Somogyi Néplap, 1959. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-29 / 75. szám

▼Ssámap, 1933. március 29. anil ...... 6 S OMOGYI NÉPLAP A PASSZIVITÁS NEM SEQÍT! A téli terv nem került elő a törökkoppányi tanácsháza egyik íróasztal-fiókjából sem. Keresték pedig igen buzgón, de nem minden meglepetés nélkül:,— Hát még az is fon­tos, hogy mit teljesítettünk belőle. Látatlanba is elhihe- tik, hogy mindet. — Nem hit­tük el, nem hihettük el, s mi­után hasztalan folyt a kuta­tás a téli terv másolata után, a kultúrház igazgatójához mentünk. Talán ő, mint aki szintén tagja volt a téli terv bizottságnak, többet tud róla, mint a tanácstitkár elvtárs, akinek a füle sem látszik ki a sok munkából. Ugyanis Tö- rökkoppány is termelőszövet­kezeti község lett. Geiger Mária is meglepődött arccal fogad. Ö sem tud fel­világosításokat adni. Szeré­nyebben kérdezek, csak kul­turális vonatkozásokról. Mi szerepelt a téli tervben nép­művelési jellegű programként. De nem sikerült zöldágra ver­gődnünk. Ügy látszik Török- koppányban megszületett a té­li terv, teljesítették egy pont­ját, igaz, fő pontját: a község szocialista község lett — de aztán a továbbiakról jobb, ha nem beszélünk, a továbbiakat jobb, ha számon se kéri sen­ki. Volt terv, nincs terv. Hát jó... De a kultúrház éves munkaterve sincs sehol! A kultúrház igazgatója elküldte a járáshoz. Másolat nincs. Már most megfeneklene a be­szélgetésünk, hacsak napvilág­ra nem bújna mégis valami az emlékezés tarsolyából. — Három ismeretterjesztő előadást tartottunk. — Csak ennyit terveztek? Kiderül, hogy nem, heten­ként gondoltak egyet tartani, de nem sikerült. »Mindent fejtetőre állított a tsz-szerve- zés« — mondják. De rossz ez a takaró. Mert sikerül végül is közös nevezőre jutnunk, hogy sokkal könnyebben ment vol­na a szervezés, a falu szocia­lizálása, ha az emberek a ter­vezett mezőgazdasági, politi­kai előadásokon szerzett tudá­sukkal fogadják a mezőgazda- ~ság szocialista átszervezéséről szóló ‘ párthatározatot, a tsz- szervezőket. Világos fejű em­berek könnyebben ráállnák, hogy ne csak a mában gondol­kodjanak, éljenek, hanem a jövőben is. A téli tervben két színdarab előadását is előírtuk. Csak egyiket tartották meg. A KISZ-fiatalok előadták Gár­donyi: Annuska című színmű­vét. A Liliomfi előadására már nem került sor, mert szétfu­tottak az emberek. Próbálta őket valaki vissza­tartani, tartóztatni? Nehéz el­hinni. Törökkoppónyban telje­sen kikapcsolódott a népmű­velési munka. — Mihez kérdenek idejük­kel a fiatalok? Nem igényük á művelődést? — Vasárnap moziba men­nek, aztán sétálnak hosszú ki­lométereket a kövesúton. Itt ez a szokás. Belenyugvással mondja ezt a két pedagógus, az iskola és a kultúrház igazgatója. — így szórakoznak a szülők is. Mikor? Valamikor, de ak­kor még nem volt sehol a kul­turális forradalom; akkor is­koláink nem csalogatták, in­kább taszították a falusi gye­rekeket; a parasztember olvas­mányát — ha ugyan megta­nult írni-olvasni — kalendá­rium tette; hajlékában nem szólt a rádió; nem tudta még elképzelni sem, mi az a mo­sógép, a televízió. Minél tovább beszélgetünk, annál inkább szorongat az aggodalom. Hát igazán nem akarnak a koppányiak műve­lődni? Annyira nem fontos a kultúra ügye, hogy például a községi tanács a községfejlesz­tésből egy fillért sem tervezett az ütött-kopott, rosszul fel­szerelt kultúrházra? Viszont községfejlesztésből,- társadal­mi munkával körülkerítette a templomot, sőt tervezi a temp­lomkert parkosítását szintén községfejlesztésből, sőt társa­dalmi munkára való mozgósí­tással. Hogy nincs kerítése az isten törökkoppányi házának, az szemet szúrt a vezetőknek, a tanácstagoknak. Segítettek is a bajon. De az senkinek sem tűnt fel, hogy 1954-ben elvit­ték a könyvtárat Koppányból, mert nem volt helye, nem volt zárható szekrény, elvesztek a könyvek, az vitte-lopta, aki akarta. Majd négyezer forint volt a kár. Vajon kit vontak érte felelősségre; vajon ki miatt, kik miatt nem juthat­nak még ahhoz a forrásához sem a kultúrának, ami leg­inkább kínálja magát, a könyvhöz? A két pedagógus arról be­szél halovány bizakodással, hogy most majd más lesz min­den. Termelőszövetkezeti köz­ség a falu. Más lesz a kultu­rális élet is. Bizonnyal más. De ha a vezetők, ha a népműve­lésre hivatottak nem nyúlnak más lélekkel a kultúra ügyé­hez, Koppány még sokáig olyan képet mutat, mint a haj­dani végvárak. Többet kellene foglalkozni ezzel a megye szé­lén fekvő községgel. A tanács­nak számon kellene kérnie azt a munkát, amiért havonta tiszteletdíjat vesz fel a kultúr­ház igazgatója. Végezetül, de nem utolsósorban, ismertetni kellene a párt művelődéspoli­tikai határozatait is már leg­alább a tanácsvezetőkkel, ta­gokkal, az ifjúság vezetőivel. Talán ez kisegíti a művelődés ügyét közönnyel szemlélőket nyugalmukból! Ha együttes erővel nem se­gítenek a tömegszervezetek abban, hogy más községekhez hasonlóan hivatását Törökkop- pányban is betölthesse a kul­túrház, akkor még ötven év múlva is csak az a szórakozás vár az itteni fiatalokra, hogy vasárnaponként kilométereket sétálnak a kövesúton, csak azért, mert így tették elődeik is. László Ibolya EMLEKEZES Egyik életrajzírója »a vakok világosságának-« nevezte Brail­le Lajost, a vakok világszerte használt írásrendszerének megalkotóját, akinek most ün­nepeljük születése 150. évfor­dulóját Ö volt az, aki a szellemi és kulturális felemelkedés leg­főbb eszközét adta a vakok kezébe, akik Braille fellépése óta jószerével nem is nevez­hetők vakoknak többé. Olyan szerepet tölt be az ő alkotása a vakok világának történetében és életében, mint az egész em­beriség történetében a betű, az írás feltalálása. Méltán adózik tehát emlékének világszerte tisztelettel és kegyelettel az emberiség. Mindössze 43 évet élt. Fran­ciaországban egy Párizstól nem messze fekvő kicsiny fa­luban, Coupvray-ban szüle­tett 1809-ben, és Párizsban halt meg 1852-ben. Hamvai szülőfalujában nyugosznak, ahol a nemzete és sorstársai emelte emlékmű hirdeti önfel­áldozó életének érdemeit. Munkás, egyszerű, bár tragi­kus élet volt az övé. Már gyermekkorában elvesztette látását. Alig volt 3 éves, mi­kor apja nyergesműhelyében játszadozva egy kis bőrvágó késsel megsértette szemét, mely ettől gyulladásba jött, a fertőzés átterjedt a másik sze­mére is, és hamarosan bekö­vetkezett a teljes vakság. 1819- ben lépte át először a Vak If­jak Királyi Intézetének kapu­ját. Élete ettől kezdve össze­olvadt az intézet történetével, melyet Valentin Háry alapí­tott 1784-ben. Valentin Háry vagyonos polgári család sarja, szabadkőműves, majd a forra­dalom idején tüzes forradal­már. Hallatlan nehézségek le­küzdése után hozta létre isko­láját, ahol arra törekedett, hogy megtalálja a legjobb módszereket a vakok nevelé­sét csakis a domborított la­tin betűkkel vélte elérhető­nek. A forradalmi alkotmá- nyozó nemzetgyűlés 1791-ben államosította iskoláját, ami csak javára vált intézetének mindaddig, amíg az állam- hatalommal az iskola sorsa is megpecsételődött 1800-ban Bo­naparte Napóleon első konzul, a későbbi császár egyszerűen beolvasztotta az intézetet az Kivirágzik a teremtő tehetség Különösebb bemutatásra nincs szüksége Christ László iparművésznek minálunk So­mogybán vagy éppenséggel Kaposvárott. Alkotásaival ta­lálkozhatni a hirdetőoszlopok plakátján éppúgy, mint meg­hívón, könyv, brosúra fedelén, az újságban, szóval szinte mindenfelé, ahol művészi il­lusztráció, metszet szükséges. Szerényen, legapróbb vá­gyait is visszafojtva élt éve­ken át Christ László ma­ga megszabta határain belül. Felfedezett az évek során egy olyan újfajta anyagot, amely- lyel teljesen egyedülálló mó­don képes ábrázolni, díszíteni, pedig már-már úgy látszott, hogy ez is elvész a sok régi próbálkozással együtt. Szal- maszálakból készített Mao-Ce- tung portréját sokan ismerik a múzeum tárlatáról. A képet a kínai nép nagy vezetőjének ajándékozta, és a hatalmas ba­ráti nép kormányzata nem késlekedett a viszonzással. A kapott gyönyörű ajándékok megkétszerezték Christ László | alkotókedvét. Az ember, a mű- j vész, aki élete folyamán meg- j számi álhatatlan kátyún, döc­cenőn ment keersztül, nem egyszer féltékenykedésből még tehetségét is semmibe vették — csaknem hatvan éves ko­rában végre talán révbe jut. Aki egyszer is látta, hogy mit produkál a vékony, szí­nes szalmaszálakkal, annak nem kell magyarázni, mit ér tehetsége. Üjabban pedig nagy tervek tartják lázban: szó van arról, hogy a városi tanács segítségével alkotásait tanácsi vállalat keretében megsokszo­rozzák, eljuttatják a világ minden részébe. Jelenleg a mintadarabok elkészítésén dolgozik felségével együtt. Egymás után kerülnek ki ke­zük alól a gyönyörűbbnél gyönyörűbb díszdoboz-fedelek. Némelyiken eredeti kínai mo­tívum, másikon szecessiós vi­rágminták, harmadikon ma­gyar népművészet, legszebb al­kotóelemeiből komponált dí­szítés látható. Ezek a legszeb­bek. A városi tanács vezetői­nek terve szerint ügyes kezű fiatalok az ő irányításával és művészi vezetésével export­képes, különös jellegű és bizo­nyára azon nyomban a legna­gyobb közkedveltségnek ör­vendő iparművészeti cikkeket készítenének. Christ László művészete a kínai művészettel rokon, szi­get a mi ízléstengerünkben. Végre felfigyeltek rá, kivirág­zik a teremtő tehetség. Az At- heaneum nyomda is érdeklő­dik munkái iránt: PVC-lemez- be metszett betűi, illusztrációi, melyeket mi már jól isme­rünk, a nyomdaipar számára forradalmi újítást jelentenek. A PVC minden szempontból jobb, mint az eddig használt anyagok. Nem mérgező, nem kopik, és aránylag — olyan kéz kell hozzá, mint Christé — könnyű metszeni. Nem le­hetetlen, hogy rövidesen le­mérhető eredményekre vezet­nek ezek a tárgyalások. Két lehetőségét említettünk mindössze Christ László tudá­sának kiaknázására. Mindket­tő egyszerűnek látszik, mi­után a művész lelket lehelt a holt anyagba, és felruházta mindazokkal a tulajdonságok­kal, melyek alkotó képzeleté­ben megszülettek. elaggott világtalanok Quinze Vingt nevű menhelyébe. Ebben az intézetben ismer­kedett meg Braille a szolgála­ton kívüli tüzértiszt, Barbier pontírásával, mely eredetileg titkos írásnak készült, amit azonban nem fogadtak el. Ez az írásmód azonban csak a pontokkal való írás módszeré­re vezette rá Braillet. Ö a pontokból ábécét készített, és ezzel megalapozta a vakok ál­tal ma is használatos pont­írást, melyet a vakok az újak segítségével olvasnak. Braille munkájának gyümölcse csak halála után ért meg. Módszere lassan, de feltartóztathatatla­nul terjedt el, és ma már sok esetben egyetemi tanulmányo­kat végeznek el a Braille rendszerű írás segítségével. Sokat köszönhetnek neki a világ vakjai, akiket nagyrészt az ő írásmódja tett a látókkal egyenértékű emberekké. Braille egy svéd barátjának írta — aki lelkesen beszélt a Braille- írás kilátásairól: — Magam is azt hiszem, hogy szerény munkám gyümölcsei ha lassan is, de idővel beér­nek, eljön az idő, amikor ma­gasabb ismeretek megszerzése semilyen téren nem lesz elzár­va többé a vakok elől.« Amikor születésének 150. évfordulóján visszatekintünk a megtett útra, a jóslat jórészt már beteljesült; sorstársai meríthetnek a nagy mester szavaiból, példájából erőt és bizakodást Sersing Mátyás Nemzetek Színháza Párizsban A Nemzetek Színházának idei évadja március 20-án Richard Strauss: Ariadne Na- xosban című művével nyílt meg Párizsban. A művet a nyugat-berlini Opera adta elő. Az évad utolsó előadását Jero­me Robbins amerikai balettje tartja július 19-én. Időközben fellép: a kelet-berlini Vígope­ra a londoni Theatre Work­shop és Arts Theatre, az olasz Gino Gervá színtársulat, a malmöi színház Ingmar Berg­man vezetésével, a stockholmi Operaház, a Tamperéi Színház (Finnország), a belgrádi Ope­raház, a leningrádi Puskin Színház és sóik más együttes mellett egy haiti és két indiai színjátszó csoport, valamint J egy fülöpszigeti táncegyüttes (Fehér) is — Nem, ne mondja tovább, doktor úr! Én azt nem érdem­iem. .. — De mondom, Klárika, most itt van az ideje... Mint a tűz a vonatkazánban, úgy lobog bennem az elismerés és valami más, valami őszinte ér­zés maga iránt, amit nem rejt­hetek magamba többé. Bizto­san érezte, hogy figyelem. Kellett, hogy érezze, mert né­ha visszanézett, kicsit csodál­kozva és kötelességtudóan, mint aki nem szokott hozzá, hogy másként is tekinthetnek magára, mint ápolónőre. Én akkor már sokat tudtam ma­gáról. Na, nem úgy, ne téte­lezze fel rólam, hogy nyomoz­tam; nem kérdezősködtem. Csak figyeltem magát, csend­ben, mindjobban növekvő tisz­telettel. Mert először még csak tiszteltem. Sah ápolónő volt már a kezem alatt, sak szép példát láttam tőlük, igaz, sak csúnyát is. Éppen ezért tudtam értékelni, amit maga tett. Elő­ször csak a keze tűnt fet Azok a szorgalmas, gyors, simogató kezek, amelyek olyan magától- értetődően nyúltak mindenhez az operációk alatt, a viziteknél, és amikor elrendezte a bete­geket. Aztán a gondoskodása. Mert tudom, ez is művészet, sőt talán több annál, áldozat. Amit ezzel az öreggel is csi­nál itt, ez több, mint ami a borítékba fér, hisz ez már félig halott. Maga is tudja, hogy a rák itt már mindent elpusztí­tott. És mégis mellé ül, nézni tudja, vigasztalgatja, most -már két hete minden éjjel. Sokszor elnéztem magát, de higgye el, nemcsak az arca fogott meg, a kedves, fehér kis arca, az is, igen, hanem a tekintete, a rej­tett tűz a szemében és mögöt­te valami nyugodt borongás, szelíd beletörődés is. Mondja, mi ez, micsoda magában ez az CTŐ? Mert én roppant erősnek érzem magát, úgy belülről, erősebbnek, mint magamat. — Ó, doktor úr, nincs ben­nem semmi különös. Szeretek dolgozni, ennyi az egész. Hisz mások is megteszik azt, amit én. A doktor úr még többet is... Hisz ön is többet van benn, mint odahaza... — Nana, csak ne tiltakozzon, ne terelje el a figyelmei, most magáról van szó. És még mást is láttam. Senkit sem enged közel magához. Mint nő, érti, ugye?... Itt mindenkinek, van valakije, hozzátartozója, ud­varlója, szerelmese... De maga kitér. És ezt olyan magától értetődően teszi. Nem is hiszi, néha féltékeny voltam. Lát­tam egypár fiatal ápolót, fia­tal orvost, amint szebben pró­báltak magához szólni. Nem hiszi, rettegtem a hatástól... Féltem, elvesztem magát, mi­előtt megnyerném a magam számára... Nem, ne szakítson félbe, most kell elmonda­nom. .. Egyedül vagyunk, és régen keresem már az alkal­mat. .. Ed/dig nem mertem magam sem, féltem, vissza­utasít. .. Hát tudja meg, nem bírom tovább, kél éve hordom már ezt az érzést magamban. Néha azt hittem, sikerül el­nyomni, dolgoztam veszettül, magyarázgattam: tiz évvel idő­sebb vagy, nem fog megérteni, vám. neki valakije, csak titok­ban tartja. De nem sikerűit, erősebb nálam, mindig legyűr... Klárika, szeretem, elveszett ember vagyok maga nélkül... értsen meg engem... — De, doktor úr!... — Ne haragudjon, érzem, meglepi, amit mondok, talán rosszul is érinti. De nekem ki kell mondani, hogy megértsen valaki, hogy megszabaduljak, hogy megtaláljam magamat... Klárika. Tudom, maga azt hi­szi, nős vagyok, csak kalp.ndot akarok. De nem. Annak már vége. Elmondom azt is, hogy tisztán álljak maga előtt..,. Egyedül élek már három éve... Tudja, milyen érzés az, ami­kor az ember úgy érzi, min­dent eléri az életben, arr.it akart, és akkor esik minden széjjel, akkor veszti el majd­nem minden az értelmét? Va­lamikor, külvárosi szegény És akkor jött maga... Klári­ka. .. De mcért sír?... Édes kis lánykám/ megsértettem valamivel?... Mondja meg, akkor elmegyek... — Nem... Ne menjen dok­tor úr.. . Köszönöm a jóindu­latát. .. De tudja, olyan hihe­tetlen az egész... Olyan mesz- sze vagyunk egymástól... vallomás gyerekkorban doktor akartam lenni. Lesz egy szép lakásom, rádióval, idővel talán egy autóm is, tanulmányokat írok, nevem lesz az orvostársada­lomban, majd ki is tüntet a kormány, és ezzel visszaadom, amit a nép adott taníttatásom­hoz; kedves és szép feleséget választok magamnak, akivel megértjük egymást... gondol­tam akkor. S aztán... Majd­nem mindent megszereztem, saját autóval jártam, kis nya­ralót építettem a Balatonon, kényelmes lakásom, mindenfé­le háztartási felszerelésem volt már. Egyszer egy vidéki elő­adásom után korábban jöttem haza. A lakás sötét volt, érez­tem, valami jóvátehetetlen kö­vetkezik. És igen. Megtudtam, amire sohasem számítottam... Feleségem nem szeretett dol­gozni, igaz vem is kellett neki, polgárleány volt, tudott zon­gorázni, sokat olvasott, szeret­te a szórakozást... Valószínű­leg unta magát... Áthelyeztet­tem magam, talán ez segít... — Hihetetlen? Mi? Hogy egy doktor egy ápolónőt kér feleségül?... Kimondom, igen. Klárika, érti? Szeretem magát, így ahogy van, dolgos kezét, mosolyát, drága kis arcát. És hogy messze vagyunk egymás­tól?. .. Maga nem veszi figye­lembe, honnan indult és hová ért? Azt hiszi, nem tudom, hogy levelező-gimnáziumba jár? Hisz még orvosnő is le­het! Azt hiszi, nem tudom, hogy az intelligenciát nemcsak az iskolával mérik; hogy el­múlt az a kor, amikor a fog­lalkozás vagy a társadalmi rang emelt korlátokat az em­berek közé; hogy ma első­sorban a tehetség, a tisztesség, a becsületes munka teszi egyenlővé az embereket?... De miért sír, Klárika, miért? "Még mindig nem érti?... — Ne haragudjon, doktor úr, de olyan hirtelen jött, úgy rám szakadt mindaz, amit mondott. És úgy érzem, meg se érdemiem. És ez úgy fáj most nekem. De úgy... Doktor úr, maga olyan őszinte volt, oly jó hozzám, hogy sírni kell... Maga azt mondta, erős vagyok... Ö, ha tudná... mennyire nem asz... Bár az lettem volna. .. Doktor úr, olyan őszinte volt, hadd le­gyek én is az. Úgy sem tudja senki, csak majd most maga... Ú, doktor úr... — Mondja csak, Klárika... Mindegy, akármi lesz. Azt is elbírom, ha azt mondja, nőm szered... Vagy hogy mást őriz szívében... Vagy hogy titka van. Hisz ha felnövünk, mind­annyiunknak van abból... — Elmondom... El, ha majd mást gondol rólam, akkor is... Én vidékről kerültem a város­ba, doktor úr, mint fiatal ti­zenöt éves lány, a rokonokhoz. És ott volt egy fiú a házban, egy iparosfiú, akinek oly szé­pek voltak a szemei, és vidám volt ez a fiú, meg komoly is. Konokul tanult, engem észre se vett. Csak mindig azt mondta: miért nem tanulsz, most az ilyen libáknak tanulni kell, mert lehet. És ő tanult, én meg úgy szerettem. Esti gimnáziumba járt munkaideje után. Egész lesoványodott, mi­re leérettségizett. És én úgy szerettem. Minden este meg­vártam a kapuban. De ő csak odanézett, azt mondta: »Na, mi van?«. Mikor elment ka­tonának, én még sokáig vár­tam, csak őrá vártam. De hiá­ba. Leszerelt, és akkor ki­emelték, és ment előre, mind,ig csak előre, tanult, beiratkozott az esti egyetemre. És semmi­vel sem törődött. Velem se. Akkor azt mondtam, utolérem. Beiratkoztam az ápolónőképző­be, hogy majd onnan tovább megyek, orvos leszek, és ak­kor majd... De jaj, doktor úr, milyen is az élet... Aztán vi­dékre helyezték, megnősült, és én egyedül maradtam. Ott a kórházban, ahova jártam, egyetemisták is gyakoroltak. És ott volt egy fiú, aki kül­sőre hasonlított arra a másik­ra. És kedves volt, és mindent ígért, hogy feleségül vesz, azt is. Huszonkét éves voltam, már nehéz volt várni, érti, ugye, doktor úr? És csupa vi­rág volt a kis szobám, ó, én gyenge, hiszékeny teremtés, ó... Két hónap múlva pedig azt mondta, nem vesz el, mert nem hisz nekem... És akkor én befeküdtem a kórházba. Ér­ti, doktor úr? Ö... Az az erő, amit látott, a gyengeség pa­lástja csak, és egy fogadalom. Hogy többé soha... És azóta várok, várok és várok, néha, ha eszembe jut, elsírom ma­gam. .. És most szól maga, és én mit tehetnék? El kell mon­danom mindent, még ha tu­dom, hogy most már másként lát engem, gondolkodik ró­lam. .. — Klárika... Megrendít az­zal, amit mond. Nem is a tar­talma miatt, hisz az oly isme­rős annak, aki az életet lát­ja, .. Most itt ketten vagyunk, és ott az a harmadik, aki már csak rövid ideig lesz közöt­tünk. Megrendít, mert fáj, hogy bűnösnek érzi magát, s mert oly jó, hogy őszinte volt hozzám. Téved, kedves, az ú.j élet mindig a jogait követeli... Most még hadd mondjak va­lamit, mielőtt elbúcsúznánk egymástól. Mikor én azokat az álmokat szövögettem jövőmröl, azt is elképzeltem, a feleségem majd mindig őszinte lesz hoz­zám. Egészen. Nincs miért azt hinnem, hagy magában téve­dek. .. Klárika, mondja azt, hogy eljön hozzám, mondja azt, mondd azt, Péter... — Ö, doktor úr.,. Milyen is ez az élet... Péter, milyen is. Péter... Csákvári Jáuuw

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom