Somogyi Néplap, 1959. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. február L H át... nemcsak arra, hogy legyen mire ten­ni a kalapot! Erre a nagyon is nyilvánvaló igazságra Tóth Vendel ötve­nedik életévének küszöbén döbbent rá, minekutána asz- szonyát többször egymásután levette lábáról az izületi meg­betegedés. Annus néni, mi­helyt egy kicsit jobban meg­fújta az alattomos kora ta­vaszi, őszi és téli szél — a téli hidegről nem is beszélve, ami úgy be tudja magát fészkelni az ember beteg csontjaiba, mintha ki se akarna menni belőle halála napjáig —, már­is ágynak esett. A betegeskedés pedig olyan luxus az afféle gazdaságban, mint Vendel bá­csié is, amit nem nagyon le­het megengedni. Igaz ugyan, hogy egyszer sem kéretőzött be az ajtón se a reuma, se a boszorkánylövésnek titulált isiász, mégis bejött. Tóth Vendel jó gazda híré­ben állott, ami nem csoda. Asszonyával ketten munkálták öt hold földjüket. A kora haj­nal, késő este mindig dologban találta kettejüket. Gyermekük nem volt. Annus néni szomorkás mo­solygással szokta volt monda­ni: — Hiába, nem adott az Isten! A rról soha nem beszéltek, hogy bizony hiába is akart volna adni legkegyel­mesebb kedvében. Lehet an­nak jó húsz esztendeje, az ak­kor még virágában lévő An­nus asszony mint afféle ágról- szakadt napszámos-feleség nyárról nyárra az urával ment kapálni, aratni. Azon az emlé­kezetes nyáron, melyet annyit szoktak emlegetni maguk kö­zött, Annus asszony már igen nekigömbölyödött, amikor em­bere hazaállított egy este az­zal, hogy: — Holnap hajnal­ban állunk bele a Kereki-dű- löbe. Igen ellene volt, hogy az asz- szony is jöjjön, de Annust nem lehetett volna még kötözve sem otthon tartani. — Jön a gye­rek, kell a kenyér — érvelt Majd: — Anyám öt gyereket hozott világra, de egyszer sem hiányzott apám mellől. A z ember meghátrál, az asszonyt érvek elől. Már a behordással dolgoztak, amikor Tóth Vendelnét hara­gos indulatában meglökte a kocsi tetején a kasznár úr, aki azért mászott fel gutaütéses pofával, hogy majd ő megmu­tatja, hogyan kell terhet rak­ni. Annus leesett a kocsiról. Nem tört se keze, se lába, de odalett a gyerek. Majdhogy­nem elpatkolt az asszony is. Életben maradt, de amikor ki­jött a kórházból, ahova hirte- len-hamar ijedtében az uraság szerezte be, megmondták neki, hogy nem lehet gyereke Az ember keserű mérgében azt sisteregte, valahányszor maga­Mire való az ember feje gyötrőn gyerek után sóhajto­zott az asszony: — A nyomorúságra, a sze­génységre, a döglődésre kéne? De azért, amikor a vele egy- korúak meg a nála fiatalabbak fel cseperedő csimotáit látta, csak sajgott a szive. Hát még akkor, amikor a földosztáskor öt szép hold földet kapott egy darabban, s nem másutt, mint a Kereki-dűlőben, s a vigasz­talan képű napszámos-porta kezdett önálló gazdasággá szé­pülni. Csakhamar a legjobb gazda híre járta Tóth Vendel­ről. ügy mondták, arannyá válik kezében meg a felesége kezében minden. így aztán érthető, hogy amikor először felbukkant a falu életében a szövetkezés gondolata, s a pa­rasztok papírral, ceruzával a kézben sorakoztatták a szö­vetkezés mellett felsorolható érveket, előnyöket, a közös gazdálkodás hasznát, először is Tóth Vendelt kérdezték meg, mi a véleménye, hajlandó-e belépni ő is. A gazda majd kikergette a szövetkezet ügyében jöt­tékét, pedig nem egy legény­kori pajtását láthatta közöttük. — Igaz, úgy kaptam a föl­det, de az az enyém, és senkié, amíg egy szikra vérem van. Vagy vissza akarnátok venni, amit nekem adott az állam?! A komák eloldalogtak, nem is kis haraggal a szívükben. Utána tettek még néhány kö­zeledő .kísérletet, de Vendel va­lahányszor kemény szóval te­relte másra a beszédet. Nélkü­le, a legjobb gazda nélkül ala­kult meg a szövetkezet. Szé­pen neki is lendült. Bánta is ő. Nemigen törődött a szövetke­zet dolgaival, de amikor a mó­dosabb gazdáit közül néhány elkezdte szapulni. hordani a szövetkezetieket, akkor vette a kalapot, faiképnél hagyta az ámuldozóka t. Mindössze egyszer szólt a szövetkezetiekről. De akkor is sokáig forgatva, nehezen adva ral igyekezett hazafelé a ker­tek alatt A szövetkezet udva­rán és épületeiben éppen a kö­zös széthúzkodásán marakod­tak néhányan a kilépni kívá­nók. Vendel egy hátra való szénával igyekezett befelé a pajtából, amikor meglátta az elnököt. — Ne csüggedj, koma. Jön még a kutyára dér! Nézd, én ismerem az embereket, ki mi­féle. Nem tévedtem, ezekkel nem lehet közösködni. Az ilye­nek az első füttyre mást gon­dolnak. Annyit megmondhatok előre — csapott a levegőbe ha­ragos indulattal, mintegy vá­laszul azokra a kósza hírekre, hogy tán visszacsinálják a földreformot is —. a magamét nem hagyom, jussom van a Kereki-dűlőhöz már az asz- szony miatt is! j óval azután, hogy elsi­multak az októberi vi­har mocskos hullámai, ismét arról kezdtek beszélgetni a faluban a szegényparasztok kö­zül néhányan. hogy életre ké­ne hívni megint az Uj Életet, de új tagokkal. Újjá is alakul­tak, de most nem jártak senki nyakára, hogy lépjen be a szö­vetkezetbe. Amint erősödött, tekintélyesedett, eredmények­ben és vagyonban a tsz, elég a szót. A naptár 1956 október volt az agitációnak. végét jelezte és a szövetkezet elnöke majdnem sírva, lógó or­Kbs Farkas Jenő né; Portré. (Ceruza.) Tóth Vendel saját bevallása szerint ekkor kezdett azon gon­dolkodni, hogy nemcsak arra- való az ember feje, hogy a ka­lapot rárakja. Az utóbbi esz­tendőben már nehezen bírt a földdel meg a szerződéses álla- í tokkal, mert felesége egyvég- •, tében hat hónapot töltött a ~ kórházban, ami megint csak :nagy istencsapás olyan házra, . ahova nem döntik vékával a j pénzt. Keserítette a magá­éi nyosság. Most kezdett csak iga- \ zán fájni, hogy nincs gyerek a S' házban. Az asszony is hol van, * nol nincs. Lassacskán már az % az önvigasztalásnak szánt gon- % dolat sem enyhítette szorító i gondjait, hogy addig nincs na- 5 gyobb baj, mig csak az asz- iszony nyavalyás. — De ha en- £ gém is elővenne valami! — i Ilyenkor a tükör elé állt, t, belebámult a megvénült £ szag fényes lapjába:- — Hát nem vagy már fe- jgény, Vendel. Nem a! Uno­káid lehetnének! 9 Szoruló szívvel hessegette el ía rémet magától: mi lenne ':az asszonnyal, ha ő... — ne gondolj mindjárt a legrosz- fszabbra, Vendel! I 7\ szövetkezet elnöke nem fi mutatott semmi cso- ; dálkozást, amikor egy este betoppant hozzá a komája, s anélkül, hogy kertel getne, ar­ról kezdett puhatolózni, hogy is van hát pontosan itt a cso­portban. Hát a nyugdíjra ki jogos? Orvosi kezelésre, meg egyébre? Mennyit osztottak ^ zárszámadáskor? Kovács Vince illő komoly­s jó­12 Kiéggé babramunka volt összeállítani a cserepekből a szélvédő üveget. Lassan halad­tak, és az ezredes kétszer is megvágta az ujját. De egyszer minden véget ér, és az üveg kőrixmalai egyre jobban ki­rajzolódtak a fu mérlemez en. Alig néhány centi-méternyi maradt üresen, de hát az erős ütéstől az üveg izzé-porrá tört. — Azt hiszem, elég — mondta az ezredes, és leverte a port a kezéről. — Most pe­dig adja ide, Arkagyev, azt a szerencsétlen üveget. Csakhogy az éles csúcsban végződő, háromszögforma üvegcserépnek a lemezen nem maradt hely. — Kinek volt szüksége erre a komédiára? — ámuldozott Brajcev. — Én is azon töröm a fe­jem — mondta töprengve az ezredes —, kinek és miért? És amíg erre nem tudjuk meg a választ, addig aligha jutunk tovább. Bementek a laboratóriumba. Spektr álanalízis segítségével meg kellett állapítani, hogy miféle üveg az, amelyen az Ujjlenyomatok voltak. Az analízis szerint az üveg­darab titán- és vastartalmú po- liszilikát-öntvény volt. — Az asztalok tetejére szok­ták tenni — mondta Arkagyev. — Csak azt nem értem, hogy került ez a taxiba? Egyikük sem szólt. Az ezre­des az ablakhoz lépett, és do­bolni kezdett rajta az ujjúval. Egy éji lepke kétségbeesetten csapkodta szárnyaival az üve­get. Az ezredes kinyitotta az ablakot, és a lepke villámgyor­san kirepült. Szevercev hirte­len megfordult. — Jöjjön velem — mondta Brajcevnek. Azonnal beszél­nünk kell Kovalenkóval. — Késő van, Ivan lljics — jegyezte meg óvatosan Braj­cev. — Foglyot csak hatig sza­bad kihallgatni, most meg már, hála istennek, tizenegy is el­múlt. — Ez nem kihallgatás. Egy­szerűen elbeszélgetünk vele. Majd szólok, hozzanak fel egy- egy csésze kávét. Kovalenkóval együtt meg­próbálták egészen pontosan rekonstruálni az utolsó öt nap eseményeit. Hol járt? Miről beszéltek? Ebifen az aprólékos vizsgá­lódásban semmi sem számítolt jelentéktelennek, az ezredest minden érdekelte. Végre, úgy hajnali négy felé megvolt az, amit ilyen kitartóan keresett. | —... Megállított a sarkon, és azt mondta, menjünk be a szemben levő kocsmába, igyunk meg egy korsó sört. . Tudja, van ott egy ilyen ital- j bolt-féle. Leültünk. j Volt az asztalon abrosz vagy viaszosvászon? — kérdezte látszólag mellékesen Szevercev. | — Nem. Üveg volt a tete­jén ... Azt mondta, hogy Ur- ganov küldte, akire még a tá- ■ borból emlékeznem kell. Az­tán azt mondta, hogy együtt vannak a fiúk, hogy végrehajt­sák azt, amiről Urganov ugyan­csak biztosan beszélt nekem. Megkérdeztem, szabadon van-e Urganov. Azt felelte, hogy ez mellékes, most az a fontos, hogy a barátai együtt vannak. Azt ajánlotta, vegyek részt a vállalkozásban. Nyomban visz- szautasítottam, megmondtam, hogy új életet kezdtem, és nem foglalkozom ilyesmivel. Nem próbált rábeszélni, csak azt kérdezte, megvan-e a térké­nem, amit Urganovtól kaptam. — Folytatjuk — sággal adta meg a szükséges felvilágosítást, meg sem kérdez­ve még tréfából sem, hogy ez meg mire jó, hiszen a szavak üres szalmát csépelnek. Ven­del legalább olyan jól tudja, mivel jár, ha valaki szövetke­zeti tag. De ismerte jól a ko­mát. Nem jött az másért, mint hogy hivatalos ember szájából hallja, amit eddig csak úgy hallottakból tud. — Azért kérdem, mert be­lépnék, ha kellek, közétek! Amikor aztán az ünnepinek számító taggyűlésen felvették a többi között Tóth Vendelt is az Uj Életbe, ő is, élete párja is sugárzó arccal állott a régi tagok tréfálkozó gyű­rűjében. Varga Zsiga, az állatgondo­zó legényfia, aki fogatosként fájditotta a lányok szívét, kö­tekedőn ütögette hátba az öreg Tóthot: — Vendi bátyám, ugye, csak ide talált maga is, ahova való?! Az öreg keservesen nekivö­rösödött a nevetésre. — Se kutyám, se macskám, fiam. Dolgozni tudok, aztán itt vagyok! — s igen legé- nyesen kihúzta a derekát. — Valahova tartozni kell az embernek. K ésőbb, terített asztal mellett Tóth Vendel tréfás grimasszal tolta a feje búbjára a kalapot. i — Halljátok, azért ideje ; volt már megtanulnom, hogy mire való a fejem! — Mire, Vendi bácsi? — Hát gondolkodni, fiam, aztán nemcsak azért, hogy le­gyen mire tenni o kalapot! László Ibulya------------------------------------------------------------------------------—> cA tnagijar sajté napján Ma tizenhét éve, 1942. február 1-én jelent meg először az illegális kommunista párt központi lapja, a Szál. d Nép. Félelmet és rettegést keltő háborús napokban emel­te magasra a független, szabad, demokratikus Magyaror­szág zászlaját, s cikkeivel, bátor hangú, lelkesítő írásai­val síkraszállt a fasisztaellenes összefogás helyes poli­tikája mellett. Hajsza indult a lap és szerkesztői ellen. De soha­sem akadt köztük áruló. Rózsa Ferenc, Schőnherz Zoltán életét áldozta, s munkásságuk példakép a mai kommunis­ta sajtó munkásai előtt. A felszabadult élet szabad sajtót teremtett. És 1945- ben a párt agitátora, szócsöve, szervezője, központi lapunk is kiléphetett az illegalitás veszélyes és áldozatokat kö­vetelő sötét pincenyomdáiból. A Minisztertanács a magyar sajtó napjává nyilvání­totta február 1-ét, hogy emlékezzünk, és soha ne feledjük a múlt küzdelmeit. Újságjaink, a párt sajtója azóta egyre közelebb ke­rült a dolgozó tömegekhez. Hivatása, feladatai ma sem változtak. A párt lapja összekötő kapocs a párt és tagjai, a széles néprétegek között; véleményeket közöl; vitázik egészségtelen, az ügyünk szempontjából káros nézetek­kel; segíti végrehajtani a párt politikáját, és igyekszik szórakoztató olvasmányokkal is meglepni az olvasók egy­re tekintélyesebb táborát. Az újság kutatva figyeli dol­gozó népünk erőfeszítéseit, krónikása a szocialista épí­tés történelmi hétköznapjainak, s szót emel a hibák el­len, orvoslást kíván az egyén ügyes-bajos dolgaira. És szervez, lelkesít, miként azt tették illegalitásba kénysze­rült, útmutató elődei. A kommunista sajtó munkásai a nép fiai: nem tudnak, nem akarnak elszakadni tőle. Közös a cél, az eszme: jobb, boldogabb élet, szocializmus. És ez a cél kö­telez. Óriási felelősség nyugszik a közvélemény formá­lóinak vállán, s a párt, mint édesgyermekét segíti, hogy levetkőzze esetleges hibáit, nyesegesse tévedéseit. Ma, a magyar sajtó napján elődeinkre gondolunk, tántoríthatatlan kommunista újságíróinkra, tőlük merí­tünk erőt, s az olvasót köszöntjük, ki naponta kezébe veszi a párt lapját... ______________________________________J I rodalmi est az MSZBT-ben Pénteken este igen sokan gyűltek össze a magyar—szov­jet barátság hívei közül az MSZBT megyei elnökségén, hogy meghallgassák a Somogy megyei írócsoport néhány tag­jának irodalmi estjét. Az est gyújtópontjában az 1919-es dicső napok álltak, a Tanács- köztársaság napjaira emlékez­tek vissza a résztvevők. Dr. Bellyei László rövid megnyitója után Somogyi Pál két versét mondta el, majd Szabó Ibolya olvasta fel egy disszidens fiatalemberről szó­ló novelláját Ezután Bellyei László olvasott fel verseiből, és Somogyi Pál emlékezett meg Lenin halálának évfor­dulójáról. A műsor utolsó szá­maként Csákvári János írá­sának három részletét hall­hatta a közönség. Az elbeszé­lés izgalmas, fordulatos részle­tei a fehérterror uralmának marcali napjairól szólt. Az irodalmi műsor után még sokáig együtt maradtak az előadók és hallgatók, s uzsonna közben kellemesen elbeszélgettek. Amerikai szakértők a szovjet rakétatechnikáról A vezető amerikai rakéta­tudósok pénteken az amerikai szenátus albizottságai előtt megerősítették a Szovjetunió holdrakéta kilövésének jelen­tőségéi. Steward, az amerikai űrhajózási hivatal igazgatója elmondotta, hogy a Szovjet­uniónak olyan pontos irányító berendezése van, amely lehe­tővé leszi, hogy interkontinen­tális rakétáit húsz—harminc kilométernyi »szórással« el­juttassa céljához. Dr. Wernher von Braun, a német származású rakétaszak­értő — aki most az Egyesült Államok hadserege rakétafej­lesztési kutatásának vezetője — az amerikai szenátus fel- készültségi bizottságában pén­teken kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak öt évre van szüksége ahhoz, hogy utol­érje a Szovjetuniót az inter­kontinentális ballisztikus ra­kétalövedékek fejlődésében. A bizottság egyik tagjának kérdésére válaszolva azt mon­dotta, hogy ha az Egyesült Ál­lamok nem gyorsítja meg űr­kutatási és rakétalövedék- programjának ütemét, akkor körülbelül tíz év alatt »tehe­tetlenné« válik. Katonai tudósok különben az amerikai kongresszusban kijelentették, hogy az Egyesült Államoknak tíz-tizenöt éven belül meg kell teremteni a ra­kétákkal közlekedő katonai egységeket. Az űrrakéták ha­sonló szerepet töltenének majd be, mint jelenleg a lökhajtá- sos repülőgépek. A magyar sajtó napján szeretettel üdvözöljük a postás kézbesítőket Borbély János, & somogy juut *.<*5 „am vám*

Next

/
Oldalképek
Tartalom