lajos nem kívánkozik el innen. Nem is panaszkodik. A tulajdonos rá- tartiságával mutat ki az ablakon a két sor ház mögötti dombra, amely sokféle zöMíéMarscball Lajos tanító es a jeges Kúti gyerekek rögtönzött hangversenye. eszközökkel elfelejti kimosni szeméből az álmot vagy a tegnapi hancúrozásban szerzett maszatfoltokat, arra ott van nevelési eszközként a lavór, törülköző, szappan. A mindenkori tisztaságfelelős dolga, hogy senki ne üljön maszatosan a pacban. Ne nyúljon piszkos kézzel írószerhez, könyvhöz, füzethez. Aztán vizes edény, műanyag poharak... A szülői munkaközösség vette. Bennük van a jegeskúti szülők sok tíz forintja is a vételárban. S jó, hogy részt kérnek az iskola gondjaiból ők is. A gyerekek jobb, gyengébb képességűek, de igyekvők. Már most meglátszik rajtuk a pallérozó munka. A tanító, az iskola nevelő szava. Mielőtt a tanítóval kijöttünk volna rögtönzött szülői látogatásra Je- geskútra, láttuk a füzeteket. Büszkén mutogatta őket, és van Is mire büszkélkedni. Az osztályzatok változatosak, de valahány füzet rendes, tiszta munka. A második osztályos Orsós Irénke füzetében például nem ritka az ilyen bejegyzés: »Rendes«. Nyerges Marika harmadikos. Az ő szépírás füzetében láttuk a tanító bácsi lélekből fakadó üzenetét: »Örülök«. Lehet , is örülni, amikor a telkekbe vetett jó magva ilyen egészséges-szépen sarjad. Amikor azt tapasztalja a nevelő, hogy munkája nyomán egyre inkább lefoszlik a tudatlanság burka a zsenge gyermeki lel- kekről. Orsós István az erdészetnél dolgozik. Fia, Sanyi négyes tanuló. Büszke rá az apja, és büszkeséggel vegyes örömmel mondja: — Ez a gyerek többet tud, mint én. Haj, ha még én is gyerek volnék! — Tanulna? — De bizony tanulnék ám — mondja, és leereszti a hegedűi, melyet elővesz esténként, amikor hazajön az erdőről. Majd arról beszél, hogy hamarosan vei valóban festő ecsetje alá való. — Kívánhat az ember ennél szebljf vidéket? Iskolát, amely egészségesebb környezetben van? Jóska az anyák napján szavalt verset idézi, emlékezetébe. Nem, valóban nem kívánhat, ha hivatását komolyan veszi, ha úgy árad felé a szeretet az egyszerű emberi szívekből, mint Kaposgyarmaton a tanító bácsi felé. A végzett munka gyümölcse erős kötelék. S ez a gyümölcs nemcsak az iskolában érik. Marschall Lajos tanácstag is. A jegeskútiak tanácstagja. Véletlen, hogy éppen őt választották meg ezek a világunkban magukat egyre inkább megtaláló emberek? Nem véletlen és példának is jó. Különösen fiatalabb pedagógus generációnk tagjai részére, azok részére, akik panaszkodnak, nem képesek gyökeret ereszteni a falusi iskolában, mert úgy vélik, ott nem lehet úgynevezett nagy dolgokat végrehajtani. Lehet. Csakhogy ahhoz nagy szív és nagy lélek kell, amely képes felismerni, hogy a hétköznapi tettek ter- mik a mai csodákat. László Iholjr’
