Somogyi Néplap, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-24 / 95. szám
SfMfOGFI NÉPLAP 6 Péntek, 1959. április 24. Mielőtt nem késő! Sok érdekes történetet tudnának elregélni a múzeum falai. Meséket a régi időkből; visszalapoznák a történelem lapjait, vagy a tudomány, a művészetek, a mesterségek előidejéből mondanának igéző legendát. Azután másról is. Arról, hogyan gyűjtötték egybe múlt korok emlékeit. A múzeum kincse — közkincs. Jönnek a munkások, dolgozó emberek, jönnek a tudósok, jön mindenki, aki egy kicsit is szeret tanulni, művelődni, akiben él a jó és szép iránti vágy. Jönnek a diákok is tanárok vezetésével. Hangos érdeklődésük betölti a folyosót, a termeket. A tanár magyaráz, a diákok figyelnek. Érdekesek a sírból előkerült avar leletek, tetszenek a török kori szerszámok, fegyverek, lekötik a figyelmet a régi halászszerszámok, a népművészet faragott remekei. De nem minden diákot érdekelnek. Egyszer már benyúlt a vitrinbe egy kéz a faragaott doboz után, eltűnt a horog a falról, nyoma veszett a háló-nehezítő ólomgolyónak, és útra kelt a ka- kasos pisztoly is. Némelyik visszakerült a falakra, némelyik sohasem. A teremőr szeme, a tanár figyelme sokat észrevesz, de nem mindent. Nem lát a buksi fejek mélyére. Bűnözésről nincs itten szó, félresikerült, rettenetesen buta\ diákcsíny mind az egész. Tehát? Meg kell kettőzni az őrködést, s meg kell sokszorozni a nevelést Minden kisdiák tudja, hogy mit ér a tanulás, mit ér számára, ha múzeumba •mehet, ahol élővé válik előtte a történelem holt betűinek sokasága. Mert késő lesz, jaj, nagyon késő már ha felnőtt sorban döbben rá, mit vesztett, amikor nem vette észre a vitrinekben őrzött kincsek határtalan értékét! JCét Hzál &Egr%n£L K a romon égy ölre való orgonával siettem hazafelé, szinte habzsolva a pompás illatot, amikor szemrehányó hang ütötte meg fülemet. — Még az eszét is el tudja venni némely embernek a virág imádata — hangzott a barátságtalan, zsörtölődő megjegyzés. Megdöbbenve fordultam a hang irányába, hogy szemébe nézzek annak, aki ilyen gyűlölettel beszél a virágot szerető emberekről. Negyven év körüli nő nézett bátran a szemem közé, és én hiába fürkésztem tekintetét, gonoszságot nem tudtam felfedezni benne. Inkább valami rejtett, mély szomorúság vibrált szeme tükrén. — Miért gyűlöli a virágot? — szólítottam meg, mert éreztem, hogy valami oka csak kell legyen haragjának. Kérdésemre kérdéssel válaszolt: — Mi szeretnivaló van azon? Már azt. hittem, ezzel véget is ér beszélgetésünk, amikor ismét megszólalt, — Nézze csak, itt a bal szemöldököm alatt van egy forradás. — Arcomhoz egész közel hajolt, ami ugyan felesleges volt, mert. messziről is jól lehetett látni a másfél centis forradást. — Igen, látom. Talán orgonaág sebezte meg? — Nem, de orgonavirágért kaotam. ■p1 lhallgatott, én meg úgy gondoltam, valami gyerekkori csinytevés emléke, kár tovább faggatni ezt a szomorkás, szűkszavú asszonyt. Búcsúra nyújtottam kezem, elnézését kérve kíváncsiságomért. Hirtelen megragadta kezemet, s kért, hogy üljünk le néhány percre a padra. — Nem szeretném, ha elfásult, gonosz teremtésnek tartana. El kell mondanom, miért haragszom a virágokra. — Leültünk. Az asszony előbb még tiszta, bátor nézését mest ködös borulat futotta el. Szája meg-megrándult, amikor beszélni kezdett. — Tizenötéves voltam és szolgáló lány egy ügyvédnél. Közvetlen házszomszédunk bankigazgató volt. akinek kertjében csodálatos orgonabokrok nyitották évről évre virágukat. Három bokor állt a kerítés mellett, mindhárom más-más színű, nemesített valahány. Dús virágúak, nagyon finom illatúak voltak. Vágyakozva néztem a virágba borult bokrokat. Úgy, de úgy szerettem volna belőlük néhány szálat a szobámba! A kerítés magas volt, a szomszéd kertjében két förtelmes véreb tanyázott. Őrizték az orgonát. Egy szombaton este úgy látszott, kedvez a szerencse. Az úrék — mármint a -gazdámék — elmentek hazulról, odaát is csendes volt minden. A kutyákat is bezárták. Felmásztam a kerítésre, és mint most maga, belefúrtam fejemet a virágok közé, és szívtam, szívtam az édes illatot, majd letörtem egy ágat, utána még egyet. Alig pattant a második ág, egy hang rám dörrent. — Azonnal gyere ide, te kis tolvaj! Megdermedtem az ijedtségtől, mert megismertem a szomszéd úr hangját. Mintha gyökeret vert volna a lábam, meg sem tudtam moccanni. Az úr újból rám parancsolt: — Nem hallod? Azonnal gyere ide! Ott áltt a rendezett kertben egy díszbokon mellett, arcán mosolyfélével, kutyakorbácsát lóbálva. Lemásztaim a kerítésről. kezemben a két szál orgona, és támolyogva mentem elébe, könyörögve nyújtottam a két orgonaágat. — Visszaadom, nagyságos úr, csak ne tessék bántani! A z én virággyűlölőm itt ■“■levette kezemről a kezét, ideges kapkodás után vette elő zsebkendőjét. Jól bevált a könyvbizományosi hálózat Á nagyatádi FJK értekezletre hívta össze a járás 33 könyvbizományosát és a népművelés vezetőit, hogy megvitassák a könyvterjesztéssel kapcsolatos feladatokat. Az értekezleten részt vett Kovács János, a járási pártbizottság munkatársa, Horváth János, a MÉSZÖV kiküldötte ég Varadi Gyula népművelési felügyelő. Paczek Mihályné, a járási könyvesbolt vezetője ismertette a könyvterjesztésben eddig elért eredményeket. Megemlítette, hogy 1957-ben vette át a szövetkezet a könyvesboltot, melynek akkori évi forgalma 220 776 forint volt. Azóta a könyveladás ugrásszerűen emelkedett, s 1959 első negyedévének kimutatása szerint a forgalom csaknem megkétszereződött. Az eddig elért eredmények alapján a nagyatádi járás megelőzte a többi járást, és a megyében első helyen áll. Horváth elvtárs arról beszélt, hogy az eddigi tapasztalatok alapján a könyvbizományosi hálózat jól bevált, s ezt — elsősorban a bevonásával — szélesíteni. Ismertette a SZÖ- VOSZ felhívását a félévi forgalom fokozására, az ünnepi könyvhét megszervezésére és az »Arany könyvtár« sorozat előjegyzésének gyűjtésére. A jó eredményt elért bizományosok pénzjutalomban részesül- nek. yárádi Gyula népművelési felügyelő hozzászólásából az tűnt ki, hogy elsősorban a könyvtárosok végezhetnek nagy nevelőmunkát. Módjukban áll megismertetni az emberekkel a könyveket, s ha megismerték, egész bizonyos, műveiből lerakják házikönyvtáruk alapját, vagy fia már van, akkor gyarapítsák. A könyvbizományosok hozzászólásaiban hangot adtak pedagógusok annak az óhajuknak, hogy tovább kell több könyvet kapjanak, főleg a megkezdett sorozatok további köteteit küldjék, mert nem merik ajánlani az egyik vagy másik sorozatot, ugyanis hol kapnak belőle, hol nem. Például a járási bolt Jókai: »Politikai divatok« c. könyvéből tíz kötetet kapott, s ez még Nagyatádnak is kevés volt, így a falvaknak már nem jutott. Ugyanez a helyzet más könyvekkel kapcsolatban is. Az értekezlet végén a legjobb három könyvbizományosnak — Lantos Istvánná (Kutas), Róth Sándor (Felsőbogát) és Mike Györgyi (Lábod) — Megverte magát? — kockáztattam meg a kérdést türelmetlenül. — Még nem mondtam el mindent... Az úr odajött hozzám, és megfogta a kezemet. — Megtarthatod a virágot, és szedhetsz belőle annyit, amennyit akarsz, mást is kaphatsz tőlem, mert olyan helyes kislány vagy te — mondta. — Átfogta a nyakamat, és meg akart csókolni. Láttam, amint a lilás vastag száj közeledik felém, mint két kígyó. Felemeltem a kezemet, és teljes erőmből mellbe löktem. Elesett. De mielőtt elmenekülhettem volna, felugrott, felkapta a korbácsot, és rám csapott. A szememet találta el. Elborított a vár. Hát ezért van itt ez a forradás. Ezért haragszom az orgonára. Szavakat keresgélőn ültem mellette. Amikor rám nézett, szemének fátyolossága tovatűnt a két legördült könnycseppel. D úcsúzáskor kivettem a csokorból két szál orgonát, a legszebbeket, és átnyújtottam neki. Ez többet ért minden szónál, mert aki az előbb még gyűlölködő hangon beszélt a virágot szerető emberekről, a kiét szál orgonát elfogadta ... F. J. Till mint ötven országba jutnak el filmjeink A magyar film nemzetközi kapcsolatainak fejlődéséről és filmexportunk. növekedéséről Dósai István, a HUNGAKO- FILM Külkereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese tájékoztatta a Magyar Távirati Iroda munkatársát. például egy-egy filmünket ezer normál kópiában vetítik, ez hetvenötször több, mint ameny- nyire hazánkban szükség van. A Szovjetunióban a magyar filmeket tízszer annyi ember ■nézi meg, mint nálunk, ezért a Szovjetunió tízszer annyit fi— Hatalmas a kínálat, és lé- zet a magyar filmekért, mint nyegesen kisebb a kereslet a nemzetközi filmpiacon. A világon évente mintegy 2500 új filmet gyártanak, ebből a legfejlettebb mozi'hálózattal rendelkező országok is csak legfelmi a szovjet újdonságokért, így tehát a nálunk évente bemutatott mintegy 30 szovjet film ellenértékét három magyar film viszonteladásával kiegyenlíthetjük. íme. ilyen előjebb 500-at vásárolhatlak meg, nyös számunkra a kapcsolat a több film bemutatására ná- szocialista országokkal. A Szov- lunk sincs lehetőség. Igen nagy jetunió azonban rendszerint a felesleg, s hazánknak és a több mint három filmet vása- hozzá hasonló kevés filmet rol tőlünk, tavaly például tigyártó országoknak — Norvé- zet. Ha egy-egy filmet vala- gia, Dánia, Finnország, Argen- mennyi szocialista országba be- tína — olyan vetélytársakkal mutatnak, akkor a. gyártási szemben kell helytállaniuk a költségek fele megtérül, az is kereskedelemben, mint az Egyesült Államok, Franciaország, Anglia és mindinkább Nyugat-Námetország monopol- vállalatai. — Kis ország vagyunk, aránylag kevés filmet gyárolyan eredmény, amelyre ritkán van példa Nyugaton. Ilyen pedig gyakran előfordul, Kapcsolataink állandóan szélesednek. Az Egyesült Államok nemrégen valamennyi rajzfilmünket megvásárolta. Az idén tunk. Ennek ellenére olyanok kötöttünk először üzletet sza- az eredményeink, amelyekre mos dél- és közép-amerikai or- büszke lehetne jó néhány, ná- szaggal, köztük Peruval. Papaiunk fejlettebb filmgyártó or- mával. Az Iraki Köztársaság 17 szág. Az utóbbi években a, vi- magyar film játszási jogát vá- 1 ág -minden tájára, több mint súrolta meg. Filmgyártásunk ötven országba jutott el a ma- történetében először tavaly ak- gyar film. A baráti szocialista tl-v vo^ az export-import devi- országok 1952-ben negyvenegy, za mérl a Uvitei több mint tavaly pedig otven magyar ja- , . ... , tékfilm játszási jogát vásárol- egymillió devizaformttal meg- ták meg. A Szovjetunióban haladta a behozatalt. Pista bácsi vendégségben hogy meg is szeretik, és nem jutalmul könyvet osztottak ki. fognak egy-két forintot sajnál- Gáspár István ni azért, hogy kedvenc íróik levelezd Pista bácsi a férjem nagybátyja. Tulajdonképpen aranyos, jó ember, csak egy hibája van — kissé ijedős. Ezért ritkán ül kocsira, még ritkábban autóra, sőt egészen ritkán vonatra. Mert hát őt nagyon zavarja, ha kicsúszik lába alól a föld, és bizonytalan, közérzete támad a motor zajok hallatára. Ezek után hajó és repülőgép természetesen szóba sem jöhet Pista bácsinál. No, de nem is kíván ő folyón, tengeren vagy levegőben utazni, az is nagy szó, ha néha valami lassú járművel bedöcög hozzánk a városba. Ilyenkor mi is kiteszünk magunkért, és Pista bácsi magas látogatását kellő tisztelettel fogadjuk. Most tavasszal is, amikor azon a bizonyosj vasárnap délutánon megérkezett, már terített asztallal vártuk. A bor is jó volt, a szalámi is ízlett, bár csak üzletben vásárolt holmi volt, nem olyan zamatosán fokhagymás, amilyent ők készítenek odahaza. Ültünk hát együtt meleg rokoni beszélgetésben, s élveztük a ritka látogatás perceit. — Miért is nem jött olyan régóta hozzánk? — kérdeztük tőle uzsonna közben. — Hát nem emlékeztek arra a szörnyű orkánra? — válaszolta, és valósággal megremegett a bajusza. — Ó, persze, tudom már...' — kiáltottam fel, és eszembe nyilait, hogy Pista bácsi éppen akkor volt nálunk utoljára, amikor rendkívüli szélvihar kerekedett, az utcán villanydrótok szakadták le, fák csavarodtak ki tövestül, sőt kémények omlottak alá __ Nem i s tudott visszautazni úgy, ahogyan akart, no de szerencsére ma gyönyörű idő van, ma nem lesz orkán, ma Pista bácsi a legjobb napot választotta... így telt-múlt az idő, vidám poharaz- gatás közben, amikor egyszerre furcsa zajt hallottunk. a padlásról... Mintha valaki ledőlt volna és tovagurult volna a fejünk felett. Azután hirtelen elkezdtek remegni az ajtók és ablakok, s a székek, amelyeken ültünk, mintha odébb akartak volna ugrani velünk. .. Sápadtan meredtünk egymásra... — Csak nem orkán megint ? — kérdezte Pista bácsi tekintete. — Csak nem robbant fel valami? —* gondoltam kétségbeesetten. — Földrengés! — kiáltott fel ekkor férjem, s a következő pillanatban Pista bácsi akkorát ugrott reumás lábával, mint mikor fiatal korában táncba vitte a lányokat. S már kint is voltunk az udvaron, és onnan lestük, mi lesz tovább. De szerencsére nem lett semmi, csak Pista bácsi határozta el magát gyorsan az indulásra. Hiába marasztaltuk, maga Szent Péter sem tudta volna visszatartani. .— Mert hát ez már mégiscsak sok! —■ gondolhatta magában szegény, és ősz bajusza fölött. nagyon szemrehányóan nézett reánk. Zavartan kísértük ki a kapuig, és hiába kérleltük, hogy csak jöjjön el legközelebb is, végre is nem fesz mindig földrengés —■ neki nagyon. meg lehetett a véleménye mirólunk! Csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy valamit még mondania kellene, s ezért kinyögte mélabúsan; — Köszönöm a szíveslátást! —4 Azután megöleltük egymást, és néztük, hogyan döcög el botjára támaszkodva az állomás felé vezető úton. Hát. igen, mi városiak ilyen gonoszak vagyunk! — tűnődtem el. Hol orkánt, hol földrengést rendezünk, s ezek után Pista bácsi hogyan is mérne még egyszer bejönni? Hátha megint rosszul számítja ki a napot, és éppen vízözön lesz? Szabó Ibolya A szép cipők műhelyében A csurgói Napsugár Ktsz cápészrészlege ez év első negyedében 1200 pár cipőt talpalt meg, húszezer forint értékben készített rendelésre új cipőket. A nagykereskedelem számára 520 pár cipőt szállított. Javításokat három nap alatt, új cipőket mérték utáni rendelésre egy hét alatt készítenek a ktsz dolgozói. Maries László a cipő alját készíti. (1. kép.) Kollárovics József harmadéves ipari tanuló cipőfelsőrész készítése közben. (2. kép.) Horváth Aladár utolsó simítást végzi a cipőn; fényesít. (3. kép.)
